Téli dal

másmilyen minden, mint volt. a holdfényben
télen: megolvadt macskamézen ragadva,
fullánkját siratva zümmög a méh,
hajdani röptét (midőn a lét már a tét) vetítve
ki valami távoli, szirmait hullajtott régi és új
virág felé. s a darázsderék a zebrán?

talán egy kedveszegett, felejtett hastáncosé –
zselé a hajra, amíg lehet. csendrendelet,
pontokba szedett-vedett írás a plakátokon.
mi fölött ki huny szemet, ha kiszúrva nincs
a gombostűvel felvértezett pajkos kezek
célpontjaként a műszempillával égszerezett

pupilla: hétpecsétes titok, s bár sürög-forog
saját levében pácolódva, acélkék vonóhorogra
varázsolt falovat vontatva Trója felé a trojka
bolond parancsnoka, a naptár s a kaptár: üres,
s olyasmi húslevesben, mit keverni, kanalazni
nem lenne kedvem: istentelen, üveges tekintet

fürödhet csak, s szavakkal körvonalazhatatlan,
betűtésztába rejtett, kocsonyás végkifejlet
sejtelmes része, kőkemény töredéke puhul.
gurul, mint dagadó hólabda alá a palatetőn,
lavinaként vesztébe már-már a tél és nyár,
s mindaz, mit DNS-spirál csigalépcsője rejt.

selejt, ki könnyet se ejt? ki rejtekhelyén
lapulva nem csap a húrok közé? dehogy.
veszett, kallódott több is: barokkos vendéghaj,
színezüst tetüpálca, és időnknek végezetéig
(hol megolvadt jégsapkán perdít a forgószél
túlélőt táncra) lehetne sorolni, mi minden még.

mint lékben a légbuborék, úgy gyöngyözik
néha a mélyből a felszínre bukva a múlt,
s bár vaskori vályúba, vájt szemű mindenevők
elé hull fentről az aranykorok üzenetével a fény:
mézzel a kaptár végszóra csordultig telik majd
újra, mint életvizével kiszáradt kút, üres edény –