Budapest–Zágráb: oda-vissza

XV. rész

A Nemzeti Színházban

Amikor a reformkori magyar irodalomról szóló előadásban 1837-hez érek, a Pesti Magyar Színház megszületéséhez, mindig elmondom, hogy e nemzeti kulturális intézmény – és főként épület! – sorsa mennyivel kedvezőbb volt a horvátoknál. Zágrábban 1895-ben nyitották meg Ferenc József jelenlétében az ő nemzeti színházukat, azóta áll az épület. Nem lehet elkerülni. Ott van a „zöld patkó” egyik szárának nagyvonalú terén. Az Alsóváros igazán reprezentatív épülete. A Helmer és Fellner-cég kivitelezésében készült, mint az Osztrák–Magyar Monarchia megannyi jeles színházi épülete. 1895 őszére várták az uralkodót a horvát fővárosba, alkalmas időpontnak látszott ez a színház ünnepélyes átadására. A bán, Khuen-Héderváry és „kultuszminisztere”, Iso Kršnjavi is jónak látta a már legalább egy évtizede húzódó színházépítési tervek valóra váltását Ferenc József látogatására. Mert a horvátok számára is nemzeti ügy volt a színház.

Pest-Budához hasonlóan Zágrábban szintén német nyelvű előzményei voltak a színjátszásnak. 1780-tól rendszeresen érkeztek német vándortársulatok a horvát fővárosba, a Harmicán (a mai Tér) tartottak előadást, meg különböző vendéglőkben. Az ideiglenes megoldások után az első állandó színházi célra használt épület a Felsővárosban volt a Pejayevi´-Amadé-palotában, a mai Demeter utca 1. szám alatt (a Természettudományi Múzeum van most benne; az épület múltjának politikatörténeti érdekessége, hogy itt volt az első modern politikai szervezetnek, a magyar-horvát pártnak a székhelye). 1797-től 1834-ig működött itt színház. 1832–33-ban kajhorvát nyelven is tartottak itt előadást. Egy gazdag horvát kereskedő lottónyereségéből épült föl 1834-ben szintén a Felsővárosban az első olyan épület, amely színház céljára készült. 1840-ben hangzott el itt első alkalommal színházi előadás horvát nyelven, Ivan Kukuljevi´-Sakcinski Juran és Sofia, avagy a törökök Sziszeknél című „hősi játéka”. 1848-ban azután kivételes történelemi szerepe volt a színházi épületnek, itt ülésezett a horvát szábor. Festmény is készült róla, ott áll a bal szélén egyenruhában Jellasics, és végig sorban a nemzeti mogalom vezetői, ők képezik a bán egyensúlyát.

A Nemzeti Színház (a horvátoknak is van újított szavuk rá: kazalište) neoklasszicista palotájához közel lépve sokkal súlyosabbnak érzi az ember az épületet, mint a tágas tér keretében. Az egyik hétfőn sikerült jegyet kapnom a horvát irodalmi barokk egyik klasszikus alkotására, Gunduli´ Dubravka című pásztorjátékára. Az egyetemről jövet kissé feszélyez az operaházi eleganciában feszítő hölgyek és urak között szerény öltözékem (nehogy kiderüljön, hogy magyar vagyok, mert bennünket itt általában rosszul öltözöttnek tartanak!), Krakkóban, Varsóban már harminc éve is mertem pulóverben színházba menni. Zágráb mégis rokonszenvesen régimódi. A nagy raguzai író darabja következik. A híres függöny is őt idézi. A Párizsból visszatérő Vlaho Bukovac festette meg a színház ünnepélyes megnyitójára, az a címe: A horvát újjászületés. Gunduli´ álma. A XVII. századi költő álmodik itt a horvát irodalom és művészet újjászületéséről. Fejedelmi alak, bíbor köpönyegben ül a trónon, a modern horvát nemzet megteremtőinek hódolatát fogadja, ott állnak előtte az írók, költők, művészek. A dór oszlopokkal körülvett templomi csarnok mögött Zágráb kontúrjai látszanak. Zágráb és Raguza-Dubrovnik. Oda nézett a fővárosból a XIX. század harmincas éveiben a nemzeti mozgalom, a csodálatos adriai városra, a „szláv Athénra”, melynek gazdag művelődési hagyományában vélték fölfedezni a nagyszerű jövő képét, sőt a példát is a nyelv egységesítésére. A raguzai horvátoknak što volt a nyelvjárása, amelyen századok alatt értékes irodalmat teremtettek. Ez lett a modern nyelvi norma alapja. S innen jött a horvát-szerb közösség gondolatának a kísértése, hiszen ez a nyelvjárás állt a legközelebb a szerbek nyelvéhez.

A pásztorjáték. Vagyis a nemzeti kultúra kánonja a színen. Inkább kötelező olvasmány fölmondásának érzem, mint élő darabnak. Maga a történet elég ösztövér. Egy pásztorlány (Dubravka) és egy pásztorfiú (Miljenko) esküvőjéről szól. A hagyományok szerint a városban megünnepelt szabadság napjára tervezik ezt az esküvőt, csakhogy ez alkalommal a városi tanács a pásztorlánynak egy csúnya öregembert szán férjéül. A fiatalok elkeseredése után isteni erők beavatkozása menti meg a helyzetet, s befejezésül a pásztorok, a kar a város híres szabadsághimnuszát énekeli:

Ó, gyönyörűséges, édes, szent szabadság,

melyben az égiek kincsek kincsét adják!

Minden dicsőségünk igaz szép forrása,

ligetünk egyetlen, legszebb koronája,

nincsen az az arany, ezüst, emberélet,

amely pótolhatná szeplőtlen szépséged!

(Csuka Zoltán fordítása)

Nem a cselekmény az érdekes itt, ez a pásztorjáték valójában Raguza laudációja. Az ember által mindenkor vágyott idill és harmónia képe. Ha úgy tetszik, egy nagyszabású látomás az emberi boldogságról, amelynek egyik fő szólama a szabadság, az a szabadság, melyet ennek a kis városköztársaságnak sikerült oly sok századon át nem egy ragadozó nagyhatalom között megőriznie.

Filozofski fakultet

Mintha először álomban láttam volna épületét. Filozofski, vagyis bölcsészeti kar, ahogy – valamikori német-osztrák mintára – megmaradt náluk a név. Filozopterek volnánk tehát. Amúgy pedig a horvátok kellőképpen puristák, az egyetem náluk nem univerzitás, hanem sveuyilište, a magyar szóhoz hasonló újítás. A hatvanas években készülhetett ez az épület. Mostanra már kissé lelakott. A modern épületek, úgy látszik, gyorsabban öregszenek, mint a régiek. Kocsival mentünk el előtte. Talán 1983-ban. Amikor első ízben jártam a városban. Kissé keserű szájízzel próbáltam akkor fölfedezni néhány óra alatt, amiről Krlezánál olvastam; a Glembayakról készültem írni, és még nem voltam Zágrábban! Ismerősen ismeretlen város. Már-már kínzó érzés volt, hogy a szövegből kirajzolódó utcarészleteket, házakat, városképeket nekem kellett képzeletben összerakni, semmi fogódzóm nem volt ahhoz, hogy milyenek lehetnek a valóságban. A bölcsészkar persze kívül van a krlezai városon. A hatvanas–hetvenes évek világához tartozik Nincs messze a széles Vukovár sugárút sarkától, ahol most behemót, amerikai stílusú üveg-beton palotákat építenek, föltehetően bankoknak, multinacionális cégeknek. Ha van értelme a kifejezésnek, akkor azt kell mondani, ez a kari épület a kommunista kor klasszikus modernségének a része. Homályos maradt bennem akkor a képe. Kissé idealizált rajzolattal. Mert mégis: Jugoszlávia. Illúziókat volt képes kelteni. Legalábbis Magyarországon. Különösen, ha még nem járt ott az ember. Más az emberek ruhája, mások az áruk az üzletekben. Még nem Nyugat, de már nem is Kelet. Ott jártam először a Varsói Szerződés területén kívül. Az utca ma már nem azt a nevet viseli, mint annak idején. Az új Horvátország a barokk történetírót, Ivan Luyi´ot (Lucius: De regno Dalmatiae et Croatiae, 1666) választotta névadónak; kíváncsi volnék, a nem történelem szakos hallgatók közül hányan tudják, kinek az utcájában járnak.

És azután az épület valósága. Amikor már munkahely. Az utca frontjáról néhány lépcsőn kell leereszkedni eléje. Szürke a színe. Nekem vasszürke, ha egyáltalán van ilyen szó. Oldalt különös csoportozatot formáló emlékmű. Néhány vonuló fekete ember. Föltehetően partizánok. Nem merészkedem közel hozzájuk. A tégla alakú épület falain itt-ott graffitik. Elég nagyok az üvegfelületek. Tágas az előcsarnok, a hallgatók ide-oda hullámzó csoportjaival igazán egyetem. Balra van a portások szobája, táblán lógnak a kulcsok. És nemcsak hétfő reggeltől van portaszolgálat péntek estig, hanem hétvégén is. Így vasárnap szintén meg lehet érkezni, ott vár a lakás kulcsa a portán, be lehet menni a tanszéki szobába, kipakolni a könyveket, jegyzeteket. Varga urat már jól ismerem, nem tud a nyelvünkön, de mesél magyar fölmenőiről (sokszor hallom másoktól szintén, hogy ki mindenkijük volt magyar!), kávéval kínál, mindig barátságos, egyszer még külön kulcsot is szerez az egyik teremhez. Ez már igazi „veza”, mondja magyar kolléganőm. Veza. Vagyishogy kapcsolat, összeköttetés. Enélkül nem mennek errefelé sem a dolgok.

Van még itt az előcsarnokban könyvesbolt, büfé, ruhatár, hallgatói önkormányzat szobája, hirdetőtábla. A csarnok szélén mind a két oldalon lépcső. Idő kell ezért, míg az ember kiismeri az épületet. A három szintet félemeletek teszik bonyolulttá, eleinte nem könnyen tájékozódom. Labirintus. Már a harmadik az életemben. Először a gimnáziumban éreztem így, beletelt jó darab időbe, míg gondolkodás nélkül tudtam tájékozódni. Azután a pesti bölcsészkar a Piarista közben. El lehetett tévedni az első hetekben. Eleinte itt is tanulnom kell, mi merre van. Szokatlanul idegenek ezek a folyosók. Nem lehet átugrani a beavatás fokozatát. Át kell ereszteni magamon a másság zavaró, bizonytalan érzését, hiába értem, amit nekem mondanak, összetorlódnak a számban a horvát szavak. Zágrábban a Magyar Tanszék (pontosabban Hungarológia: katedra za hungarologiju) lent van, az épület sarkában a legalsó szinten. Nem túl nagy szoba, benne középen asztal, körben polcok könyvekkel. Az udvarra néző ablaknál két szembefordított íróasztal a tanároké, az egyikbe beköltözhetem. Földszint lévén gyakran sötét van, de hőségben kellemesen hűvös lesz majd ez a szoba. Számítógépes időszámításom előtt még ott a kiszolgált villanyírógép, egy-két évig hűséges munkatársam. Szemináriumokat is tartanak itt. Meglehetősen szűk hely, nyolc-tíz személlyel már nagyon tele van. Egyszerre tanszéki szoba, könyvtár, itt vizsgáztatunk. Bárki keresi a tanszéket, ide nyit be először.

Zágrábban még van az egyetemnek némi tekintélye. Amikor a bankban kell valamit intéznem, s mondom, a bölcsészkaron vagyok tanár, érezhetően udvariasabbá válik a hangnem, ugyanígy a bevásárlóközpontban, ahová a karácsonyi vásárlási utalványokért megyek vásárolni. Néhány évig még létezett ottlétem idején ez az intézmény, nem is volt kicsi az utalványok értéke, bosszankodtam-örültem a sok cipelendő miatt.

Déli világ Horvátország, kissé másképp értelmezik az időt, hogy mi a késő és mi a korán. Ha fél kilenckor kezdődött az előadásom, biztos lehettem, hogy az évfolyam többsége otthon marad. A vizsgáztatást reggel kilenckor kezdem, mint otthon. Negyedórával korábban érkezem, kinyitom az ablakot, télidőben is, elrendezem a papírokat meg a könyveket, átfutom a tematikát. Kilenckor kinézek, az égvilágon senki. Nemcsak téli reggeleken, friss nyári délelőttön sem. Fél tíz tájban kezdenek szállingózni az első vizsgázók. Valahogy később kezdődik itt a nap, és tovább tart. Ha valamiért kora estig a tanszéken maradok, látom, hányan jönnek befelé a bölcsészkarra, nem számít különlegesnek, hogy este tartanak órát.

Fontos intézmény a lenti, alagsori menza-kávéház (együtt a kettő). Kicsit sorba kell állni néha ebédnél, van miből választani, ha nem túl nagy is a kínálat, jóízűek az ételek, többségük közép-európai ízléshez van mérve, enyhe mediterrán és balkáni beütéssel. A térség kávéház oldalán gyakran foglaltak a székek, tanárok-diákok között szintén elengedhetetlen a kávézás. Megszoktam, hogy ebben többnyire tartják a minőséget az egész országban. Kicsi, erős, zamatos olasz kávé, ami persze horvát, ha éppen nem itt is termett. Sokszor persze nincs idő leülni, megvárni az amúgy gyorsan forduló fiatal pincéreket, marad a gépkávé. Ott van a mi folyosónk sarkában is az automata. Két kunába kerül egy adag.

Kialakul egy idő után valami ritmusa az itt töltött napoknak. Föl előadásra, vissza a tanszékre, rövidebb és hosszabb szünetek az órák között, amikor nincs értelme visszamenni a lakásra. A szlavisztikai kari könyvtár az egyik hely, amelyet érdemes még fölkeresni. Kicsi, tanteremnyi könyvtár, van, amikor nincs szabad hely. Előnye, hogy horvát klasszikusokat is találni benne, meg le lehet vinni a könyveket innen a tanszékre. Jó időben ki lehet menni az utcára, körben kávéházak garmadája, kint ülnek a fiatalok, a horvát élet nem csekély része a kávéházakban telik el. Kis presszók, nagyobb kávézók, elegánsak, szerények, modernek és kopottak, bőrfotelekkel vagy magas bárszékekkel. Csodálkozik az ember, mennyi van belőlük. Nemcsak a belvárosban, hanem mindenütt. És ülnek mindegyikben. Mintha ugyanazok az arcok volnának, reggel nyolckor és délután négykor is. Vagy csupán hasonlítanak egymásra. Talán igen, talán nem.

(Folytatjuk)