×

A hétköznapok drámái

Jókai Anna elbeszélései és kisregényei

Rónay László

2009 // 01
Már a két vaskos kötet címe (Elbeszéltem) is gondolkodásra késztető. Van ebben a választásban némi jogos öntudat, ugyanakkor a múlt idővel mintha arra a kijelentésére utalna Jókai Anna, mely szerint ezentúl kevés prózát ír (legalábbis regényt és elbeszélést), s más műnemekben fogalmazza meg egyetemes érvényű mondanivalóját. A két kötetben olvasható kisebb és nagyobb terjedelmű írások negyven év termését tárják elénk, a kor és az írói személyiség, törekvések legfontosabb vonásait rajzolva meg. Az M. M. című elbeszélés egyik gondolata világítja meg legélesebben e korszak történelmét és életérzését: „Rendszerezés helyett megindult a bomlás, a lelkeket megfojtotta a tehetetlenségből eredő pánik.” Ez a bomlás, amely voltaképp az erkölcsi normák elvetésének következménye, már jóval a rendszerváltás előtt megkezdődött, pontos és hiteles kórképét megtaláljuk Jókai Anna korai elbeszéléseiben. Ezek a bomlásjelek rendszerint egy mikroközösség vagy egymásnak feszülő személyek életében és sorsában nyilvánulnak meg, ám rendszerint a zavaros történelmi helyzet is felsejlik a történések hátterében.

A korai novellák többségében az iskolák belső világa tárul elénk, s nagyobb igénnyel hasonló környezetet idéz A forma című kisregény is, amelyből kiviláglik, hogy Jókai Anna egy tanári kar legapróbb rezdüléseit is milyen alaposan ismeri. A forma mellesleg e témakör lezárása: ebben is érzékeljük a hétköznapok apróbb-nagyobb drámáit, melyeket legtöbbször ironikusan ellenpontoz az író, ám a megoldást átlelkesíti a szeretet, mely egybefűzi a jó tanárt haszontalanabb tanítványaival is.

E típus elbeszéléseiben jóval tudatosítása, társadalmi problémává válása előtt felvillan az oktatás-nevelés máig megoldatlan nehézsége, a szegregáció és integráció módszerének nyitott kérdései, azok az egyre növekvő feszültségek, melyeket a hiperaktív gyerekek beilleszkedése (a közösségbe integrálása) körül jelentkeznek. A Selyem Izabella című novellában egy ilyen gyerek, Nikodémusz Kargitisz körül forognak az események. Nem rosszindulatú, csak nehezen fékezhető, egyetlen tulajdonságot értékel, az őszinteséget, s ennek hiányában idegenedik el szinte a teljes tanári kartól, kivált a hivatását közhelyekbe rejtő Selyem Izabellától. Végül kicsapják, de az utolsó mondat mintha az ő igazságát nyomatékosítaná: az öreg takarító néni azt kérdi az egyik tanártól: tényleg kitették a fiút? Az igenlő válaszra összecsapja a kezét, ezt kiáltja: „Nahát, tanár úr! Azt a derék fekete fiút! Pedig naponta levitte helyettem a szemetet, egyetlen szóra.”

Tanítás és közösségteremtés nehézségei több novellában is felvillannak. Néha egyetlen mondat is elegendő, hogy megérezzük a környezet és a személyek kisszerűségét. A Magyarórában például: „A tanári étkezdében kelkáposzta-főzelék volt fokhagymás fasírttal.” Reménytelenséget sugall a Szép, kerek egész is, a nevelés reménytelensége mutatkozik meg a Majd kialakulban ugyancsak. Az a mód, ahogy a gyerekek beszélnek, a hagyományok tagadását is jelképezi, stílusuk egy lassan széthulló korszak stílusa. Erre a jelenségre, a közbeszéd eldurvulására s a mögötte felszínre törő erkölcsi kietlenség jelenlétére más írók is felfigyeltek, legérzékenyebben talán Kolozsvári Grandpierre Emil képezte le, s próbálkozását azért is fogadta ellenérzés, mert nyilvánvalóvá tette a korszak morális válságát, amely Jókai Anna ekkori elbeszéléseinek is mozgatója volt. Cél és távlat nélküli, kiüresedett figurák keresik helyüket olyan világban, melyből már kiveszett az egymás iránt tanúsított figyelem, az érzékenyebbekben ugyan fel-feltámad a változtatás vágya, ez azonban már váratlan, megmagyarázhatatlan tetteikben nyilvánul meg (Tavaszi hó; Vasárnap).

A lassú romlás abban is megnyilatkozik, hogy felbomlanak a családok, olykor különösebb ok nélkül (Hepiend), s egyre növekszik az igénytelenség (Közös út), amely a távlatnélküliség megnyilvánulása. Ezt a mind fájdalmasabb, a haladást bénító, csak az önérdekre figyelő magatartást sok változatban ábrázolta Jókai Anna. Előbb azonban visszapergetném az 1979-ben megjelent A forma című kisregény cselekményét, amely a kiút lehetőségét is mutatja. „Is”, hiszen Balony Pálné, Nóra környezete, a tantestület semmiben sem különbözik a korábbi elbeszélésekből megismertektől.

Nóra a tantestület új tagja, a hetedikesek osztályfőnöke. Igazgatója, Molnár Beáta amolyan arc és elképzelés nélküli vezető, az iskolát tulajdonképpen Hetényi Elemér, a helyettese irányítja, előtte hajbókol mindenki, még Harmath Judit, a párttitkár és Balla Lajosné is, holott ő a pártbizottság másodtitkárának – annak idején igazi nagyhatalom – felesége. A terhes új tanárnőt már-már magába szippantja kisszerű környezete, a napi pletykák, a gátlásokon felülemelkedni vágyás görcsös bizonyítási igyekezete és a napi meghunyászkodások. Ám a legváratlanabb pillanatban megédesíti egyik napját a gyerekek szeretete. A terhes asszony kétségbeesve lohol a buszmegállóhoz, mert ha lekési épp azt a járatot, órákig várakozhat a következőre. Zaklatott rohanásait gúnnyal, értetlenkedve figyelik kollégái. A gyerekek azonban érzékenyebbek, körülveszik a buszt, nem engedik indulni, míg tanáruk, állapotához illő lassúsággal, meg nem érkezik, s fel nem száll a járműre. „Nóra kis kört tisztított a maszatos ablakon, mosolygott, billegette az ujjait.” Ez a mosoly bevilágítja a kisregény egészét, melegítő reménységet ad: hátha…

Vagy mégsem? Marad az álság és a távlatnélküliség? Az elbeszélések tekintélyes hányada ezt mutatja. A Mi a baj, Kissné? az egyhangúság, gépies életvitel és a magány tragédiáját ábrázolja egészen a főhős (antihős?) sikertelen öngyilkosságáig (ez esetben a sikertelenségnek is negatív a jelentése). A Családi kör nyomasztó belvilága és apróbb-nagyobb csetepatéi egy másik társadalmi jelenségre, a családok lassú felbomlására irányítja a figyelmet. A kohéziós erő, az egymás iránt érzett szeretet és felelősség, amely nem is oly rég még egybefűzte a családtagokat, elveszítette erejét és tartalmát; egyéneket láthatunk, akiket saját kis céljaik megvalósításának vágya mozgat. Az idősek hovatovább teherré válnak, akiktől szabadulni kellene, mert eltartásuk, kiszolgálásuk nehezen vállalt kötelesség, netán áldozat (Szeretteink, szerelmeink), a hősök kényelmesebben érzik magukat „a logikátlan zavar és a lötyögő bőség” közegében, melyben senki iránt sem kell érzelmeket tanúsítaniuk. Igazi önátadást az idősebbek mutatnak. A Ne mondd meg! két főhőse, a két testvér, Iduka és Zsuzsanna homlokegyenest ellentétes természetek. Iduka kibírhatatlan, a súlyos beteg Zsuzsannát viszont mindenki szereti. Titkolja betegségét, szeretetet áraszt mindenkire. Pedig – Iduka szinte hisztériásan kiáltja – „micsoda szemét dolog a vénség, micsoda kínlódás, igenis döglődés, és akkor még oda se figyelnek, egy csipetnyi érdeklődés, törődés, semmi…”. Igen, öregedni nem jó, de ha szeretetben tudunk öregedni, a viszontszeretet sok nehézségen átsegíthet. Inkább a nehézségekből is kikovácsolható szeretetet kell őriznünk, mint a látszatok ürességébe menekülni – erre hívja fel figyelmünket Jókai Anna a Harmóniában is.

A társadalom szétesésének szorongató tudata áthatja az egyéni sorsokat is. Aki ebben a közegben érvényesülni akar, ügyeskedik, keresi a kiskapukat. Aki nem így tesz, lemarad, elsüllyed a középszerűségben. Ez a felismerés tudatosodik a Pátria riporterében, aki azzal a feladattal érkezik a kisüzembe, hogy írjon cikket az ott tapasztaltakról, ám az anyag szinte eltörpül ama felismerése mellett, hogy mást mutat a felszín, és mást rejt a mély. Korjellemző volt ez is: a fényesre suvickolt látszat és romladozó háttere. Az Egyetértésben teljesen egyértelmű ez az ellentét: a brigádnaplóban jelentős munkasikerekről esik szó, ezeket azonban rögtön lefokozzák a naplót vezető őszinte kommentárjai, amelyek egészen más fényben jelenítik meg a „nagyszerű” eseményeket.

Ezek az ellentétek alkotják Jókai Anna igazi írói terepét, ezek ábrázolásában a legotthonosabb, szabadjára eresztheti iróniáját, emellett pompás, hiteles képét adja a hatvanas–hetvenes éveknek. Kitűnő novellája a Piramis, egy fölöttébb zavaros család belvilágának rajza, megtoldva egy házvezetőnő (hajdani méltósága) remekbe szabott portréjával. Hitelesen ábrázolja a hatalmába szédült vámos ostobaságát A határban (az efféle vámosok ugyancsak hatalmasságai voltak annak a korszaknak). Olvassuk, olvassuk ezeket az írásokat, s egyetértve bólogatunk a Rablóulti megállapítására: „a hattyúk büdösek”, a látszat szépsége mögött ott lappang a rútság, amelynek ott és akkor nem lehetett feltárni igazi természetét. Meg lehet írni az igazságot? – morfondírozik Madaras, akit riportra küldenek egy vidéki lagziba, s ott szembesül a valóság és látszat kiáltó ellentétével (Közkatonák). Ez a közeg dobja a felszínre az olyan vezetőket, amilyen Ebedly Iván, az Addig jár a korsó a kútra!… teljhatalmú, intrikus vállalatigazgatója, akinek csak hízelgő alattvalói s nem munkatársai vannak, s akiből a gyávák csinálnak szobrot. Még a halálát is csodálatosnak jósolja a halottlátó: „Ebedly is meg fog halni. Ez biztos. Nyolcvanöt és kilencvenkilenc között.” Halálának körülményeit is pontosította: „Ebedly mandulavirágos tavaszi napon, álom közben, egy luxusszálló teraszán csak úgy beleszunnyad a tenger morajába örökre…”

A romlás jele a szadizmus is. Ennek ábrázolására született a Magyar Csaba a téren, ebben a közegben azonban Jókai Anna nem igazán otthonos. A tér nem az ő világa, hanem Mándy Iváné, aki legremekebb novelláit írta erről az öntörvényű kisvilágról.

Jókai Anna novelláiban két karakteres fordulópontot észlelünk. Egyet ábrázolt világában, egyet ábrázolásmódjában. Az előbbi kezdete a Történet a megbocsátásról. 1992-ben, tehát a rendszerváltás után íródott, amikor a társadalomban felbukkantak az újsütetű karrieristák, akik – nem meglepő módon – az előző rendszernek is haszonélvezői voltak. A novella középpontjában – mint a címe is jelzi – a megbocsátás gesztusa áll, s a volt áldozatok nézőpontjából elemzi. Egyetérthetünk az egyik szereplővel: a piti ügyekben fel sem merül a probléma. De mi lesz a szőnyeg alá söpört, szándékosan ködbe vont nagy disznóságokkal? Vajon ezek kárvallottjai is bocsássanak meg? Feledjük el a besúgásokat? Nézzük tétlenül, ahogy a bűnök elkövetői ismét kivételezett helyzetbe kerülnek? A következő évek elbeszélései ezeket a kérdéseket exponálják, történetek arról, mit tehetünk, mit kellene és mit lehetne tennünk. A válasz egyáltalán nem egyszerű. Át kell vágnunk magunkat a hazugságok szövevényén, hiszen – amint az Egy tévedés történetében olvassuk – olyan korszakot éltünk át, amelyben a szavak „megbüdösödtek”, elveszítették igazságtartalmukat, s a mestereik, akiknek hitelesnek kellene lenniük, azaz az írók, „elvették az olvasás gyönyörét” (Történet arról, mit tehetünk). A novellákból az a történelmi folyamat is feltárul (az „is”-t hangsúlyozni kell, hiszen jól egyénített emberek sorsából olvashatjuk ki), amelynek kezdetén a „kicentizett lépésszabályok” jelentették a kötelező mintát, s ezekből nem volt szabadulás. Ezt a tényt már 1970-ben egyértelműsítette Jókai Anna A labda című kisregényében, amelynek az volt a legfontosabb mondanivalója, hogy a romló (megromlott) korból nincs menekvés.

Hogy lehet így élni? – vetődik fel a keserű kérdés Melindában, a művelődési ház frissiben kinevezett népművelőjében, miután átlátja a helyi viszonyokat, s megismerkedik mindazokkal, akik sorsának kísérői lesznek. Békességet, megnyugvást remélve érkezett a csendes borvidékre, Hármashegyaljára, de kis híján tragédiába torkollik a sorsa. Körülötte felbukkannak a satnya „helyi intelligencia” tagjai, az álmaikról lemondók, a kisszerű viszonyokat elfogadók. Melinda hatalmas ambícióval kezd munkába, de rá kell ébrednie, hogy a tudat megváltoztatása felülmúlja tehetségét. Gondolkodásában lassú leépülést figyelhetünk meg, sorsának jelképe Balzac regénye, amelyet betegágyán fog kezébe, az Elveszett illúziók. Mert ebben a korszakban az illúziók elvesztése volt az emberi sorsok jellemzője. Legtöbben a népművelő Patkó Bélához hasonlóan lemondtak céljaikról, megelégedtek azzal, hogy belesimulnak az unalmas hétköznapokba. A forma reménysége elenyészett, maguk alá temették a hazugságok és elvtelenségek. Van-e egyáltalán reménye a kitörésnek? A jelek szerint nincs. Kitörési lehetőséget csak Gavallér Mihály feltűnése sejtet, de a hajlékony modorú, nyálas revizor talán a többieknél is rosszabb, mert azok önmagukat tagadják, ő viszont színházat játszik, amolyan álarcos szereplő. Nem meglepő, hogy Melinda öngyilkosságba akar menekülni, de ez sem sikerül. Áthelyezési kérelme a szemétkosárba kerül, s ő marad. Ha tíz-húsz év múlva találkoznak vele, talán róla is azt mondják: régi bútor, de a légynek sem árt.

Ez volna hát az a közeg, amelyet a rendszerváltásnak meg kellene változtatnia, s ezek az emberek, akiknek fel kellene ismerniük a szabadság addig szokatlan lehetőségeit. Mert ha nem, akkor a régi „banda” ismét átveszi a hatalmat (Egy tévedés története), újra fájdalmas ellentéteket szül a pártosodás, amely nem teszi lehetővé a régi rendszer teljes megbuktatását. Hiszen bárhogy szeretnénk is, a történelem kérlelhetetlen logikával irányítja sorsunkat, s csak úgy szabadulhatunk a jelen anomáliáitól, ha „leszállunk” („Evezz a mélyre!” – mondta Jézus), és őszintén vetünk számot magunkkal. Erre figyelmeztet a Kórtörténet, kortörténet. Tisztába kell jönnünk önmagunkkal és a múltunkkal, még ha a közeg egy elmegyógyintézet is – elég képtelenséget éltünk át, s ezek a fiatalabbak szemében nem tragikusak, sokkal inkább komikusak –, Jókai Anna elbeszéléseinek azonban egyik meghatározója egy mikroközeg megválasztása, amely mégis modellálja az egész társadalmat. Dr. Csencsy gondolatban ugyanazt a véleményt formálja meg, amely az átlagember érzelmeiben is megnyilvánul: „Azt senki meg nem jósolta volna, hogy egy hatalmas birodalom, egy világhatalom, sutty, összeomlik, egyik napról a másikra… S aztán itt állok, itt állunk, ilyen veszélyeztetett helyzetben, egy dolgos élet után, a munkásárulók kezén…”

A rendszerváltás után írt novelláiban gyakran vívódnak ilyen s hasonló kérdésekkel Jókai Anna hősei. Igazi íróra vall, hogy ezeket legtöbbször a cselekmény részévé, a szereplők tudatát jellemző epikus anyaggá teszi, s az új korszak gondolkodásmódjában megmutatja azt a folyamatot, ahogy az érzelmek és célok redukciójának bekövetkeztével az egyéni érdek lesz az uralkodó. „Csak legyen a Gramischban hó. Azért drukkolnak. Már csak azért.” Így maradunk „leszállás” helyett a felszínen, a mélyebb rétegek összefüggéseinek felismerése híján, s amit nem ismerünk, azon miért is változtatnánk?… „Kint vagy bent, majdnem mindegy” – gondolja Margaréta, az elbeszélés főhőse, majd következik a talányos befejezés:

„De én (rálépett a süllyedő, majd emelkedő lépcsőzetre.

nem akarom                                                                           így befejezni”

nem akarom                                                    nem akarom

nem akarom                            nem akarom

nem akarom

nem akarom

Hogy egyetlen személy felismerése és akarata elég-e a változtatáshoz, az kétséges. De hátha egyre többen süllyednek és emelkednek a mozgólépcsőn, hasonló gondolatokkal vívódva. Akkor talán…

Említettük, a kilencvenes évek közepén Jókai Anna prózájában megváltozott az elbeszélés módja is. Kísérletet tett a bonyolult gondolkodás leképezésére, az ellentétek képi megjelenítésére:

néha véletlenül                  néha véletlenül

érvényesül a jó és             a rossz is alulmarad

mintha a lényegről             csak a lényegről

beszélnénk                                   ne beszéljen

tévhit foglyaiként               senki

hinni bármiben: az idegrendszer

a kétely: bűn                     fogyatékossága

bedeszkázott horizont       a szilárd meggyőződés: az elme

kigúnyolt Isten                  fogyatékossága

„a nép akarata”                kipingált horizont

felhasznált isten

anyám, én nem ilyen          „a tömeg igényei”

lovat akartam!                  anyám, én ilyen lovat akartam?

A végső kérdés sok változatban ismétlődött Jókai Anna elbeszéléseiben és kisregényeiben. A tíz regényfejezetből álló Vörös és vörös címe és a fejezetek mottói is Stendhalra utalnak. Szomjas Juli, miután szakít addig csak a sikerre orientált magatartásával, immár nem akar a kivételezettekhez tartozni: „Rájött, milyen gyerekes elképzelés ezt hinni, minél magasabban nyüzsög az ember, annál szabadabb. Viszonylagos szabadság ez, a lényegtelen dolgokban; s éppen a lényegben csupa-csupa megkötés. S közben a feszült figyelem… nagyon-nagyon fárasztó.” Ha sikerül kiküzdenünk a viszonylagos őszinteséget, mint Szomjas Julinak, akkor megízlelhetjük az igazi szabadság édességét, az „öröm biztonságát” és a „bizonytalanság keserűségét”. Ugyanilyen érzés hatja át Reményit, a református lelkészt, aki nem tudott ellenállni a lány csábításának. Feleségének megvallja az igazságot, s vállalja korábbi vétkét. Épp ez teszi lehetővé, hogy a hazugságok szövedékéből kiszakadva újrakezdje: „máshol, más emberek között, megtépázva, de újrakezd valamit. Valamit, amit önmagánál mindig többre tartott, amiben hitt.”

A Vörös és vörös azért fontos állomása Jókai Anna pályájának, mert befejezésében pozitív erkölcsi tanítást ad, az igazságban élhető élet aforizmáival, melyek mögött ott érezzük az evangéliumokban leírtak szellemiségét. Néhányat érdemes tanulságul idézni: „… valahogy nemkívánatos az élet, minél zajosabb, annál üresebb, vezérlő eszme nélkül. A nihilnél a tévedés is tartalmasabb, tanít.

Miért történt így, hogy végül is nem történt meg? A középszerből valami kétségtelen többlet kilökte, de a képzelt nagyság és a valódi rendkívüliség küszöbéről egyaránt valami hiány miatt pattant vissza.”

Most már azt is látja, mi volt a hiányosság, miképp lehet továbbhaladnia, szerényebben, a fogcsikorgatva vágyott, színleléssel kiküzdött érvényesülés szinte parancsoló megkívánása nélkül:

„Igazság, élet, halál, mulandóság és örökkévalóság… nagy szavak.

De talán nagyon is egyszerű dolgok annak, aki olyan hatalmas érzékszerveket fejleszt ki, amellyel fölfoghatja őket.”

Reményi Balázs gyengeségében is megőrizte ezeket az érzékszerveket. Szomjas Julinak ezután kell kifejlesztenie őket. Teljesen ideillő az utolsó fejezet Stendhal-mottója: „Adjatok nekik még öt órát: meglátják és megértik az éjszakát.” De hogy bekövetkezik-e az éjszaka természetének teljes felismerése Szomjas Juli gondolkodásában, azt csak egy hatalmas kérdőjel mutatja.

Reményi, a református lelkész bukásában is a regény példaadó alakja, aki épp ezért tud őszinte, önmagával szemben is kérlelhetetlen maradni. Tanulni lehet tőle: „Szívósságot, diplomáciát, türelmet, önzetlenséget, az emberek előítéletmentes szemléletét, nemes fölháborodást, szigorú kritikát olykor – és az igazi megbocsátás képességét minden őszinte bűnbánatra. De Reményi nem elégedett meg ezzel. A szellemi látóköröket kívánta tágítani. Fölfedeztetni részben legbelül, részben más síkon a halál szituációjában is érvényes fogódzót. Ez a fogódzó óvta meg… őt is… Kínok között, hullámok között, de megóvta.”

Szomjas Julit most hullámok dobálják. De számvetése, önvizsgálata peremén megjelenik egy új érzés, a részvét, amelynek adója talán őt is óvni fogja. (Széphalom Könyvműhely, 2007)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben