×

Sütő Csaba András: Szent és érthetetlen

Kelemen Lajos

2008 // 11
Nohát igen: Péret soraihoz sokszor, talán még ezerszer is érdemes visszalapozni – ha már az Ezerszerben írja: „telefonfülke volna a tengerfenék / ahonnan senkit nem kapcsolnának soha sehová”. Az izmusok színpadán hányan fejezték ki frappánsabban a művészi megszólalás, egyáltalán: az emberi beszéd huszadik századi térvesztését? De Péret-nek nemcsak az elidegenülés érzése kívánkozik a nyelvére. Mondanivalóját ő lehetőleg meghökkentő módon akarja kifejezni. Ami nem csoda, elvégre a meghökkentés az ősavantgárd szolgálati ruhája; igaz, csakhogy akire egyszer ránőtt ez a gönc, vagy nem tudja magát mással befödni: mintha a semmit takargatná. Különben is, ha az írás magvából hiányzik az új, a külszínére buktatott újdonság hamar elvásik.

Nincs mese, az igazi, originális műért egy bizonyos programot, tudniillik a pokolra menést sehol senki nem alkudhatja le. Az igazi mű, ahogy éppen Sütő Csaba András mondja, „kínokra szigorít”.

Mond ő persze mást is; amint az ember olvasni kezdi a Szent és érthetetlent, egyre inkább úgy érzi, épp ez, vagyis a beszéd, a laza, gáttalan szójárás, a bemondások fék nélküli áradata akar Sütőnél médiuma lenni – de minek is? Szó sincs itt már az ember-óceán, a világ egyszerű hidegségéről. A nihil kameráriusa ujjong itt, tarka szóözönnel dolgozva a szóinfláció ellen. Ám mindösszesen ennyi az újat mondás kényszerével kisajtolt tanulsága: összezagyvált, rendjevesztett fészek a miénk. Mióta is ismerős ez a (sokszor grimaszok és élvezetek mögé rejtező) fájdalom? S hova is vannak letéve leghamarabb előkereshető dokumentumai? Alighanem az irodalom az a bázis, ahonnét fesztelen töltekezhet, kinek kedve támad intellektuális közvetítéssel kóstolni az idők ízét; büröktől a mézig. Ha az előőrs (az avantgárd) tagjai hetven-nyolcan évvel ezelőtt valamiféle csődérzet ellenszeréül találták ki magukat, Sütő magát a csőd technikáját szervírozza. A jóért, szépért, helyesért való hatalmas humán igény kiált benne, méghozzá azzal, ahogy a jó, szép és helyes klasszikus ideálja épp szétzúzatik lelkében. A partit illetően persze nagy kérdés, hogy a költés csődjét menti-e vagy még inkább mélyíti a csőd (ki tudja, hányadszori) végigjátszása. „…felordított a válság, e rongyos, / amit nem lehet, az kell-valóság // ebből születtél: vér, fájdalom, tűréshatár. De tovább…”  (Cantus Restitutionis)

Amilyen puritánul buknak elő Sütő száján ezek a szavak, olyan egyszerű masinériával mutatja be a tiszta beszéd tönkretételét. Nem hatujjú ő, nem varázsló, nem szállít csodákat. Hanem szeszélyes képzelettel, rettenthetetlenül hazardíroz; bátran tesz le némely képletekről; például, hogy minden valamirevaló műnek vonatkozásban kell állnia a konkstrukció–szimbolika–metafizika hármasságával. S bátran kapja-veszi, amit talál. Magyarán: masinériája az, hogy bátor nekiesni az irodalomnak. Csepül, ironizál, próbálja, harapós szeszélyében, fölülírni a klasszikumot.

Amúgy meg: Sütő Csaba András igazi irodalmi költő; ezerféle olvasmánytól ápolt, nem akármilyen nyelvi erejű, dacos, gőgös és affektációra hajló poéta.

Nem nagyon érdemes végigbogarászni, mi minden és ki mindenki (a Halotti Beszédtől József Attiláig, a Miatyánktól Ady Endréig) válik utánzás és utalás tárgyává, kinek s minek a szelleme lebeg át a Szent és érthetetlen lapjain. A módszeres csereviszony (más szóval: az a babonás tévképzet), hogy a költészet megélhet a költészetből, még valami nagy artisztikus és láthatatlan kapcsolatot is fölfedhetne a lírikusok táborából. De a Petőfi-féle sasmadár („Sas a költés…”) laborbeli röptetése nem mutat nagy perspektívát, csak legalább pótmutatványára ne esnék folt; mellőzhetné Sütő, hogy minduntalan az e. e. cummings által védjegyzett nyelvtörés mellett apostolkodik, és hogy a költés nevében néha egészen suta ízlésbukfenceket vet. A „Coop és Tesco fia vagyok én”, a „Veni, vidi, WC”, odább a „Nem tudom miért, / de addig maradok még neked, / míg a kezemet (le)fogod, / és vizezed a sörömet” – ezek egy harmadosztályú kabaré sovány poénjai. A „Vajda bebukta; Gina – baszott / szeretni legalábbis” – ez pedig kocsmahumor.

És mégis, a Szent és érthetetlen elmélyesztő könyv. Pláne az, mihelyt kicsit is távol kerül a kölcsönvett és így-úgy átforgatott költőhangoktól és -hangulatoktól. Távol a puszta provokációtól. Olvasói közül vajon ki nem fog eltöprengeni: lám, lám, mire képes a rendes útjairól letérített nyelv; a tört, darabos, dadogó, meglóduló ritmusokra vitustáncát járó forma! Amely itt talán maga az érzésteremtés, a mélylelki elem, maga az üzenet. Mintha bármiféle szépség létrejöttét Sütő csakis a mű külsejére, ilyen vagy olyan töredékére alapozná. Bősz formatörése közepette azonban olykor föllázad (avagy inkább óvást emel?) saját lázadása ellen is. Mily remek dolog szaporítani a betűt, anélkül, hogy az ember tisztába jönne vele, mi a nyelv, az ige, a hasonlatok, a gondolatok és a hang átváltása – írták a szürrealizmus ősszülői. S milyen csodálatos az is, ha mindez megfordul; ha magyarázatot nyer a miért, a hogyan, s megszólal az eredeti (mindegy, menynyire a belső, mennyire a külső életből való) líra. Megszólalnak igék és egyéb zamatok. Íme: „néha még álmodik / s egyélű késeket fal / a nyomor / / fedett ponyvatest alatt / vérzik a gyomor / / és falnak vágott / hét talányok / zöld és barna hátú békák / / a kanális partján / a sorsukat várják sorsukat várják…”

S keménynek lenni, tagadni is van mód ép testű verssel: „Gyertek gyertek gyatrák hát / rontsatok ez égi-régi lángra / billentyűk alól igenlések / s bentről a nem felel. / / Csak felel, de nem felejt… / Felesel, amivel felesel. / Szív, lélek; egytrágyadomb…” Aztán egy kis színtiszta okosság: „csinált hitből nem lehet, / csak homokvárat emelni”.

A szarkazmusát és fonák szemléletét újra és újra kipróbáló Sütő Csaba András egy helyütt, élményt és nézetet egyesítve, hatalmas víziót kerít, amelyben az irónia és a formaszokatlanság egyaránt a bölcseleti végkövetkeztetést erősíti. „s férfi szól »ideje már« / én akkor is és így és úgy is / habozni fogok / nem fúlhatok meg magomba / a fiatalasszonynak veszek egy bolygót, / az kinek napja és összes kerengő holdja / én leszek; feltörünk, mint a talajvíz / a legártatlanabb pillanat küszöbe / előtt másfél perccel… / és a még még! / kegyelemmé és békességgé / (elnyomott, cigarettafüstös, lefojtott önzéssé) / csendesül (bennünk-belőlünk) / némi fegyelem, még több fényesség / jól jönne, úgy hiszem.” (Az apostolok köszöntése az ébredezés egyik hajnalán)

A szerző sokat beleölt a Szent és érthetetlenbe abból az energiából, amely rombol; ellenben ha némi fegyelem és szóhit árán tényleg vesz (azaz teremt) egy bolygót, és e bolygónak maga (és csak maga!) lesz napja és holdja – biztosan el fog jönni hozzá a „még több fényesség”. Sőt, talán már ott is van a kapuknál.

(Orpheusz Kiadó, 2006)

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben