In memoriam Czigány Lóránt (1935–2008)

Czigány Lóránt 2008. november 8-án reggel egy budapesti kórházban halt meg, hetvenhárom éves korában. Londonból a szokásosnál későbben, szeptember 17-én érkezett meg feleségével, Magdával, úgy tűnt, megjavult állapotban, autón, mint mindig. Szokásuk ugyanis az volt, hogy londoni házukban töltik a meleg nyarat és a hideg telet, Lóránt egyiket se bírta, inkább az évi négyszeri autózást választotta Hollandián és Németországon át, az előbbiben  beszerezte a számára annyira fontos francia mezítlábas cigarettaadagot, az utóbbiban viszont mindketten szerettek megszállni. Másnap este, 18-án a szintén szokásos vendéglői vacsorán jóízűen ettünk és örömmel ittunk, egyikünk se gondolta, hogy utoljára. Három nap múlva kezdődött a baj, három hét múlva ért véget. Magda mindvégig csodálatos volt.

A temetés éppen arra a napra esett, november 21-ére, amelyiken Lóránt 1956 novemberében elhagyta az országot, vagyis napra pontosan tért végleg haza.

Külhoni életét ő is Oxfordban kezdte, de aztán továbbra is oxfordi ösztöndíjjal Londonban folytatta. Választott tárgyához (Philosophy, Politics, Economy) meg kellett volna tanulnia oroszul, erre azonban, miután azt itthon sikeresen elszabotálta, nem volt hajlandó. Inkább Szegeden megkezdett magyartanulmányait folytatta, arra viszont csak a londoni egyetemen volt mód. 1960-ban végzett jelesen, utána már londoni ösztöndíjjal doktorált le. Magdával még 1957-ben házasodtak össze – tavaly ünnepelték aranylakodalmukat –, és a rákövetkező évben született egyetlen gyermekük, Judit. Még Oxfordból került be abba a londoni kisszámú, de igen jeles magyar társaságba, amelyik mindannyiunkat felkarolt, elsősorban Szabó Zoltánra és Cs. Szabó Lászlóra kell gondolni. Ez magától értetődő kapcsolatot jelentett a müncheni Látóhatár, majd Új Látóhatár íróival, a hollandiai Mikes Kelemen Kör híveivel, no és a párizsiakkal, Lóránt számára mindenekelőtt Sipos Gyulával (Albert Pállal).

Legbensőségesebb barátja Siklós István volt, együtt alapították Szabó Zoltán és Cs. Szabó László lelkes támogatásával 1964-ben a Szepsi Csombor Társaságot (magam éppen akkor költöztem át Angliából Amerikába). A Szepsi Csombor lett a nyugati magyarság egyik legjelentősebb irodalmi központja: előadásokat, felolvasásokat rendeztek, könyveket adtak ki, Londonba látogató magyar írókat istápoltak, segítettek, igyekeztek közvetíteni. Czigány Lóránt pedig eközben az egész nyugati magyarság legjelentősebb magyar irodalomtörténésze lett. Ez azután derült ki igazán, miután 1969-től négy éven át, a magam ottani négy évét folytatva, magyar irodalmat és nyelvet tanított Berekelyben, a Kaliforniai Egyetem berekelyi részlegében. Ekkorra már elkészült első könyve, A magyar irodalom fogadtatása a viktoriánus Angliában 1830–1914, bár csak évekkel később, 1976-ban jelent meg az Akadémiai Kiadó „Irodalomtörténeti Füzetek” sorozatában. New Yorkban kávéztunk a Czigány házaspárral, Zsuzsa feleségemmel, mielőtt továbbrepültek San Franciscóba, hogy aztán négy évig ne lássuk egymást. Talán legnagyobb teljesítményét, a magyar irodalom angol nyelvű történetét (The Oxford History of Hungarian Literature) amerikai tudományos ösztöndíjjal (ACLS) írta, már Londonba visszatérte után. Ő ott – saját szavaival – „a British Museum magyar könyvek vásárlásával megbízott tisztviselőjeként” dolgozott, és a köz szolgálata mellett hozzájuthatott mindahhoz, amire irodalomtörténeti munkájához szüksége volt.

Érték ezt a munkát – az Orwell regényében megcélzott 1984-es évben jelent meg – magyar recenzensek részéről elmarasztaló kritikák is, ami magunkat ismerve nem meglepő, pedig ennél jobb, informatívabb és könnyedebb, angol nyelvű olvasók számára kongeniálisabb összefoglaló a magyar irodalomról, úgy hiszem, nem készült előtte (de azóta sem). Csak olyan ember írhatta meg, aki már jól ismerte az angol nyelvű irodalmat, és ezért olvasóinak elvárásait is. A doktori disszertációból készült első könyvet egyébként azért sem fogadta üdvrivalgás, mert a magunk külhonivá vált nemzedékének pátosz nélküli hozzáállásával, tárgyilagosan, nem sérülten állapította meg: „Így azután a magyar irodalom különálló világa voltaképpen terra incognita maradt, eltekintve néhány alkalmi kötet megjelenésének idejétől.”

Ez a két első könyv Czigány Lóránt munkásságának szinte csak töredéke. Az 1995-ös Czigány Lóránt Válogatott Bibliográfia 1955–1995 című kiadványban 381 tétel található, és nem nehéz elgondolni, hogy ezek száma tetemesen nőhetett az azóta eltelt tizenhárom év alatt. Nem érdemes most itt felsorolni megjelent könyveit sem, tanulmányairól, cikkeiről, hozzászólásairól, elbeszéléseiről nem is szólva. Csak példaként lehet néhányat említeni: Iványi-Grünwald Béla hungarikumgyűjteményének katalógusát, Cs. Szabó László 1949–1984 közötti írásainak bibliográfiáját, az Új Látóhatár repertóriumát, József Attila Szabad öteletek jegyzéke kiadását (in Arkánum, 1983), Szabó Zoltán két esszékötetének szerkesztését; jelentős esszétanulmányait az irodalom államosításáról, az 1967-es nemzedéki vitáról („A méhsár megkülönböztető jele”), a nyugati magyar költészet jellegzetességeiről („Gyökértelen, mint a zászló nyele”).

Az 1970-es és ’80-as években tevékenyen részt vett az Anyanyelvi Konferenciában, és ezért sok támadás is érte. Aki azonban ismerte őt, tudhatta, hogy ő sohasem árulta el az ’56-os forradalom ügyét; csak az akkor egy életre borostyánkőbe fagyottnak tűnő helyzetben művek és írók megjelenését igyekezett segíteni. Hogy ez így volt, arra legjobb bizonyság az a bizalom lehet, amellyel Szabó Zoltán, aki pedig nem engedékenységéről volt híres, fordult hozzá ismételten, vagy az, amellyel Antall József miniszterelnökségének – a szó több értelmében is – megbízott minisztere volt a londoni követségen. 1990-től kezdve a Kortársban, ahol a „nyugatiakat” nagyon is felkarolták, szívesen közölték, gyakran publikált (egyéb díjai és kitüntetései mellett Kortárs-díjban is részesült).

Nemcsak a szavak szállnak el, az élet is, a teljesítmény azonban marad. És ha dicsérni jöttem Lórántot, bár temetni is, hadd dicsérjem, munkásságától nem egészen függetlenül, a  több mint ötven át tartó barátság emberét: csillanó humorát, sőt kajánságát, emberek és ügyek iránti hűségét, elkötelezettségét; furcsán összetett egyéniségét: vehemenciája mellett érzékenységét, publikus kirohanásai mellett nagyon is privát szemérmességét; és persze a szenvedélyes sakkozót, az indiai konyha értő rajongóját, a Pékné módra készített csülök odaadó hívét, „sétáló Jancsi” sohasem irigy cimboráját, no és a londoni Times magyarokra emlékező nekrológjainak türelmes készítőjét, akire most, ez nagy és minden bizonnyal nem múló szomorúság, nekrológgal kellett itt emlékezni.