×

Budapest–Zágráb: oda-vissza

XIV. rész

Kiss Gy. Csaba

2008 // 12
Látogatóban a színésznőnél

Könyvhét, talán 1998. Az egyik kiadói sátor előtt ülünk Illés Sándorral a Vörösmarty téren. Túl vagyok egy zágrábi egyetemi bemutatkozáson, összevonva tartottam órákat. Még jó másfél évvel a vendégtanári szolgálat kezdete előtt. És Gerner Erzsébettel találkoztál-e, kérdezi hirtelen. Hogyne, igen. Jól emlékszem. Finom vonásaira, decens megjelenésére. A Szent Márk-templom magyar miséjén láttam először. Tudod, mondja tovább, amikor lovaglónadrágban végigment annak idején a zombori főutcán!

Amikor én megismertem, színészi pályafutásának fényes korszakát már befejezte, műfajt váltott, s visszaemlékezéseinek újabb és újabb köteteit rendezte sajtó alá. Magával ragadó volt visszafogott eleganciája és szerénysége. Ahogy a népszerű fővárosi színésznő a magyar szakos diákoknak magyarázza a versmondás titkait az Ady Körben. Eliza Gerner, a horvát színpad legendája. Nemzeti büszkeség. És ami a XX. század végére már párját ritkító különösség: ugyanakkor magyar színésznő, sőt német is. Szűkebb hazájának, a Bácskának három nyelvén játszott. A leggyakrabban horvátul, mellette magyarul meg németül. Színpadon, filmekben, televízióban, irodalmi műsorokban. Az 1948-as zombori kezdettől Fiuméig és Bécsig meg Rostockig, főképpen persze Zágrábban. A magyar színházak sajnos kimaradtak ebből a történetből.

Hozzá vagyok hivatalos egy januári délután. Megyek keresztül a csöndes Alsóvároson, egyik-másik mellékutca vidékies flaszterjét koptatva. A Tér persze most is mozgalmas, kávéházak és üzletek nagyvárosi fényeivel. Itt lakik az egyik sarokházban a színésznő, aki Krlezáék jó barátja volt éveken keresztül. A liftre emlékszem, és a lakásból föltáruló panorámára. Szokatlan szögből látom a bán terét. És összehasonlíthatom a festménnyel. A XX. század legelején készült, és persze hiányzik róla a túloldali „felhőkarcoló”, a bán lovának orra is másfelé mutat. A népviseletes alakok egy másik Zágrábot idéznek, amikor még állatokat hajtottak itt keresztül. Mintha egy másik előadást látnánk a város színpadán.

Irodalomról beszélünk, színházról, közös ismerősökről. Zágrábról és Pestről. Kicsit kölcsönös bemutatkozás formájában. Mesél és mesél, életéről, történeteiről. Zombor, Zágráb és Budapest az első állomások. Mesél magáról, de egy pillanatig sem érezhető belőle semmi önmutogatás. Mintha inkább be akarna vezetni életének kulisszái mögé. A magyar fővárosban járt a háborús években egyetemre, egészen pontosan a közgazdasági karra, ahol 1943-ban diplomát szerzett. Még Heidelbergbe is eljutott akkoriban ösztöndíjasként, a varázslatos Neckar-parti városba, amelyet megkíméltek a szövetségesek bombázói (állítólag annak köszönhette, hogy Eisenhower tábornok nem akarta diákéveinek városát elpusztítani). Ott találkozott Eliza/Erzsébet a szerelemmel. Elmondja a történetet, mintha évtizedek múltán sem maradt volna közömbös iránta, nem is annyira a személy, az akkori magyar fiú iránt, hanem azzal szemben, amit akkor átélt. Anekdoták következnek ezután, érdekességek a zágrábi irodalmi-színházi világból, kicsit kedvemért lengyel élményeiről. Írók, művek, és persze az idős Krleza, aki rendre magyar dolgokról kérdezte, és a badacsonyi kéknyelűt sok más bornál többre tartotta.

Két könyvben is megírta emlékeit az íróról, hiszen hosszú időn keresztül együtt játszott a Nemzeti Színházban a feleségével. Összejártak velük. Sok érdekes apróságot megtudhatunk ezekből a könyvekből az öregkori Krlezáról. Nekem persze az is érdekes, hogy a Zomborból elszármazott horvát színpadi csillagot gyakran a társaság egyetlen olyan szereplőjeként kérdezheti az író, aki bennfentes a magyar dolgokban.

Megkapom Eliza Gerner visszaemlékezéseinek A távozó század árnyékában című, 1999-ben megjelent kötetét – magyar nyelvű ajánlással. Olvasom azután fordulatos kötetét életéről, az az érzésem, valójában most ismerhetem meg délutáni beszélgetésünk hátterét. Egy élet története, képek a horvát színjátszás történetéből, egy színésznő sorsa, szerepek, sikerek Közép-Európában – a borzalmas XX. század idején. Látogatásom két órája alatt sok részletét elmesélte mindennek; úgy tetszik, egyik-másik mozzanat írásban finom pasztellszínű, élőszóban erősebbek a színei.

Historizmus Horvátországban

Az Iparművészeti Múzeum nagy kiállítása. 2000 tavaszán lehetett megtekinteni. Egyetemre menet erre villamosozom, látom mindig, mi az aktuális program. Az Ilicáról csikorogva fordul nagy ívben balra a villamos. A Frangepán utcán megyünk tovább. A Nemzeti Színházzal szemben van ez a múzeum. Tito marsall terén. Hosszú és bonyolult történet, hogy miért hagyták meg a nagy vezérnek, minden pionír dalok Tito elvtársának ezt a teret itt, az Alsóváros meghatározó pontján. A horvátoknak sem könnyű lecke a történelmi emlékezet, a két délszláv állam múltja, a második világháborús korszak borzalmai. A második Jugoszlávia születési és elhalálozási éveitől eltekintve adott jó három évtizednyi viszonylagos nyugalmat polgárainak (persze ott is szépen bele kellett törődni a kommunisták politikai monopóliumába, a szellemi világ embereinek pedig pontosan kellett ismerniük, meddig mehetnek, hol vannak a korlátok). Zágráb egyik színvonalas kulturális intézménye ez a most 120 esztendős múzeum. Itt rendezték 1994-ben a zágrábi püspökség megalapításának sok magyar vonatkozást bemutató jubileumi kiállítását (900 év!), néhány éve pedig A biedermeier Horvátországban című kiállítást. Ez a mostani erre az utóbbira hasonlít. Olvasom az újságban, hogy kétévi előkészítő munka után nyitották meg. 1400 tárgyat tekinthetünk meg. Festmények, szobrok, fényképek építészeti alkotásokról, szobabelsők, a hétköznapok tárgyai.

A horvát kutatók az 1849 és 1914 közötti nagy korszak egészének emlékezetét kívánták megeleveníteni. Vagyis: historizmus a szó legtágabb értelmében. Nemcsak képzőművészeti áramlat, hozzátartoznak a nemzeti kulturális intézmények, a haza és a nemzet építészeti reprezentációja éppúgy, mint a mindennapi tárgyakban megjelenő múltkultusz. Otthon érezheti magát a magyar ember ebben a világban. Nem csupán a kor és a művészeti irányzat kínálkozó párhuzamai miatt, a mentalitás hasonlóságai, a nemzeti kultúra megalapozásának azonos szándéka is lépten-nyomon ezt bizonyítja. Az 1868-as magyar–horvát kiegyezés után Zágrábban szintén a kulturális (és persze politikai meg gazdasági) Gründerzeit évtizedei következtek. Sokáig persze ezt a kort az akkori nemzeti ellenzék gondolkodásának, majd a jugoszláv normáknak megfelelően sötét színekkel festették, Horvát-Szlavónország elnyomott helyzetét hangsúlyozták, a magyarosítás rémképeit emlegették. Most jóval árnyaltabb képet kívánnak erről a korról mutatni. Hiszen ekkor lett a vidékies Zágrábból fővároshoz méltó város, ekkor alakult meg itt a Délszláv Tudományos és Művészeti Akadémia, 1874-ben megnyitotta kapuit az egyetem, ahol a történelmi változásoknak köszönhetően már hatodik éve végzi munkáját a magyar tanszék. Reprezentatív középületek képeit láthatjuk, erőt, pompát, hagyományt akarnak sugározni, a múlttal erősíteni a jelent. Mint a zágrábi pályaudvar vagy vele szemben, a tér sarkán a MÁV egykori palotája. Matoš, a XX. század elejének költőzsenije egyenesen a magyar „gyarmatosítás” jelképét látta benne. Névrokonom, Patricia Kiš a Jutarnji List című újság mellékletében az Alsóvárossal kapcsolatban a bécsies vonásokat említi, ahogy mi a XIX. század második felének Pestjével kapcsolatban szívesebben hivatkozunk Párizs mintájára, mint a császárvároséra.

Ennek a korszaknak egyik meghatározó alakja volt a horvát művelődés történetében Iso Kršnjavi. Sokoldalú személyiség. Művész, tudós és politikus. Művészettörténészként a legjobbak közé tartozott, Dantét fordította, útirajzokat jelentetett meg, tanított az egyetemen. 1891 és 1896 között ő volt a báni kormányzat vallási és közoktatásügyi hivatalának (ez az „odjel” valójában egy minisztériumnak felelt meg) a vezetője. A modern Horvátország első számú művelődéspolitikusa. A dolog pikantériájához tartozik, hogy a nemzeti ellenzék által satrapának nevezett Khuen-Héderváry bán idejében. Vagyis Kršnjavi nem fogadta el a kortársak egy részének, a függetlenségi párti horvátoknak radikális nézeteit. „Magyarón” volt, aki rengeteget tett a horvát művészet fölvirágoztatásáért, nagyszerű francia reneszánsz stílusú palotát építtetett föl hivatalának a Felsővárosban, pályázatokkal, kiállítási lehetőségekkel támogatta a horvát festőket és szobrászokat.

Nem hiányzik a kiállításról a rettegett bán portréja sem. Khuen-Héderváry teljes alakos képét Vlaho Bukovac, a kor egyik legjelentősebb horvát festője készítette el. Arisztokratikus figura a bán, dinamizmus sugárzik róla, kék szemének kemény pillantásával tekint végig rajtunk, látogatókon. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy ez a kép itt megjelenjék.

Az egyik tárlóban, egymás mellett, két nyakkendőtű. Az egyiken Kossuth, a másikon Jellasics kis portréja. Szépen megférnek egymás mellett. Nem biztos, hogy azok is megfértek volna, akik annak idején viselték. Félreértéseket elkerülendő, nem egy magyarról és egy horvátról lehetett szó, hanem két horvátról. Az egyik föltehetőleg az unionista párt híve volt, a másik a nemzeti ellenzéké. Két horvát politikai opció. A modern horvát nemzeti identitás megteremtésében kulcsszerepet játszottak az illír mozgalom, majd a horvát nemzeti párt képviselői, az ő panteonjuknak magától értetődően Jellasics volt a középpontjában, és a fő céljuk a függetlenedés Magyarországtól. De nem volt jelentéktelen az úgynevezett magyar-horvát, később unionista párt támogatottsága sem, amely az évszázados államközösség híve maradt. Én persze elálldogáltam egy darabig az előtt a litográfia előtt, amely 1860-ban készült, és rajta két bajuszos figura fog kezet egymással Szent István koronája alatt. Bal oldalon sujtásos nemzeti ruhában a magyar, jobb oldalon stilizált szlavóniai viseletben a horvát. Előttük a két címer: a magyar és a sakktáblás horvát. Kis mondóka alatta: „A magyar korona alatt mint testvérével szorít kezet a magyar a horváttal”.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben