A vörös körben

regényrészlet, II/2.

Diana nevetve pukedlizik, vidáman sétál vissza a helyére.

Érzem Tatjána szorítását, elengedem a kezét, az Annáét is, s elindulok a kör közepére. Szédülök, zúg a fülem, a tarkóm tompán szaggat, égő szemem előtt vörös karikák kerengőznek, torkomban gombóc, gyomromban kifelé törekedő ezüstrókák. Lehet, hánynom kellene? Legszívesebben elrohannék, messzire futnék, de tudom – tapasztalat! –, hogy nincsen hova.

Nincs megállás.

Mély lélegzetet veszek, és magam számára is váratlanul kezdek beszélni.

„Mikor holló voltam, tavalyelőtt télen – ne csodálkozzatok, hölgyek, urak, nagyon sokszor vagyok ügyvéd, aki vagyok, néha meg holló is, aki lenni szeretnék –, egy behavazott, beláthatatlanul óriási hegyi temetőbe értem. Nézegettem a síremlékeket, a fejfákat, a fakereszteket, a kopjafákat. Mi, erdélyi magyarok nagyon furcsa viszonyban vagyunk a temetőkkel, utunk végállomásaival, mert az a történelmileg sajnos bizonyított érzésünk, hogy ezek előbb-utóbb a temetőinket is elveszik tőlünk. Hogy hogyan lehetne elvenni valakiktől, mondjuk egy kiszolgáltatott, kisebbségi népcsoporttól, amely az ismert történelmi változásoknak köszönhetően (Trianon! Trianon!) mindközönségesen mi vagyunk, a temetőiket?! Egyszerű: kicserélik a neveket a síremlékeken, fakereszteken, fejfákon, kőkereszteken, sírhantokon, kopjafákon, kriptákon… Igen, ez ilyen egyszerű. És nem mondhatjuk, hogy ne lett volna erre már eddig is precedens. Ezeknek nem elég az örök jelen és a közelítő, boldog jövő, a múltat is akarják, ami nekik nincsen. A múltunkat. No, ott, abban az óriási hegyi temetőben szállongtam. Ezt senki senkitől nem akarta elvenni, ez egy itáliai temető volt, és én első feleségem, Viola sírját kerestem, aki 1975 nyarán hunyt el, motorkerékpár-balesetben. Mindig nagy motorina volt, elcsúszott egy banánhéjon. Ha almát, kivit, szilvát, szőlőt esznek azok a baromállatok, akik a banánhéjat az autópályán felelőtlenül, hanyagul, eléggé el nem ítélhető módon kidobálták, és nem banánt, nem lett volna min elcsúsznia, következésképpen nem vágódik motorjával egy fának, és nem hal meg, kivisz engem is a napfényes Itáliába, és bizonyára más fordulatot vesz az életünk. Én például nem leszek ügyvéd, és felekkel kizárólag mint a rövid italok – vodka, rum, whisky, grappa, calvados, törkölypálinka – kedvelője foglalkozom. Hogy holló lettem volna-e akkor, néha, unalmamban, nem tudni, de nem is érdekes. Mint ahogy az is figyelmen kívül hagyható, hogy hiányozna-e a tárgyalótermek hűvös csendje, a tanúkihallgatások, az ügyészek rátarti és pökhendi rámenőssége, a bírók tapintatos ítéletei, a növekedő feszültség, az ítélethozatal előtti csend. Valószínűleg azért sem hiányozhatna ez, mert akkor még nem is ismertem, nem is tapasztaltam meg, és amit nem ismer az ember, az nem is hiányozhat. Ilyen egyszerű… Mikor kétségbeesetten ide-oda szállongva végre megtaláltam a sírt, azonnal, haladéktalanul visszaváltoztam gyászoló özveggyé, noha azóta eltelt majdnem három évtized (s micsoda évek, te jó isten, ha én erről nektek beszélni tudhatnék, ne ijedjetek meg, nem itt és nem most, talán majd kései memoárjaimban…), és én még háromszor nősültem, következésképp kétszer el is váltam, mert nem jöttek össze a dolgok, az átkozott ribancok állandóan megcsaltak, mint ahogyan én is őket, s pontosan most vagyok válófélben negyedik feleségemtől, mindegy, ez nem ide tartozik, a szívemben úgyis hol hollónak, hol a Viola bánatos özvegyének képzelem magam, mióta őszül a szakállam, ez nem is olyan nehéz, bár most, hogy megismertem az édes Tatjánát, ez is, mint minden az életemben, bizonyára változni fog. Amikor néhány hete Velencében a Szent Márk téren megláttam a galambok között, megdobbant a beteg magyar szívem, azt hittem, a végzet játszik velem, és Viola jött vissza értem. Így kezdődött. A hasonlóság megdöbbentő volt. Azonnal odarohantam hozzá, és átöleltem. De uram, lökött el, de vad és elsodró imádatom előbb meglepte, majd kétségkívül meg is döbbentette őt. Meg is értem, minden ember északfok, titok, idegenség, a költő szavaival élve, lidérces messze fény, s nem szereti, ha régóta halott kisasszonyokhoz hasonlítják. Magáért szeressék, a szerelemért, ahogyan egy másik költő mondja, nagyon előremutatóan. Mindegy. Itt és most nem forszírozom, mert belegabalyodnék, a lényeg úgyis az, amit láttok: egymásba szerettünk. Ez a szerelem végre átformált, tehetetlenül sodródó golyóbisként hullottam ki eddigi utált életemből, hogy az ő oldalán, vele, mellette, benne kezdhessem el régóta esedékes új életem, amelyben bizonnyal már özvegy sem, holló sem leszek, de egyik sem fog hiányozni, özvegy is, holló is voltam már eleget. A tárgyalótermek sem fognak hiányozni, amúgy is untam már a hazudozó feleimet, a bíróságokat, a töméntelen sok ideköthető hamisságot, álságot, csalást. Ha minden jól megy, és nem lőnek le ismeretlen terroristák, nem kapok szívattakot, és nem jön el értem Guttmann úr (fekete kabátjában olyan, mint egy temetésrendező!), ha nem telepszik mellkasomra a gyönyörű Embólia kisasszony, torkomra kulcsolva szép, hosszú, fehér combjait, hogy befejeződjön bolyongásom az időben, télen elmegyünk Moszkvába. Van egy tervem, Oroszország nagy, el lehet tűnni benne, és én egy darab, azért nem túl hosszú időre szeretnék eltűnni, szeretnék kiszállni a képből. A tajgában talán ez is sikerül. Beköltöznénk Tatjánámmal egy elhagyatott kunyhóba, epren, málnán élnénk, a hajnali nap ébresztene, felszikrázna melle között a fétis. Lenne valahol a közelben egy folyócska is, meztelenül fürödnénk, miközben hallgatnánk a berkenyeágakon ringatózó feketerigókat. Most, hogy már nem vagyok sem özvegy, sem holló, ilyesmikről képzelgek. Violával szerelmünk évadában sokat kirándultunk. Egy esztendő adatott nekünk, aztán ő meglépett az általa nemes egyszerűséggel csak rendőrállamnak nevezett, különben szép Romániánkból, átúszta a Dunát, ami nem volt veszélytelen, átrohant Jugoszlávián, hogy egy használaton kívül helyezett bányában tűnvén el, alagúton gyalogoljon át Ausztriába. Neki ez is sikerült. Bécsből ment Itáliába… A szerb hatóságok nem őrizték ezt a bányát, azért az évente itt meglépő négy-öt emberért nem volt érdemes. Volt egy fennsíkon, magas hegyek között egy zúgó, könnyes legendákat susogó fenyőerdő szélén egy boronaház, itt tanyáztunk egy nyáron át, a sátorlap alá fenyőgallyakat raktam, a sátorlapra a hálózsákot, rugalmas volt az egész, s mikor hancúroztuk, azt képzeltük, vízágy. Mert vízágyra vágytunk, de már látom, ezt az álmomat is Tatjánával valósítjuk majd meg, különben kedvesen, megértően ígérte, ha jó leszek, majd vesz nekem egy vízágyat. Nekem? – néztem döbbenten rá. Talán nekünk! Mit kezdek én egyedül egy vízággyal. Még komolyabban: mit kezdek én, s mihez, egyedül? Nélküle?! Nem tudok én élni se, meghalni se nélküle immár!…”

Meghajlok, katonásan, derékból, a hecc kedvéért bokám is összecsattintom, az éles fájdalom jelzi, nem kell semmit sem túlzásba vinni, sután, lehajtott fejjel sántikálok vissza a helyemre, Tatjána és Anna azonnal nyújtják a kezüket, visszafogadnak a körbe, anyásan mosolyognak.

A körből most Carla lép ki, hosszú, aranyszőke haját borzolja az ajtón beszökő szél. Vagy a huzat borzolná? Elbizonytalanodok. A gyomromban továbbra is forgolódnak az ezüstrókák, torkom reszel, tarkóm szaggat, nyaki ütőerem érzékelhetően ver, fülemben dobog a vér. Legszívesebben hideg sört innék, de nem mozdulhatok, szorítom a Tatjána és az Anna kezét, mereven bámulom Carlát, lehet, hogy énekelni fog ez az imádnivaló hajas baba? Mindenesetre megpróbálok koncentrálni.

„Most, hogy viszonylag hosszú idő után ismét közönség előtt énekelhettem, a hvari Spanyol erőd teraszán, és érezhettem a hallgatóság felém áramló figyelmét, hódolatát, szeretetét, ezt a különös, leírhatatlan fluidumot, ami – szerencsésnek mondhatom magam ezért! – egész pályámon elkísért, mert sikerem volt mindig – ha ezért pályatársnőim és pályatársaim közül sokan kimondva-kimondhatatlanul irigyeltek is –, töprengeni kezdtem: lehet, hogy elkapkodtam volna egy kicsit a visszavonulásomat, lehet, hogy túl hamar fordítottam hátat a színpadnak, hogy tényleg, ahogyan a drága Eduardo is ajánlotta, rendeznünk kellene néhány attraktív búcsúkoncertet, hogy láthassa a hálátlan világ, mit is veszít visszavonulásommal? Bár itt igazságtalan voltam, igaztalanul elfogult, én ugyanis soha nem éreztem a színpadon a világ hálátlanságát, sőt! Inkább a felém áramló szeretetet és rajongást éreztem, amit ugyan időnként nehéz volt elviselni, mintha nem létezett volna magánéletem, örökké a középpontban voltam, ünneplések, tévéinterjúk és arcom a bulvárlapok címlapján. A hülye férjem, az a kretén bumburnyák, az a bamba, elfuserált bokszoló pontosan ezt nem bírta, többek között, elviselni. Irigy volt az én infantilis Umbertóm rám, és féltékeny a sikereimre, noha ő nem is énekelt. És mégis, talán mert bokszolóként ő is megízlelhette, megtapasztalhatta a sikert, fénykorában, bajnokként mondhatni fürdött a siker kápráztató fényében, ami után ez, aktív pályafutása befejeztével, törvényszerűen elmaradt, hiszen karrierje gyors és váratlan befejeződése után a kutya se figyelt már rá, valóságos dührohamokat kapott, amikor engem ünnepeltek. Volt, hogy amikor tévériporterek otthon kerestek, ő vette fel a telefont, és letagadott. Hogy nem vagyok elérhető, hogy nem adok interjút, hogy távol vagyok a háztól, a hazától, hogy le se szarom, bocsánattal legyen mondva, a riportereket, hogy utálom a televíziót, a nyilvánosságot… Nem voltak túlságosan változatosak a kifogásai. Arra nem gondolt a marha állatja, hogy a makacs és nem is túlságosan ötletes visszautasítások csak az én ázsiómat növelik, hiszen újra meg újra kerestek, addig, amíg el nem értek végül, és én csevegtem mindenről, amire csak kíváncsiak voltak, de a magánéletemről nem, Umbertóról soha. Mintha nem is lett volna, és ha jól meggondolom, akkoriban már annyira elhidegültünk egymástól, hogy tényleg nem is volt. Már mindent eldöntő nagy vitáink előtt igyekeztem kikapcsolni őt az életemből. Ezt (az Umbertót kezdettől szívből utáló) mamám is észrevette és díjazta. Váljál el, kislányom, hogyan lehet egy ilyen faragatlan tuskóval élni? Mert megmentett, mama, magyaráztam kedvetlenül, és újra elmeséltem neki annak a borzalmas éjszakának a történetét, amikor kis stricik támadtak rám a nyílt utcán, ki akartak rabolni, meg akartak erőszakolni, de akkor megjelent Umberto, az én hősöm, kvietált bokszoló, és szétcsapott közöttük. Azonnal szobára mentem vele, noha erős testszaga, hülye viccei, modortalanságai már akkor zavartak, de az után a rettenetes élmény után, azt hiszem, érthetően, biztonságra vágytam, arra, hogy védjenek meg. S erre azért az a tohonya, de még mindig erős Umberto, a volt bokszbajnok igazán alkalmas volt. Arra persze nem gondoltam akkor, hogy jó, jó, ő majd megvéd a rossz emberektől, de tőle ki véd meg?! Gyanútlan voltam, s mert az ágyban is jó volt vele (undorodtam tőle és utáltam, lehet, éppen ezért!), elkövetve életem egyik legnagyobb tévedését, férjhez is mentem hozzá, noha már akkor éreztem, hogy ez túlzás, de már nem volt megállás. A megmentőm volt, suttogtam anyukának kedvetlenül, nem lehetek hálátlan hozzá, nem dobhatom az utcára. De igen, mondotta határozottan anyám, noha nem is tudott mindent. Azt persze még nem mondottam neki, hogy az egész megmentő akció eleve el volt tervezve. Mert az engem imádó ügyvédem kinyomozta, hogy Umberto rendezte úgy az egészet, hogy a megmentő szerepében tetszeleghessen, még fizetett is támadóimnak a ravasz disznó, minden előre le volt vajazva, és végtelen hiszékenységemre, kóros naivitásomra jellemző, hogy átlátszó terve be is vált, hálából férjhez mentem hozzá, noha nagyon hamar kiismertem, rájöttem, hogy kicsoda, de egyelőre nem akartam botrányt, egyre kevesebbet tartózkodtam otthon. Ebben nem volt, nem lehetett számára semmi meglepő, akkoriban értem a csúcsra, ha két példányban lettem volna jelen, akkor sem tudtam volna minden meghívásomnak eleget tenni. Akkoriban egyre többet hűtlenkedtem is, próbálkoztam fiúkkal, férfiakkal, az idegen városokban kimentem az utcára, némileg elváltoztatva külsőm (parókák, sötét szemüveg), hogy lehetőleg ne ismerjenek rám, és ne kerüljek a bulvárlapok első oldalára, szedtem fel az alkalmi partnereket, de a lényeg sehogyan sem jött össze, szeretkezés közben sem tudtam ellazulni, egyre Umberto izzadt, hájas testét láttam, röfögő lihegését hallottam, következésképp ifjú és lelkes partnereim hiába igyekeztek, nem tudtam rájuk hangolódni. Az izompacsirták, a darázsderekú szépfiúk egyszerűen nem bírtak kielégíteni, a csúcsra kizárólag avval az izzadságtól bűzlő, szeretkezés közben harákoló, köpködő, trágárul üvöltöző dromedárral jutottam el, hiába undorodtam tőle, hiába utáltam, egyszerre, amikor legszívesebben már lerúgtam volna magamról a rajtam lihegő, idomtalan, kövér testét, elpattant valami bennem, és már minden mindegy volt, kánonban lihegtünk, s hogy kedvére tegyek, én is trágárul biztattam, amit ő röhögve nyilván megint újabb győzelmének könyvelhetett el, mit mondjak, egyébként teljes joggal. A faszom az, rikoltozta büszkén, miután győzelemittasan lehengeredett rólam, aminek te, angyalkám, nem tudsz ellenállni. Te lehet, igen, hiszen annyira utálsz, hogy az már fáj, de a pinukád nem. Rátette lapátkezét, vigyorgott. A pinád az önállósul, édes Carlitám, és a világ legtermészetesebb módján akarja megkapni azt, ami neki jár. A brókert, mutatott már ernyedt hímtagjára, becsüld meg, szeressed, imádjad, hiszen ő tudja, hogy mi kell neked. Egyebet nem is tud, de ezt még igen… És vigyorogva vonult el a szobájába, a trófeái, berámázott díszoklevelei, felaggatott aranyérmei közé… Mindez bizonyítja, nem is volt talán olyan hülye, mindenesetre megvolt a magához való esze. Ezért is volt az én véletlen találkozásom a drága Eduardómmal sorsszerű. Mert megdőlt egy mítosz, és végre el tudtam szakadni teljesen, ágyilag is, attól a hányingert keltő Umbertótól. Kezdődhetett az új élet, amit valahogyan a színpadtól távol képzeltem el, de lehet, elkapkodtam egy kicsit, s mégiscsak szervezünk néhány búcsúkoncertet, hadd egye volt férjuramat a fene, hogy ezeket a pénzeket már nem ő nyúlja le…”

Carla meghajol, pukedlizik, rózsás ujjbegyéről képzeletbeli csókokat fújva felénk megy a helyére, s a kör közepén, kezem elengedve, megjelenik a halottsápadt, remegő Tatjána.

Ő kislánykorában sokat félt, túlzás nélkül állíthatja, állandóan félt, rettegett, ramazurizott, arénázott valami miatt, állandóan rossz előérzete volt, iszonyú tragédiák bekövetkeztét várta örökké, remegett, reszketett az ina a feltartóztathatatlanul rátörő és őt birtokába vevő félelemtől, dobogott a kicsi szíve, mintha madárkát, mondjuk kis cinkét zártak volna a mellkasába, a bordái közé; kipirult az arca a rettegéstől, édesanyja ölelése sem tudta megnyugtatni, állandóan a halált várta, akit csontváznak képzelt kaszával, és tudta, eljön érte, előbb-utóbb eljő, és lekaszabolja. Állandóan a kaszást várta, visszatérő rémálmában egy ágyon feküdt, széles rézágyon, meztelenül, kezei és lábai oda voltak kötve az ágyhoz, és mellkasán, alig domborodó mellecskéi között egy kis állat üldögélt, egy mókus vagy menyét, fehér nyelvével száját nyalogatva bámulta őt, közben ki-kivillantva tűhegyes, fehér fogacskáit, de nem tudta megkóstolni őt, nem tudott beleharapni, mert kinyílt az ajtó, bejött valaki a szobába, s a kis vadállat azonnal, nyüszítve, fejvesztetten menekült… Hogy ki jött be, azt nem látta, mozdítani sem volt képes a fejét, de arra gondolt, bizonyára csak a halál lehet, várta, hogy végre megcsillanjon feje fölött a kaszaél, mindörökre véget vetvén szenvedéseinek, de nem történt semmi, verítékben úszva riadt fel, fázott, és hirtelen döbbent rá, lehet, álruhát ölt majd a halál tréfás kedvében, direkt azért, hogy megtévessze őt, ezután napokig eszelősen figyelt minden férfit, tizennégy évestől az aggastyánokig, míg egy éjszaka (miközben szél libegtette a nyitva felejtett ablak függönyeit, és mintha torz pofák, színesre mázolt maszkurák várakoztak volna odakinn, ugrásra készen, noha ez, jött rá rögtön, de nem könnyebbült meg, nem lehet, ők a hetediken laknak, kik várakozhatnának odakinn, az éj sötétjében, a hetedik emelet magasában, a levegőben?) váratlanul döbbent rá, lehet, nem is férfinak álcázza magát az a fránya halál, hanem nőnek, ha férfi lehet, mért ne lehetne nő is?, egy magas fekete nőt képzelt el, amint hosszú szipkából cigarettázva, blazírt vigyorral figyeli őt, olyan, csak a halálra jellemző szakértelemmel, mint bogarász a tűre feltűzött lepkéket. Ezután már nem volt megállás, a nőket, lányokat, aszszonyokat, nyanyákat is figyelni kellett, lesni kellett mindenkit, a tanárnőket, a kalauznőket, a rendőrnőket, az orvosnőket, az ápolónőket, a virágárus néniket, a parki ágyásokban gyomláló asszonyokat és a fák között randevúzó lányokat, és közben egyre jobban rettegett, félt a sötétben, a világosságban, egyedül a szobában, másokkal együtt a metróban vagy a liftben, félt a suliban, az utcán, a teniszpályán, a zongoraleckék alatt, mert éppen azt képzelte iszonyodva, hogy bizonyára zongoratanárnője a halál, csak ő lehet, ki más, ezért nézi olyan eszelős derűvel, míg skálázik, féltette az apját is, hiszen bármikor meghalhat a börtönben, kivérezhet a lágerben, noha jól tudta, nem a lágerben van, nem is munkatáborban, hanem egy direkt fizikusoknak létrehozott speciális börtönben dolgozik találmányain, amelyek végre ismét naggyá és félelmetessé teszik a Szovjetuniót, és megnyerheti a csillagháborút, földbe tiporhatja az amerikai imperialistákat, mégis remegett, annyira féltette az édesapját, noha nem is ismerte, nem emlékezett rá, mindössze kétéves volt, amikor elvitték, de a haláltól kitelik, gondolta rettegve, hogy először őt viszi el, az édesapját, hogy ne is ismerhesse meg, hogy ezzel is fájdalmat okozzon neki, mielőtt levágná, és ez az atavisztikus rettegés akkor múlt el, hirtelen, előzmények nélkül, ahogyan kezdődött, amikor egy este váratlanul hosszan csengettek, édesanyja remegve nyitott ajtót, mint aki mindenre el van készülve, de nem a kágébések voltak, nem is zsaruk, egy szürke ruhás, magas, borostás, ismeretlen férfi lépett be az előszobába, lerúgta cipőjét, mint aki otthon van, hosszú hányódás után végre hazaérkezett, durva, kifakult, zöld viharkabátjából is kibújva, bensőséges mozdulattal túrva őszülő, szőke hajába kíváncsian bámult rájuk. Borisz, sikoltotta az édesanyja, és repült feléje, s már a nyakában csüggve, visszafordulva mondta: Tatjána, ő az édesapád, és már repült ő is, az ismeretlen, börtönszagú férfi borostás arcához szorította égő arcát, megdöbbenve észlelte, hogy már nem fél, megváltoztak a világ dimenziói, már nem is retteg, eddigi rémképei, halálról való képzelgései nevetségesnek tűntek, igen, felszabadultan, a meghatódástól könnyezve nevetett magán. Kislányom, érezte fején az apja tenyerét, édes kislányom, s érezte, hogy az ismeretlen, aki rémálmában bejön a szobába, hogy a mellén gunnyasztó kis vadállat visítva meneküljön, csak az édesapja lehet, aki, lám, álmában is vigyáz rá, nem hagyja magára… És megnyugodott, de sajnos ez a boldog, trillázó, felejthetetlen állapot – mintha mindig kissé spicces lett volna, szalonspicces, szédülten, bódultan keringett a világban, de ez jó volt, mindent összevetve kellemes, fölemelő és megnyugtató – nem tartott sokáig. Történt valami, ami újra visszalökte a már elfeledett nyomorúságba, s megint visszahozta a végeérhetetlen félelmet és rettegést, iszonyattal és az utálkozással kombinálva. Egy este, a Moszkva környéki dácsájukban voltak, ott andalgott boldogan a virágzó málnabokrok között, amikor neszt hallott, de nem jött zavarba, ki az? – kiáltotta gyanútlanul, mióta nem félt, elveszítette veszélyérzetét, s csak annyit érzett, hogy erős karok kapják el, ledöntik a földre, és letépik róla ruháit, s egy féllábú fickó nyomul a combjai közé, érezte alkohol- és fokhagymaszagú leheletét, felsikoltott, még látta, hogy az ő segítségére siető édesapját leütik, és vérző fejjel terül el a gyepen, aztán az ágyékába hasító éles fájdalomtól és a pofontól, amit ellenkezése miatt kaphatott a rajta lihegő büdös s hangosan káromkodó férfitól, elveszítette eszméletét. Így vesztette el egy este, tizenhat évesen, egyszerre a szüzességét és az apja mindenhatóságába vetett naiv hitét. Ismét visszatért a félelem korszaka, az el nem felejthető rettegéseké. A válsága később sem szűnt, egyszerűen képtelen volt felszabadulni, házasságai, alkalmi kapcsolatai sem sikerültek, azt hitte, végleg elbántak vele, végképpen elrontották, aztán egy velencei délutánon váratlanul egy magas, idegen, szakállas férfi ölelte magához, s bár nyilvánvaló volt, hogy összetéveszti, mint kiderült, régóta halott szerelmével, ölelését nem érezte undorítónak, sőt!… Amikor végre elengedte, már vágyott volna az újabb érintésekre. Döbbenetesnek tűnt, de úgy érezte magát, mint kislány korában, amikor édesapja megjelent, és ő, borostás arcához szorítva forró arcát, váratlanul fedezte fel, hogy valami megváltozott, már nem fél… Sőt, eddigi félelmei, rettegései, iszonyodásai, képzelgései is rémesnek és hazugnak tűntek fel előtte. A halál, a kaszájával, csak egy irodalmi alak, egy képzőművészeti téma, nyugtatgatta magát, de rájött, felesleges, hiszen valami véget ért, ő már nem fél. Amikor viszont Jánossal találkozott, úgy érezte, még nincs veszve semmi, csak most kezdődik az élete. S eddig nem is csalódott…

Tatjána meghajol, visszasétál a helyére, és rajongva nyújtja kezét, megfogom, puhán csapdába ejtem, tenyere mint a pille, és ugyanakkor forró, szinte süt, és elbújik az én tenyeremben, mégiscsak madárfióka, érzem a finom remegéseket, az erejét, és sírni szeretnék a váratlanul rám törő boldogságtól, máris kívülről látom meghatódott önmagam, és nevetek, csak semmi ellágyulás, úrfi, csak semmi komplikáció, már mellettem áll, felhevült arcába nézhetek, az arca ismerős is, nem is, történt valami változás, de mi? És hirtelen megérzem, hogy másik kezemben (kör? körtánc? mindenesetre mindenki fogja a mellette álló kezét) annak a gyönyörű idegen lánynak, Annának a tenyere is mintha gyanútlanul önállósítaná magát. Dermedten észlelem, amint egy kecses kisujj valami félreérthetetlen üzenetet ró reszkető tenyeremre. Szédülök. El vagyok veszve, azt hiszem, de nagyon hamar kiderül, hogy mégse. Sőt!… Mintha csak most kezdődne a történet…

Már Amarilla áll a kör közepén, remeg a meghatottságtól, egyáltalán attól, hogy ott lehet, és arca szinte kigyúl, pipacspiros. Dadogva kezd beszélni, de néhány elnyelt, elhadart, alig érthető szó után idegessége szűnik, már mondatfűzéseire is ügyel, dallamosan, már-már énekelve avat be történetébe, amely, úgy tűnik, nemcsak előttem ismeretlen.

„Vi-vidéki lány vagyok, valahonnan a Pó mel-mellől, a végtelen síkságról, ahol nagyon hamar elvész a te-tekintet, s mindenki elbizonytalanodik, hiszen nincs mihez viszonyítani, s ez előbb-utóbb pontosan úgy megbolondítja az embert, ahogyan az ember bolondítja meg kakaóját likőrrel vagy teáját rummal. Nincs vonatkozási pont, a síkság végtelen, időnként úgy járkál a szél rajta, fölötte, benne, mintha otthon lenne, és készülne valamire. Valami nagyobb attrakcióra. Súgnak-búgnak ilyenkor a megpendített és elvarázsolt távírópóznák drótjai, emelgeti a csalfa szél a lányok szoknyáját is, bensőséges és pökhendi is egyszerre, hamar a combok közé csavarja a ruhát, szoknyát… Kéjenc. Nehéz elfelejteni. Nekem nem is sikerül. Itt, a tengeren másmilyen a szél, minden bizonnyal nem azonos a Pó körül kerengő szelekkel. Vadabb és rámenősebb, nemcsak emelgeti a szoknyát, hanem fel is kapja, ha az ember nem vigyáz, ezért figyelmeztetett Laura asszonyság is, még az elején, a hajóra kerülésem után, hogy bármennyire is kellemetlen, viseljél alsóneműt, te lány. Hogy mit viseljek? – néztem rá kerekre tágult szemmel. Bugyit, igen, bugyit, mert ha felemeli a szél a szoknyádat, kilátszik a micsodád, az a gyönyörű rózsaszínű madárfészked, és begerjednek a matrózok, és mind ottan szeretnének, ha átmenetileg is, fészket rakni… Na jó, így a bugyim látszik ki, mi a különbség? Attól is pontosan úgy begerjednek, nem győzöm visszautasítani a félreérthetetlen ajánlatokat. Mindannyian udvarolni szeretnének nekem, noha jól tudjuk mind a ketten, amikor elkezdi a bájoló éneket, hogy egyszerűen gerincre szeretne vágni, amin én (néha meztelenül gyönyörködve már-már hibátlanul gyönyörű testemben a kabintükör előtt) igazán nem is csodálkozom. Ha fiú lennék, legszívesebben én is bevágnám magamnak a lompost, hintáztatnám a szép és büszke parasztlányt, aki vagyok, a remegő dárdámon, egy álló délután hintáztatnám, hadd tudja meg, tanulja csak, milyen a kőkemény költemény. De mivel én továbbra is én vagyok, és ők továbbra is ők, természetesen mindig nemet mondok. Amiért Laura asszonyság szerint meg is fog verni a jóisten, mivel a nő (ha leányzó is, mint momentán én!) azért van a világon, hogy a férfiember kedvére tegyen, s teheti ezt annál örömtelibb szívvel, annál odaadóban, minél több örömet kap vissza ugyanakkor. Csakhogy te büszke vagy – sziszegi az arcomba Laura asszonyság (aki féltékeny rám Vittorio úr miatt, ez a tiszteletre méltó úriember ugyanis néha úgy néz rám, hogy belepirulok, nem is csinál titkot abból, hogy bolondulásig kíván, és meg szeretne ejteni!) –, egy büszke paraszt, az vagy, és megtartóztatod magad, noha ki kellene használnod az időt, sürgősen ki kellene használnod, kár minden percért, amit nem a fasszal való élvezetes foglalatossággal, népi társasjátékkal töltesz, pláne ha neked is jó, hiszen te még fiatalka vagy, naiv és bohó, és fogalmad sincsen arról, hogy az idő, akár a csapodár szél, elröpül, megöregszel, s akkor nem marad más, mint a fantáziálás vagy a vibrátor… Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy változtatni kellene az életfelfogásomon, csakhogy ez nekem nagyon nehéz. Amióta tizennégy éves koromban mostohaapám megerőszakolt, és az anyám, akinek zokogva mondottam el, nem hitte az egészet, és féltékenységében elüldözött a háztól, egyedül élek, magamra vagyok utalva. Milánóba egy férfival mentem el, egy villanyszerelővel, aki szeretett engem, noha idősebb ember volt, úgy is tekintettem rá, mint az apámra, akit nem is ismertem. Vele boldog lehettem volna – mert mi a boldogság? a nyugalom, az, ha szeretik és közben nyugton hagyják az embernek a lányát, nem szekálják, nem kívánnak tőle lehetetlent, nem akarják sem pozitív, sem negatív irányban befolyásolni –, de az idill nem tartott sokáig, jótevőm részegen leesett a villamosról, és szörnyethalt, én pedig ott maradtam a hónapos szobában, pénz és támasz nélkül, egyedül, mint az ujjam… Egy kerthelyiségbe szegődtem el pincérnőnek, de itt meg a csacsihasú tulaj üldözött. Egy ilyen megalázó szcéna közben toppant be Eduardo úr, a tulaj nem vette észre, üvöltve mocskolt, azzal fenyegetett, ha nem teszek a kedvére, azonnal kirúg, fel is út, le is út… Eduardo úr végighallgatta az egészet, megsajnált, és magával hívott a hajójára. Amikor megláttam a Sirályt, azt hittem, álmodok. Az elején napokig tengeribeteg voltam, de ez is elmúlott, megszoktam a hánykolódó tengert, amely időnként mintha emberi hangon szólna hozzánk. Vigasztal és dorgál, mikor milyen kedve van. Sokáig azért tartóztattam meg magam, mert azt hittem (kiderült, tévesen), hogy a főnök – jótett helyébe jót várj – igényt formál rám. Amit teljesen természetesnek vettem volna… Annyit azért már megtanultam tizennyolc esztendő alatt, mióta ezen a bajlátott világon vagyok, hogy mindennek ára van. De hiába vártam nesztelen lépteit a kamrámban, nem jött, és én egy idő után rájöttem, hogy tényleg megsajnált, és semmi hátsó gondolata nem volt, pusztán csak megalázó helyzetemből akart kimenteni, amikor menedéket nyújtott nekem ezen a csodálatos fehér hajón. És imámba foglaltam a nevét, kértem az Istent, teljesüljenek tervei, s amikor megismerkedtem a Program lényegével – segíteni a szegényeken, a megalázottakon, a megszomorítottakon –, már azért imádkoztam, hogy beteljesüljenek grandiózus elképzelései, mert én is sokat éheztem kislánykoromban, igazán tudom, mi a nyomorúság, mit is jelent szegénynek lenni, de a kéjsóvár matrózoknak továbbra sem engedtem. S szégyellem, hogy Diana kisasszony unszolásának engedve – nyilván a száz dollár bolondított meg, amit ezért a mókáért ígértek – belementem a játékba. Abba, hogy elcsábítsam a Tatjána kisasszony szerelmesét. Mielőtt történne valami, úgyis közbelépünk és tetten érünk, magyarázta Diana kisasszony, aki időnként olyan, mint maga az ördög. De honnan tudta, hogy én nem akarnám azt a valamit, ami persze nem történt meg, mert ők felháborodottan közbeléptek és tetten értek. Nevethetnékem volt a férfi fancsali ábrázatán, de aztán amikor megláttam a zokogó Tatjána kisasszonyt, hihetetlenül elszégyelltem magam, ő eddig jó volt hozzám, sok ruhadarabbal is megajándékozott, igyekezett pallérozni is, emberszámba vett, amit én, a butuska parasztlány úgy háláltam meg, hogy el akartam csábítani a férfit, akit szeret… Ha erre gondolok, szeretném a falba verni a buta fejem szégyenemben, noha konkrétan nem történt semmi, levettem a blúzomat, s az úriember látta a kíváncsi mellem. Ennyi. De mégis, nagyon szégyellem magam…”

Amarilla pukedlizik, és visszaszalad a helyére. A kör közepén most jelenik meg Kisseleff kapitány. Érdekes, fogalmam sem volt, hogy közben ő is bejött, és beállt a körbe. Hófehér díszegyenruhában van, sárga arca semmi jót nem ígér. Komoran kezdi el, mint aki nem is akarja ezt az egészet, ezt a nyilvánvalóan fölösleges és ostoba kibeszélő show-t, s minden szót ki kell préselnie magából. Láthatólag nem kis erőfeszítésébe kerül leküzdeni beszédtől való hírhedett undorát, de azért, mivel vezérdilije kerül szóba, egyre jobban belelendül.

„A Halálcsillagra vágyom, mert tudom, hogy létezik az elmúlt idők tengerén, és ott repül a hánykolódó hullámok tetején, noha a kormánynál nem áll senki, fekete vitorlái kifeszülnek a dühöngő szélben, jóllehet nem tudni, kik kezelik a vitorlákat. A Halálcsillag fedélzete üres, nincsenek matrózok, vagy láthatatlanok lennének, nem tudni, nem tudhatni?! Eduardo szerint a Halálcsillag nyilván nem is létezik, csak az én képzeletemben, habár számtalanszor elmondtam a főnöknek, hogy igenis létezik, ő – mert legszívesebben harmadik személyben beszél magáról, így tárgyilagosabb! – kalandos élete során, különböző hajókat irányítva már számtalanszor látta a hajója mellett elsuhanó Halálcsillagot, azt a hatalmas fekete vitorlást, amelynek oldalán vörösen izzott az ijesztő név, és bizonyára az sem lehet véletlen, azt sem lehet kizárólag a véletlen számlájára írni, hogy a találkozások után az ő hajói rendre elsüllyedtek, mintha átok ült volna ama hajókon, amelyek útjuk során a különös Halálcsillaggal találkoztak. Ezek szerint az elmúlt idők tengere néha érintkezett a valódi tengerekkel, ilyenkor darab időre láthatóvá vált a senki által nem irányított, fantom kalózhajó. Mielőtt tudatosulhatott volna benne, hogy ő nem olyan, mint a többi ember, más, halhatatlan (ami ebben az esetben sajnos azt jelenti, hogy életével valósíthatja meg a benső végtelent, mert egyszerűen nem képes meghalni, mindent megtehet, minden előtte van, minden az övé, a teljes élet, minden megragadható, elsajátítható, csak a halál hiányzik, csak a halála nem adatik meg neki, tán hogy végtelen élete eseményeiben gyönyörködhessen? Mindene megvan, csak a halála nincsen…), egy görög gályán volt kormányos. Valahol a Földközi-tengeren hánykolódtak, akkor már hetek óta nem volt szél, ernyedten lógtak a vitorlák, meleg volt – mit meleg, forróság! –, a hajótestből is sütött, a lázas tengerből is, amely pikkelyes és hámló hátú sebesült vadállatnak látszott az emésztő napfényben, s szikrázott, mint egy hamvába halt tábortűz; az égből is ez a forróság sütött, hevült az ég, és éjszaka szinte a nyakukba lógott, elernyesztve őket, mintha félálomban lettek volna akkor már mindannyian; fogytán volt a vizük is, ami maradt, az is felmelegedett, poshadt volt és büdös, nyelték mégis, hogy ne őrüljenek meg, félig lehunyt szemmel kerülgették egymást a fedélzeten, vagy ittak… A kapitány, öreg szmirnai tengeri medve, nem tehetett mást a nagyobb cirkuszokat, verekedéseket, lázadást elkerülendő, kiosztotta a rumokat, félő volt, hogy megbolondulnak vagy szétmállanak a melegben, szétesnek darabjaikra, azután darabjaik is darabjaikra hullanak, elolvadnak, mint fagylalt a napon, amikor váratlanul süvíteni kezdett a szél, amely hetek óta következetesen kerülte el őket, de most megjelent, ahogyan a kapitány mondotta teli szájjal, kivörösödve, tiszteletét tette a bolond, az eszelős, az imádnivalóan drága szél, az addig lúdbőröző tej föléhez hasonlító, rothadt ég is hirtelen – jelezve, hogy nagy dolgok vannak készülőben –, mintha felfújták volna, kitelt, megkeményedett, feketévé válott, villámok csipkézték, robajlott körülöttük a mennydörgés, következetesen kerülgette őket, mintha be akarná keríteni az eléggé ramaty állapotban lévő hajót; világítótorony nagyságú hullámok jöttek, és máris nyakukon volt a vihar, rumtól bedagadt, vörös szemekkel bámulták egymást, a kapitány már a parancsnoki hídon állott, a megszokott helyén, parancsokat osztogatott, de ő a szíve mélyén már tudta, hogy vége, ezt a vihart ezzel a ronccsal aligha ússzák meg; már száguldott a hajó, mint későbben a gőzmozdonyok, kissé megdőlve repült a hullámokon, s akkor, igen, akkor, abban a pillanatban látta meg a feléjük közeledő fekete vitorlást, Halálcsillag – olvasta az oldalán vereslő felírást, az ő hajójuk már léket kapott, süllyedt; döntött: sorsára hagyja, és amint a másik hajó, amit akkor, nem is tudja, miért, kalózhajónak gondolt, közeledett, kimászott a tatra, s ahogy melléjük ért, szinte súrolva az ő megbízhatóan süllyedő hajójukat, mély lélegzetet véve, egyetlen jól sikerült ugrással vetette át magát a másik hajóra. A fedélzeten landolt, az éles fájdalom a jobb térdében néha még visszatér, talán hogy emlékeztesse élete legnagyobb kihívására, legmegrendítőbb kalandjára; látta még, hogy a hajójuk távolodik és süllyed, aztán már nem látott semmit, lámpákat sem, nem értette, honnan jönnek a fények, szinte nappali világítás volt, a szeme káprázott, égett, viszketett, könnyezett, a kormányhoz ment, ahol nem állott senki, mintha magától forgott volna a kormánykerék… Ilyen nincs, mondotta ő hangtalanul a szívében, de mégis volt, halló, kiabálta, van itt valaki? Szavai tompán visszhangoztak, a Halálcsillag vitorlái dagadtak, kifeszültek, a jó felépítésű, masszív hajó bravúrosan szelte a hullámokat, miközben ő kényszeredetten, tétován, kíváncsian, kissé, nem is tagadja, meglepetten és ijedten nézelődött, ide-oda mászkálva az üres, fényesre sikált fedélzeten… Benyitott a kapitány kajütjébe is, keresztet vetve mászott le a legénységi szállásra, bekukkintott a raktártermekbe is, sehol senki, észlelte döbbenten, és hirtelen józanodott ki, visszabattyogott a fedélzetre, és a szemsértő fényben elvakulva nézte az ördöngösen mozgó kormányrudat, a hajót kétségkívül irányította valaki, de nem tudta, ki, megborzongott, ez kísértethajó, döbbent rá, és reszketni kezdett, a gyomrából kúszott fölfelé ez a remegés, s akkor, abban a pillanatban kezdett el váratlanul zuhogni az eső is, odatartotta felhevült arcát, és megpróbált gondolkodni. A feladvány létezett, fel volt adva, maga a Halálcsillag volt a feladvány, és ő képtelen volt megoldani, és hirtelen olyan pokoli félelem tört rá, hogy gondolkodás nélkül, a következményekkel nem is számolva vetette a tengerbe magát, és úszni kezdett, visszafordulva látta még, hogy a kivilágított hajó távolodik, hideg és erős fényei a hullámok közé vesznek, aztán már nem törődött semmivel, a kísértethajóval sem, a túlélésével volt elfoglalva, megpróbálta kitalálni, hol lehet, de képtelen volt rá, hát úszott fáradhatatlanul, mint aki nem tehet mást, miközben a fáradtságtól és a sós víztől égő szeme előtt egyre a gazdátlan kormányrúd pörgött, mint a motolla…”

A kapitány elhallgat, legyint, kedvetlenül battyog vissza a helyére, a kör összezár, érzik egymás forró kezének remegését.

– És most gondoljatok valamire, s talán teljesedni fog – hallják Eduardo dallamos hangját, és a teremben fehér madarak röpködnek ide-oda, sirályok, albatroszok.

– És te? – kérdezi halk hangon Ahmed, miután elengedik egymás kezét, s zavarodottan keresik helyüket az asztal körül. – Te nem mesélsz?

– Talán vacsora után – így Eduardo, és kitölt magának egy vizespohár whiskyt, egy hajtásra issza ki. – Vagy ha fáradtak vagytok, akkor holnap. Az én történetem hosszabb, de erről nem itt és nem most. Egyébként döntöttem, megváltoztattam az előre meghatározott útirányt.

– Hova megyünk?

– A szigetemre, átgondolni a stratégiánkat. Most kiderül, követnek-e, és ha igen, kik!

Tapsol, s a konyhaajtóban megjelenik a szakács és Amarilla, tálakat egyensúlyozva kinyújtott karjukon, mely tálakon húsok és mártások gőzölögnek.

– Jó étvágyat!

Részlet a Tatjána című regény második kötetéből.