A vörös körben

regényrészlet, II/1.

A zene váratlanul szakad meg, a táncolók kört formálnak, valami el sem hangzó parancsnak engedelmeskedve felemelkedünk, és beállunk a körbe, megfogva egymás kezét. Én az Anna forró kezét szorítom, és a Tatjánáét, szerelmem az Eduardóét. Remegünk. S érzem, amint a félelem összeszorítja a gyomrom. Ez most megint mi a nyavalya? Táncolni fogunk, valami román vagy szerb körtáncot? Újra kísérleteznek velünk? Még meddig?

Tatjána később elmondja, ő is akkor kezdett félni, talán azért, mert fogalma sem volt, hogy most mi fog történni, noha voltak sejtései, hogy ez valamiféle terápia, olyan gyakorlat, melynek során mindenki nyugodtan, önfeledten beszélheti ki legnyugtalanítóbb, megoldhatatlannak látszó problémáit. Ahhoz, mondja Jung, hogy egy problémát megoldhassunk, először világossá kell tennünk, tudatosítanunk kell magunkban, ki kell beszélnünk… Amiről nem lehet hallgatni, fordítja ki a filozófust, arról beszélni kell.

De nem tudunk mindezen sokat töprengeni, mert kiválik közülünk Vittorio, és középre megy.

A kör azonnal összezár.

A kis emberke aggodalmaskodva pislog, nem néz ránk, maga elé mered, a padlót borító szőnyeget díszítő mértani idomok labirintusában téved el. Köhög, s váratlanul erős, zengő hangon kezdi el.

„Nápolyban azon a délutánon iszonyú, már-már elviselhetetlen volt a hőség. Árnyékban is lehetett ötven fok. Akkoriban még forróbbak voltak a nyarak, nem véletlenül jártunk tunikában, alatta ágyékkötő, de akkor még ez a lenge lepel is melegnek érződött, legszívesebben anyaszült meztelenre vetkőzve ültem volna be egy hideg vizes kádba, ejtőzni. Ez volt a kedvenc időtöltésem akkoriban. Ültem egy hideg vízzel teli dézsában, és a jégveremből azelőtt kiszedett dinnyét ettem, élvezettel köpködve a magokat. Csak most nem volt a közelben hideg vizes dézsa, sem jégbe hűtött dinnye. Nem otthon voltam ugyanis. Lovon poroszkáltam a többiek között, Gyula pápa seregében. Mentünk meghódítani az engedetlen, renitens Bolognát, ahol az eszement, lázadozó diákok, akiknek fejükbe szállott forró vérük, ledöntötték és összetörték az ősz pápa szobrát, Michelangelo remekművét. S ezt a minden engedetlenséget azonnal és vaskézzel letörő harcos pápa már nem tűrhette. Összetrombitálta seregeit, megindult a lázadó egyetemi város ellen. Én akkoriban a borüzletben voltam érdekelt, csatlakoztam a hadakhoz, abban a hiú, csalóka reményben, hogy Bolognában előnyös üzleteket köthetek majd. De reményeim nem váltak be, egy időre börtönbe is vetettek, erről nem itt és nem most. Gyula pápának rendkívül erőszakos álla volt, szeme körül fekete halálárok. Nem bírtam szembenézni vele, úgy éreztem, átlát rajtam, mint az üvegen, hogy nyitott könyv előtte az életem. Hogy tudja legrejtettebb titkomat is, s mert a hallhatatlanságot eleve nem fogadhatja el, ellentmond a katolicizmus tanításainak, bármikor máglyára is küldhet. Elvileg mi a tűzben sem égünk el, nekünk a tűz sem tud ártani, de azért nem szerettem volna kipróbálni, hogy a gyakorlatban hogyan is történik mindez. Nem akartam gerendához kötözve gubbasztani egy máglya felett, miközben körülöttem a felhergelt tömeg üvöltözik, türelmetlenül a hóhért várva, aki majd meggyújtja alattam a száraz rőzsét, és a szokatlan látványosságtól begőzölt emberek azonnal sikoltozni, fütyülni, dobogtatni, kiabálni kezdenek… Hát igyekeztem elkerülni a nagy pápát, igyekeztem, ha a táborban véletlenül találkoztunk, nem nézni fekete szemébe, amelyben vibráló vörös körök forogtak eszelősen, és elnyeléssel fenyegettek. Ha elnyelnek, borzongtam, egy olyan világba kerülhetek nagyon hamar, ahonnan, vagyok vagy nem vagyok halhatatlan, soha többé nem lesz visszatérés. Ezért hát nem néztem a kereszténység harcos pápájának a szeme közé, és messzire igyekeztem elkerülni őt. Feltörte a seggem a nyereg, s szem előtt sem szerettem volna lenni, bekéredzkedtem néhány nap után a markotányosné taligájára. Akkoriban nem volt vonat, autóbusz, repülő, lovon, szekéren utaztunk, de Itáliában jártak már a postakocsik is. Így az utazás igazi kaland volt, hosszú ideig tartott, és nem is volt teljesen veszélytelen. A közbiztonságról sem lehetett nagyon beszélni, rablóbandák fosztogattak az utakon. Akinek volt pénze katonai kíséretre, az nyugodtabban utazott nyilván, de akinek nem volt, s ők voltak többen, az kockáztatott. S ha megtámadták és kifosztották, annyi. Még örülhetett, hogy legalább meghagyták az életét, és nem vágták el a torkát, jobb fülétől a bal füléig. Mert nagyon sokszor megtörtént ez is. Kegyetlen korszak volt, csakhogy melyik érában, a történelem melyik idejében tartották nagyra s kímélték az emberi életet?! Elég sokat éltem, megoszthatom veletek a felismerésem: egyikben sem. Az ember mindig az ember farkasa volt. S körülöttük ott kerengtek, ugrásra készen, a kicsi sakálok. Veronica, a markotányosné vékony, szőke nő volt; amikor pucéran fészkelődött be mellém a bunda alá, éreztem a nyaka és a tenyeremben elférő körtemelle narancsszagát. Szeretett úgy elaludni, hogy a szép hosszú combját átvetve a derekamon a vállgödrömbe fúrta az arcát. Hajnalonta egy-egy patakparton megálltunk, lemaradva a csapatoktól, ami nem volt azért teljesen veszélytelen, de a fürdés megérte. Állottunk a térdig érő vízben, és fröcsköltük egymást, majd összeölelkezve ültünk le, a hideg víz a nyakunkig ért, a fülünk mellett bugyborékolt; ha nem mozogtunk, láthattuk a tiszta vízben a mart alól előmerészkedő halakat is. Aztán kifeküdtünk a fűre, s átadtuk testünket egymásnak és a napnak. Már azon gondolkodtam, hogy elveszem feleségül, vagy megkérem, maradjon velem, az életem amúgy is rövid, kár minden percért, már hiányzott, ha egy órát nem láttam, már a karjaiban is vele álmodtam, nem tudtam betelni hajlékony testével, pulzáló ölével, csilingelő szavaival, víg dalolásával. Szerettem, s tévedhetetlenül éreztem azt is, hogy én se vagyok teljesen közömbös neki. Egy augusztusi reggelen a seregtől lemaradva egy árnyas folyócska partján táboroztunk le, mély volt a víz, lehetett volna úszni is, ő nem tudott, én lelkesen tanítgattam, sikongattunk, pancsoltunk, tenyerünkkel vertük a vizet, mint a gyerekek, aztán hallottuk, hogy az egyik ló sebzetten felnyerít, de nem gyanakodtunk, elindultam ugyan kifelé, hogy megnézzem, mi van, de a drága nő a nyakamba csimpaszkodott, nem engedett, és amikor felfedeztem a marcona zsoldosokat, már késő volt. Torokhangon galatyoló, részeg svájci martalócok voltak, a fosztogatós fajtából. Röhögve néztek minket, majd kihúztak a vízből, engem leütöttek, rajta végigment az egész csapat. Kilencen voltak, kilenc vadállat, utána az utolsó röhögve vágta el a torkát, majd megfordulva belém vágta a kést. Sötétedett, amire magamhoz tértem. Veronica, az én egyetlen szerelmem ott feküdt mellettem, nyaka körül már feketedett a vértócsa, és undorító, nagy, fekete döglegyek köröztek körülötte. A folyó partján temettem el, egy nagy fűzfa alá. Könnyek nélkül sírtam. És akkor, akkor, barátaim, valami összetört bennem, azóta is illesztgetem, de tudom, soha nem fogom összerakni, már többé soha semmi nem lesz olyan, mint a halála előtt volt. A narancs illata mindig eszembe juttatja őt, ilyenkor félrevonulok, és hosszan, könnyek nélkül sírok, és reménytelennek érzem a törekvéseimet, és meg szeretnék halni, de nekem ezt nem lehet, nekem küldetésem van a világban…”

Csend lesz, Vittorio szomorúan, lehajtott fejjel lép vissza a helyére, valahonnan halk fuvolaszó hallatszik, de nem tudunk sokáig gyönyörködni benne, mert Anna lép ki a kör közepére, finom remegések futnak át a testén, karjait felemeli, lábujjhegyre áll, mintha egy láthatatlan kötelet keresne a levegőben, hogy belekapaszkodhasson; kíváncsi mellbimbói szinte átszúrják a fehér trikót, rövid farmernadrágja kissé lecsúszik, látni engedve hasát és köldökét, ívelt, hosszú combjai megfeszülnek, most veszem észre, milyen gyönyörű nő, eddig valahogy nem volt alkalmam megfigyelni. Szív alakú arcát szinte fölszántja a fájdalom, remeg, szemei könnyesek, fojtott hangon, tépelődve, mintegy magával is vitatkozva kezdi el, mintha egy régóta megkezdett monológot folytatna. Ez láthatólag nemcsak engem lep meg, Attila is álmélkodva, kissé sajnálkozva nézi, Laura gondolkodás nélkül lép melléje, piciny fehér zsebkendővel törülgeti a szemét és az arcát, és súg valamit a fülébe, hogy mit, nem hallani, s puhán simogatja a fejét, tenyere alatt sercegnek a vöröses sörték.

„Amikor szüzekkel voltam együtt, fiúcskákkal, lánykákkal, és Attila előtt ez elég gyakran megesett, egy profinak, mint én, akit telefonon rendelnek meg, vagy nemritkán az utcáról szednek fel, leszólítanak, üdülés az ilyesmi, ünnepnap, mindig arra biztattam őket, hogy ne rohanjanak le, higgyék el, így is, úgy is én vagyok, itt vagyok, nem futok el, időnk van, az övék vagyok, de meg kell szokniuk, mégsem vagyunk üzekedő kutyák, hogy vicsorogva essünk azonnal egymásnak. Ezért, biztattam őket mosolyogva, nézdegéljenek hosszan, önfeledten, sokáig, ismerkedjenek velem. A testemmel. Ámultan, megrendülten néztek, és remegtek, vacogtak az izgalomtól, didergőztek a meglepetéstől. A kéjes borzongások, igen… Nem tehetek róla, hogy szép vagyok. Egy német üzletember barátom mondotta önfeledten: ha rám néz, semmi egyébre nem tud gondolni, csak arra… A bizarr az volt a dologban, hogy amikor nem voltam jelen, akkor is csak erre tudott gondolni, úgyhogy gyakran repültem Hamburgba akkoriban, a repülőt is ő fizette, természetesen. Egyszerűen nem tudott betelni velem… De vissza a fiúcskákhoz és a lánykákhoz. Kettesével szedtem fel őket mindig, levetkőztem, és szétvetett combokkal heveredtem le a szófára, karommal a fejem alatt, hogy csodálhassák a melleimet, és a lelkes ifjak pironkodva nézegettek… Ez volt a legszebb az egészben, megértem a kedves Dianát, felejthetetlen indián kamaszaival és öregembereivel. Azért vagyunk a világon, hogy örömet szerezzünk egy másik embernek, és ha lehet, magunknak is. Nézegettek a szüzek, egy szöszke kislány és egy fekete fiú. Aztán a lány váratlanul arra kért, hogy megcsókolhassa a mellem, önfeledten szívta be a bimbókat, majd készségesen átadta a helyét a reszkető fiúnak, akit én avattam fel, miközben a lányka önfeláldozóan simogatott és nyalogatott, hol engem, hol a szerelmét. No, jó volt, kicsi királyfi? – kérdeztem tőle évődve, és a srác elpirulva bólintott. Megérte? Hiszen tudod – dünnyögte a fiúcska, és rávetette magát a mellette fekvő kislányra, karjaival feszítette szét a combjait, és csókolni kezdte a vörösödő szemérmét, mert utánam természetesen a lányka következett, a felbátorodott fiú akkor vette el a szüzességét, az én szakértői segítségemmel… De utána, nagy meglepetésemre, megkért, hogyha lehetne velem még egyszer, mert nagyon jó volt, nagyon kíván. Én nevettem. Már miért is ne lehetne? Hátulról fogadtam magamba, a lányka szembe került velem, hozzám simult, és úgy szopta a mellbimbóim, mint aki visszafiatalodott. Egy idő után újra átengedtem neki a fiút, aki már úgy hörgött, mint egy felnőtt férfi. Felejthetetlen délután volt… Azután vége lett ezeknek a kisded játékoknak, hős lovagi tornáknak is, hiszen jött, bevallom, kissé megkésve, a szerelem és Attila. De az első hetekben ő is sokat nézgelt, és ezúttal én is őt, minden szögből, minden lehetséges pozícióból vizsgáltuk és csodáltuk egymás alakját, legtitkosabb hajlatait. Ha valaki kívülről néz, bizonyára azt hihette volna, hogy begolyóztunk, pedig dehogy, egyszerűen meg akartuk ismerni egymást, egymás testét, a testet, amit János evangélista nem véletlenül templomnak nevez, hogy ne érjenek, ne érhessenek meglepetések. Más oldalról érnek úgyis, talán ezért. Ő volt az első férfi, akit el tudtam volna képzelni a gyermekem apjának. Aztán fordult egyet a sors mókuskereke, megpördült, és bekövetkezett ama sajnálatos események sorozata, amelyekről, egymás szavába vágva, de gondolom, ki is egészítve egymást, már beszámoltunk, és amelyek miatt kilenc hónapja vándorlunk, mint hajdan Isten kiválasztott népe a sivatagban, nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, hogy holnap mire ébredünk… Ilyen körülmények között nem is gondolhatunk gyerekre, és az idő telik, már nem mondhatom, mint a szüzeknek, hogy van idő, mert már nincsen, és ami van, az is kétségbeejtően fogy, és ebbe kétségtelenül bele lehet őrülni. Ha másként történik, ezekben a napokban születhetne meg imádott gyermekünk, már leforgattuk volna Laurával a filmet, ülnék otthon a családi házban, anyámmal napoztatnánk arcunk a teraszon, és körülöttünk Vitéz ugrándozna, Attila pedig a belső szobában, az ő szobájában tanulná a szerepét, mert természetesen visszatérne a színpadra, s Laurával vinnék sikerre az Odeonban a Jövőre, veled, ugyanittet. Szép lenne, olyan szép, hogy nem is lenne, lehetne igaz, noha jó esetben történhetett volna így is. Álmomban látom szöszke kislányomat, már kétéves, ott totyog mellettem a kertben, és az ide-oda szálldosó rigókra s a diófán csörgő tolvaj szarkára gügyögve mutogat. Már beszél: mama, sikongat, mama, és figyeljük a fűben vonuló hangyákat, majd farkát csóválva tűnik fel Vitéz, s a csöppség a hátára kapaszkodik. De akkor – hiszen azelőtt egy végtelen pillanattal még gyönyörűen sütött a nap, megejtően duruzsoltak a béke méhei – minden átmenet nélkül dördül meg az ég, villámok cikáznak felettünk, és zuhogni kezd. Felkapom a pityergő kislányt, testemmel óvom, nehogy megázzon, és futva menekülünk a ház felé, de a ház sehol, helyén hatalmas bombatölcsér árválkodik. Szürke egyenruhás, acélsisakos katonák tűnnek fel, legyező alakban fognak körül, torokhangon, valami ismeretlen, azonosíthatatlan nyelven üvöltöznek ránk. Csattognak a závárzatok, először a minket védelmező, vonító Vitézt lövik le. Hogy velünk pontosan mi történik, nem tudom, mert dobogó szívvel, verítékben úszva riadok fel, Attila mellettem fekszik, ő is felébred, álmélkodva, kissé ijedten néz, és simogatni kezd, igyekszik megnyugtatni. Félreértem a mozdulatait, kábán, még a rémálom hatása alatt húzom magamra, combjaim összekulcsolódnak a derekán. Válla fölött látom az ablak négyszögét, hajnalodik, az égen fekete varjak kerengenek, rikoltozásuk mindent betölt, és én, miközben ringatom őt – s már akkora, hogy a torkomban érzem, de még nem bírok ellazulni, álmom iszonyú képei leállíthatatlanul előttem kerengenek –, rádöbbenek, hogy nem otthon vagyunk, hogy valahol Svájcban vagyunk, az Alpokban, egy kis faluban, és sírni szeretnék a tehetetlenségtől, de akkor váratlanul robban fel a nap, lehunyt szemhéjam mögött s mindenütt Attilát érzem, aki feltöri a testem, és elvarázsol, a hátába mélyesztem a körmöm, felnyögök, de már nem bírok ellenállni, akarok-e egyáltalán, a szenvedélye elsodor. Később, egymás mellett heverve, cigarettázva, összefüggéstelenül dadogva mesélem álmom, és ő hallgatagon simogat, nem szól semmit, simogatása lassan megnyugtat, feléje fordulok, szorosan simulok hozzá, jobb keze már a combjaim közt, azonnal elalszom, álmom ott folytatódik, ahol abbamaradt, az acélsisakos, szürke egyenruhás katonák előttem lövik le a kertből kirohanó Attilát. Ne, sikoltok, ne, és felriadok megint, s hiába érzem magam mellett, hiába van keze a combjaim közt, kilenc hónapja ott van, minden éjszaka védelmezőn szorít magához, remegek az idegességtől, hallgatom egyenletes lélegzését, a kert fölött razziázó varjak kábálódásait, és félek. Ez a félelem erősebb, mint én, birtokába vesz, elsodor, nem bírok ellenállni, a rémálom iszonyú képei megelevenednek, már a szobában masíroznak a szürke egyenruhás, acélsisakos katonák, és torokhangon üvöltözve bámulnak engem. Sárga szemükben vörös lángok villódznak. Nem merek megmozdulni, nem merem felébreszteni Attilát, lehunyom a szemem, ez csak álom, kislány, motyogom, nyugodj meg, csak álom. Óvatosan nyitom ki a szemem, a szobában nyilván nincs senki, a félhomályban ugrásra kész vadállatokra emlékeztetnek a bútorok, s tudom, nekünk nem lehet soha gyermekünk, szöszke kislányom mindörökre az asszociációim setét mezőin kóborol, a fényre kijutni nem fog soha, és könnyek nélkül sírok, és sajnálom, nagyon sajnálom Attilát, akit nem örvendeztethetek meg egy kislánnyal vagy egy kisfiúval, hogy egy család lehessünk, egy igazi család…”

Anna elhallgat, sírni kezd, nem törődve azzal sem, hogy olvadni kezd a szemfestékje, összemaszatolva az arcát. Most olyan, mint egy kifestett indián asszony. Lehajtott fejjel megy vissza a helyére, valahonnan még hallani a bűvöletes fuvolaszót.

Ahmed lép ki a körből, lehajtott fejjel, nadrágja lecsúszik, inge szétnyílik, látni engedve őszülő mellszőrzetét és horpadt hasát. Ránk néz, komoran vigyorog, sietve, hadarva kezdi el, mint akinek már végképpen semmi ideje nem maradt, nagyon oda kell figyelni rá, koncentrálni kell, hogy érthessük is kapkodó, ellenállhatatlanul kiszakadó szavait. Közben kihívóan fixíroz bennünket, táskás szeme körül villódzik a beszökő napfényben a halálárok, amely most, kivilágítva a szobát, mintegy közszemlére téve, őt is kiemeli közülünk.

„Mercedes szerette a fagylaltot. Az epret, a feketeribizkét, a csokoládét, a pisztáciát. Szeretett nyalakodni, nyalni. A pálcikás fagylaltot is szerette, s amikor körbenyalva befalta, mindig kihívóan nézett rám, és a kezem után nyúlva húzott magával, valami olyan helyre, ahol csak ketten lehettünk, s ahol semmi nem vethetett gátat ránk törő, mindent elsodró, vak szenvedélyünknek Ilyenkor az se számított, ha a fagyalt csöpögni kezdett, foltokat ejtve blúzán vagy fűzöld színű szoknyáján… Ha lehetett, megvetően eldobta, ha nem lehetett eldobni, mert mondjuk szobában voltunk, s nem hajíthatta a perzsaszőnyegre, akkor egy-két falással ette meg, a szájába gyömöszölte, felfúvódott az arca, hörcsögre hasonlított néhány pillanatig, és én mindig attól féltem, hogy a torkán akad, és megfullad, de nem, sikerült bekebeleznie, igaz, utána mindig fájt a torka. Akkor persze nem, akkor rögtön nem, mert velem volt elfoglalva. A fagylalton kívül a gyönyörű Mercedes (magas, sudár lány volt, még csak kísérletet se teszek a megelevenítésére, úgyse sikerülhetne, már csak a nyelvi korlátok miatt sem), azt hiszem, engem szeretett a legjobban a világon, Allah erre érdemtelen, törekvő és félnótás, felelőtlen barmát. Taorminán voltunk akkor, a romszínházban. Sütött a hold, mint egy giccses filmben, félrehajtott fejjel, hosszan elnézegettem a Buddha-arcra hasonlító holdtányért, látni véltem a csónakost is, amint a vörös mezőben meglendíti evezőit, aztán megláttam a nyulat is, a holdbéli nyulat, akit a kínaiak szerint csak a kiválasztottak, a boldog kevesek láthatnak meg. Két lábra állt, és figyelmesen nézett rám, mintha figyelmeztetni akart volna valamire… De én gyanútlanul fordultam el. Mercedes ott térdelt előttem, a hold szűrt fényében ezüstösen derengett az arca, mint egy római érem, mint egy medalion, és könyörgött, hogy ne is nézzek más lányokra, csak őt, őt szeressem. A tegnap is úgy bámultam egy kis rüfkét, hogy esett ki a szemem, nem törődtem vele, noha a nem túl változatos műsor a magát álnokul kellető, szemtelen lányka arcára volt írva, őt a parki padon hagyva ugrottam fel, moment, szóltam vissza a vállam fölött, s mint aki se nem lát, se nem hall, türelmetlenül kajtattam utána. Mért csinálom ezt? – nézett alulról fel rám, és keze már a sliccemen motozott, mohó ujjai már fölöttem köröztek, zöld szemében vöröses fény villant. Csak engem szeress, Ahmedke, csak engem. (Egyedül ő szólított így: Ahmedke!) Belepusztulok, suttogta, ha elhagysz, ha megcsalsz, ha más lányokkal henteregsz… Nem szóltam, mert mit is mondhattam volna? Másnap hatalmas csokor lila orchideával – ez volt a kedvenc virága, a lila orchidea – csöngettem be hozzájuk, és atyjától, az ősz gabonakereskedőtől ünnepélyesen megkértem a kezét. Én nem is tudom – mondotta az öregember kedvetlenül, s rövidlátóan pislogott rám, lehet, ezért tűnt gyanakvónak az arca, ravaszkásnak a vigyora. – Én nem is tudom, talán a lányomat is meg kellene kérdezni, nem gondolod? S a dolgot bonyolítja, hogy te, édes Ahmedem, mohamedán vagy, míg Mercedes ugye katolikus, és ez nagyon kellemetlenné, nehézkessé és igen, ki kell mondanunk, kár elhallgatni, vigasztalanul bonyolulttá, rendkívül, szinte megoldhatatlanul bonyolulttá teszi a dolgot… De nem tudta befejezni, a belső szobából szinte repült felém a boldog Mercedes, fél térdre ereszkedve nyújtottam át a hatalmas csokor lila orchideát. Akarsz a feleségem lenni? – kérdeztem elfulladva, és arca a nap besütő fényében, a lila orchideák között olívazöldnek tűnt (mindig is a zöld különböző árnyalataiban tündöklő ruhákba, szoknyákba, blúzokba öltözött, a zöld volt a kedvenc színe…), s néhány nappal később, amikor kihúzták a tengerből, és ott feküdt tehetetlenül, mozdulatlanul a parti fövényen a dagály sodorta kagylók, moszatok, csigák, medúzák, tengeri herkentyűk között, mint egy teljesíthetetlen hajnali számonkérés, ráismertem erre a zöldre, mert akkor is ilyen zöld volt a kiszolgáltatott arca, de nem, nem megejtően szelíd olívazöld, hanem inkább haragoszöld, mint Taormina körül a hullámzó, megveszekedetten üvöltő, dühösen háborgó tenger. Mi történt? – kérdezem szinte sírva az orvostól, aki már nem is próbálkozik a mesterséges lélegeztetéssel, belenyugszik a jóvátehetetlenbe, s hányni tudnék a kétségbeeséstől, ráadásul érzem magamon még a lány illatát, akivel a éjszakát töltöttem, a virágáruslány volt, aki az orchideacsokrokat is csomagolta, hajába, bőrébe ivódott a virágok, rózsák, jácintok, jázminok, szegfűk, rezedák, dohányvirágok illata, talán erre gondolt Mercedes is, amikor meglesett bennünket, és bánatában a tengerpartra futott, és lehányva magáról a ruháit belerohant a vízbe, hogy ne térjen meg soha többé. Görcs – tárja szét a kezét tehetetlenül az öreg orvos. – Görcs. Mást nem mondhatok. Emberi számítás szerint csak ez történhetett, nem melegített be, hideg volt a víz, belerohant, és a világ legtermészetesebb módján görcsöt kapott. Ha kiabált is segítségért szegényke, mindhiába. Ilyenkor már senki nincs a parton. – De egy ilyen jó úszó, mint ő! – motyogom tehetetlenül, és hosszan, könnyekkel sírok. Búcsúzom tőle, de félek találkozni atyjával, a közmegbecsülésnek örvendő gabonakereskedővel, ezért azután a temetést se várom meg, még akkor hajnalban elhúzok Taormináról, hogy azóta ne legyen se éjjelem, se nappalom, amikor nem gondolok rá, amikor ne tűnne fel zöldes arca, lassan oszlásnak induló, gyönyörű teste. A szeme is mindig nyitva van, vádlón mered rám, boldogok lehettünk volna, mondja még sietve, a vízi hullák komikusan vékony hangján, de te, megátalkodott szerencsétlen, eltaszítottad a boldogságot, ami mellettem várt volna rád, amit én nyújthattam volna neked. Aztán már nem szól, csak néz. Évekkel később tudom meg azt is, hogy félőrült atyja végig engem okol lánya váratlan, számára rejtélyes, megmagyarázhatatlannak tűnő öngyilkosságáért, gyilkosnak nevez, és megátkoz, hogy ne legyen az életemben egy nyugodt pillanatom soha, hogy soha sehol ne érezzem, ne érezhessem otthon magam, hogy ne tudjak másra gondolni, csak lánya szederjes ajkára, zöldes arcára, vádlón rám meredő, nyitott szemére, s az én nyitott szememre bogár másszon, fülembe fülbemászó, szájamba hernyó, legyek átkozott, és ne szeressen engem többé nő soha… Utálkozzon tőlem mindenki, aki él, mint a leprásoktól, messzire kerüljenek el az utcán, undorodva rohanjanak ki abból a teremből, ahova én belépek. Mindezt az öreg orvos írta meg, még hozzátette, a kereskedő minden valószínűség szerint megőrült, zárt osztályon kezelik, de ez már a legkevésbé sem vigasztalt engem, egész nyomorult életemben az atyai átok súlya alatt görnyedeztem… Talán üzleti sikereimet is ez magyarázza, kockáztattam mindig, háborgó üzletfeleim szerint eszelősen, hiszen nekem igazán nem volt mit veszítenem. Legfeljebb az átok teljesedhetett volna be…”

Ahmed lehajtott fejjel kullog vissza a helyére, Laura eléje lép, arcul csókolja, súg valamit a fülébe, de az arab szemlátomást nem érti, képtelen reagálni rá, arca kiolvashatatlan.

Laura már nem is megy vissza a helyére, kihívóan néz ránk, és gyönyörűen artikulálva, búgó hangon kezdi el.

„Hogy a homokembert mikor láttam először, hogy mikor találkoztunk, nem tudom. Képtelen vagyok visszaemlékezni rá. Úgy tűnik, a kezdet kezdetétől jelen volt az életemben, velem volt mindig, lehet, születésemtől, mit tudom én. Most megpróbálom leírni. Homokot fúj be lányszobám ajtaja alatt a szél. De honnan a szél a lakásban? Hát akkor a huzat fújja be. A homokszemcsék kis kupacba gyűlnek a padlón, az ágyam mellett, aztán a szél vagy a huzat erősödik, a homokkupac megnő, nő, nő, nő, ember formáját ölti, magas, lehet vagy két méter, ott állingál az ágyam fejénél, felsőteste izmos, kidolgozott, pörög a sárga homok, nyaka rövid, igazi bikanyak, rajta az ormótlan nagy fej, szája helyén rés, orra helyén nincs semmi, ez ijesztővé teszi a homokarcot, mintha levágták volna az orrát, homloka alacsony, feje lapos, szemei helyén két lyuk, de nem sötét lyukak ám, ó, nem, mintha különös fények, skarlátvörös, bordó, lila fények villódznának ott benn, ha rám néz… Alsóteste nincs, lábai sincsenek, mintha egy kúpból vagy hengerből nőne ki a felsőteste, de kezei igenis vannak, göcsörtösek, mint a faágak, ujjai sárgák, és befele görbülnek. Ezekkel a mustárszínű, undorító, karomszerű ujjakkal nyúlkál felém, én egyfolytában sikoltozok, az ágy végébe szorulok, a fal mellé, szívemben a Szűzanyához imádkozva… Mielőtt megérinthetne (tudom, ha megérint, birtokába is vett, és elvisz magával oda, ahol ő lakik, egy másik világba, ahová én nem akarok elmenni), beront anyám vagy nagymamám, de ők nem látják a homokembert, soha nem látják, mert ahogyan nyílik az ajtó, eltűnik, csak néhány aranysárga homokszemcse vibrál figyelmeztetően a helyén az ágy mellett, ezért aztán mamám vagy bölcs nagyanyám azt hiszi, fantáziálok. Úgy vélik, hogy ez az egész bizarr és különös kamaszkori hisztéria. Félek egyedül maradni, bár egy-egy ilyen balul sikerült látogatás után hetekig nem jelentkezik. Szokásai vannak, heppjei, lassan kiismerjük egymást, tudom, mindenáron el kell kerülnöm azt, hogy megérinthessen; ha egyszer hozzám ér, vége, rabul is ejt, s elvisz magával oda, ahonnan nem lesz visszatérés. Paulnak, első szerelmemnek is mesélek róla, ámultan hallgat, puhán simogatja a combom belső hajlatát, tudja, ez az egyik érzékeny pontom, azonnal begerjedek, ha odaér. Ha mások jelen vannak, felbukkan-e? Kísért olyankor is? – érdeklődik kedvesen Paul, és tölt egy pohárka pezsgőt. Megiszom, nemet intek. Mások jelenlétében soha nem jön elő. Akkor mindig együtt maradunk, biztat. Éjszaka is. Feleségül veszlek, és soha nem válunk el, együtt is alszunk majd. Én majd megvédelek. Tartunk az ágy mellett egy vödör vizet, s ha felmagaslik, leöntjük. Egyszerű, nem? Paul nevet. Tizenkettő felé válunk el, hazakísér, éjjel háromkor arra riadok fel, hogy a homokember az ágyam mellett áll, és merőn néz rám. Elárultál, királykisasszony – mondja recsegő hangján, és szeméből bordó és lila villámok csapnak ki. – Ezt nem lett volna szabad. – Sikoltani szeretnék, de csak tátogok, mint a szárazra vetett hal, képtelen vagyok megszólalni, képtelen vagyok a Szűzanyához imádkozni. Az ágy végébe húzódom, szinte rátapadok a falra, és könnyek nélkül sírok. A homokember megvetően néz. Begazoltál, mi? – jegyzi meg csúfondárosan, és felém nyúlkál, karomszerű marka védtelen, sápadt arcom előtt remeg. Vége, gondolom még, de akkor villámlani kezd, megdördül az ég, s ő kezd összemenni, kupacba gyűlik az ágy mellett, majd kisurran az ajtó alatti résen, ahol bejött. Szó nélkül tűnik el. Volt, nincs. Másnap elmesélem Paulnak, részvevően néz. És én nem voltam ott – suttogja. – Bocsáss meg. Mindenesetre már tud rólam, tudja, hogy védelmeződ akadt. Egyébként mióta szólít királykisasszonynak? – Nem tudom – felelek bizonytalanul. – Nem nagyon szokott beszélni hozzám, nem nagyon szokott megszólítani. De ez most bizonyára mégiscsak jelent valamit. – Készíts be egy veder vizet – tanácsolja Paul, és szánakozva néz. – S ha megjelenik, öntsd le. Legjobb védekezés a támadás. S a víz az egyetlen hatékony fegyver ellene. A víz. Csak a vízben bízhatunk. Te Vízöntő vagy, én Halak. Ez az elemünk, édeske. A víz. – És én azontúl minden este bekészítettem egy demizson vizet, a fal mellé rejtettem, a kispárnával takartam el, s vártam rémisztő látogatómat, de hetekig nem történt semmi. Aztán egy éjszaka hirtelen arra riadtam fel, hogy valaki néz. Természetesen Ő volt az. A száját jelképező résen sziszegő hangok törtek ki, de nehezen állottak szavakká össze. – Tényleg le akarsz önteni, Laura?! Meg akarsz sebezni, királykisasszony? Meg akarsz ölni? Meg akarsz semmisíteni!? – Igen, mert másképp te ölsz meg. – Én nem – tiltakozik rekedten. – Én soha. Én benned vagyok, magam is megölném, ha téged, hát még mindig nem érted? Mi egyek vagyunk… – És nézett rám, és tömpe orra helyén mozgott valami, és a szemeit jelképező lyukakban kihunytak a fények. – Azt hittem – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat –, hogy ragaszkodsz hozzám. Na jó, nem szeretsz, nehéz is lenne egy homokembert szeretni, komplikált, majdnem lehetetlen, de a vesztemet mégsem akarhatod, ennyi közösen eltöltött esztendő után. – Te el akarsz vinni engem, a te birodalmadba – suttogtam ellenségesen. – Ne is tagadd. – De hiszen ott lennél igazán boldog. Ott lehetnél királykisasszony. – Erről a tervedről tegyél csak le. Nem akarom. Érted?! Nem akarok homokország királykisasszonya lenni!… Hátranyúltam, erősen megmarkoltam és magam elé húztam a demizsont. – Most befejezzük – mondottam gonoszul, megátalkodottan, és őt figyelve határozott mozdulatokkal csavartam le a kupakot. Megvetően nézett, nem mozdult, nem is védekezett. – Akkor hát legyen – mondotta megadóan, és megremegett a száját szimbolizáló rés. Megsajnáltam, és nem tudtam megtenni. Nem tudtam leönteni. Észre se vettem, mikor omlott semmivé, mikor tűnt el. Néztem a helyén árválkodó, vibráló arany homokszemcséket, és sírni szerettem volna kétségbeesésemben. Később még néha jelentkezett, de aztán évekig nem. Paul is eltűnt az életemből, kiment Amerikába, hívott, de nem követtem, akkor már rabul ejtett a színpad, nem tudtam lemondani a kísértő sikerről. Jöttek a filmek is, s a szerepfelépítéseimnél jöttem rá, hogy mennyit köszönhetek színészként is a homokembernek, pontosabban annak a rettegésnek, félelemnek, szorongásnak, amit megjelenése hosszú esztendőkig kiváltott. Akkor már direkt szerettem volna, ha néha meglátogat, de ő nem jött. Büntet, gondoltam, és szomorúan néztem az ágy mellett az ürességet, ahol néha felmagasodott, s a szívem megtelt fájdalommal és keserűséggel. Sajnáltam magunkat… Kívántam az újabb találkozást, talán ölelkezhetnénk is, gondoltam zavarodottan, persze nem tudtam, hogy ez hogyan, mi módon volna lehetséges. Szétporladna a karomban? Homokká változtatna engem is? De nem tudtam kipróbálni, ő nem jött. Bosszút állt. Igen, talán hagynom kellett volna, hogy elraboljon, hogy elvigyen magával különös birodalmába, s most távoli árnyék és homokország királykisasszonya lehetnék. Első az egyenlők között!… Ki tudja, ki tudhatja, hogyan lett volna jobb?!”

Laura elhallgat, meghajol, pukedlizik, és a helyére sétál.

Szabó válik ki a többiek közül. A kör közepére megy. Meghajol, és fürkészően néz ránk. Arca komor.

„Az a júniusi este, amikor én is meghaltam, noha élek, sehogy sem akar véget érni. Egy szavalóműsorral hívtak Kolozsvárra, az álmok városába, amely már igen lepusztulóban volt akkoriban, de álmodni és nagyokat álmodni azért még lehetett benne… Igent mondtam, állítólag még fizetnek is valamit, ránk fér a dohány, biztattam Andit, aki egyre nehezebben tűrte kóricálásaimat, elkószálásaimat, s most is gyanakodott. Biztosan, sziszegte gyanakvóan, nő van a dologban. Nő, tártam szét a kezem megdöbbenve, ártatlanságom tudatában, miféle nő? Nekem elég vagy te, édeske, erre az elcseszett, szomorú életre, sőt időnként, tettem hozzá dévaj pimaszsággal, még sok is. De ő dúlt–fúlt, s végül legnagyobb meglepetésemre úgy döntött, hogy ő is velem jön, hiszen eddig leginkább én kísérgettem őt, amikor a kosárlabdacsapattal idegen pályán játszottak… Elkísér, amúgy is régen járt Kolozsváron. Emlékszem, így mondta: a kincses városban. Ott él Nóri is, volt csapattársa, legjobb barátnője, dumcsizna egyet legalább, már régen nem találkoztak. És megismételte, vágyik a kincses városba. Amin már lehetett szomorúan röhögni, mert miféle kincsek és miféle város, és kedvetlenül megjelenítettem a györgyfalvi negyedet a maga komor vigasztalanságában. A hámló falú beton kártyavárakat s az új embert, amint alkonyatkor, amikor a költő szerint a bárányok is elvéreznek, kétezer éves házi alkalmatosságára, furkós botjára támaszkodik, mely botoknak a román forradalom után lesz különös jelentőségük, mondjuk a flekkenvárosban, de erről nem itt és nem most… Az új típusú ember, akiről a haza legszeretettebb fia, a Kárpátok később szitává lőtt Géniusza annyit áradozott, kimerészkedik az utcára, és álnokul néz szét maga körül, szeme veresen villog, mint az éhes farkasé, és keresi a zsákmányt. Ami bármi lehet, nő, idegen, autó, kirakat… Andi kedvetlenül mosolyodott el, de nem lehetett lebeszélni, ez már le van vajazva, hercegem, puszilt meg, és csomagolt, és jött velem. Délután indultunk el Brassóból, az első teherautó meg is állt, elvitt Ludasig. Már szürkült, amikor kiszálltunk, a sofőr – borostás, negyvenes, sokat próbált és még többet látott férfi – szakadt, átizzadt, valaha fehér trikóban jó utat kívánt. Én babonás vagyok, megrezzentem, ezt nem kellett volna, gondoltam azonnal, ez rossz jel, és valamiféle azonosíthatatlan félelem kezdett terjengeni bennem, rossz előérzetem volt, legszívesebben szállást kerestem volna Ludason, amúgy is csak holnap lesz a fellépés, magyaráztam Andinak, aludhatnánk akár itt is, minek továbbutazni, de ő hajthatatlan volt. Estére találkát beszéltem meg Nórival a New Yorkban, ma Continental, sziszegte, mért aludjunk ebben a porfészekben, csak mert te, kedvesem, babonás vagy? Ugyan már. Szedd össze magad. S ott maradtunk a műút szélén. Legalább egy félórát hiába integettünk, már sötét volt, amikor megállott végre egy kék vagy fehér Dacia, a színek valahogyan elmosódnak bennem, csak a nő szőke hajára emlékszem. A szőke kontyára és a hideg, kék szemére. Hová? – kérdezte kedvetlenül, mint aki még gondolkodik, felvegyen-e vagy ne. Kolozsvárra, ült be Andi magabiztosan az első ülésre. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel valamiképpen el is döntötte a sorsunk. Szorongásom nem múlt el, sőt, ahogyan megindult az autó, csak erősödött. Ráadásul itt a délután folyamán eshetett is, alamuszi tócsákat világított meg a reflektor, teherautók zúgtak el mellettünk, fölverve a vizet a szőke kontyos hölgy tiszta kocsijára, s ettől a mi méltóságteljes vezetőnk, elveszítve méltóságát (látszat lehetett ez is, ahogyan ma visszagondolok rá, látszat, egy tükörvilágban éltünk akkor, a látszatok birodalmában!), teljesen begörcsölt, hol románul, hol magyarul káromkodva szidta a felelőtlen, idióta sofőrök kurva anyját. Ez nem tetszett nekem, legszívesebben megállítottam volna a kocsit, hogy kiszálljunk, de Andi amúgy sem ment volna bele, ő láthatólag kiválóan érezte magát, teljesen felpörgött, versenyt szidva a szőke kontyos nővel a szembejövő sofőröket. Aztán egy kamion zúgott szembe velünk, a hülye sofőr hosszú fénnyel száguldozott, azonnal káprázni kezdett a szemem, még érzékeltem, hogy a Dacia megcsúszik egy rejtőzködő tócsában, megpördül, és nekivágódik a kamionnak, másra nem emlékszem, akárhogyan próbálom is visszapörgetni, elhomályosodott előttem a világ, egy fekete lyukba zuhantam, és a kórházi ágyon tértem magamhoz. Iszonyúan fájt a fejem, a jobb vállam, a karom. Andi után érdeklődtem, egy idősebb nővér részvevően simogatta a fejem, közölte, hogy a vezető hölgy és a mellette ülő lány… Nem folytatta, némán keresztet vetett. A feleségem volt, nyögtem, és üvölteni szerettem volna a tehetetlenségtől és a kétségbeeséstől, tépni az arcomról a bőrt, kétségbeesésemben és tehetetlenségemben, mint a vadak. Így maradtam egyedül, de azért ott én is meghaltam egy kicsit, utána valami más kezdődött az életemben, ráadásul a temetésen anyósom, a postáskisasszony, aki amúgy sem kedvelt különösebben engem – most így visszagondolva udvariatlanságaimra, hányaveti viselkedésemre, ezen sem csodálkozom –, cirkuszolni kezdett, teljesen kiborult, az egész gyászoló gyülekezet előtt kezdett szidni, engem okolt imádott kislánya balesetéért. Senki sem tudta sem elhallgattatni, sem megnyugtatni. Nem védekeztem, mert mit is mondhattam volna?… S az igazság az, hogy akkor már korántsem éltünk olyan harmonikusan a feleségemmel, mint az elején. Andi félreértett engem, azt hitte, én is disszidálni akarok, s mélységesen megdöbbent, amikor kiderült, hogy nem. Eszem ágában sincs elmenni a kóros unalom országából, sőt, színészként egyenesen kihívásnak tekintem a diktatúrát. Te megbuggyantál, sziszegte az arcomba. A tengerparton voltunk, Saturnuson, a Ballada hotel tizedik emeletéről, az erkélyről néztük a sötétben meg-megcsillanó tengert, a kölyökmacskaként hancúrozó hullámokat. Azóta is kísér félálmaimban, de ébren is. Szomorú az arca, és arról beszél, ha elmentünk volna Amerikába, ahogyan ő szerette volna, ma boldogan élnénk, gyerekeink is lehetnének, két kislány és két kisfiú, és minden este neki mondhatnám fel a kedves verseimet a kandalló rőt fényében, és utána megengedné, hogy kibontsam a haját… Az éjfekete sörényét… S hogy ő egymaga pótolná az elhagyott közönségemet, sőt az országot, amely nekünk soha nem volt a hazánk, az egész elbaszott országot pótolná. Ő lenne a haza, a kandalló vöröses fényében íjként feszülne meg a teste, mint amikor a győztes meccseken, kezében a labdával, bemérte a kosarat.”

Szabó elhallgat, mereven néz maga elé, a teste rázkódik. Lehajtott fejjel baktat vissza a helyére, s a sorból Diana lép ki, kutakodva néz ránk, és mosolyogva kezdi el.

„Mostanában nemcsak az én drága indiánjaimat idézgetem egyre többször, és álmodni is álmodom velük, hanem a férjeimet is. Megpróbáltam összeszámolni, hány hitvesem lehetett az elmúlt két évezredben, de nem sikerült. Többszörös házasságszédelgő vagyok, úgy nézzetek rám, bigámiáért bármely korban bármelyik bíróság elítélhetett volna. Voltak korok, amikor halállal büntették az ilyesmit, voltak korok, amikor nem vették éppen ilyen szigorúan, de a börtönbüntetés mindig kijárt. Ha jól meggondolom, életem egyik fele boldogtalan házasságokban telt, míg a másik fele börtönökben, fegyházakban, kényszermunkatáborokban telhetett volna, ha nem vagyok éber, és a leleplezések elől időben nem lógok el, ha nem húzok el sietve a helyszínről. Voltak városok, amelyeket így is illő volt messzire elkerülnöm, szülővárosomat, Nápolyt például, de általában az itáliai városokat, Rómát, Firenzét, Génuát, Velencét. A csodálatos Olaszországot, szülőhazámat, ahol az életem hosszabb fele eltelt, míg végső szükségemben valamikor a tizenhatodik század elején (akkor megint megöltem kínomban egy férjemet) el nem menekültem Spanyolországba, s egy spanyol nemesemberrel kötött, de szintén balul sikerült házasságom után (képzeljétek, az a nyársat nyelt, beképzelt barom nagyobb becsben tartotta a hátaslovát, mint engem!) fel nem ültem egy spanyol gályára. Már égett alattam a spanyol föld is, férjemet egy éjszakai vita után meztelenül a kúthoz kötöttem ki, és előtte hágattam magam részeg béreseivel, miközben egyfolytában beszéltem hozzá. Látod, Alfonz, sikongattam az élvezettől, rá is játszottam persze, hadd egye a fene a rohadt büszkeségét, ők tudják azt, ami te nem, ők értenek hozzám, ki tudnak elégíteni… Ott vergődött a kötélen, és átkozódott, boszorkányságért fel is jelentett az inkvizíciónál, hát hirtelen lett sürgős a dolog, a lovaglócsizmát sem szerettem, nemhogy a spanyolcsizmát, igazán nem szerettem volna kipróbálni, mennyire bírom a kínzásaikat. Szerencsém volt, indult egy hajó, menekültem, és elhajóztam az Újvilágba, amelyről egyik szeretőm – rendszeresen lejártam a kikötőbe, kurvának álcázva magam szedtem fel a nőre éhes matrózokat, azzal csaltam azt a nyafka, infantilis uramat, akivel lehet – oly sokat és olyan szépeket mesélt. Igen, kislány, kínált meg rumoskulacsával, Amerika a szabadság földje. Ott mindent lehet mindenkinek, mint a falu bolondjának… Sejtettem, ott a házasságszédelgést sem veszik túlságosan komolyan. S nem csalódtam. Legalábbis az elején nem is vették, akkor azt hittem, tényleg megvalósult az emberiség arany álma, a tökéletes állam, csakhogy ami után hivatalosan is az amerikaiaké lett Amerika, kiharcolták a függetlenségüket, azonnal jött a vérgőzös puritanizmus, és példásan el is rontott mindent. Ott lehettem a salemi boszorkányok hírhedett perén, láttam, amit láttam. Sok jóra nem lehetett számítani, rosszabbak voltak, mint az inkvizíció… Egy bostoni békebíróhoz mentem feleségül, sokat imádkoztunk, nagyon szemérmes volt, este a sötétben, hosszú hálóréklijében csúszott be mellém a takaró alá, Isten ellen való véteknek tartotta a meztelenkedést, s szeretkezni is csak azért szeretkezett, mert gyermeket akart… Folytatódni szeretett volna a jámbor békebíró az időben. Ezen jókat derültem, belőled, Bill, mondottam a szívemben, ez az egy is elég, még talán sok is… Nem világosítottam fel arról, hogy nekem nem lehet gyermekem, az örök életnek ára van. Hát csodálkoztok azon, engem ismerve, hogy nagyon hamar meguntam, és megszöktem? Irány a Vadnyugat. Vadászokhoz csatlakoztam, hónapokig vándoroltunk, szőrén ültem meg a lovat, s minden este én döntöttem el, hogy kivel osztom meg a sátramat. A vadászok, csupa nagydarab, keménykötésű fickó, imádtak. S amikor elértünk az indiántáborba, gondoltam egy nagyot és merészet, hipnotizáltam és elküldtem őket máshová, nehogy kárt tegyenek mohóságukban az indiántáborban, én pedig ott maradtam. Akkor következett el életem legboldogabb nyolc évtizede. Az élményekért, amelyek ottan értek, érdemes volt élni. De aztán vége lett ennek is, nem voltam elég éber: amikor mohó prémvadászok támadták meg a falut, sátramban aludtam, egy hűséges öregemberrel, akinek szerencsésen avattam fel az unokáját, majd elvesztünk egymásban… Ilyenkor megállott az idő… Amikor magamhoz tértem, már senki sem élt. Megbosszultam őket, ahogyan tudtam, az első baromnak, aki rám mászott a sátorban, elvágtam a torkát, majd két másikat is torkon szúrtam, s napokig követtem a vadászokat, sorra nyírtam ki őket mint az indiánok bosszúálló, sápadtarcú istennője. Senkinek sem kegyelmeztem. Szemet szemért, fogat fogért, motyogtam, és öltem, lelkifurdalás nélkül; ha kételyeim támadtak, megjelentek előttem az én drága, szelíd indiánjaim, s szívemben megint feltámadt a harag, és sodort a bosszúállás démona. Így kerültem hosszas bolyongás után Los Angelesbe, az Angyalok Városa akkoriban, a tizenkilencedik század végén kezdett el kiépülni a tülekvésnek. Itt egy ideig nyugton maradtam, volt pénzem, magammal hoztam a indiánok aranyát, ékszereit, s természetesen kiraboltam a legyilkolt gyilkos vadászokat is. Vettem egy nagy házat, s elkezdtem mágiával, alkímiával foglalkozni. Ez mindig is érdekelt, de eddig valahogy nem volt időm, lehetőségem a titkos tudományoknak szentelni az életemet. A környéken sok mindent gyanúsnak találtak, szomszédaim rendszeresen jelentgettek, s már arra gondoltam, ideje lenne odébbállni egy házzal, valami békésebb vidékre, Alaszkába például, vagy vissza Európába, főként drága olasz városaimba vágytam, amikor egy éjszaka rám tört a seriff embereivel, és a fogdába hurcoltak. Mint megtudtam, boszorkánysággal vádolnak. Egyébre nem is voltam kíváncsi, ránéztem a seriffre, mosolyogva nyitotta ki a zárkaajtót, mosolyogva kisétáltam, hazalovagoltam, magamhoz vettem két bőrzsákban ékszereimet s a pénzem, és elindultam a kikötő felé. Az első hajóval jöttem vissza Európába. Nápolyban telepedtem le, Posillipón, néztem a tengert napokig, nyugtalanul, és első férjemre gondoltam, akit kétezer éve itt mérgeztem meg, mert nem bírtam elviselni féltékenységi jeleneteit. S azonkívül vert is, mint a legtöbb férjem. Hány férjem lehetett nekem, sokat, nagyon sokat gondolok rájuk, de mindig kimarad valamelyik, talán lajstromba kellene szednem őket. Akkor talán megtudhatnám, hányan is voltak… Nekem ne beszéljen senki a humanizmusról, minden férjem humanista volt, még az is, akinek fogalma sem volt a humanizmusról, részint mert akkor még nem találták fel a humanizmust, részint mert bunkó volt, s magával volt elfoglalva. Érdekes, soha nem velem…”