×

„Én nem tudom a válaszokat, én csak verseket írok”

Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai

Szántó F. István

2008 // 11
„[…] belelátott abba a mély sebbe, amelyet saját árvaságának történeteként mondott el: egy csecsemőről beszélt, az éhségről beszélt, a szexusról beszélt. És a szeretetről, amely nem emberi érzés. Ebben a mélységben és töménységben már csak a költészet szólal meg, nem az irodalom. De ez már több is, mint költészet. Ezért válhattak versei vallásos áhítatot keltő médiummá. A mosónő fiának történetét mondta el. Az apátlan árváét. A fiúét, akit fel fognak áldozni. És annak az alázatáról beszélt, aki végül belenyugvással mond igent minderre. Ismerős elbeszélés ez, nagyon ismerős. A szolidaritás nagy története, amely az emberiség mély sebéről szól. De ma ismételten nem aktuális” – írja a költőtárs, Borbély Szilárd József Attila megrendítő életművének sajátos méltatásaképp a 2005-ös centenárium évben megszületett hommage-ában. Ezzel a – ritkán tapasztalható tisztasággal és egyértelműséggel, ugyanakkor szenvtelenül megfogalmazott mondatokból felépülő – szövegrészlettel nem kizárólag a kötet valamennyi írását jellemző stílust, az uralkodó hangot szerettem volna illusztrálni a könyvet esetleg kézbe vevő olvasó számára. (Már csak azért sem, mert egyáltalán nem kizárt, hogy ezek a szikár, kérlelhetetlen mondatok inkább elriasztják majd, mint vonzzák a lehetséges olvasót…) Tény azonban, e pár sor igen alkalmas arra, hogy segítségével közelebb kerülhessük a szóban forgó kötet (s valószínűleg Borbély Szilárd egész írásművészetének) meghatározottságaihoz és tétjeihez. Mert bár elsőre úgy tűnhet, e mondatok tárgya József Attila (vitatná-e bárki, hogy „tárgyszerűen” e mondatok a XX. századi költőóriásról szólnak), ám, alaposabban elsajátítva a borbélyi nyelvezetet, nem lehet kétségünk: ez esetben a személyesség, a tárgyról gondolkodó személy jelenléte legalább annyira meghatározó, mint az apropó, a tárgy maga. (Ez adja a borbélyi esszéisztika különös ízét, hisz a tárgyilagos, kimért, sőt hűvös felszín, illetve az alatta forrongó, fortyogó szenvedély a szemünk láttára feszül egymásnak.) A „tárgy” és a „személy” egysége, egymásra vonatkoztatása – egyébként a jó esszé záloga – pedig egy olyan teljességet, olyan világegészet teremt, amit véleményem szerint a borbélyi esszéisztika legfontosabb hozadékának kell tartanunk, attól függetlenül, hogy az egyes írások egyes megállapításai fedik-e a valóságot, vagy hogy velük egyetértünk-e vagy sem.

Próbáljuk tehát az idézetben szereplő kulcsszavak kiemelésével körülírni, milyen is ez a mikrokozmosz, a borbélyi világegész. A kulcsszavak a következők: seb, árvaság, éhség, szexus, szeretet (mint nem emberi érzés), költészet (mint már nem irodalom), vallásos áhítat (mint már nem költészet), áldozat, alázat, szolidaritás, korszerűtlenség. Azt hiszem, ehhez felesleges minden kommentár. Felesleges azért, mert e metaforákat úgyis kinek-kinek magának, az olvasás (pontosabban: a befogadás) folyamatában kell tartalommal megtöltenie. Viszont ne hallgassuk el: e kulcsszavak már önmagukban is rávilágítanak arra a tényre, hogy Borbély igencsak kilóg (vagy, nem minden elfogultság nélkül, mondjuk így: kiemelkedik) abból a mezőnyből, amelyet a rendszerváltás óta, közel két évtizede a „fiatal irodalom” címkéjével tüntetnek ki (egyesek), vagy bélyegeznek meg (mások), és hogy Borbély legjobb lapjai csak hellyel-közzel köthetők az úgynevezett irodalmi élet és főleg a „fiatal irodalom” trendjeihez, uralkodó diszkurzusaihoz. (Különben gyaníthatóan ugyanerre az eredményre vezetne, ha a hasonló tárgyú – a József Attila-i örökségét boncolgató és az évforduló tiszteletére az irodalmi lapok József Attila-különszámaiban megjelent – reprezentatív írásokat vetnénk össze Borbélyéval.) Borbély írásának nagyon egyedi kiindulópontja ugyanis az az itt-ott nyíltan ki is mondott, nem pedig csupán finoman érzékeltett axióma, hogy amíg és amennyiben József Attilát az irodalomtörténet vagy az úgynevezett irodalmi élet közegében tárgyalják, a József Attiláról szóló beszéd óhatatlanul és kikerülhetetlenül manipulatív és manipulált kell hogy legyen…

Meghökkentő állítás, lássuk be. Meghökkentő mindenekelőtt azért, mert ilyen kijelentést tenni irodalmi közegben, irodalmi szövegben bizony távolról sem „komilfó”. (Még akkor sem, ha az állítás igazságtartalmát amúgy megkérdőjelezhetetlennek gondoljuk.) Csakhogy ha talán az előfeltevésben igen, magában a megszületett esszében immár a leghalványabb nyomát sem találni annak a kivagyiságnak, nagyotmondásnak, figyelemfelkeltésnek, mely a mai irodalmi marketingtől egyáltalán nem idegen, sőt – nem véletlen, hogy az irodalmi üzem és annak szereplői bizony gyakran élnek is (vissza) vele. Borbélynál azonban mindez arra a (hallgatólagosan érzékeltetett) igényre, elvárásra van kifuttatva, hogy a költészetet ne a „köz” (a nemzeti identitás vehiculumának), de ne is csupán a szerző és az olvasó ügyének (mondjuk, az egyéni karrierépítés lehetőségének) tartsuk, hanem a csak benne és általa kimondható, a benne és általa megélhető igazságok megnyilatkozási terepének.

Ezen a ponton akár el is varrhatnánk ezt a „költészeti” szálat, de rosszul tennénk. És hogy miért (dacára annak, hogy a József Attiláról szóló néhány oldal szinte feltűnés nélkül búvik meg a kötet többi írása közt)? Mert nem csupán a líraibb gondolatfutamokra, aperszükre igaz, hogy azok hátterében egy költői világlátás munkál, hanem hangsúlyozottan a kötet valamennyi írására és megszólalására – függetlenül attól, hogy a konkrét szöveg műfajilag az irodalmi interjúhoz, a könyvkritikához vagy a dokumentumihletettségű szépprózához áll-e közelebb. És ez jó, hogy így van. Miként jó az is, hogy miközben a szerző e különféle műfajú, mégis oly egységesnek tűnő szövegvilágban az olyan nagy szavakkal megnevezhető témákról gondolkodik, mint „Európa múltja és jövője”, mint „magyarság”, mint „kulturális identitás”, mint „Lét” (Sein), mint „Jó”, mint „Rossz”, mint „Emberfeletti ember” stb., valahogy mégsem érezzük azt az erőltetett jópofiságot, a mindenáron lazának látszani görcsös igyekezetét, ami kor- és kartársai nagy részénél bizony távolról sem olyan ritka, amikor e témákban nyilatkoznak meg. Jó az, hogy lépten-nyomon azt érezzük: mindvégig jelen van, működik valamiféle nehézkedési erő (a Föld szelleme, ha tetszik, ŕ la Madách), ami olyankor válik a legfeltűnőbbé, amikor az interjú készítőjét már-már magával ragadja a kortársi irodalmi-irodalomelméleti Newspeak heve. Jó, hogy (miközben a könyv talán semmi másról nem szól, mint magáról a szerzőről) gyakran botlunk az ilyen és ehhez hasonló mondatokba: „Én nem tudom a válaszokat, én csak verseket írok.” „Azt gondolom, hogy nem sok minden van, amiről én megpróbálhatok beszélni.” „Nem tudom. Én nem vagyok eléggé okos, és ez a kérdés meghalad engem.” „Hát, én aligha vagyok autentikus.” „De nem vagyok sem teológiailag művelt, sem filozófiailag iskolázott, hogy ilyen kérdéseken spekuláljak.” És persze mindenekelőtt az a jó, hogy a szerző nem átall ilyesfajta kérdéseken általában morfondírozni (a fent szóba hozott Newspeak nyelvén: „agyalni”, ne adj’ isten, „izmozni”).

Nem mondtuk ki ugyan, de talán ennyiből is sejthető: Borbély minden, itt olvasható esszéjének hátterében valamiféle metafizikai elkötelezettség érhető tetten. Kérdései elsősorban metafizikai-ontológiai természetűek. Nem csoda hát, ha az ebből a kérdésfelvetésből megszületett szövegek sem tekinthetők úgy „irodalminak”, mint amit általában a jelzővel jelölni szokás, vagy amit az általános vagy középiskolai magyarórák emlékfoszlányai sugallnának, és még kevésbé úgy, ahogy ma illik irodalomról gondolkodni. Vagyis szemben a szövegipar termékeinek legtöbbjével kapcsolatos tapasztalatainkkal, mely tapasztalatok szerint az „üde színfoltok” az „irodalom sokszínű palettáján” általában hamar lecsengő élményt jelentenek az új (mindig az új, a friss és a trendi) igézetében élő olvasó tudatában, addig itt most épp ennek ellenkezőjéről van szó. Hisz igencsak elképednénk, ha valakinek Borbély Szilárd kötetéről elsőnek az ominózus „üde színfolt” jelzői szókapcsolat ugrana be, jóllehet e szó-dzsolidzsóker szinte válogatás nélkül, bármire és bármikor alkalmazhatónak tűnik. Ez az egyik oka annak, hogy miért kell most figyelmen kívül hagynunk az irodalom terét, mellőzni az olyan kérdéseket, hogy meddig és hogy vajon tényleg olyan fiatal-e a „fiatalíró”, hogy milyen nyelvjátékok alapján ildomos szerveződnie a szerző nélküli szövegnek, hogy az írásokban kimutathatók-e a vendégszerzők vendégszövegei, vagy hogy (az amúgy persze nem is létező) szerző elkötelezett híve-e a posztmodernnek, és oszlopos tagja-e íróválogatott hátvédsorának. (Ugyanis, ha nem tévedek, mai napság körülbelül az e kérdések kijelölte szellemi térben bonyolódik az irodalmi élet, zajlik a – bizonnyal közel sem annyira jelentős, mint amennyire zajos és harsány – diszkúr literer…)

A helyzet ugyanis az, hogy miközben Borbély kötetének helyi értéke (úgymond „aktualitása”) alig van, abszolút annál inkább. (Talán ezért sem érezzük itt zavarónak, amit máskor és másnál bizonyára szóvá is tennénk, hogy a kötetben szereplő tizenöt írásból tizennégy másodközlés, s hogy ezek többsége műfajilag talán nem is sorolható maradéktalanul az irodalmi esszé megnevezés alá.) Őszintén szólva, nem tudom, hogy mindaz, amit az abszolút értékről mondtam, a szerkesztői koncepciónak, a szövegek gondos kiválogatásának köszönhető-e, vagy a szerzőnek, pontosabban annak a ténynek, hogy egy valamirevaló szerző (műfajtól, terjedelemtől, a megszólalás alkalmától és apropójától függetlenül) tulajdonképpen mindig ugyanarról az egyetlen dologról beszél – tudniillik önnön centrumáról. (S kell-e mondanom, hogy – ámbár indirekte – mindezzel karakteresen alá is ássa azon írói stratégiákat, el is hitelteleníti a szemünkben azokat az írókat, akik valahogy „véletlenül” mindig olyan műfajokban „próbálják ki” magukat, amelyek a piacon épp a legkelendőbbek, legyen az gyerekvers, rémdráma vagy tévés szappanopera…)

Meggyőződésem, hogy manapság (némileg paradox módon) tisztán irodalmi szempontból is leginkább azok a szövegek (szerzők) érdemelnek figyelmet, amelyek (akik) meglehetős szkepszissel viseltetnek azzal a szűkös játéktérrel szemben, amit mindközönségesen „irodalomnak” vagy „irodalmi életnek” neveznek. Ám azért félreértés ne essék: aki ezeket a tisztán szépirodalmiaknak aligha nevezhető szövegeket megalkotta, aki e szövegek hátterében mindvégig jelen van, minden kétséget kizáróan író. (S arról se hallgassunk szemérmesen, hogy ha Borbély Szilárd nem szerzett volna bizonyos ismertséget és elismertséget magának abban az irodalmi térben, melyet az imént szűknek, szűkösnek neveztem, aligha születhetett volna meg ez a könyv…) Ennek ellenére az irodalomelmészi-irodalomtörténeti vonatkozások feltérképezését (hogy például a borbélyi líranyelv minimalizmusa, máskor épp túlstilizáltsága hogyan illeszkedik, hogyan illeszthető be a „kánonba”) éppúgy másodlagosnak érzem, mint annak boncolgatását, hogy a szerző alkatától idegen közéleti szerepek (az ázsió, ha tetszik: a név informális píár- és piaci értékének) vállalása és képviselete szervesen tartoznak-e hozzá a műhöz. Ezért a recenzeált könyvnek csupán egyetlen (de szerintem és számomra a legfontosabb) szeletére hívnám fel a figyelmet. Arról a – belátom, kicsit költőinek, kicsit teátrálisnak s talán már a maga korában sem teljesen hitelesnek tekinthető – adornói kérdésnek a körüljárásáról, továbbírásáról van itt szó, mely úgy hangzik: lehet-e egyáltalán Auschwitz után verset írni.

Attól tartok, ezzel a mondattal akaratlanul is sokak kedvét elvettem most attól, hogy kézbe vegyék a könyvet. Elvettem egyrészt azokét, akik már eleve és élből ódzkodnak mindentől, ami – súlyosságával, szellemével, komolyságával – a lehető legtágabban értelmezett „kabaré” efemeritását, a lét könnyűségét meghaladja (vagy legalábbis erre kísérletet tesz); és hát valószínűleg azok kedvét is sikerült elvennem, akik, bár nem eleve ódzkodnának az efféle súlyos és komoly kérdések felvetésétől, mindehhez mégis kicsit szkeptikusan viszonyulnak, mert vagy riasztólag hat rájuk a téma sláger volta, vagy képtelenek szabadulni előítéleteiktől…

Ám ha mindebből valaki arra következtetne, hogy a recenzens virágnyelvbe öltöztetve próbálja körülírni a „zsidókérdés” tabutémáját, csak részben lenne igaza, már legalábbis ami az Egy gyilkosság mellékszálai legfőbb érdekességét és jelentőségét illeti. Mert igaz ugyan, hogy az írások java (műfajtól, terjedelemtől, megszületésük apropójától stb. függetlenül) divatos szóval élve: „kontextusuk” felől nézve bizony ezer szállal kötődik e kérdéskomplexumhoz, ha tematikusan nem is mindig és nem is feltétlenül. De ha csak („csak”?) ilyen szempontból lenne érdekes a kötet, tudniillik tisztán eszmetörténetileg, a „zsidókérdés” történelméhez és irodalmához tartozó adalékként, akkor kizárólag alighanem néhány, a témában jártas eszmetörténészre hárult volna a kizárólagos feladat, hogy megszólaljanak a könyv ürügyén. De rögtön le kell szögeznünk: a szóban forgó könyvnek szerintem azzal ártanánk a leginkább, ha egyrészt elvont eszmetörténeti összefüggésben tárgyalnánk (és ezzel „szakemberek” belügyévé degradálnánk), másrészt ha a mű tétjeit és törekvéseit saját individuális tapasztalati szféránkra próbálnánk alkalmazni. Megjegyzem, a könyv utószavában emlegetett „dialógushoz” mint kiüresedett szófordulathoz is kicsit szkeptikusan viszonyulok. Túlságosan divatos és mágikus kifejezés ez ahhoz, hogy ne éljünk rögtön a gyanúperrel vele kapcsolatban… Meg aztán ki között jönne, jöhetne létre egyáltalán ez a bizonyos dialógus? Akiknek oly könnyen jár rá a szájuk a zsidózásra vagy épp a leantiszemitázásra? A „keresztény középosztály” tagjai és az „urbánusok” között? Ateisták és hívők között? Esetleg az alanyi költők és a társadalomtudósok között? A megérzéseikben bízók és a hideg fejjel gondolkodók között? Akik soha nem vennének a kezükbe egyetlen, katolikus könyvkiadónál kiadott könyvet sem, meg azok közt, akiknek elég lenne a tartalomjegyzék gyors átfutása ahhoz, hogy máris messzemenő következtetéseket vonjanak le a szerző vélt hovatartozását és elkötelezettségeit illetően?… Javaslom tehát, hogy a semmitmondás veszélyét magában hordozó „dialógus” helyett maradjunk inkább a hiteles „monológnál” – de rögtön hozzátéve, hogy a szókapcsolatban a „hitelesre” ugyanolyan hangsúly esik, mivel meggyőződésem, hogy egy monológ épp attól válik hitelessé, ha nem csupán karakteresen, utánozhatatlanul egyéni, hanem, ha úgy tetszik, élő, „életes” is: amely épp a megéltségből meríti erejét, hogy ne lehessen egy kézlegyintéssel elmenni mellette, amely kikényszeríti a beleütközést, amely képes rábírni a hallgatót, a befogadót arra, hogy elhagyjuk kliséinket, közhelyeinket, a bejáratott gondolkodási (kényszer)pályákat.

Végezetül érdemes talán újra elővennünk a fenti idézet utolsó, meglehetősen enigmatikusan hangzó két sorát: „A szolidaritás nagy története, amely az emberiség mély sebéről szól. De ma ismételten nem aktuális.” Valószínűleg igaza van a szerzőnek: a szolidaritást hirdető József Attila-i életműnek ma éppoly kevéssé van aktualitása, mint általában a szolidaritás „nagytörténetének”: „Már rég nem az emberi jogok, a borzalmas francia forradalom jelszavai tűnnek a legsürgetőbb kérdéseknek, hanem az emberként megélhető élet eltűnése, az emberinek mondott érzelmekre való elemi igény felszámolása”, adhatnánk vissza a szót magának a szerzőnek. E helyzetre megoldásokat, recepteket aligha adhat egy könyv (bármely könyv). Ilyesmit Borbély Szilárd nem is sugall. Arra tesz egyedül kísérletet, hogy önmagát elérje, önmagát megnyerje. Csupán ezért és csupán ettől olyan bátor, kihívó, sőt provokatív ez a könyv. (Vigilia Kiadó, 2008)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben