×

Üdvözlet a vesztesnek

Szappanos Gábor: Csőregh Márton válogatott szenvedései

Alföldy Jenő

2008 // 11
Nem is tudom már, mikor olvastam olyan sokrétegű kortársi könyvet, mint amilyen Szappanos Gábor kisregénye, a Csőregh Márton válogatott szenvedései. Első benyomásra modern filmregény, amelyben nem kevesebb erőszak és pornó váltakozik, mint korunk naponta sugárzott filmjeiben, amelyek gondoskodnak róla, hogy az elfásult lelkekben ne lohadjon a láng, késő esti szexuális érdeklődésünk megújuló ingerhullámok lökéseitől kapjon új erőre, s minél több tűzvész, kínzás, erőszak és horrorjelenet tartsa ébren kíváncsiságunkat mindaddig, amíg véget nem ér az adás.

Nem tudom, hogy az (egyébként a kisregényben rendre föl is bukkanó) filmesek kapva kapnak-e az alkalmon, hogy tűzvészgomolygásban, pornójelenetekben, fityulás ápolónői erotikában, kiscicák és négyéves kislányok szívcsiklandozó érzelmeiben bővelkedő filmet készítsenek a „pörgős” cselekményű sztoriból. Félő, hogy a szórakoztató felszín alatt a „nagymenő” rendezők megsejtik a mélységet, az erős vizuális ingerekben fölfedezik az irodalmi, képzőművészeti és filmtörténeti utalásokat, és elmegy a kedvük az egésztől: „Nem akarok én Antonioni-filmet csinálni, bazmeg, én egy rendes »jó éjszakát, felnőttek, ágyban vagytok-e már« filmet akarok, bazmeg.” Korlátoltságomban ilyen sematikusan képzelem el a divatos filmesek reakcióit. Szerencsés esetben persze a filmművészetnek is meglehetne a maga Szappanos Gábora; sajnos, még nem találkoztam vele, de reménykedjünk.

Úgy vélem, ha nem lett volna Truffaut, Fellini, Huszárik s még néhány összetett látásmódú rendező, aki nemcsak kigondol egy látványt, hanem láttat is egy gondolatot, s ha nem lettek volna olyan írók, mint Krúdy Gyula, Weöres Sándor vagy Boris Vian, aki mindazt szavakban tudta, amit ők, akkor bajosan született volna meg ez a mű. Az író, úgy tetszik, végigpörgetett az agyában egyet s mást, aminek elődei már a végére jártak. (Említhető, hogy Márton éppolyan jóhiszemű, mint Candide vagy Don Quijote, és navitásáért éppúgy rendszeresen helybenhagyják, mint Voltaire és Cervantes hősét.) Nem csupán hatásvadászat volna, ha néhány festő nevét is ideírnám Lucas Cranachtól és Hieronymus Boschtól Salvador Dalíig: ők voltak még képesek arra, hogy erotikus képzeletükbe jó adag iróniát és borzalmat is belévetítsenek, a szüzet megrontó öreg kéjenc foghíjas mosolyától a babiloni parázna szadomazochizmusáig és az eketaligának használt farmer ugartörő férfiasságáig.

A főhős, Csőregh Márton egy zseniális, de élhetetlen festőművész, aki a pornófilmiparban statisztálva próbálja megkeresni a hideg vízre valót. Már ezért sem hiába emlegettem a képzőművészeket: Szappanos a társművészetekben is érzékeli az írói gondokat. Azért ennek a hideglelősen életszerű és fantasztikusan realista novellafüzérnek elsősorban mégis az irodalmi motiváltságára irányítanám a figyelmet. A könyv utószavának szerzője, Madarász Imre szerint „a műben az Isteni színjáték ihlető hatását ismerhetjük fel: egy mesterséges pokolban kezdődik (ahol »mintha valamelyik pokolkör kárhozottjai rónák céltalan köreiket az idők végeztéig«), és az igazi mennyországban ér véget”. A Divina Commedia olyan változatát képzeljük el, amely sokszor hoz minket zavarba: nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk.

Hozzátenném, hogy a purgatórium sem hiányzik a pokol és a mennyország közül a gondosan megkomponált – a dantei trilógiaszerkezetet követő – műből. Egy giccsesen tervezett, soktornyú budai luxusvillában – vagy éppen kastélyban – játszódik az első rész, az infernó. A filmstatisztai munkát hirdető cég ide csábította a gyanútlan festőt, és itt részeltette a szexuális pokol kínjaiban. A vörös fénnyel megvilágított kéjbarlangban – amelynek Dominaland nevet adtak a feminizmust bombaüzletre váltó, aranyláncos kan ördögök – perverz hajlamú úrnők élvezik a statisztálásra szerződtetett férfiak szexuális szolgáltatásait. Csőregh Mártont mégse véljük a maga girnyó testi mivoltában antiférfiúnak. Amikor egy alul pucér, derekán fölül bőrfűzős és korbácsos donna arra kényszeríti Mártont, hogy a kordováncsizmáját nyalogassa, ő a megalázó pózban is ama rést lesi kíváncsian. Nőnemű kínzói azonban kiverik belőle egészséges hajlamainak e megnyilvánulását: andráskeresztre feszítik, s egy falra szerelt korongon forgatják Báthory Erzsébet modern utódainak gyönyörűségére, mert szerintük nincsen szórakoztatóbb, mint egy meztelen férfitest, amelyet szakrális pózban aláznak röhejessé.

Szappanos Gábor ért ahhoz, hogy szavakkal fessen és filmezzen, mert ő is, mint hőse, erősen „vizuális típus”. A pokolfejezetben a kuplerájpiros lámpák, a tűz, a hús és Márton kiömlő vérének vöröse uralkodott. A következő részben a mentők kórházba szállítják a félholtra forgatott piktort – ez a fehér színek, a lepedők, dunyhacihák, a sebeket eltakaró géz és a fehér köpenyes ápolónők világa, s egyben a dantei purgatórium „színe”. Azért itt sem egészen minden hófehér – ez még korántsem a mennyország: az ájulatából és a műtéti altatásból magához térő Márton csonka végtagokat és szenvedéstől eltorzult arcokat fedez föl maga körül a betegszobában. A fehérbe öltözött ápolónők sem egészen angyalok – izgalmas nővéreknek nevezhetők inkább a mindenkori férfi betegek egyezményes szavával. A purgatóriumot a pontosság kedvéért magyarra fordíthatjuk: kitör a tisztítótűz, lángba borulnak a kórtermek, s Ági nővér az alagsori mosodába gurítja a felsőtestén múmiaként bepólyált Mártont. Egy sötét zugban sietős numerával könnyít a művész örökös kielégületlenségén.

Márton földi létének megszokott siralomvölgyében folytatódik a történet. Külső-józsefvárosi műterme nem napos tetőtéri panorámalakás, mint a befutott művészeké, pinceodú inkább, ahol csak a tavaszi és az őszi napforduló között jelenik meg egy napsütötte sáv (tiszteletadás Petrinek). A buddhista létszolidaritás elvét követő Márton pókokkal, csótányokkal és egy kiscicával barátkozik, s a platóni mania jegyében festett, eladhatatlanul zseniális felhőivel tapétázza ki a vedlő falakat. Itt is van tűzeset, jelezvén, hogy ez a környezet még jócskán innen van az üdvösségen: a rekkenő kánikulában váratlanul öngyulladást szenved egy arra bóklászó, tűzvörös hajú svéd fiatalember – teljesen mindegy, hogy mindenestül Márton látomása volt-e (ahol egymásra talál a hőség és a lángvörös haj, ott valaminek vagy valakinek égnie kell alapon), vagy pedig csakugyan lángok martaléka lett Jan Mattsson. A svéd mindenesetre délibábos jelenség volt, s úgy lobbant lángra, mint Salvador Dalí Égő zsiráfja.

Ez a fejezet Márton lelkivilágába kalauzol minket, úgyhogy ne akadjunk meg a valószerűtlen részleteken – egy koplaló festőművész képzeletében minden képtelenség realitás. A festő álmodozásában megjelenő, kacsalábon forgó János-hegyi műteremben valószínűleg elmenne a kedve a festéstől, mert látná a Teremtés tökéletességét a zugligeti tájban, és amit Isten valóra váltott, annál különbet úgysem teremthet az ő ecsetje. A fénytelen, dohos pincelakásban azonban minden átlényegül, s a méltó életre vágyakozó, megváltásért sóvárgó Márton éterien gomolygó felhőképei, ha lehet így mondani, égre kelnek. A festő és alkotásai közt „a bensőséges viszony olyan, mint a szülő-gyerek kapcsolat”, üzletiesség nem árnyékolja be, a képek nem kerülhetnek méltatlan kezekbe. Igaz, az éhező Márton elvitte a Falk Miksa utcai galériába valamelyik felhőakvarelljét, hogy pénzzé tegye, de amikor az üzletember kézbe vette a művet, az egyszerűen lefolyt a padlóra, mint egy paca. Mert vajon áruvá tehető-e egy kumulonimbusz?!

Itt fogalmazódik meg Csőregh, a festő és Szappanos, az író ars poeticája; már sejtjük, miért forog az egész kalandos, bölcsen humoros és játékosan is igaz kisregény a megváltás körül. Sors nélkül nincs igaz művészet, és itt feltárul előttünk a művészsors – bohókásabban, tragikomikusabban, mint az úgynevezett bohémtörténetekben, ámde magával ragadóan. Az író végig tegezi hősét, ami számomra annyit jelent, hogy gondosan értelmezi az ösztönös zseni tetteit. „Szaporodó festményeid néma, egyre erősebb hadseregként fedeznek (…), nem kérnek enni, szótlanul tűrik az évek vonulását, sokáig meglennének sötét, eldugott helyen, de ha egyszer fényre kerülnek, nyomban megtelnek élettel. (…) Olyan ez, mint a kegyelem, vagy részesülsz benne, vagy nem, de úgy kell dolgoznod, mintha egyfolytában kegyelemesőben élnél.”

Folytatódnak a megváltástörténet stációi. Márton a városligeti majális forgatagába kerül, mintha a francia impresszionisták kedvelt témáit tanulmányozná. Egy négyéves kislány szegődik hozzá, „apunak” szólítja, és többé nem engedi el. A kislányt a művész alteregója veszítette el a tömegben – szakasztott olyan, mint Márton, csak gazdag, és közömbös minden iránt, ami emberi. Márton boldogan veszi tudomásul, hogy a kislány immár hozzá tartozik. Játszanak, pereceznek, megbámulják a lufikat, amelyek váratlanul a magasba emelnek a gorillák gyűrűjéből egy neves politikust – a műben csak ez a truffaut-s epizód utal közvetlenül a politikára könnyed humorával. A festő színes papírforgót húz ki újdonsült lányának egy játékárus krumplijából – ekkor kezdődik a megváltásra kiválasztott művész következő szenvedésstációja. Lopással vádolják, majd amikor a feldühödött sokaság rátámad, gyermekrablással és pedofíliával is… Márton, hóna alatt a kislánnyal, a Szépművészeti Múzeumba menekül, és (mivel ő a festett képek világában van otthon) az olasz barokk festő, Fontanbasso római tárgyú képéhez igyekszik, hogy annak jelenetében bújjon el üldözői elől. Ám egy időszakos kiállítás rendezése következtében elvéti a képet, s egy másik olasz mester újszövetségi jelenetében találja magát, amelyen éppen a betlehemi kisdedek lemészárlására készülnek Heródes hitvány zsoldosai (tiszteletadás Pilinszkynek). Most már a kislány életéért küzd: minden leleményére szüksége van, hogy megmentse az aprószentek sorsától. Rejtekhelyéről végignézi a borzalmas mészárlást, amely töményen igazolja egész életének visszatérő tapasztalatát: az agresszív emberek, ősi ösztönük folytán, ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy belerúgjanak a gyöngékbe. Menekülne – de a bibliai jelenetből ismét a „mai magyar valóság” erőszakos karjaiba csöppen. A rágalmak ismét felharsannak, Mártont leütik, s a kislányt elragadják tőle. A rendőrségen tér magához, egy arctalan tiszt hallgatja ki állítólagos bűneiről.

A harminchárom éves Csőregh Márton messianisztikus sorsa beteljesedik. Egy ünnepélyesen megrendezett passiójátékon őt szemelik ki Jézusnak keszeg termetéért, szenvedő tekintetéért. (Van tehát az emberekben megváltásigény bőven, csak fogalmuk sincs róla, hogy miért.) Amikor már eleget kínlódott a rögtönzött Golgota középső keresztfáján, a római zsoldosnak öltözött statiszta rossz helyre döfi lándzsáját, s a disznóvérrel telt hólyag helyett Csőregh Márton szívét szúrja át. Következhet a mennyországi szín. Ha eddig is komolyan veendő komédiában éreztük magunkat, akkor itt már Jean Effel tréfás rajzainak világában vagyunk, a huncutkás, fehér szakállas Szent Péterrel, a pirospozsgás, szárnyas angyalokkal. Márton legfontosabb kérdése, hogy folytathatja-e itt a festést. „Te lehetnél itt a hivatalos festő” – hallja a kiábrándító ajánlatot. Mint odalent hasonló helyzetekben, itt is vonakodik: „Jó, hát megpróbálhatom, de nem ígérek semmit, mert a harmóniát meg a zenét elég nehéz ábrázolni.” Meg sem tehetné: itt az alkotás gondolatban történik. Szerencsére a szabad és tiszta eszmék hona ez, úgyhogy gondolatrendőrségtől nem kell tartania. Hazatalált, üdvözült. Holta után – így szokás – sikeres kiállítást rendeznek műveiből a Műcsarnokban, s műértők értelmezik megszenvedett oeuvre-jét. A mennyei beteljesülés netovábbja mégsem ez, hanem egy ősi hang egyenletes lüktetése: anyjának szívverését hallja, mint születése előtt az anyaméhben. Elhihetjük: ez az eszményi állapot, amelyben nincsenek többé gyöngék és erősek, a védettség tökéletes. Vége a legfőbb földi kínnak is, amelynek neve az író szavával: „szeretethiány”. Az „örök vesztes” örök üdvösségben részesül.

A műben állandó az átjárás a művészi képzelet és a tények világa között. Három nagy alapfogalom között jelölném ki a regény mozgásterét: sors, teremtés, megváltás. Valamivel bővebben: a művészet megvalósulásának alapvető kelléke a szenvedés; a művészi teremtés voltaképpen az isteni teremtés egy-emberre méretezett reprodukciója; az előbbi kettő pedig nemcsak a művészt, hanem a munkájában gyönyörködőt is megváltja a gonosz világ ármányaitól, a cezaromániás barmok szolgálatkész kopóitól és a magánszorgalmú kutyáktól.

Harminc éve hallom a lírára irigy esztéták nem éppen mennyei kórusát: „a líra ideje lejárt” (mint a parizer szavatossági ideje), a próza vette át a „vezető szerepet” (a próza nyilván valami főcsővezető). Hányan bevették ezt a maszlagot! Én most találkoztam először olyan prózával, amelyet bátran odatehetünk Kálnoky László, Orbán Ottó, Parancs János, Petri György, Csoóri Sándor, Tolnai Ottó vagy Tornai József költészete mellé (azért említem őket, mert amikor az imént idézett sületlenséget harsogni kezdték az esztéták, történetesen ezek a költők érkeztek éppen a csúcsra). A különbség csupán annyi, hogy Szappanos Gábor prózája egyáltalán nem játszható ki a költészet ellen: költészet az is, akár az említetteké – költészet prózában. (Kráter, 2008)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben