Anomália hercegnő rövidre sikerült látogatása
az ország nyugati felében
A spermai ütközetben Masztur bátor volt-e vagy gyáva?
(kakofon őstörténeti vita)
Két szimbolikus szobor közt vezetett az út. Szégyellősen elfordult az egyik,
agresszíven tárulkozott ki a másik.
Mit pirul, Inge, szólt sofőrjére a hercegasszony.
Vagy maga még nem látott ilyet? Látja, valaha itt volt a határ.
De mióta Viktor úr eltávozott e honból,
az ország valóban határtalan (ha nem is végtelen).
Inge nem vette a lapot. Hallott ő már furcsaságokat
a „főnökasszonytól”.
Inkább a táblát nézze, amint
áthajtunk ezen a rozzant hídon. ZAVAROS. Gondolom,
így hívják a folyót. Lejjebb, az útelágazásnál
újabb tábla jelzi az északi irányt: FERTŐTLENÍTETT TÓ felé.
Inge, ha egy tóba zavaros víz ömlik,
azt időről időre fertőtleníteni kell. Érti?
(Inge úgy tett, mintha értené.)
Taposson egy kissé a gázra,
hogy még világosban érjünk a turistaközpontba.
Oda is értek. A rusztikus, kakofon tanyát utánzó építmény
faragott kapuja fölött vászonra pingált üdvözlet:
NYUGAT-KAKOFÓNIA NÉPE LELKESEN FOGADJA
NEMZETÜNK SZERETETT TÁMOGATÓJÁT, ANOMÁLIÁT.
A hercegnő kivörösödött arccal ripakodott
az irodából kirontó hivatalos erdőkerülőre:
Nem figyelmeztettem önöket villanypostán,
hogy inkognitóban érkezem? Ekkora felhajtást
koronázáskor szoktak rendezni…
„Bocsásson meg fenséged, számítógépünket épp javítják,
s nem érkezett el hozzánk az üzenet.
Különben errefelé annak szükséges az inkognitó,
akinek
nincs vaj a fején, s nemcsak gyertyáját,
fejét is véka alatt kell tartania.
De tüstént intézkedem.” S valóban, a kiigazított feliraton
ANOMÁLIA helyett a BALGA MÁRKI volt olvasható.
Mondja, uram – így a fenséges asszony –,
miért jelentős ez a kis folyó, a Zavaros?
„Asszonyom, ide járnak halászni
Nyugatról a bajuváriak, északról a burkusok, a holubárok,
s hétvégén politikusaink a fővárosból.”
(Énekel: „Kirakják a varsát, így fogják a harcsát.”)
Mondja, mennyit ivott maga? „Csak két pohárral.”
Bort? „A vidék legjobb pálinkáját
.
Hörpintsen ön is, asszonyom.”
Anomália hörpintett.
S egyszerre szebbé vált a világ, kékebbé az ég,
mennyei kórus zümmögte négy szólamban:
ANOMÁLIA.
„Tekintsen illuminált térképünkre, hercigasszony.”
(Tréfál?: még csuklik is hozzá?)
„Délnyugaton, az ősidőkben
errefelé laktak az
autofágok.”
Az önemésztők, mormolta maga elé Anomália.
„Többnyire költők, filozófusok s más haszontalan gondolkozók.
Nyomuk se maradt.” Emléküket
egy bárban hallható, nyilván nem autentikus
sanzon idézi:
Megettem már a tenyerem javát.
Anomália nyelt: ha lehetne még egy pohárral.
Nem messze innét egy szép kis tó mellett hajtottunk.
„Ó, arról írta kiskezű Bonifác híres dalát,
de sajnos nem árad az élet vize belőle,
mióta Bebasov alezredes bajkál legényei,
mikor megjött a hazatérési parancs,
emlékül beleengedték a fáradt tankolajat,
s azóta se sikerült egészen kitisztítani.”
Elkomorult Anomália. Betűzgette a térképen
a szerteszórt tanyák, falvak neveit: Harapós,
Dülledt, Repedez, Nepofázz, Csapda…
Még egy pohárral?
„Fenséges asszony. Nézzük meg tán a környéket.
Például ezt a sötétkék mezőt. Ezek az
alulról szagolt ibolyák.
A bajkál időkben azt rebesgették,
hogy szűk alagutakba szorított politikai elítéltekkel
szagultatták a tavaszi szép virágokat.
A Változás után ásóval-csákánnyal
kutatták a vélt föld alatti járatokat.
Csupán néhány rémült vakondra leltek,
de hát ilyen a megfélemlített ember képzelete.”
Arra, lejjebb a láthatárba vesző zöld sáv?
„Az a
falra hányt borsóföld. Legsikeresebb kiviteli cikkünk.”
S amit a pagonyból hallok? Az a balfácánok dürrögése?
„Nem. A fajdkakas dürrög. De sok balfácánt
szállítunk a fővárosba. Ott nagyon népszerűek.
Apropó. Még nem tekintette meg
állattenyésztésünk eredményeit. Teheneinknek szarva közt a tőgye,
s óriás kalickában tartjuk a
komondorkeselyűt.”
Kondor, mormolta a hercegasszony.
„Nem. Ez a madár
míg vijjog, közben a házat is őrzi.”
Főnök úr, maga ugyancsak a pohár fenekére nézett.
„Igen. S az ön csodálatos arcát
pillantottam meg a pohár opálosan fénylő alján.”
(No, ez még költő is. Valóban sokoldalú nemzet.)
Sajnos, holnap utaznom kell. Itt eltöltöttek a csodák.
S a hercegségben sok ügyes-bajos dolgom lesz,
mivel férjem, hogy úgy mondjam, lassan leépülőben van.
„De asszonyom, legalább népi játékainkból
tekintsen meg néhányat. Szünnapos gyermekeink
adják elő: Csirkefogás és délibábkergetés.”
Inge, maradunk még egy fél napig. Fogjon nekem
két csirkét. A herceg úrnak ízleni fog:
kakofon módra, sok baracklekvárral,
nyakon öntve helyi égetett szesszel, flambée.
Köszönjük a vendéglátást. – De maga még
mindig nem tud egyenesen járni, s böffent is.
Inge, indulunk Debiliába.
„Azt hittem, már ott voltunk”,
mormogta szőke pihés bajuszkája alatt Inge.
