Akinek minden film hosszú

Régen az úgy volt, hogy a pályatársak, akik kíváncsiak voltak egymásra, vagy még inkább: akik tudni akarták, hogy mit gondol róluk a másik, aláírták és kicserélték a könyveiket. Mára aztán, mint minden egyéb, ez is megváltozott.

Kezdve azon, hogy a kiadók sem osztogatják már számolatlanul a szerzői példányokat. Az íróember, aki annak idején húszforintos bolti áron vette meg a kötetét, ma három-négyezer forintokért ugyanezt már nem teheti meg. Egy szó, mint száz, nem jut el hozzá, ami érdekelné: a kortárs irodalom.

Nem mintha így kevesebb könyv tornyosulna az asztalán. A mennyiség – ami engem illet – változatlanul a régi: évi félszáz műremek. Önkiadások. Aki önmaga kiadója, annak minden példánya szerzői kötet.

Nincs is semmi baj ezzel. A figyelmességet ma is változatlanul megköszönöm. Ajándék lónak, ugye… Nem ütöm nagydobra a véleményemet. Csak hát kíváncsi lettem volna egyre-másra. És ezek itt – nem azok a kötetek.

Sokba elég, ha csak beleolvasok. Az első pleonazmusnál, az első ízlésficamnál abbahagyom. Kitépem belőlük, nagy borítékban őrzöm a dedikált címoldalakat.

De van, amit nem dobhatok a kukába. Például azt, amit egy-egy ismerős szerző fáradságot nem kímélve személyesen átadott.

Az alábbiakban egy ilyen találkozás története következik. Kettőé is, hogy pontos legyek. Mert volt egy ismeretlen, aki – ha hitelt adhatok neki – kétszer is elhozott nekem egy dedikált verseskötetet.

Az elsőt – ezt keményen állította – egy buszmegállóban nyújtotta át. Az Egyetemi Könyvtár előtt ácsorogtunk, a nyolcasra várva, amikor csak úgy, lesz, ami lesz, leszólított.

Apró, rőt szakállas férfi, amolyan vénecske Petőfi Sándor.

– Hazatelepült? – kérdezte. – És: itthon él?

– Inkluzíve! – feleltem enigmatikusan.

Volt időnk a bólogatásra, napközben ritkán járnak a nyolcasok. Az utastérben azután ennek a foghíjas beszélgetésnek is vége szakadt.

Másodszorra már fent találkoztunk a buszon. Közben elmúlt két-három év is, de ez az én emberemnél nem sokat számított:

– Elolvasta?

– Természetesen! – vágtam vissza kapásból. A hasalásban van gyakorlatom.

– És? – kérdezte.

– Remek. Olyannyira, hogy lába kelt.

– Annyi baj legyen! – válaszolta.

És mindjárt adott is helyette egy másikat. Kisméretű, hófehér füzet volt, alig százoldalas. Nem emlékeztem rá, de mindegy. Keményem megígértem, hogy amint hazaérek, újra elolvasom.

*

Az első, amit észrevettem, az, hogy ezek itt egy egészen fiatal lány költeményei. Tévedtem volna? Már az is furcsa, hogy az első, a három év előtti kötetre, ha megfeszülök, sem emlékezem.

Hogy lába kelt volna, mint ott a buszon állítottam, nem hiszem. Hajósládáim körbeutazták a világot, és a trópusi társak fél évszázados opuszai ma is itt vannak velem. Megnéztem a borítékot, amiben a dedikált címlapokat tárolom, de az én Petőfiméhez hasonló aláírás itt sem akadt.

A verseskötetet különben is női név jegyezte: P. Kis Zsuzsa. Nem mondhatnám, hogy kíváncsian lapoztam bele. Azután megtörtént, ami ritkán fordul elő: elkapott a gépszíj. Mert ezekben a szószilánkokban volt valami megrendítő.

Ez a lány – mint hamarosan kiderült, a rőt szakállú útitárs leánya – „mint valami tócsán gázol át a galaxison”:

„Személy vagyok

gyors vagyok

teher vagyok

sebes vagyok”

– írja magáról ironikusan. Tessék végigragozni a panaszt és a lázadást, ami ebben a négysoros szójátékban benne van!

Másutt az öreges bölcsesség: „lassanként mintha kopna belőlem a szeretet”.

A lista hosszú lenne, nem is folytatom. Mire a félszáz szösszenet végére értem, kezdtem érteni az én konok Petőfi Sándoromat.

Íme a könyv, amit ez az apró, kisírt szemű ember egymás után kétszer is a markomba nyomott. Csak azt nem értettem, hogy miért ő. Hogy miért nem a lánya. Egy kamasz lány felkínálkozása mégiscsak többet nyomhat a latban. Valami ilyesmi járt az eszemben, ott, az önjelölt költőim alatt.

*

P. Kis Jánosnak még a címét sem tudtam. Valahol itt lakik a közelben, de hát laknak erre mások is, a nyolcas vonalán, a hegyoldalon. A buszon sem botlottunk egymásba többé. Még szerencse, hogy ennek a szép, új világnak vannak más csomópontjai is. Például a szelektív, magyarán szortírozó hulladékgyűjtő helyek.

Itt, a konténerek lábánál, úgy, mint régen a közért előtt, a téren, ma is találkoznak az emberek. Fém, papír, műanyag. Fehér és színes üveg! Végigjárják a stációkat, kiürítik a cekkereket.

Itt állt meg előttem az én emberem. Megöleltük egymást.

– Nagy költő! – mondtam in medias res ott a szeméttelepen.

P. Kis elsírta magát.

– Gyertek át! – biztattam. Megígérte, de azután mégsem csengetett. Bedobott egy borítékot, hogy mikor járt itt, csak ebből következtetek.

A küldeményben volt egy meghívó, abból a fajtából, amit számítógépen nyomatnak ki. Nem akartam hinni a szememnek: irodalmi társaságot alapított, lent a kocsmában, a Márvány utca sarkán, ez az én emberem.

Volt idő, amikor ebbe az ivóba jártunk. A szalmaborok és az ürmösök hőskorában itt mérték az aránylag legelviselhetőbb hordótöltelékeket. Később kiszivárgott, hogy ez itt valami laboratórium. Azóta ide se tettem be a lábamat.

Ma már nincsenek se szérumok, se szalmaborok. Van viszont, a hátsó teremben, ez a társaság. Ott, ahol anno a sárga földig leitták magukat a környékbeliek. És ahová most én is elmegyek.

A borítékban volt még egy kézírásos levél. Amolyan curriculum vitae. Legközelebb majd ezt is előveszem.

A Márvány borozó az Ugocsával szemben üzemel. A mozival, amiből könyvtárt csinált a kerület. Gyerekkoromban ide hozott le matinéra az apám. Itt láttuk a Gül Babát és a Bob herceget.

Szemben, egy ház homlokzatán kőtábla hirdeti, hogy itt lakott Kaffka Margit. A Társaságnak is ezt a nevet adta János. És hogy ez a pince is Kaffka legyen. Meg aztán, mi ez a begyepesedett Ugocsa? Hogy non coronat? Rá is fizetett!

Szóval hogy el kell ezt is kaffkásítani. Végül is mindenütt a világban írókról nevezik el a könyvtárakat!

*

Színek és évek! Az ajtóban szakállas irodalmár fogad:

– És a lány? – kérdezem.

Értetlenül mered rám, nem mosolyog.

– Merthogy én mégiscsak miatta jövök!

– Elkéstél! – nyögi ki, amikor megérti, hogy semmit sem tudok.

A hátsó teremben tucatnyi öregember: a mai nyugdíjasok. Néhány asszony. Pogácsa, zsíros kenyér. Literes korsókban kénsárga borok.

– Az Ugocsának is küldtem meghívót! – jelenti be Jánosom. Nevetés. Nem érnek rá ilyesmire a könyvtárosok!

– A Kaffka Margit Gimnázium Szent Margitra magyarosított!

Egy másik bejelentés. Ilyen országban élünk. Szentek között. A résztvevők kiisszák a borukat.

Weöres Sándor írt egy lányról, aki tizennégy évet élt, írt tizennégy verset, és főbe lőtte magát. Lehetett volna belőle egy Kaffka Margit? – kérdezik.

Nyilván ez adta az én emberemnek is az ötletet. Innen ez az egész Társaság. A lányának találta ki. Őt akarja, csak azért is, életben tartani.

Este elolvasom a biográfiát, amit bedobott. Zsuzsa Skorpió volt, novemberben született. Félparaszt-félmunkás szülők, szabolcs-szatmáriak. Egyéves korában került ide, a Hegyre. Másfél szoba, konyha. Arany János iskola. Felvételik Egerben és a budapesti Képzőművészetin. Ismeretlen betegség, zárt osztály, scientológia. És a Farkasrét. „Visszatért a semmiségbe, ahol minden megvan.” Az utolsó sorok.

Ennyi. Egy apa, aki megpróbálta költővé avatni a lányát. Egy kislányt, aki nem is volt tehetségtelen.

Róla, Jánosról, két kurta sorocska áll a százoldalas füzetben:

„moziban voltam apával

neki minden film hosszú”.

Hosszú bizony. Mint az önvád és a fájdalom. Mint ez a maradék élet, ami hátravan.

Ácsorgok az Egyetemi Könyvtárnál, várom a nyolcast. De többé nem áll meg előttem, és nem szólít le az én rőt szakállú Jánosom.