×

Gion Nándor viharos pályakezdése az Új Symposion áramában II.

Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Véres patkányirtás idomított görényekkel

Elek Tibor

2008 // 12
*

A felnőttkor határán álló fiatalok hamvába holt lázadását megjelenítő Kétéltűek a barlangban-nal szemben az egy évvel később megjelent Testvérem, Joáb a lázadás motívumát már föl sem villantja, épp ellenkezőleg, én-elbeszélő hőse, egy fiatal építésügyi ellenőr korrumpálódásának útját mutatja be (igaz, ezzel a fiatalság konformizálódásának problematikáját tovább boncolgatja, ahogy a kor számos más műve, szövege is,23 a legismertebb közülük Végel László Egy makró emlékiratai című regénye), s rajta keresztül a kisvárosi társadalom egész politikai-gazdasági életét jellemző immorális romlottságot, belső sivárságot, mindenféle pozitív útmutatás nélkül. Mégsem elsősorban ezen, a korban még szokatlan írói magatartás miatt vált botránykővé a mű, még megjelenése előtt, hanem elsősorban az aktuálpolitikai és tabutémákat érintő utalásai miatt. Az 1968-as vajdasági regénypályázat díjnyertes alkotásáról szóló kiadói tanácsi közlemény (ami „az irodalmi közvéleményben egymásnak ellentmondó vélemények és értékelések” létével indokolja megfogalmazódását, miközben a mű még csak kéziratban létezett), amikor a regény kiadás előtti átdolgozására (változtatásra, törlésre) szólítja föl a szerzőt, fenntartásai között ugyan elsőként az egyoldalú, torz, negativista jellegű valóságképet, társadalomábrázolást említi, de ennél súlyosabban eshettek latba a mű némely külpolitikai kitételei. A regény egyik sajátossága, hogy gyakorlatilag egybeesik cselekményének és megírásának, sőt az első olvasatainak az ideje is. A hősei (még a cenzúrázáson átesett, megjelent változatban is) többször tesznek utalást a háború lehetőségére (az események 1968 őszén játszódnak, Csehszlovákia lerohanása után), arra, hogy a szovjet hadsereg és szövetségesei akár meg is támadhatják Jugoszláviát (az elbeszélő baráti társaságának egyik tagja, Kovács Pali például így: „Most aztán szarban vagyunk. Nagy hirtelen könyvet adunk ki a légvédelemről, és osztogatjuk az embereknek, hogy felvilágosítsuk őket, mi a teendő a testvéri szocialista segítség esetén. Nagyon szeretnék most találkozni azzal az ezredessel, aki a légvédelmi tanfolyamon a szovjet barátságról és segítségről beszélt […] Lehet, hogy szocialista jóakaróink csak arra várnak, hogy letörjük és betakarítsuk a termést. Akkor aztán nem tudunk hová bújni előlük, és honnan lövöldözni rájuk”). Ennek 1968 őszén, a mű írásakor lehetett némi realitása, a felemlítései 1969-ben viszont már nem feleltek meg „az ország külpolitikai érdekeinek, amennyiben sérelmesek egyes országokra és nemzetekre, másfelől pedig külpolitikánk koncepciójának helytelen magyarázatára is okot adhatnak”, ahogy a Kiadói Tanács közleménye fogalmaz.24 Gion évtizedekkel későbbi vallomásai szerint25 a pártközpontban emellett művének azon passzusai miatt is önkritikára akarták kényszeríteni, amelyekben szereplői a második világháború végi magyarok elleni kollektív megtorlást, vérbosszút teszik szóvá (a műbeli kisvárosi kocsmában gyakorta idejét múlató társaság tagjai közül Kovács Pali, akinek az apját is ekkor ölték meg, rendre emlékezteti rá Opatot, a sánta pincért, aki akkoriban a kisváros rendőrparancsnoka, a megtorlások irányítója volt). 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémián tartott bemutatkozó előadásában már egyenesen azt állítja Gion, hogy a regénye körüli huzavona igazi oka ez volt, csak erről akkor egyáltalán nem volt szabad beszélni.26 A symposionisták (Bányai János, Bosnyák István, Fehér Kálmán, Gerold László, Utasi Csaba, Tolnai Ottó és mások) természetesen méltán, okkal háborodtak föl, és álltak ki (előbb az Új Symposionban, majd a Magyar Szóban) a mű és Gion mellett, s ezzel az irodalom autonómiája mellett.27 Talán kapóra is jött nekik a konkrét eset, hogy annak kapcsán az irodalommal, a valóságábrázolással kapcsolatos általánosabb érvényű esztétikai elveiket és az alkotói szabadságról vallott nézeteiket ismételten megfogalmazzák, és ütköztessék a hatalmon lévő kultúrpolitikusokéval. Juhász Géza, a Forum Könyvkiadó akkori főszerkesztője visszaemlékezésében leírja ugyanakkor, hogy miután elolvasta a kéziratot, ő azonnal átlátta, „Gion valóban jó regényt írt, legfeljebb néhány olyan kitételt, kiszólást kell belőle törölni, amely valakinek szemet szúrt, és a körülötte fölvert por után szemet szúrhatna a megjelenéskor is”, többek között feltehetően a „szarok az oroszokra” típusúakra gondolt, amire éppen a Kiadói Tanács elnöke hívta fel a figyelmét. Majd arról is beszámol, hogy végül is sikerült érvényre juttatni a szándékát, és az írókkal lefolytatott heves tanácskozás, vita után néhány nappal alig félóra alatt teljes egyetértésre jutott a szerzővel.28 Utasi Csaba egyik korabeli írása szerint Gion a felborzolt kedélyek lecsillapítása érdekében négyszeri alkudozás után egyezett bele néhány változtatásba,29 de ez az eltérés ma már talán nem annyira fontos, a lényeg, hogy a könyv a második és a harmadik díjas művel egy időben, még 1969-ben meg is jelent.

A regény korabeli fogadtatásában a politikai szempontok mellett, s részben összefüggésben velük, meghatározó szerepet kapott időszerűségének hangsúlyozása, Tomán László egyenesen azt írta: „Gion regényének legnagyobb erénye az időszerűség. Csak akkor keletkezhetett, amikor keletkezett. Szinte végzetesen egy időponthoz van kötve. Egy kisváros életének rajzával a társadalom keresztmetszetét adja egy meghatározott pillanatban.”30 Ma már a keletkezése és kiadása körüli bonyodalmaknál, az aktuálpolitikai vonatkozásoknál, a magyar kisebbség sebeire való rámutatásoknál, de még a korabeli társadalmi keresztmetszetnél is érdekesebb, izgalmasabb kérdésnek tűnik mégis a regény irodalmisága, egész nyelvi-poétikai rendszere, amely képes a korhozkötöttségétől is megszabadítani, még ha „provokativitása”, „ellenregény”31 volta már ebben az értelemben sem érvényes annyira, mint a kortársak számára. S jóllehet szereplői gyakori párbeszédeit Gion kihasználja arra, hogy számos aktuális üzenetet csempésszen a regényébe, hogy saját kora társadalmi viszonyairól kritikus képet mutasson (lásd a már idézett, korabeli, Hornyik Miklósnak adott interjúrészletét: „a párbeszéd közben lehet becsempészni a regénybe a legérdekesebb és legsúlyosabb dolgokat, miközben a tettes »mossa kezeit«”32), a konkrét térhez (egy megnevezetlen vajdasági, leginkább Szenttamásra emlékeztető kisváros) és időhöz (szintén csak kikövetkeztethetően 1968 ősze) kötöttsége szövegszerűen jóformán csak a fenyegető szovjet veszélyre, illetve a második világháborút követő eseményekre való utalásokban nyilvánul meg. Tágabb világpolitikai és kultúrtörténeti (vietnami háború, beatkorszak, ifjúsági mozgalmak) vagy igazán helyi rendszerspecifikus (sajátos jugoszláv önigazgató, de mégiscsak pártállami szocializmus jellegzetességei, belgrádi ifjúsági megmozdulások stb.) korjellemző vonatkozásokkal, összefüggésekkel nem gazdagítja és/vagy terheli művét a szerző. Láthatóan leginkább csak egy jobb sorsra érdemes fiatalember hétköznapi leromlástörténete, ahogyan maga fogalmazta meg: „a lelkiismeret nélküli lezüllés”33 ábrázolása foglalkoztatja. A nagy tudatossággal, fegyelmezetten és szikár pontossággal felépített regény minden elemét, cselekménymozzanatát, párbeszédét, nyelvét, motívumhálózatát, szimbolikáját e feladat megvalósításának rendeli alá.

Az egyes szám első személyű narráció is ennek szolgálatában áll, még ha paradox módon is. S. Tamás, a mű elbeszélője ugyanis nem saját elzüllésének történetét meséli, hanem csupán tárgyilagosan előadja életének azt a néhány hetét, amelynek hétköznapiságába látszólag csak az egykori iskolatárs, barát, Fehér Ló Németországból való hazalátogatása hoz eseményt, az ő érkezésével kezdődik és az elutazásával zárul a regény. A közben történtek megismerése nyomán azonban az olvasó tudatában összeáll egy olyan negatív „fejlődéstörténet”, melynek a végén már egy egész más ember búcsúzik Fehér Lótól, mint aki aznap fogadta, amikor Joáb I., a „városelnök” véglegesen megbízza az építkezések ellenőrzésével. A mű kezdetén az eszményi, tiszta értékek iránt fogékonyságot mutató fiatalember még azért örül például a megbízatásnak, mert szereti a szabályos és szép épületeket, és fontosnak tartja, hogy az emberek jól, szépen építsenek, szigorúan számon kéri az építkezési stikliket, s lelkifurdalást érez, mert az idegösszeomlással kórházban lévő kedvesének, Máriának nem írt levelet. A mű végén viszont már ő is vészkijáratot akar építeni, mint Joáb I., maga kezdeményezi az öreg mérleges (aki a mű kezdetén ledisznózta a részeg társaságukat) megverését, és gátlástalanul lép túl beteg kedvesén, akinek nem sokkal korábban örök szerelmet ígért. Közben, azonkívül, hogy barátaival esténként gyakorta Joáb II. kocsmájában beszélget, általában halat eszik, rumot és vörösbort iszik, Tom Jones egyetlen számát hallgatja folyton, előbb szerelmet hazudik a Zsuzsanna nevű barátnőjének, alkut folytat az őt megvesztegető építési vállalatigazgatóval, Sztanticscsal, önként a városelnök valutaüzletének közvetítőjévé válik, megbízást teljesítve, de megbízóját megzsarolva, meglopja Török Ádámot, végül az utált Akilev rendőrfőnök spiclijévé válik, és hajlandó a barátjáról, Fehér Lóról jelenteni neki. Ami meglepő, hogy életének ezeket a fordulatait is szenvtelenül, inkább csak a tényekre koncentrálva, stiláris és nyelvi egyhangúsággal adja elő, különösebben nem viszonyul hozzá sem érzelmileg, sem morálisan. Mintha nemcsak a város, de saját életének is csupán közömbös megfigyelője lenne. „A közömbösség szürke színeivel dolgozik tehát, mind monológ-prózájának közvetettebb, mind pedig közvetlenebb, a dialógusokra épülő változatában. Tényeket közöl – s ez az, ami a magatartását alapvetően jellemzi. Szürke mellé szürkét rak, az átlagosnak, a hétköznapinak felsorakoztatásával pedig nem kiemel, hanem közömbösít, s így akarja az általánosabb érvény erejéig eljutva világról alkotott képét realizálni” – írja Bori Imre, a mű legalaposabb és legértőbb egykorú elemzője, stílusának pontos jellemzője.34 Gion láthatólag tanult a francia új regény részletező tárgyiasságából, de leírásaiban – ezt is jól látja Bori – nem alkalmazza olyan radikalizmussal azt, „egy pillanatig sem engedi öncélúvá válni, s így leírásai nem is függetleníthetik magukat a kontextustól, a motívumokból kialakuló rendszertől”.35 S vélhetően sokat tanult a kortárs amerikai prózában népszerű, leginkább Hemingway műveiből ismert, a „behaviorista” lélektani irányzat hatását mutató narrációs eljárásokból is, a láthatón, hallhatón ritkán lép túl, szereplői pszichéjével nem sokat törődik, viselkedésüket, cselekedeteiket mutatja be, és párbeszédelteti őket csupán, ráadásul mondattani és stilisztikai szempontból is igen leegyszerűsített nyelvi formákban. A regény nyelvének többek által szóvá tett egyhangúsága, szürkesége, feleslegesnek tetsző ismétlései kapcsán Bányai János már a mű első olvasatakor „egyfajta nyelvi realitásról” írt: „a regény nyelve egészében fedi a regényben közölt jelenségeket, helyzeteket, állapotokat (…) a nyelv révén, tehát a nyelv eszközeivel teremti meg a reális világ látszatát. A Testvérem, Joáb nyelve egészében azonos azzal a világgal, melyet megteremtett, azzal a szürke és felszínesnek tűnő, állandóan önismétlő és önmagába maró világgal, mely így semmiképpen sem a külső világ tükre, hanem egy öntörvényű, autochton valóság. Gion Nándor regényének nyelvi realitása tehát nem a világ tükrözésének realitása, hanem egy reális regényvilág megteremtésének feltétele.”36 (Kiemelés az eredetiben.) Ez a reális világot teremtő nyelv éppúgy őrzi a hétköznapi nyelvhez kötődését, mint a kor úgynevezett farmernadrágos prózája, például a már többször említett Végel-regény, az Egy makró emlékiratai vagy a műfaj jellegzetes, a symposionisták körében igen népszerű horvát képviselőjének, Antun Soljannak a művei. Végel László az Új Symposion első számában így jellemezte Soljant: „A mai ember fondorlatosan egyszerű, könnyű mondatainak a mestere. Soljan a próza olyan tisztaságát ápolja, amelyet már a modern amerikai és angol regényekből ismerünk (Hemingway, Updike, Salinger). Mondataiban nélkülöz minden irodalmi manírt, inkább visszatér a próza természetes és tiszta állapotához. (…) a modern ember hétköznapjaihoz, gondolkodásmódjához, fizikai létéhez, beszédjéhez stb. fordul.”37 Gion műve már-már a legutóbbi évtizedek amerikai minimalista, újrealista prózája előhírnökének is látszik, például az igazság pozícióját mintha nélkülöző beszédformája, redukált nyelvi kifejezésmódja s a némiképp redukált személyiségű, „anesztéziás”, „érzéstelenített” antihősei miatt. A rokonság azonban csak látszólagos, Gion éppen hogy nem mond le a felszín mögötteséről, a kontextualizálás művészi eszközeiről, a determináló társadalmi miliőről s az artisztikus jelentésképzés lehetőségeiről.38 Sőt, itt talál rá először arra a nyelvi kifejezésmódra, amelyet Bori Imre az „egyszerűség cseleként” jellemzett,39 s amelynek különbözőképpen módosult változatait későbbi műveiben is gyakran alkalmazza majd (ha kevesebb radikalizmussal is). Elbeszélő, leíró nyelvi formavilága, dialógustechnikája bár egyszerűsített, szürkített, depoétizált, az esetlegesnek látszó hétköznapiság mégis képes lényegi jellemzőket, összetett érzéseket és sajátos líraiságot kifejezni, motivikai, szerkezeti elemekkel (de még a névadás lehetséges vonatkozásaival is40) társulva, a nagyobb szövegegységek és a műegész szintjén pedig metaforikusan telített jelentésvilágot magába rejteni.

Ahogy a fentebb vázolt leromlástörténet is megképződik az olvasó tudatában, úgy a figyelmes olvasó számára – nem direkt ellenpontként, de mégis – a rejtett líraisággal átszőtt ismétlődő motívumok, jelképes mozzanatok hálózatából megképződhet a szürke élettények, a kiábrándító nihil mögé szorult értékek poézise is. Tulajdonképpen ezt érzékelve, ehhez viszonyítva ismerhető fel csak a romlottság mértéke. A szerző nem mutatja, de műve igényli az olvasó aktív közreműködését, és bízik az olvasó moráljában. A lopás tényét például súlyosbítja, hogy Joáb II.-nek a megbízásából történik, és attól a Török Ádámtól, aki a Joáb II.-től eltulajdonított pénzen a halálra dolgoztatott bábugyári munkásokat akarja jóllakatni. A mű kezdetén az elbeszélő még mintha Török Ádám barátságát keresné, akiről kiderül, hogy a második világháború után a város egyik kommunista vezetője, a nagy társadalmi változások egyik irányítója volt, de a társai, például éppen a Joáb II. által elkövetett visszaélésektől, korrupcióktól megundorodott, ellenük fellépett, így hamar pozíciót vesztett, lecsúszott emberré vált, a többiek, a környezete számára terhessé, az eszményeihez korszerűtlenül ragaszkodó, kompromisszumképtelen, anakronisztikus figurává. Az ő egykori és aktuális élményein keresztül egyszerre nyit történelmi távlatokat Gion a jelen problémái mögé, és összekötve a folyó túlpartján szájharmonikázó fiú vissza-visszatérő alakjával (a mű végén, egyaránt kirekesztettekként, már együtt is laknak az elhagyott strandkabinokban) és Mária személyével is, sorsuk összhangzó szólama révén szinte észrevétlenül emlékeztet a kisszerű, az önérdeket kereső és érvényesítő hétköznapi valóságban veszélyeztetett, pontosabban már el is veszejtett humánus értékekre, az emberi tisztaságra, önzetlenségre, ártatlanságra, szépségre. A testvériesség gondolatát is Török Ádám fogalmazza meg éppen azután, hogy jó szándéka és idealizmusa a bábugyári munkások valóságától vereséget szenved: „»A szerencsétlenek vigasza, hogy szenvedéseikben társaik vannak« – mondta komoran és ünnepélyesen Török Ádám. – Az ember örül, ha látja, hogy társai és testvérei vannak.” Csakhogy S. Tamás és társai úgy döntenek, Kovács Pali ki is mondja, hogy inkább a Joábok testvérei lesznek, mert Török Ádám álom- és mesevilágából nem lehet megélni. A városelnök Joáb I. és a kocsmáros Joáb II. ragadványnevüket a szöveg szerint azért kapták, mert vélhetően ők a leggazdagabb emberek a környéken, ahogy a háború előtt egy Vanski Joáb nevű földbirtokos volt az. A bibliai Joáb, Dávid király hadvezére azonban a hatalmával visszaélő, a királyi akaratot, törvényt kijátszó, lezüllött vezető típusát is megtestesíti, s a regényben ilyennek, törvényt és nemesebb eszményeket nem ismerőnek, csak az önös érdekeiket érvényesítőnek, de egymással cinkosságban is lévőnek látszik a város egész politikai, gazdasági elitje. Az elbeszélő ehhez a világhoz hasonul, ennek a világnak válik alkotóelemévé, s ami igazán riasztó, hogy Gion különösebben nem indokolja és motiválja hőse beépülését, a körülmények összjátéka (a társadalmi környezet, a vezetői minták, a barátok ösztönzései stb.) eredményeként útja mintha csak természetes és törvényszerű lenne.

A regénye láttán természetszerűleg juthatott eszükbe már a kortárs olvasóknak is Móricz Zsigmond Rokonokja,41 az 1981-es második kiadás utószavában Bányai János a regényt „filozófiája”, hőseinek magatartása, nyelvhasználata alapján az Aleksandar Flaker leírta „farmernadrágos próza” (Salinger, Plenzdorf, Soljan) körébe sorolja,42 Pomogáts Béla 2000-es újraolvasata szerint pedig a Testvérem, Joáb a hatvanas–hetvenes évek azon „neorealista” látásmódját és regénytechnikáját követi, amely többek között Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Fejes Endre, Somogyi Tóth Sándor, Moldova György, Szakonyi Károly, Gáll István műveinek volt sajátja.43 Nem zárom ki mindezen s a már fentebb említett (részben akár egymásnak ellentmondó) hatások megtermékenyítő voltát Gion prózájára, számomra mégis sajátosan egyéninek, a kortársi törekvések egy részével inkább csak érintkezőnek tűnik az az irodalmi eszközrendszer (középpontjában a tényszerűségre koncentráló, szenvtelen, retardált nyelvhasználat és a jelképes, szimbolikus kifejezésmód ötvözésével), amelynek révén a valóságábrázolás magyar irodalmi hagyományait megújítva sikerrel, időálló esztétikai formában valósította meg a hétköznapi helyzetekből kibontott és konkrét aktualitású társadalmi és morális problémák általánosabb érvényre emelését. Lehet, hogy a kortársak számára provokatívnak (is) hatott, de a fentiek miatt válhatott a kor egyik mindmáig üzenetet hordozó alapművévé, nem véletlen, hogy kihívást, termékeny újraolvasási lehetőséget nyújt irodalomtörténészeink számára is.44

Kevesen gondolhatták a hatvanas évek végén Török Ádámnak a bábugyári munkásokhoz szóló – a cselekmény kontextusában még nevetségessé is tett – monológját olvasva, hogy nagyon leegyszerűsítve, de tulajdonképpen a szerző jövőbeli életművének programját olvassák: „A szép dolgokról kell beszélni, és a szép dolgokra kell gondolni. Még akkor is beszélni kell róluk, ha nincsenek; az álmokról is kell beszélni, és meséket kell mondani, egészen addig, amíg az emberek el nem hiszik az álmokat és a meséket.” A későbbiekben novellák, novellaciklusok, ifjúsági és felnőttregények sorozatában igyekezett megfelelni ennek a programnak Gion Nándor, még ha rendre megjelenítette azt is, amivel szemben a szép, az álmok és a mesék igazán elnyerik értelmüket.

*

Előttük azonban (illetve már az Engem nem úgy hívnak című ifjúsági regény megjelenése után) született még egy kitérőnek látszó, az életműbe nehezen illeszthető, önálló kötetben mindmáig meg sem jelent műve, a Véres patkányirtás idomított görényekkel című naplója, naplóregénye, ami egyszersmind a pályakezdés viharainak részeként Gion nevét még ismertebbé tette. Az író úgy emlékezett vissza későbbi interjúiban, hogy a Testvérem, Joáb körüli külpolitikai implikációk miatt Magyarországon is felfigyeltek rá, s mivel „a szovjeteket gyalázta ez a fickó, nem engedték be a regényt. Itt Magyarországon feketelistára kerültem, Jugoszláviában pedig abszolút gyanús íróként kezdtek számon tartani, azzal együtt, hogy ez egy olyan tisztességes, rendes újságíró” – meséli a már idézett, Füzi Lászlóval folytatott beszélgetésben.45 Lehet, hogy így történt, de egy évvel később, 1970 őszén-telén körülbelül fél évig Budapesten tartózkodott, feltehetőleg valamilyen ösztöndíj révén, és az ott, értelmiségi körökben, de többnyire kocsmákban, csehókban, bárokban, házibulikon szerzett élményei, illetve egy kettős szerelmi élménye alapján írott naplóját az Új Symposionban folytatásokban, nyolc részletben (1971/5–1971/12.) frissiben meg is jelentette. Bizonyíthatóan gondolt a könyv formátumú kiadására is, de az újabb bonyodalmakat okozó várható reakciók miatt végül lemondott róla. Erről is beszámol Juhász Géza, a Forum Könyvkiadó akkori főszerkesztője már idézett visszaemlékezésében, igaz, egy név nélküli esetként, de azonosíthatóan. Elmondja, hogy maga is sokallotta a pesti újságírói, írói körökben elhangzottakat visszaadó szövegben a „zsidózást”, de mielőtt közölhette volna a szerzővel a kifogásait, levelet kapott az újvidéki zsidó hitközségtől, melyben a Symposion-közlés alapján, értesülve a kiadói tervről, a leghatározottabban tiltakoztak a könyv megjelentetése ellen, kilátásba helyezve, hogy ellenkező esetben „antiszemitizmus terjesztése, illetőleg fajgyűlölet szítása miatt” eljárást indítanak a kiadó ellen. Juhász szerint ezek után vita nélkül egyetértésre jutott az íróval, hogy „sem a szerzőnek, sem a kiadónak nem válna előnyére a megjelenés”.46 Gion egy későbbi vallomásos naplórészletében ugyanakkor arról tesz említést, hogy „a naplót diplomáciai tiltakozások nyomán kivonták a nyomdából, könyv sohasem lett belőle, talán jobb is így, számos ostobaságot írtam bele, ma már nyomtatásban főként a szerelmi ügyeimet hagynám benne, azokat a részeket, melyekben elmarasztalóan szólok emberekről, akik akkor nem védekezhettek, sietve kitörölném…”.47 Egy televíziós interjúfilmben pedig azt is állítja, hogy a napló miatt (nyilván a folyóiratbeli publikációja miatt) egy évre kitiltották Magyarországról.48 Mivel az Új Symposion egykori számaihoz ma már nem könnyű hozzájutni, a napló a mai olvasóközönség számára szélesebb körben a legutóbbi időkig gyakorlatilag megismerhetetlen volt. Árpás Károly, a Gion-életmű egyik legalaposabb ismerője és kutatója azonban a 2008 nyarán megjelent tanulmánygyűjteményében közli az általa kiterjedt szöveggondozói munka után, magyarázatokkal, jegyzetekkel ellátott, kiadásra előkészített szöveget.49

A Véres patkányirtás idomított görényekkel az Új Symposionban „pesti napló” jelzettel jelent meg, az író is következetesen naplóként, „pesti naplóként” emlékszik vissza rá a későbbiekben, az irodalomtörténészek viszont regényként tesznek említést róla,50 és Árpás Károly is szépirodalmi alkotásként, naplóregényként tárgyalja. Nem egészen alaptalanul, mert nemcsak a publikálás ténye, a kötetben megjelentetés szándéka, de a szöveg megformáltsága, a beiktatott novellisztikus jelenetek is arra engednek következtetni, hogy Gion többre, másra törekedett, mint egyszerű naplójegyzetek írására. Árpás szerint az amerikai beatirodalom lehetett a szerző egyik mintája, közelebbről Jack Kerouac életrajzi, napló- és riportregénye, az Úton. Véleményem szerint a beszédmód, a nyelvhasználat rokonsága miatt (is) a számba vehető előzmények közé sorolhatjuk a már a Testvérem, Joábnál is említett Végel László-naplóregényt, az Egy makró emlékiratai címűt, illetve az úgynevezett farmernadrágos prózát általában.

A szöveg fölé helyezett mottószerű párbeszéddel mindjárt egy dupla fenekű, a fikció látszatát keltő keretbe foglalja a többnyire azért hihetőleg megtörtént eseményeket, tényeket rögzítő naplót: „Mindent megírsz majd, ami csak történt – kérdezte F. A., amikor eljöttem Pestről. – Igen – mondtam. F. A. sírt és mindenfélét kérdezett tőlem, én pedig mindenre igent mondtam, holott jól tudtam, hogy semmit sem fogok írni arról, ami történt. Legfeljebb majd kigondolok valamit. De azt is csak F. A. kedvéért.” A Naplórészlet Aranyosról, illetve kettős szerelmeimről című, már idézett, évtizedekkel későbbi szövegében Gion bevallja, hogy kétszeresen hazudott a mottóval, „mert végül is azt írtam meg, ami történt, néhol okosan, néhol ostobán sarkítva, a kettős szerelemről azonban őszintén szóltam, bár némi álszenteskedéssel”.51 A pesti naplónak éppen F. A. a címzettje is (az egyik szerető), illetve a megszólítottja (így kezdődik: „Nem fogod elhinni, Aranyos…”), akivel kezdetben mintha dialógust is folytatna a naplóíró („Mi? Nem ismered a Testőrt? Dehogyisnem ismered. […] Igen, ő az.”), de ez inkább csak az írói következetlenségek egyike, mert később már nincs rá nyelvi utalás. Aranyosnak számol be a névtelen, de egyértelműen Gion Nándorral azonosítható (háromkötetes, első novelláit Ahasverusról, a bolygó zsidóról író, egy alkalommal a Testvérem, Joáb című regényéből is idéző stb.) naplóíró a pesti élményeiről, kalandjairól és a másik lánnyal, Eszterrel kibontakozó szerelméről. Az élménybeszámoló nagyobbik hányada arról szól, hogy mikor, hol, kivel találkozott, és hogyan, miről folytatott eszmecserét. Ezeket a pesti beszélgetőpartnereket többnyire beazonosíthatatlan álneveken (Tölgyesi, Szőcs András, Rózsa Árpád, Kovács Sándor, Jean) vagy beceneveken (Testőr, Szerkesztő, Kicsi, Divatdiktátor, két Underground Költő) szerepelteti, a Pesten felbukkanó vajdaságiakat (Bányai János, Bori Imre, Deák Ferenc) azonosítható monogramokkal, míg számos korabeli ismert, de csak szóba kerülő vagy lényegtelen pillanatokra felbukkanó értelmiségit (Berek Kati, Juhász Ferenc, Nagy László, Major Tamás, Máté Péter, Zolnai Pál) valódi névvel, mint ahogy (Juba) Esztert is, a későbbi második feleségét. A névhasználat, illetve névválasztás is jól mutatja, hogy a valós élmények írásba foglalása, nyelvi megformálása során Gion alkalmasint fiktív elemeket is felhasznált, ezért sem nevezhette valódi nevükön szereplőit (no és azért sem, mert olyan intimitásokról, politikai szempontból számukra kényessé válható szövegekről is beszámolt, melyeknek nem igazán örültek volna). Amennyiben szépirodalmi alkotásként tekintünk a műre, a leírtak hitelességénél, valósághű beazonosíthatóságánál – a műfaj természetéből következően is – fontosabbnak látszik a naplóíró személyes, szubjektív viszonyulása az általa bemutatott világhoz s benne szerelmeihez. Nem az 1970-es Budapest értelmiségi kulcsregénye tehát a mű, és csak részben a magyarországi viszonyok kipellengérezése,52 inkább egyrészt egy vajdasági magyar irodalmár véleményének megfogalmazása némely Pesten aktuálisnak látszó kérdésben, másrészt egy kettős szerelembe bonyolódó fiatalember (némi lelkifurdalással terhelt) vallomása egyik kedvesének. Ez utóbbi természetes irodalmi szituáció, az viszont már kevésbé, és inkább mesterkélt irodalmiasságnak, elbeszélői alaphelyzet-teremtésnek tűnik (igaz, egyúttal a levél-, illetve naplóregény-hagyományok követésének), hogy a naplóíró Aranyosnak, a Pesten megismert, majd otthagyott kedvesének (akiről alig tudunk meg valamit) számol be azokról az intellektuális jellegű élményeiről, amelyekről anno, ott, helyben is beszámolhatott már neki. S ha akkor nem, utólag vajon miért?

Az írók, újságírók, szerkesztők, képzőművészek, zenészek, filmesek és mások társaságában – gyakorta az egykötetes fiatal író, Reményi-Benz (vélhetően Bereményi Géza) asztaltársaságában –, általában ivászatok, bulik közben lefolytatott beszélgetésekben számos esetleges téma (művészpletykáktól az MSZMP X. kongresszusáig) szóba kerül, de a naplóíró az azokról folyó beszélgetéseket idézi föl részletesebben, amelyek őt jobban foglalkoztatták, amelyekről a maga személyes álláspontját is kifejthette. S ezek gyakorta a nemzeti identitás kérdése körül forognak: mi az, hogy magyar?; milyen a magyarországiak viszonya a határon túli magyarokhoz?; mit jelent ma Pesten zsidónak lenni?; „kis ország vagyunk” mentalitás (Trianon). A magyarországi zsidókérdés leginkább azért foglalkoztatja, azért tér vissza újra és újra hozzá, mert nem érti, hogy miért kérdés az, ki zsidó, ki nem, ugyanakkor miért a kínos feszengés a téma szóba kerülésekor. Szerinte „az volna jó, ha erről komolyan beszélgetnének egymás között zsidók és nem zsidók. Inkább, mint egymás között szépen elmellőzni, s aztán pedig külön-külön fújni az ijesztően egyoldalú szöveget.” Amelyeket, de a zsidókérdéshez való viszonyulás árnyalatait is, ő szépen be is mutatja az „egymás szekerét toló, mindenki másnak a nyakát törő” zsidókat kárhoztató magyar állásponttól, a zsidóvicceken és a „magyar zsidó vagyok” önvallomáson át az antiszemiták kiirtását követelő zsidó álláspontig. A naplóíró Gion nemcsak a zsidókérdésben beszél tabudöntögető módon, de szinte minden témában szabadszájúan, kritikusan, ironikusan, sőt indulatos elutasítással nyilvánul meg. A zsidókérdés kibeszélhetetlensége mellett leginkább a „kisországozás” bőszíti fel: „az a baj, hogy amikor az a sok értelmes ember széttárja a karját, hogy mit tehetünk, kis ország vagyunk, egyúttal mintha azt is mondaná, hogy: mit tehetek, hiszen kis ember vagyok. Tulajdonképpen igénytelenséget hirdetnek saját maguknak, vagy ha úgy tetszik, a kis országok embereinek.” Végül Eszterre, a szerelmére zúdítja a pesti értelmiséggel szemben felgyülemlett összes indulatát: „Igen, valamennyien kicsinyesek és kislelkűek vagytok. Nem véletlen, hogy általánossá vált az az ordináré dilemma, hogy »kicsi vagy kocsi«, és az sem véletlen, hogy zsidóügyekben oda-vissza csak riadt figyelmeztetést tapasztal az ember, hogy egy tizenkilenc vagy húszéves költőcske, még ha az asztalfióknak is ír, előbb tanulja meg az elkenést, mint a verstant, hogy egy fiatal diáklány megkérdezi tőlem, hogy ha magyarul írok, miért telepedtem meg Jugoszláviában.”

Gion nem lát és nem is próbál (a zsidókérdést kivéve) a témái mélyére ásni, inkább csak felszíni jelenségeket sorol, alkalmi beszélgetőpartnerei esetleges állításait általánosítja, túlozza el és kárhoztatja (például a határontúliakkal szembeni kalmármentalitást). Szövegszerűen nehezen igazolható, de mintha a napló címadásában is a magyarországi viszonyok, illetve az általa megkonstruált pesti megalkuvó, konformista értelmiségi mentalitás elutasítása fogalmazódna meg. Magatartásában ott érezni a szabadabb, egzisztenciálisan is jobb körülmények között élő jugoszláviai magyar magabiztosságát, fölényét, a nonkonformizmust, az igényességet hirdető, a nagyobb művészi szabadságával valóban élő symposionista irodalmár vagánykodását, de mindezzel szemben egy csipetnyi öniróniát, önkritikát is. A személyes, vallomásos motivációkon túl a mű létrejöttében, Új Symposion-beli megjelentetésében is alighanem e kétféle mentalitás felmutatásának vágya játszott szerepet. A naplóformában, a szöveg nyelvi megformáltságában, a „jeans-prózát” idéző, szlengelemekkel fűszerezett élőbeszéd szinte alakítatlan alkalmazásában is ott érezni a sympós tempót. Ez a publicisztikus, esszéisztikus témákat és magánéleti élményeket, érzéseket egyaránt hétköznapi esetlegességekkel, pongyolaságokkal visszaadó nyelv azonban ezúttal nem tud esztétikai többletjelentésekkel telítődni, megmarad annak, ami. A cselekmény szegényessége, a történetalkotás hiánya, illetve a lehetséges szerelmi történet kiaknázatlansága, a két szál (a közéleti és a magánéleti) elkülönülése, minden összeillesztési kísérlet ellenére (kezdetben Esztert is zsidó lánynak véli a naplóíró), a nem mindig szervesülő régebbi múltidézések mind a regényszerűség ellenében hatnak. Így a mű szépirodalmi értéke csekély,53 tisztában lehetett ezzel a szerző maga is, talán ezért sem tett kísérletet a későbbiekben megjelentetésére. Főként, hogy ezután bontakozik ki igazán az életmű, szinte évente jelennek meg újabb és újabb kötetei, az idézett Juhász Gézának már akkor, amikor az a napló kiadásáról lebeszéli, olyan másik kéziratot tud például átadni a fölvett előlegért cserébe, mint az Ezen az oldalon című remek novellafüzér, illetve regény, ami még abban az évben meg is jelent.

Részlet a Noran Kiadónál megjelenés előtt álló monográfiából.

JEGYZETEK

1 Szajbély Mihály: Modern Annales. Alföld, 1995/8. 85–91.

2 Szerbhorvát György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Kalligram, 2006.

3 Lásd Bányai János írásait: 1965: A (poszt)modern (?) fordulat éve (Folyóirat a korszakküszöbön). In uő.: Hagyománytörés. Forum, 1998, 88–95.; Diszkontuitásés versbeszéd (Az új Symposion homályos útja az avantgárdtól a neoavantgárdés posztmodern felé) In uő.: Egyre kevesebb talán. Forum, 2003, 27–44. és Virág Zoltán tanulmányát: A margó vándorai. Híd, 2005/6. 41–61.

4 Bányai János: Diszkontinuitás és versbeszéd (Az Új Symposionhomályos útja az avantgárdtól a neoavantgárd és a posztmodern felé). In uő.: Egyre kevesebb talán. Forum, 2003, 30–31.

5 Virág Zoltán: A margó vándorai. Híd, 2005/6. 41–61.

6 Tomán László: Olvasónapló regényirodalmunk aranykorából. Híd, 1970/5. 495–507.

7 Idézi Tomán László. Uo.

8 „… a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd”? (Pozsonyi beszélgetés GrendelLajossal). In Elek Tibor: Szabadságszerelem. Magatartások és formák a kisebbségi magyar irodalmakból. Kalligram, Pozsony, 1996, 152.

9 Bányai János: A „felfedezés” regényei. In uő.: Könyv és kritika II. Forum, Újvidék, 1977, 17.

10 A Symposion-nemzedék Kontrapunkt című 1964-es bemutatkozó antológiájában is a Szerb Antalról és Bálint Györgyről írott esszéjével szerepel még.

11 A korai, kötetben meg nem jelent írások, kritikák, esszék, esszéprózák külön elemzését az életmű későbbi alakulása szempontjából nem tartom szükségesnek. GeroldLászló GionNándor pályakezdése című tanulmányában, monográfiarészletében (Híd, 2008/6–7. 63–87.) igen kimerítően ismerteti őket. Gerold szerint „a kritikaírás elsősorban a mesélésre való képesség próbája volt. Azt szerette volna megtudni, van-e készsége arra, amire eleve vágyott, hogy szépíró legyen.” S ugyanezt a funkcióját találja a korai, mitologikus, bibliai alakokról szóló novelláknak is, idézve magát Giont is egy Hornyik Miklósnak adott interjúból: „Meg kellett bizonyosodnom, hogy át tudok mesélni régi történeteket, még ha én találtam is ki őket, olyanképpen, hogy mégis új történetekké váljanak.”

12 Görömbei András: „A kimeríthetetlen forrás.” Válaszol Gion Nándor. In uő.: Kérdések és válaszok. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994, 202–220.

13 Hornyik Miklós: Gion Nándor. In uő.: Szabálytalan napló. Forum, Újvidék, 1981, 135–140.

14 Gerold László: Kétéltűek a barlangban. Magyar Szó, 1968. augusztus 4.

15 Hornyik Miklós kérdésére, hogy mit tanult Thomas Manntól, azt válaszolta: „az utánzástól való félelme érdekelt, és az a mód, ahogyan ezt megpróbálta kiirtani önmagából: vagyis a szatírának alig észrevehető szövegbe-szövése. Módszerét el is fogadtam. Az ötletet sokféleképpen lehet alkalmazni, de ma már semmiképpen sem úgy, mint Thomas Mann tette. Ő még türelmes és mértéktartó lehetett, vég nélküli szövegeket rótt, és grammra mérte az igazoló szatírát. Ma sokkal szűkebb helyen, nem matematikai pontossággal, nagyobb és látszólag esetleges adagokban kell alkalmazni.” Hornyik Miklós: i. m.

16 Gerold László: i. m.

17 Herceg János: Évek és könyvek. Forum, Újvidék, 1971, 165.

18 „… csak nézett ránk és hallgatózott” (Gion Nándor). InElek Tibor: Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza. Kalligram, Pozsony, 2004, 247–255.

19 „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget FüziLászló. Forrás,
1998/11. 5–16.

20 Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”. Forrás, 2002/12. 3–15.

21 „Nincs időm észrevenni…”.

22 Idézi Bori Imre a Szenteleky Kornél című monográfiájában. Forum, 1994, 186.

23 A hatvanas évek közepén a symposionisták egyik fő témája volt a konfromizmus–nonkonformizmus kérdésköre. Lásd erről (is) SzajbélyMihály Újvidék, hatvanas évek című tanulmányát. Jelenkor, 1992/7–8. 625–636.

24 A Kiadói Tanács közleménye Gion Nándor Testvérem, Joábc. regényéről. Új Symposion, 1969. 51–52.

25 Erről beszél az író például a Fábián Péternek adott interjúban: Miért boldog a Virágos katona? Népszabadság, 1992. február 8. 25. és a fentebb már idézett, Füzi Lászlóval folytatott beszélgetésben: „Nincs időm észrevenni…”

26 Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”. Forrás, 2002/12. 3–15.

27 Lásd a sajtóban lezajlott vita részbeni felidézését, ismertetését Szerbhorvát György már hivatkozott Vajdasági lakoma című művében, 150–158., illetve Vajda Gábor Remény a megfélemlítettségben című kötetében, Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka, 2006, 476–477.

28 Juhász Géza: A fordulat után. Életjel Könyvek 83. Szabadkai Szabadegyetem kiadása, Szabadka, 1999, 135.

29 Utasi Csaba: A félrevezetés járhatatlan út – Válasz Bálint Istvánnak. Új Symposion, 1969. szeptember 30.

30 Tomán László: i. m.

31 Bori Imre többek között ezt hangsúlyozta annak idején. Bori Imre: Évek és életek. GionNándor. Híd, 1970/5. Különmelléklet 47–48.

32 Lásd a 11. számú jegyzetet!

33 Idézi Utasi Csaba: A teljesség felé – Jegyzetek Gion Nándor díjnyertes regényéről. Új Symposion, 1969. január 2. 45.

34 Bori Imre: Kommentárok egy regényhez. Új Symposion, 1961. 51–52.

35 Uo.

36 Bányai János: A realista regény felé. In uő.: Könyv és kritika II. Forum, Újvidék, 1977, 34.

37 Végel László: Bevezető jegyzetek Antun Soljan készülő regényéhez. Új Symposion, 1965/1.

38 Lásd a témához Abádi Nagy Zoltán Az amerikai minimalistapróza című művét (Argumentum, Budapest, 1994) és BocsorPéter: Néhány szó az újrealizmusról c. tanulmányát (Literatúra, 2000/3. 330–337.).

39 Bori Imre: i. m.

40 Lásd Bence Erika tanulmányát: A nevek jelölte metaforikus tér GionNándor Testvérem, Joáb című regényében. Híd, 2007/8., 44–51.

41 Lásd főként Varga Zoltán Testvérünk, Joáb című írását. In uő.: Vajdasági könyvekről visszapillantó tükörben. Forum, Újvidék, 1971.

42 Gion Nándor: Testvérem, Joáb. Forum, Újvidék, 1981, 146.

43 Pomogáts Béla: A bárányok hallgatása: Gion Nándor Testvérem, Joábcímű regényéről egykor és most. Új Forrás, 2000/8. 50–56.

44 A fentieken túl lásd még Domokos Mátyás: Találtam egy könyvet – Testvérem, Joáb(Holmi, 1994/11. 1515–1516.) és Bence Erika: Prózaforma, aktualitás, kánon. GionNándor: Testvérem, Joáb (Forrás, 2006/5. 88–91.) című írását.

45 „Nincs időm észrevenni…”.

46 Juhász Géza: i. m. 135–136.

47 Naplórészlet Aranyosról, illetve kettős szerelmeimről. In GionNándor: Mit jelent a tök alsó? Noran Kiadó, 2004, 21.

48 „Beleszülettem a kisebbségi létbe…” Juhász György interjúja GionNándorral. Rendezte Jeli Ferenc, Duna Televízió, 1994.

49 Árpás Károly: A gondozott szöveg – Egy filológiai munka állomásai. GionNándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel. In uő.: Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről. Bába Kiadó, Szeged, 2008, 299–388.

50 Lásd például az Új Magyar Irodalmi Lexikon Gerold László által írt szócikkét (Akadémiai Kiadó, Bp., 1994, I. 682.) vagy Vajda Gábor nekrológját a Hét Nap folyóirat internetes honlapján (www. hetnap.co.yu/9.35/cikk14html).

51 Naplórészlet Aranyosról… 22.

52 Ahogy Vajda Gábor állítja, lásd már idézett nekrológját!

53 Nem tudok egyetérteni Árpás Károllyal, hogy „Gion Nándor regénye úgy igaz és jó, ahogy van”, s „jelentős mű”. Inkább a filológus tárgya iránti elfogultsága megnyilvánulásának látom ezeket a megállapításokat, mintsem szilárd alapokon álló esztétikai értékelésnek. Lásd idézett műve 304. és 309. oldalán!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben