×

Mennyi filozófiát bír el a költészet?

Vitairat egy hamis toposz ellen

Falusi Márton

2008 // 11
Amikor jog és irodalom összefüggéseit először fogtam vallatóra, nem csodálkoztam, hogy olyan méhkaptárba nyúlok, ahol a fullánkok vázrajzát szükségtelen saját kezemmel kitapogatnom. Elég, ha egy pillantást vetek a közelemben állók szégyenlősen nadrágzsebbe mélyesztett, sziszegve összeszorított öklére. Mi visz rá élemedett jogtudósokat, hogy efféle kísérletezésbe kezdjenek? Lefegyverző érveléseik ellenére is azt kell hinnem, hogy ugyanaz a lelki motívum, ami engem. A világ mibenlétét firtató elme dolgavégezetlen torpan meg valamely szaknyelv illetékességének határán. Ha a jogfilozófia nem jut nyugvópontra a jogról mint olyanról folytatott vitában, akkor egy feltűrt ingujjú, borgőzös, füstös éjszakán álmából is felzörgeti az irodalomtudományt. Amaz elragadtatással fogadja ezt a sármos fiatal férfit, akiről semmit sem tud, de csapodárságát tudományszerte híresztelik, és mivel éppen alkotói válság gyötri, nagyon kívánja az egyéjszakás kalandokat.

A jog hamar eljut a jogon túli világot ostromló kérdésekig, amelyeket – főként ha valamennyi társadalmi problémáról őt faggatják, az ő szava dönt – nem odázhat el. A valóságtalanított irodalomnak is jól jön felajánlkozása, hiszen ha nem beszélhet másról, mint radíron csámcsogó nyelvi műhelygondjairól, igazán van mit megosztania a másik nagy nyelvhasználóval, aki ráadásul élesben teszteli a hermeneutikát, az analitikus nyelvfilozófiát et alii. Meddig tagadhatjuk el, ami napnál világosabb: a tudás kisbirtokosaként egyikünk sem életképes, hiába műveljük néhány holdunkat elsőosztályúan? Vagy költészet és filozófia, filozófia és költészet makacs kötőszava mögött mégsem egészen ez a megfontolás lappang? Csak tudományos létmódok között lehetséges az átjárás? Hogyan viszonyul a költészet a másik két nagy tudásformához, a filozófiához és a tudományhoz, egyáltalán, miként alakult ki a kortárs irodalmi közbeszédben az a velejéig romlott toposz, mely szerint „a jó költészet a mélyen filozofikus költészet”?

A helyzet roppant hasonló a jog és irodalom-kutatásokéhoz, csak hajlamosak vagyunk efölött átsiklani. A jog nyelvén nem fejezhető ki mindaz, amit rálőcsölt a kényelmes jogállam, ezért lassan-lassan feketelyukként mind beszippantja a rajta kívül eső világokat. Önmagába záródó normatív univerzuma a politikát, a gazdaságot, végül az esztétikumot is. Az a paradox helyzet állt elő, hogy túlerejével és feneketlen „nyelvéhségével” felülkerekedik a többi nyelv valóságán, és mindeközben saját egyéniségét is roncsolja, degenerálódik. Önmaga rokkant hasonlatává sántul. Akárcsak az a fajta önbizalomhiányos költészet, mely éppen a filozófiában bízik, hogy személyében támaszra, szócsőre talál. Ugyan nem azért, mintha alkalmatlan volna a teljesség megszólítására (ahogyan a jogtudomány az), hanem mert – természetes közegét vesztve – kisebbrendűségi érzéssel küzd. Elméletek metaforájának áll.

Természetes emberi gyarlósággal örülünk annak, ha a miénkétől szélsőségesen távol eső érdeklődésű, származású vagy foglalkozású tekintélyek ugyanazt állítják, amit mi. Egy valamirevaló könyv – különösen, ha filozófiai traktátusról van szó – azzal kezdődik, hogy Platón, Prótagorasz vagy Arisztotelész valamely fragmentumában kikotyogta, mitől döglik a légy, jóllehet eddig félreértelmezte a hagyomány, vagy nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ha irodalmi művek és értelmezéseik ugyanarra mutatnak rá, amire a jogbölcselet egy bizonyos felfogása, hogyan is vonhatja kétségbe igazát egy csupán autonóm jogelméleti indokokra támaszkodó érvrendszer? Ahhoz, hogy meggyőzőek maradjunk, nem kerülhetjük meg a „módszertisztaság” követelményének felrúgását, amit ezúttal nyersebben kell megfogalmaznom: filozófia, tudomány és művészet határain életbe kell léptetnünk a schengeni rezsimet. Azaz: újból föltesszük a mi a filozófia?, mi a tudomány? és mi a művészet? kérdéseket. Azért célszerű az ókorból szemezgetnünk, hogy dolgozatunk legelején beláthassuk: már a három tudásforma elkülönülésének forrásvidékét rosszul térképeztük föl. Minél meszszebb van a dolog, annál jobb a jelentésnek. Valamiképpen nem határozható meg saját fogalmaival az, hogy mi a jog? vagy hogy mik a jogi értékmérők?, ugyanúgy nem tudjuk a költészet nyelvén definiálni a költészetet, amiért viszont ne a költészet szégyenkezzék. Ez olyan hasonlat, amelyikben nem dönthető el, mi a hasonlító és mi a hasonlított.

A költészetet első ízben egy filozófus hozta rossz hírbe. Hogy bebizonyítsam a lírát elfilozofásítók álláspontjának tarthatatlanságát, jó detektív módjára útnak eredek a nyomdokaikon. Ez a filozófus ugyanis Platón volt. „Hiszen az utóbbiakat [tudniillik a költőket – F. M.] már nem lehet megkérdezni afelől, amit költeményeikben mondanak, azok viszont, akik beszédeikben tanúként hivatkoznak rájuk, a legkülönbözőbb módokon értelmezik egyes kijelentéseiket, s nem veszik észre, hogy olyan dologról vitatkoznak, amelyet úgysem lehet egyértelműen megoldani; …félretéve a költőket, a saját magunk erejéből kellene beszélgetnünk, hogy megmérhessük önmagunkat és az igazságot…” Platón Szókratész szájába adja e szavakat a Prótagorasszal folytatott disputában, egyenlőségjelet téve a szofisták és a költők közé, mint akik sohasem jutnak el az igazsághoz (episztémé), csak tévhitekhez (doxa). Platón dialógusából azonban ennél több olvasható ki: nyilvánvaló – ahogyan erre Jacques Roubaud felhívja a figyelmet –, hogy a költők korábbi, immár megfakult tekintélyét vindikálja magának Prótagorasz, a szofista bölcs. Ha a költészetet detronizálta, „földközelben lakozását” (Heidegger), el nem homályosítható ismeretértékét lerontotta az emberiség fejlődés iránti szomja – miként a természetéből kiűzetett emberi természet is –, hasonulni kénytelen az új elvárásokhoz? Nem mehetünk el Platón rosszindulata mellett anélkül, hogy meg ne jegyezzük, Rorty éppen ellentmondást nem tűrő tekintélyelvűsége miatt kárhoztatja a verset. Ilyenképpen Roubaud és Rorty a költészetről vallott filozófiai felfogás két végpontja. Előbbi szerint az írás általánossá válása és a szellemi munkamegosztás egyidejű kialakulása változtatta meg a líra szerepét, mert „a költők nem maradhatnak az igazság mesterei… a költészet szerepe is megváltozik: többé nem az ember és a város szinte egyedüli és szükséges mozgatója, a tudás átadásának nélkülözhetetlen útja”. Utóbbi azt veti a költészet szemére, amit Platón hiányol, hogy esszencialista, ezért antidemokratikus. Igazságtevő, mikor a demokratikus társadalmakban nincsen igazság, helyes döntés, csak a többség elve. Igazság az irónia világrendjében? Az is baj, ha nem találja az igazságot, de az is, ha megtalálja. (Nálunk a rendszerváltozásig egyértelműen irodalomnemű volt az igazság, azóta jognemű tételekben vélünk rábukkani. Irodalmat és jogot ezért legalább annyi kapocs tartja össze, mint közös ókori gyökerükig kitapinthatóan filozófiát és irodalmat.)

Roubaud három magatartásmodellt nevesít, melyek a szerepvesztés történelmi kataklizmája óta a költészet lehetőségeit jelentik: az első úgy tesz, mintha a régi presztízse megmaradt volna, a második az ihletett költő, „aki távolról hasonlít a sámánra és az improvizált szóbeli alkotásra”, a harmadik úgy gondol magára mint ars minor, „egy pusztán dekoratív foglalkozás” képviselője. A „poétikusok”, azaz az irodalomtudósok úgy tekintenek a költészetre, mint amelyik az említett három szerepfelfogásból választ, reflexív attitűdre pedig egyedül a filozófusok képesek, akik viszont így szembehelyezkednek vele, mintha el sem mozdult volna a „homéroszi”, „tudós”, „hírnöki”, „igazságbirtokló” igény mezejéről. Roubaud meghökkentő gondolatmenetéből a költészet mai konfliktusai a filozófiával szinte mind kibonthatók. Arra jut, hogy mivel „a költészet folyamatosan ellentmond magának”, nem felel meg a fogalmi gondolkodás Arisztotelésztől eredő követelményének. Mi tagadás, axiómáiban olyan költő benyomását kelti, mintha egy második típusú kortárs magyar költőt kérdeznénk. „A költészet nem gondolkodik. A költészet nem mond semmit. A költészet nem parafrazeálható. A költészet azt mondja, amit azt mondva mond.” Különös, hogy éppen a harmadik típusú irodalomértelmezés képviselői hivatkoznak a filozófiára az első kettővel szemben, mint amelyek fölött eljárt az idő. De mióta? Mióta a költészet a szóbeliségről áttért az írásbeliségre, Homérosz óta? Vagy az Internet szupersztrádájának megnyitása, a szellemet fosztogató új barbárság kezdete óta, ami semmi hatalmat nem ismer el saját romboló hatalmán kívül?

A francia költő-filozófus álláspontja magyarázatra szorul. Amikor azt írja, hogy a költészet nem gondolkodik, nem úgy érti, hogy nincs benne gondolat, hanem úgy, hogy nem ez a lényege, hiszen nem tudjuk megmondani, mit mond („nem mond semmit”), nem tudjuk újramondani egyszerű ismétléssel („nem parafrazeálható”), „… amit a költészet mond, nem hozzáférhető ugyanazokon a módokon, amelyeket a gondolkodás vagy a tudás használ, és nem elemezhető, nem vitatható, nem írható le ugyanúgy”. Rouboud hosszú esztétikai okfejtése merőben ellentmond a ma oly divatos elméleteknek, melyekről bajos lenne eldönteni, vajon a „filozófia” vagy a „poétika” tudásterületéről származnak-e. Mit is mond Rouboud? A költészet nem írható le a gondolkodás (filozófia) vagy a tudás (irodalomtudomány) nyelvén. Egész egyszerűen azért, mert „aminek nincs egyetlen jelentése, annak egyáltalán nincs jelentése”. Valójában a francia költő-filozófus költőként rátapint a lényegre, ám filozófusként téved. A költészet lényege ugyanis, amit metafizikai tartalmának vagy szubsztanciájának nevezhetünk, csakugyan nem írható le a tudomány, az irodalomtudomány nyelvén. A filozófia nyelvén viszont azért írható le, mert ugyanarra a titokra kérdez mindkét tudásforma. Filozófia és irodalom középpontjában egyaránt létezésünk örök titka áll, melyhez nyelvileg közelít mindkettő. De vajon kijátszható-e egyik a másik ellen, leírható-e („parafrazeálható”) egy vers a filozófia vagy akár egy filozófiai gondolatmenet egy vers „szavaival”, s ha igen, világosabb lesz-e ettől bármelyik „jelentése”? Kérdés, hogy ebben az értelemben tudomány-e a filozófia.

Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a filozófia szó használatakor egyszerre gondolunk a filozófia tudományára, ahogyan azt – mondjuk – egyetemeken tanítják, és a filozófia gyakorlatára, amit az egyetemet végzettek jobbára filozófusok munkásságának elemzése-értékelése révén végeznek. Mert a filozófia ad absurdum eltudományosodott. Mihez is kezdhetne tudományos mivoltában a költészettel? Az irodalom esetében azonban elválasztjuk az irodalomtudományt az irodalom gyakorlatától, vagyis – leszűkítve vizsgálatunk tárgyára – a költészettől. A filozófia manapság szokásos tudományos nyelve aligha különböztethető meg az irodalomtudományétól. Ez a tudományos filozófiai nyelv nem világít rá arra, amit „a költészet mondva mond”, hiszen a tudomány a többféle jelentéssel nem megy semmire. A filozófia, mely valóban filozófia, tehát olyan létfilozófia, ami tudatában van fájdalmas korlátainak, nem pedig minden diszciplínában otthonosan mozgó analitikus nyelvelméletet művel, sokkal tartózkodóbb a költészettel szemben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyik oldalon áll a tradicionális létfilozófia, ami végül arra a következtetésre jut, hogy „az igazság a versben lép működésbe”, ő maga ezért a költészet területén illetéktelen. Legfeljebb maga is utánozhatja a költészetet (Heidegger). A másik oldalon az analitikus nyelvfilozófiák terpeszkednek el félelmetes uszályukkal, s azzal tüntetnek, hogy a költészetről vég nélküli, filozófiának álcázott fecsegésbe fognak, holott valójában nem a költészetről beszélnek. Saját hermeneutikai, tehát a filozófia határain belül lefolytatható vitáikat exportálják. Eleinte olybá tűnik, hogy magasabb plénum elé járulnak, mézesmázos hangon körüludvarolják a költészetet, majd nyakára tekerednek, „nyakatekertségükkel” fojtogatják, hogy csak akkor vehessen levegőt, ha ők engedik. Beszivárognak bőre pórusaiba, eltömítik verejtékmirigyeit, felborítják biológiai egyensúlyát.

Gadamer, aki Heidegger útját követi, a költészet autonómiája mellett tör lándzsát. A tudományos szöveg „nem teljesedik be önmagában, mint ahogy például egy vers önmagában beteljesedik”. Hangalak és jelentés egysége a költészet, a verseken nem lehet túllépni, „mindig csak a hozzájuk való visszatérésben léteznek valóban irodalmi szövegekként”. Fehér M. István rámutat arra a gadameri gondolatra, hogy az írásbeliség minden más formája „elsődlegesen nem a beszélőre utal vissza, hanem arra, amit gondolt”. Emlékezzünk Rouboud axiómájára: „a költészet azt mondja, amit azt mondva mond”. Miért filozofásul el napjainkban a költészet? Nyilvánvalóan azért, mert a megértés erőszakos hatalmi aktussá vált, a tudomány matematikai pontosággal leíró gondolkodásmódja lett rajtunk úrrá, míg a művészi megismerés létmódja veszendőbe ment tapasztalat. Tudományosan közelítünk a költészethez, mert másképp nem megy, és ettől maga is „tudományossá” válik: alkalmazkodik hivatásos olvasójához.

Kezdjük érteni, honnan ered ez a kártékony toposz: „a jó költészet a mélyen filozofikus költészet”, amit ráadásképp megfejelnek azzal, hogy bizonyos költőket „filozófiátlanoknak”, másokat „filozofikusaknak” bélyegeznek. Hogyan állapítják meg tiszteletre méltó irodalmáraink, mennyi filozófia van egy versben? Hallgassuk meg, mit mond erről Margócsy István: „Ám a század utolsó harmadában, az 1970-es évek elején bekövetkezett nagyszabású irodalmi paradigmaváltás, mely mind a lírát (Petri, Tandori és társai révén), mind az epikát (Mészöly, Nádas, Spiró, Esterházy, Tandori révén) radikálisan átértelmezte, a megelőzőkhöz képest más, mondhatnánk: magasabb rangú státust adott mind az alkotásban, mind az interpretációban a filozofikusságnak. S mindehhez nagyon nagy mértékben járult hozzá még az is, hogy az irodalomértelmezési stratégiákban a nemzeti-történeti módszert nagyon nagy mértékben kiszorította a különböző filozófiákra támaszkodó, de mindig szigorúan és tudatosan elméleti alapozottságú kritika (…). Ha ezt az újabban születő magyar irodalmat tekintjük: az a nagyon sok nagyon erős kísérlet és eredmény az irodalom filozófiai súlyának növelésére (…) mára, megítélésem szerint, tökéletesen okafogyottá tette (…) a filozófiátlanságra hivatkozó panaszokat és szemrehányásokat” [kiemelések tőlem – F. M.]. Világosan kitűnik, hogy az idézett szövegben nem egyszerűen arról van szó: a művek és értelmezőik is elfordultak valami mástól a filozófia felé (önmagában ezzel is vitatkozom), hanem arról is, hogy az úgynevezett filozofikusabb művek és az ezek nyomán kialakult filozofikus kritikai elmélet magasabb rendű, mint az úgynevezett alulfilozofáltak. Mivel én magam ezúton filozófiai vitába szállok azzal, amit „filozofikus irodalomnak” nevezhetünk, nem foglalkozom az efféle deklarációk mögött meghúzódó hatalmi-politikai szándékokkal. Engem csupán az érdekel – az ideológiai jelentésréteget leszámítva –, következik-e ebből bármi is irodalmi értékítéleteinkre, nota bene: minél filozofikusabb egy vers, annál jobb-e.

Nem vitás, ahogyan írásom elején kifejtem, költészet és filozófia régi riválisok a világ leírása, az igazság megismerése dolgában. Fehér M. István Gadamer ihletettségében azt látja kettejük legfőbb különbségének, hogy „a filozófiai szövegek csak közbeszólások a gondolkodás végtelen beszélgetésében”, jellemzőjük az állandó fogalmi önmeghaladás, „nyelvínségben” szenvednek. A vers azonban megcáfolhatatlan, benne jelentés és hangalak eggyé forrt. Úgy is mondhatnánk, hogy a filozófia a világot leképezi, a vers újrateremti, újraartikulálja sajátos törvényszerűségekkel, de igazabban, mint amilyen az valójában. A jogfilozófia nyelvén szólva (ha a nyelvfilozófiáén szólhatunk, a jogén miért nem?) sein és sollen, tény és érték egyidejű jelenléte a költészet, „van” és „kell” folytonos oszcillálásának egyensúlyi állapota. Ha ez így van, a filozófia egyszerűen alacsonyabb rendű a költészetnél, sőt, mivel a jó versre igaz csupán, hogy „vitathatatlan”, a filozófia egyfajta meghatározása lehet, hogy nem más, mint a rossz irodalom. Margócsy szövegéből kitűnik, mit keres a filozófia unos-untalan a költészet karjaiban: mivel amaz nem „parafrazeálható”, vagyis hivatalos értelmezői szerepkörében az irodalomtudomány csődöt mondott (ne feledjük, a tudomány csakis egy megoldást ismerhet el helyesnek!), segítségül behívta a filozófia tudományát, mint Bálint úr a törököt Budára. Csakhogy a filozófia semmivel sem megy többre, veresége egyetlen ok miatt szükségszerű: mai felfogásában lényegileg ő maga is tudomány (leginkább analitikus nyelvelmélet). Mármost a filozófiai interpretációban a költészet maga is filozófiává válik, amelyik szöveg a legsimábban illeszthető bele az uralkodó filozófiai paradigmába, az részesül a zseninek, a világirodalmi rangú szerzőnek, a poeta laureatusnak kijáró elismerésben.

Fentebbi megállapításaim sok ki nem mondott implikációt hordoznak magukban, melyeket nem fogok mind kifejteni: hadd maradjak provokatív. Vonatkoztassunk most el egy kicsit a jelenlegi helyzettől! Mi lenne, ha a filozófia nem a tudományok tudományává avanzsálva (lényegében szakfilozófiaként) fojtogatná a poézist? Jogosan mérhetnénk-e akkor a vers minőségét egy filozófiai kánonnal? Ha jó egy vers, benne tehát a nagy nyelvfilozófiai hármas (dolog–jelentés–szó) hermetikusan egybevág, milyen nyelv magyarázhatja e tökéletességet? Szükséges-e magyarázni az isteni harmóniát? Minél tökéletesebb egy költemény eszerint, annál nehezebben elemezhető, pontosabban annál kevesebb értelmeznivaló van rajta. Az értelmeznivaló mint a líra súlyfölöslege. Addig jutunk el ezen az ösvényen, hogy a rossz vers, ami közel áll a filozófiához, hálásabb értelmezői téma, mint a jó vers, vagyis filozofikusabb. Ezt azonban túlzás lenne állítanunk. Csupán odáig merészkedem, hogy teljesen indifferens, filozófiai szempontból hogyan értékelhető a költészet, mert mindkettőt eltérő törvényszerűségek mozgatják.

Mennyi filozófia van egy versben? Nos, Tisztelt Filozófus Literátorok, filozófiája válogatja! Akik a filozófia értékmérőire hivatkoznak, általában nem tesznek egyebet, mint nyelvfilozófiai aspektusból vizsgálják a költészetet, és ráadásul úgy csinálnak, mintha csak egyféle nyelvfilozófiai implikáció lenne kiolvasható egy versből. Igazamat mi sem mutatja pregnánsabban, mint hogy Heidegger és Gadamer filozófiájának létezik egy hermeneutikai és egy posztmodern nyelvfilozófiai olvasata. Előbbi más filozófiai előfeltevéseket értékel hangsúlyosan egy versben, mint az utóbbi, amelyik leggyakrabban használja bunkóként a filozófiátlanság vádját. Mind tudományos kutatásaihoz, mind analitikus nyelvelméleti alapállásához az szolgáltatja a legnagyobb fűtőértékű nyersanyagot, ha dolog, jel és jelentés távolságán (e három szükségszerű divergenciája nem más, mint az antiszubsztancializmus, azaz a nyelvi nihilizmus) kedvére csámcsoghat. Rouboud első és második típusú költői szerepfelfogása ezért számára nehezen problematizálható, ergo: alulfilozofált. Valóban azt akarják elhitetni velünk, hogy ami a filozófiai paradigma pillanatnyi struktúráiba illeszkedik, az az egyetlen legitim választása a költészetnek? Hogy akkor kerülünk be mi, költők a kánonba, ha ennek megfelelünk, mert ha nem, fütyülnek ránk? Mi köze ebben a dimenzióban a filozófiai igazságnak az esztétikai igazsághoz? Hogyan lehet az úgynevezett nemzeti-történeti módszert kijátszani az úgynevezett filozófiai módszer ellen? Nem másról van szó, mint kétféle filozófiai előfeltevés ütköztetéséről, melyek közül az „igazságbirtokló”, a „progresszív”, a „magasabb rendű” tagadja az irodalom igazságtevő képességét a tudomány igazságtevő képességének nevében. A jó irodalom ars minor, a teória gyönyörű, ámde üresfejű hosztesz kisasszonya. Ironikusan legyint önnön jelentőségére, helyesbítget, hebeg-habog. Erről beszél már Platón is, mikor a szofistáktól mint „a szó varázslóitól” elvitatja a hatalmat, és azt a filozófiának vindikálja, jóllehet már ő is inkább egyfajta filozófiát kritizál, mintsem a költészetet per se. Mindig kell valaki, aki végső döntést hoz, akinek ítélete megfellebbezhetetlen, s Platón a „filozófus királyt” tartja erre legalkalmasabbnak. A valódi filozófia gyöngye nem szórható a szofista bölcselkedők disznai elé, sem a költői gondolkodásra nem bízható, mely keresztülhúzza a hatalomtechnika, a technokrata tudás gondosan kieszelt számításait. Ha ma uralkodó literátoraink platóni eredetű hatalmi logikáján áll vagy bukik, a filozófiatörténet egyes nagy mesterei éppúgy filozófiaellenesnek tekinthetők, mint bizonyos „műveletlen”, mert más filozófiai előfeltevésekkel dolgozó költők. „Művészetének egyetlen tárgyilagos magyarázatát maga a művész adja nekünk azáltal, hogy művét a csekély egyszerűségbe [in das geringe Einfache] teljesíti be. Ez a sokféleségnek az ugyanaznak abba az egyszerűségébe való változásával történik, amelyikben az igaz megjelenik. A sokféleség egyszerűséggé való változása az az eltávolodás, amely által az egyszerűség létesül” – így Heidegger. Minő agyafúrt politikai eszköz a költészetet úgy hatástalanítani, hogy elmléletek kontrollja alá vonják! Az ilyen költészet aztán a filozófiában járatosaknak biztos megélhetést nyújt, a járatlanokat elidegeníti a poétikai szövegektől, kiölve belőlük a líra iránti érzékenységet s mindazt a tudást, ami anélkül nem hozzáférhető.

És hogy egy másik filozófust vegyek elő a filozófiátlanság vádjának cáfolatára: Foucault szerint a megismerésben az uralom relációja van jelen, nem pedig az adekvációé, ezért ha ténylegesen meg akarjuk ismerni a létet, „nem a filozófushoz, hanem a politikushoz kell közelítenünk”. Fején találta a szöget. Ha közelebbről szemügyre vesszük ugyanis, kiket igazol a „filozófia”, helyesebben az irodalmi szövegek értelmezésének egy konkrét fajtája, arra jövünk rá, hogy a filozófia az irodalompolitika ideológiája, semmi több – ennyit erről, hiszen megígértem korábban, hogy érvelésem tisztán filozofikus lesz. Voltak korok, mikor a filozófia a kötelező teológiai elmélet fellazítására szolgált, s azt a politikai filozófiát értették rajta, ami az uralkodó felfogással szembeszállt (lásd Leo Strauss!). Lám-lám, hatalmi jellegében most is az a szerepe, hogy a tudományra hivatkozók magasabbrendűségét alátámassza. Mivel a költészet beszél metafizikai kérdésekről, a filozófia jelenti be igényét az autentikus értelmezésére, de gondoljuk el, mi volna, ha a kormányprogramról mint fizikai létezőről metafizikai konnotációktól mentesen nyilvánítana véleményt (mért is ne tehetné)! Politológusok lépnének a filozófusok helyébe, és joggal nézhetnék le az addigi elméletet apolitikussága miatt. Vajon a költészet sajátos létmódjának esszenciális kelléke, hogy jelentése a „metafizikába” csap át? De hiszen ez sem más, mint filozófiai kategória! Most pedig éppen azt kívánom belátni, mennyire nem magyarázható filozófiával a költői igazság, hát még mennyire nem filozofikusságának mértékén múlik. Az irodalmi művet, tudjuk jól, nem a témája minősíti, hanem sajátos létmódja. A politikai, és ami – mint a lélek másik alapvető természetes affinitása – hozzá történetileg is szorosan kötődik, a szerelmi költészetet is csak annyiban legitimálja ez a filozófiainak csúfolt poétika, amennyiben a politikai vagy szerelmi léttartományban való működésképtelenségét, impotenciáját tudatosítja. A szubjektum efféle gyanúsan zavaros attribútumai ugyanis veszélybe sodorják a hatalmat mint tudományos létmóduszt!

Holott valójában a költői megismerés az egyetlen, amely igazságtevő, de nem erőszakos.

Eljátszhatunk azzal, hogy teszteljük a verseket, vajon mennyi filozófiát bírnak el. Itt van rögtön Tőzsér Árpád egyik verse, a Kontextuális etika című: „Sikerült apránként / költeni el magamat, / fösvény az aranyait. / Na és ez hiba? / A keresztény könyvelés / szerint igen, de / majd jóváírja az új könyvelő, / a kontextuális etika.” Egy etikai iskolához való viszony a vers, miközben ebből valamiféle poétikai attitűd, egzisztenciális dráma is lepárolható. Egy vérbeli kortárs irodalomtudós megállapíthatná, hogy „bőségesen tartalmaz filozófiát”, igazi szellemi kalóriabomba (mintha jelentésesség és filozofikusság egy és ugyanaz volna). A költő nemcsak átérezte és kozmikussá emelte létezésének abszurditását (hogy több irodalmi közhelyet már ne is említsek), de lévén olvasott, tudós ember, néven is nevezett, mi több, gazdagon illusztrált egy morálfilozófiai irányzatot. Szőcs Géza sem rest etikai kérdéseket boncolgatni, akárhol ütjük is föl a köteteit, melyekben viszont legtöbbször nyoma sincs direkt filozofálásnak. Végh Attila A világbőrönd című versét egy Heidegger-mottó után így indítja: „Sötét van. / Egy bőröndben mászkálok. / Kezemben ugyanez a bőrönd, / viszem magammal mindenhova. / Egy létügynök táskájában élek, / egyik rekesze csak az enyém.” Kétségtelenül filozofikus a vers, a nagy német mesterrel dialogizál, kitűnően vizsgálható, milyen következtetéssel. Talán több a filozófia benne, mint Szőcs Géza műveiben, és valamivel kevesebb, mint Tőzsér Árpádéban.

Mi történnék, ha a versszövegek helyet cserélnének a filozófiai szövegekkel? Végh Attiláé Heideggerével, Szőcs Gézáé egy morálfilozófuséval, Tőzséré pedig egy teológiai kézikönyvével. Miből állapítanánk meg, melyik a vers és melyik a filozófia? Pláne ha közismert poétikai eszközök (például rím, ritmika) sem segítenek a különbségtételben. Ez utóbbi esetben nehezen tennénk distinkciót Gadamer vagy bárki más doktriner útmutatásai alapján, a filozófiáról és a költészetről való képzeteink, tapasztalataink viszont a legtöbb esetben eligazítanának. Mitől válik értelem és hangzás elválaszthatatlanná, ha nem tudjuk, hogy verssel van-e dolgunk? Gondoljunk csak a divatos szövegirodalomra! Mondatokat vehetnénk ki a versekből anélkül, hogy értelmük sérülne (így bizonyára jelentősen változna hangzásuk). Egy jól felépített filozófiai okoskodást nehezebb lenne ily módon csonkolni. Mi alapján döntenénk el, hogy egy szó ott, a maga helyén újramondhatatlan? Circulus vitiosus! Azért vers, mert parafrazeálhatatlan, és azért parafrazeálhatatlan, mert vers.

Mi a helyzet az újramondással? Ha Végh Attila verse nem parafrazeálható Heideggerrel (tudjuk, ez a költészet kritériuma), és az a német költő filozófiájának nem mechanikus leképezése, utánzása (ha az lenne, parafrazeálható maradna), be kell látnunk, hogy a két szöveg közötti kapcsolat tekintetében (kapcsolat biztosan van, hiszen Végh különben minek választaná mottónak Heideggert) csak egy biztos: Végh Attila ismerte Heidegger filozófiáját, Heidegger viszont nem ismerte Végh Attila költészetét (Hölderlinét igen, de az más tészta…). Heidegger tapasztalat, előismeret a költő számára, ennél többet nem tudunk biztosan. Nem érdektelen a kortárs költészet kapcsán felvetnünk, mennyi előképzettség szükséges egy vers értelmezéséhez. A posztmodern írástechnika mintha a posztmodern filozófiát utánozná abban, hogy vendégszövegekkel tömi tele magát, azt gondolván, ettől kap súlyt, pedig az elnehezedés, elpohosodás, eltespedés sújtja, ha nem vigyáz. Szó sincs arról, hogy egy írónak ne kellene ismernie a magyar és a világirodalmat mint az írói mesterség avatott szakértőjének! De miért kell tudását konkrét szövegekkel, folytonos utalgatásokkal, szó szerinti átemelésekkel olvasója orra alá dörgölni? A vers logikus levezetése egy gondolatnak, kezdve minduntalan az irodalomtörténet origójáról? Aligha, jóllehet „a líra logika, / de nem tudomány”. Elég baj az a szerző szellemi partnerének, ha ragályos műveletlenségében nem rendelkezik kellő előismerettel egy kortárs irodalmi alkotás befogadásához, még ha nehéz volna is szabatosan körülírni, mit kell hozzá tudnia. Olvasottság? Kontemplatív, elmélyülésre indító hajlam? Élettapasztalat? Történelmi érzékenység? Stiláris, poétikai iskolázottság? Netán nem egyéb, mint belső beállítódás, finomra hangolt lelkialkat? Vagy éppen a filozófia, aminek megértéséhez számtalan hivatkozott klasszikus és nem klasszikus mester ismerete nélkülözhetetlen?

Milyen érdekes, hogy Platón számára meg a költészet volt előismeret, mikor a filozófia milyenségéről, feladatairól értekezett! Platón annak akarta elejét venni, nehogy az igazság a költészet létmódját vegye föl, míg Heidegger azt óhajtotta, bárcsak visszatérhetne a filozófus a költészet ősi megismeréséhez. Egyik esetben a filozófia újra képes mondani a költészetet, csak Platón szerint ez nem vezet sehová, de a másik esetben is, hiszen a költőien lakozó filozófia az etalon. Mi a legfőbb különbség kettejük között? Teljesen mást értenek költészeten, s ennek történeti okai vannak! Platón „zavaros” ontológiai státusát kéri számon, ismeretelméleti doxáit, Heidegger viszont az eredendően művészileg megélt világegyetem „humanizmusához” hajolt vissza az emberi „egyetlenséget” széthasító, a társadalmakat erőszakosan irányító tudományos akaratossággal szemben. A filozófia, mikor a költészet kerül terítékére, nem tudja meghatározni tudományosan annak mibenlétét (meghatározni csak tudományosan lehet, bocsánat a redundanciáért).

Akárhogyan nézzük, a filozófia nyelve nem visz bennünket közelebb a költészet nyelvének értelmezéséhez. Ha egynemű a kettő, azért nem, hiszen aki az egyiket érti, érti a másikat is (egymás előismeretei). Egy filozófiai fogalommal, metaforával magyarázni egy költői szóképzést, metaforát nem abszurd kísérlet? Ha különnemű, akkor meg azért: hogyan vonatkoztatható el egymástól/vonatkoztatható egymásra, ha a különneműség lényege, hogy a költészetet nem lehet azonos jelentéssel, de eltérő hangalakkal újramondani? (A filozófiát persze újra lehet mondani, kivéve költői nyelven, hiszen akkor megszűnne filozófiának lenni.)

Ki merné ezek után azt állítani, hogy a „Delelnek a dombok, / bölénykednek barnán, / ma térdemre ültethetném / Istent, ha akarnám” (Utassy József) vagy a „Sárgagát táján élt / hazátlan Sallai – / róla akarok itt / szó szerint vallani” (Sinka István) sorokban kevesebb filozófia van, mint Tandori Dezső bármelyik sorában („mai korunk alighanem legfilozofikusabb írója Tandori Dezső” – Margócsy István)? Melyik vershez nem lehet filozófiai előfeltevéseket keresni, függetlenül attól, hogy költője ismerte-e az adott filozófiai nézetet? Tandori Dezső vagy akár Tornai József költői nagysága „filozofikusságukkal” magyarázható? A költői műveltség, intelligencia akkor is eltér a filozófiai képzettségtől, ha vannak kikerülhetetlen átfedéseik.

Filozófia és költészet két eltérő tudásforma, még akkor is, ha bizonyos történelmi helyzetekben, országokban és közösségekben, szokásokban és felfogásokban az egyik a másik fölébe kerekedett, mert valamiért közelebb férkőzött közösen keresett titkukhoz: az igazsághoz. „Csak a szerelemnek mutatkozik meg a szerelem, és csak a hitnek Isten” (Rüdiger Safranski). A vers pedig csak a költészet iránt érzékeny szubjektumnak. Jacques Rouboud a költészetet a „nyelv emlékezetének” hívja, „… a nyelvjátékok között teljesen egyedi az a mód, ahogyan a nyelvet kezeli; a saját, egyedi módján használja a nyelvet… a költészetnek ezt a létmódját, emlékezethatásának ezt a módját nevezem számnak és ritmusnak”. Az emlékezet művészetének, az artes memoriae-nak felbomlása, mnemotechnikává züllése vezet szerinte a költészet hanyatlásához. A belső emlékezetet a „muzeománia” váltja fel, a külső, ránk erőltetett civilizáció képei. Tudásunk többé nem „eredeti önelsajátítás” – tenné hozzá Heidegger. Orpheusz a létfelejtés előhírnöke, a lét megismételhetetlensége (a költészet újramondhatatlansága?) vele végképp semmivé foszlott, visszaútja az Alvilágból süllyedés, ahogy csak „szertefutó levegőt” foghat a logosz éneke helyett. Az igazság az, hogy az emberek tudatából, lelkéből vész ki lassan a költészet, és a tudomány, a technika nyelvén kezdenek róla, utolsó megmaradt emlékképeiről beszélni. Ez a költészet eltudományosodásának kora.

Hogy mi a legfőbb különbség a tudományos filozófia leképező és a költészet teremtő nyelvhasználata között? Szentkuthy írja a Prae-ben, hogy „egy jelenséggel két dolgot lehet csinálni, vagy elnevezem, vagy magam is azzá a jelenséggé alakulok át. Vagy mondok egy ilyen blöfföt, hogy bükköny, vagy fogom magam, és elmegyek bükkönynek, azzá leszek.”

A filozófus azt mondja, bükköny, a költő bükkönnyé válik, és az marad rendíthetetlenül. Akkor is, ha a világ összes tudósa éjt nappallá téve magyarázza neki, hogy márpedig ilyen nem létezik.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben