A diák utolsó története

regényrészlet 1.

1.

Ilyen szép lányt Tibor még sohasem látott.

Készületlenül érte. Pedig az apja azzal a szertartásossággal, amitől mindig úgy érezte magát, mintha ablaküveget fésülnének a füle mellett, bejelentette, hogy mennek! És hogy húzza ki magát, mert Barabásék neki nagyon jó emberei. Ez is micsoda beszéd. És van egy lányuk, úgyhogy tartsa magát egyenesen, a zsebében legyen zsebkendő, azt a fekete hajtincset pedig brillantinnal tapassza a homlokához.

A Bolyai utcában laknak, mondta az apja, és a hangja olyan volt, mint amikor Winnetou titkos üzenetet ad át Old Shatterhandnak a gonosz sápadtarcúakról, akik meg akarják szerezni a nugátokat. De ez később jutott eszébe, akkor, amikor felmentek a Főtérre, befordultak a Bánffy-palota nagykapuján. Ő vágya­kozva nézte a kapualjba kirakott moziműsorokat. Vajon mit játszanak a Royalban? A palota udvarán megkerülték jobbról a Capitol mozit, s Tibor egy pillanatra átadta magát annak az örömérzetnek, ami mindig elárasztotta, valahányszor a Capi­tolba ment. De most átmentek a palota hátsó kapuján, s bejutottak abba a macska­köves udvarba, ami mindig olyan kietlennek tetszett mozi után. S mivel többnyire csak mozi után ment át rajta, az udvar többnyire kietlen volt.

Az udvar túlfelén újabb kapu vezetett ki immár a Bolyai utcára, ahová így árnyalatnyi kerülővel jutottak el. Vajon az apja méltóságteljesebbnek érezte, ha a Főtér felől érkezik meg Barabásékhoz? Vagy valamilyen titkos okból halogatni akarta a megérkezést, s ez a kicsi kitérő a Főtér felé éppen elegendő volt, hogy apja izgatottsága elenyésszék, s szembe tudjon nézni azzal, ami Barabáséknál várja őt?

Felmentek a második emeletre. A lépcső meredek volt, az apja megállt félúton. Most szuszog! A másodikon maga Barabás úr nyitott ajtót. Bementek a nagyszobába, ahol várniuk kellett. Barabás úr ugyanis magukra hagyta őket. Tibor szinte hátrahőkölt a látványtól. A hatalmas ablakokból messzire el lehetett látni az egyemeletes házak teteje fölött. Az udvarokból itt is, ott is zöld bokrétaként fák lombosodtak ki. Érezni lehetett, amint a Szentegyház utca végighasítja a háztömböt, s a tetők, udvarok, tűzfalak, ligetek, kémények mozaikja megtorlódott valahogyan a Bethlen utcán, hogy aztán átömöljék a Bocskai térre. Tibor elszédült. Hogy innen is látható a város! És vannak, akik innen látják mindig!

De akkor Barabás úr bejött, s apjával félreültek egy asztalhoz, s róla egészen megfeledkeztek. Később a közelükbe somfordált, leült a szék szélére, de a két apa nem törődött vele. Folytatták, mintha világéletükben mást sem csináltak volna, azt a ringatózó beszélgetést, amiről neki mindig a sétatéri csónakok jutottak eszébe. Felállni bennük tilos volt! Jobbra billentek, balra billentek, könnyen vízbe eshetett belőlük az ember. Barabás úr is úgy beszélt, mintha ingatag, borulékony csónakban akarna felállni, s gyorsan le-levágja magát a padra, hogy vízbe ne billenjen. Tibor nézte a Barabás úr nyakát s a felnyírt üstökön az izzadságcseppeket.

Igen, az öccse, Bence! Róla beszélt Barabás úr, s a Tibor apja szinte meggörbült a kétségkívül kockázatos pillanat súlya alatt, miszerint most ő is részesévé válhat a titoknak. A titok pedig az volt, hogy Barabás Bence hazakerült a Duna-csatornáról, ahol kétévi kényszermunkát töltött le.

– És azt mondták neki – mondta Barabás úr –, hogy hallgasson, egy szót se mondjon arról, amit látott. És akkor nem lesz semmi baj.

Hiszen máris baj van, jutott eszébe Tibornak, hiszen máris megszegik a fogadalmat, miszerint egy szó nem sok, annyit sem mesélhet Bence arról, hogy milyen az, ha valakit kétévi kényszermunkára ítélnek a Duna-csatornánál.

– Megverték?

– Őt nem nagyon – válaszol készségesen Barabás úr az apja kérdésére. – De másokat! Csak arra kellett vigyázzon, hogy a tökét mindig a hasa alá húzza, amikor verik, mert… – és itt a víz már szakadt Barabás úrról, s a hangja is suttogóvá változott – … mert az őrök szerették szétverni az emberek tökét. Ezt nagyon szerették! Bencét nem verték meg ennyire, egy padra kellett feküdnie letolt nadrággal, de a tökét behúzta a hasa alá, hogy szét ne verjék. Azt mondja, ki lehet bírni. De voltak emberek, főleg magyarok…

Hogyan, hát Barabás Bencét nem tekintették magyarnak, jutott eszébe Tibornak, s a combjába belevágott a szék éle.

– … akiket órákig vertek. A golyójukat taposták a cementen, rozsdás szegekkel kivert deszkával szaggatták a combját, úgyhogy egyetlen véres cafat lett az egész, eleven hús, feltépett erek és izmok…

Porcelán csendült odakint, s egy hársfa mintha egészen közel férkőzött volna az ablakhoz.

Tibor látta, hogy Barabás úr kelletlenül hagyja abba a részletek taglalását, épp ott tartott, hogy egy másik magyar fogolynak hogyan törték el a térdkalácsát. Felnézett kissé indignálódva, s a porceláncsörrenés iránt igazította az arcát. Tibor nézte a Barabás úr fejét, aki olyasmiket tudott, amiket nem tudhatott, hiszen megmondták világosan Bence öccsének, hogy csak akkor lesz minden rendben, akkor nem lesz semmi baj, ha tartja a száját. S Bence nem tartotta, elmondta a bátyjának, Barabás úrnak, aki most elmondja az ő apjának, aki a titok megtudásának pírjában ég. És talán nem is tudja, hogy most már ő, Tibor is tudja, hogyan óvta a töke golyóit Bence, s hogyan élte vagy nem élte túl az a magyar fiú, hogy szöges deszkával szaggatták össze a lábán az ereket.

Tibor is az ajtó felé nézett. A kilincs megcsikordult, s az ajtó támlája barnán behátrált a szobába. Egy nő, egy fiatal lány tolta befelé a hátával. Fehér blúzt viselt, hosszú piros szoknyát, derekán széles fekete gumiöv, ami mindig az utcán, a botanikuskertben, bárhol, ahol csak látta, izgalommal töltötte el Tibort, hiszen az övet széles fekete gumikból varrták össze varrógéppel. És Tibornak olyan gondolatai támadtak tőle, hogy hát épp ez a néhány méternyi harisnyagumi látható lehetett, szemben azzal a sok száz kilométernyi harisnyagumival, ami a nők combjain feszül, s ami az ő anyjának is van, csak az fehér.

Aztán az ajtó egészen kitárult, s Tibor meglátott egy olyan szép lányt, amilyet még sohasem látott. A lány kezében tálca volt, rajta porceláncsészék remegtek.

– Egy kis hársfa, vasárnap szedtük.

Arca szenvedő. Tibor egyből emlékezett, hogy templomban látta ezt az arcot. Képen. Remegett valahol a sírás és a szép komolyság határán.

Amikor eléje is letett egy csészét, ránézett. Tibornak mégis az volt az érzése, hogy szemét égre emeli, mint az a kék ruhás nő, aki valami hosszú szárú fehér virágot tart a kezében a szentképen. Ajkai dúsan vonaglottak. És az egész arc fehér volt, olyan fehér, amilyet ő még sohasem látott. Mintha átsejlett volna rajta valami, ami alatta feszengett. S ami piros, de akkor hogy lehet fehér az arc? Nem mint a fal, nem mint a hóvirág, nem mint a hó.

– Köszönjük, Etelka – mondta Barabás úr.

És Etelka elindult kifelé. Az ajtóból vissza fog nézni, gondolta Tibor. Rám néz, az ajtóból visszanéz, az ajtóból rám fog nézni!

Etelka valóban tett egy teljes fordulatot, amint rátette a kezét a kilincsre. Az arca valóban hármuk felé fordult. De a szemek nem néztek senkire és semmire. A pillantás, a szürke, az ezüst madár kiszállt az ablakon, végigröpült a nagy házszőnyeg fölött a Szentegyház utca és a Kossuth Lajos utca felé.

Tibor azon vette észre magát, hogy áll. S talán tesz is egy lépést a becsukódó ajtó felé, ha az apja oda nem szól.

– Beszédem van még Barabás úrral. Végy egy könyvet, ha unod magad.

Aznap éjjel Tibor különös álmot látott.

Nem akkor kezdődött, amikor az álmok szoktak, valamikor elalvás után. Hanem mintha… s ezt sehogyan sem tudta megérteni… mintha hazafelé menet, ki a Bolyai utcán, le a Deák Ferenc utcán. Közbül a fák mintha teher alatt roskadoztak volna. Langyos volt a késő délután. Ők középen mentek a két úttest között, mint a kolozsváriak mindig, ha nagyon elégedettek magukkal. Az apja keze forró volt, amikor véletlenül hozzáért az ő kezéhez. Az apja is egy fa volt abban a fasorban, a Deák Ferenc utca közepén. Ő is teher alatt roskadozott. Valami titkos teher alatt, mint a fák, s miként a fák a leveleiket, ő is el fogja potyogtatni a nagy titkot, amit a buta Barabás úr osztott meg vele, pedig hát csak hallgatnia kellett volna, ha azt akarja, hogy minden rendben legyen.

Már majdnem a kapujuknál jártak, amikor megkezdődött Tibor álma.

Álmában a Royal mozitól drótkötél vezetett át a túlsó oldalra, ahhoz a háromemeletes házhoz, a Bethlen utca sarkán. Tibor előbb azt hitte, hogy Stroh Schnei­der, a kötéltáncos kifeszített kötelét látja, csak később eszmélt rá, hogy azt nem láthatta. Az a kötél rég porrá lett, feldarabolták, beolvasztották, mint vaskötélhez illik, miként porrá lett a híres kötéltáncos, Stroh Schneider is. A nagyanyja mesélte a kötelet is, a kötéltáncost is, aki kevéssel azután, hogy sikeresen mutatta be torokszorító művészetét, lezuhant egy másik városban. Igaz, hogy mindig minden kötéltáncos lezuhant, aki csak fellépett egyszer Kolozsváron. Tibor saját két fülével hallotta, hogy Alexander professzor is így lelte halálát, alighogy kihúzta a lábát és kötelét Kolozsvárról. Hogy aztán esztendőre újra megjelenjék, s a Széchenyi téren, a kőitató és ivókút mögött, a tyúkpiacon, ahol vándorcirkuszok is föl-fölverték sátrukat, újfent kifeszítse kötelét. Tibor maga is látta Alexander professzort, de sohasem láthatta Stroh Schneidert, akinek a kötelét – a nagyanyja mesélt róla – megpillantotta keresztben a Deák Ferenc utca fölött, három emelet magasságban. És a kötélen, a lábánál fogva, mint mészároskampóra felcsapott húsdarab, ő lógott.

Így kezdődött az álom, s már a kezdet kezdetekor sem volt kellemetlen. Teste ernyedten fityegett a magasban, s mintha külön pórázra fogták volna, lassan kúszott a Royal mozitól a Bethlen utca felé. S meg-megrándult. Ő volt az, kétségkívül. Egy pillanatra behunyta a szemét, hallotta, amint az apja visszaszól: „Kint maradsz? Aztán gyere haza vacsorára!”, s a bokája körül érezte a béklyót, ami odafent is tartotta azt a másik testet, ami az övé volt. Illetve hát, az volt-e az övé, ami ott lógott három emelet magasan, mint mészároskampón a birkacomb, vagy az volt-e az övé, aminek a talpai a Deák Ferenc utca aszfaltját érintették.

A két állapot lehetett egyszerre igaz, de az érzés olyan gyönyörű volt, hogy Tibor minden erejét megfeszítette, hogy egyszerre legyen lent a földön és fent a kötélen, lógva, mint egy húscafat.

Kisvártatva érezte, hogy valamelyik állapotától el fog szakadni. De akkor már röpüljön, hiszen olyan jó! Nézte a függő testet, talán a szemét is behunyta, nem emlékezett. Mintha kereken gurulna a drótkötélen, dejsze azon is gurult, s ahogy haladt, egyre többször vonaglott meg, mintha csak kínjaival szórakoztatni akarná a publikumot.

Így ingázott Tibor is a két, egy időben alig-alig fenntartható állapot közt. Most itt legyen vagy odafent? Végül csak a látószög emelkedett meg. Nem az utcáról nézte az egyik oldalról a másik oldalra görgőkön átvontatott testet, az ő testét, hanem valahonnan a magasból, egy meghatározhatatlan pontból. Nem háztetőről, emeleti ablakból, templomtoronyból, hanem valahonnan, ahová csak képzeletben jut el az ember. Mintha valami mindenható erő megkönyörülne rajta, s intene, hogy mehet!

Tibor beleborzongott a gyönyörbe, minden jó volt, és legyen úgy minden, ahogyan éppen van! Aztán mintha már nem egyedül lett volna. Valaki mellette, körülötte, mögüle nézte még a kiakasztott, lábánál fogva lelógatott test lassú vonulását három emelet magasban. Szürke szem, ezüstszürke szempár nézett ki valahonnan a felhők közül. És Tibor beleszédült! Hogy melyik teste a legalább kettő közül? Egyik sem, ő maga szédült meg, amikor megérezte, hogy nincsen egyedül, megérezte Etelka utolsó pillantását maga körül, az utolsót, amit nem reá vetett, amikor kiment a szobából, hanem kivetett az ablakon. De igazán! Ez történt! És Etelka szürke, ezüst madárpillantása azóta itt kering a levegőben, az övével érintkezik, ha érintkezhetne. De az nem lehet, hiszen ő teljes testi valójában egy drótkötélen guruló csigán lóg, s finoman meg-megvonaglik.

Sohase múljék el ez a perc!

Így kezdődött Tibor álma, még mielőtt elaludt volna aznap este. Otthon szótlan volt és zavarodott. De senki sem törődött vele. Kitették a vacsoráját, aztán az apja, anyja kiült a konyhaablak elé az udvarra, s a két fej halk beszélgetésben hajolt össze. Most meséli el anyámnak, amit már Barabás Bencének sem lett volna szabad elmesélnie, mert akkor nem lesz semmi baj! De immár az ő apja is tudja, hogyan vitték az embereket kényszermunkára a Duna-csatorna építéséhez. Elég volt annyi, hogy újságot kérjen az ember az újságárustól, miként azt Barabás Bence tette. S az Igazság szónak elharapja az első hangját, mintha azt mondaná: gazság. És az árus átnyújtotta az Igazságot, s éjjel elvitték Barabás Bencét. És ő bevallotta, hogy azt kiáltotta az utcán: Gazság, gazság! Megmondta neki egy emberségesebb rendőr, hogy ezt vallja be, sok bajtól megmenekedik ekképpen. És Barabás Bence bevallotta ezt már az első összerugdosás után. És két évre ítélték. És most ezt a titkot már az ő anyja is tudja. Látni lehet a feje tartásából. Az anyja feje félrehajlik, és mozdulatlan, tisztán kivehető, amint ráesik a konyha villanyfénye, miközben az apja feje olyan, mint valami gömbölyű mormota, amint épp vackot váj magának a föld alatt. Az apja feje elássa a titkot az anyja fejében, a titkot, amit egyiküknek sem volna szabad tudniuk. Ő pedig feláll, bemegy a szobába, levetkőzik, s lefekszik a díványra, ami ott húzódik a szülői ágy lábánál, attól csak magas, fényezett deszka ágytábla választja el. Behunyja a szemét, s szinte azonnal tovább álmodja délutáni álmát.

Most meztelen, s egy gépteremben van, ahol szürke géptestek kuporognak, s lassú dugattyúlüktetés hallatszik. Szemközt, fejmagasságban manométerek kerek pofája vigyorog rá. Az egyikben meg-megrándul a mutató, mintha valahol szabálytalan időközönként megnövekedne, majd lezuhanna a nyomás. A másik manométer fogsora számjegyekből áll, s a számok állandóan pattognak, váltakoznak. A többi műszerpofa elmosódottan vigyorog valamiféle gonosz jókedvtől eltelve.

Megindul lassan egy fémgyaluasztal, fölötte moccan az előtolás, de valahogy nem olyan minden, amilyennek abban a gépgyárban látta, ahová elvitték az osztályt, hogy megismerkedjék a munka örömével és szépségével. A négy-öt méter hosszú vasasztal mintegy alája nyúl az ő meztelen testének, felkanalazza, s odébb csúszik vele. Öklömnyi csavarok és pántok rögzítik az asztalhoz, olaj csöpög a combjára. Megfeszíti az izmait, mintha le akarná pattintani magáról a vasakat. Bilincs tartja a bokáját, a csuklóját. Teste földomborodik hídba, a combjáról lefolyó olaj zöldesen fénylik, olyan, mint a moha a hegyi patakok kövén. Az asztal fémkapuzat alatt siklik ide-oda, a kapuzatra fémmegmunkáló kések vannak felerősítve, az egyiknek a hegye megérinti hídban feldomborodó hasát, s végigkarcolja. Az asztal futása lelassul, a karcolás sokáig tart, és kimondhatatlanul jólesik. Szeretné, ha a fémkapuzat reároskadna, s lassan agyonroppantaná.

Aztán újfent lóg. Láncon húzzák fel a magasba az egyik lábánál fogva, épp mint a Royalnál. Keze, karjai, haja, másik lába lelóg. Feje lebicsaklik, látja, hogy a helyiség, ahol úgy játszanak vele, ahogy a kedvük tartja, fakockákkal van kirakva. Épp mint a Technofil csarnokai, ahová a munka megbecsülése végett vitték el az osztályt. A daruskocsi, amiről ő úgy lóg le, mint fénylő szalonnadarab a nyársról, a műhely mennyezetére van felerősítve. Mindenfelé gépek csattognak. Homorítania kell, hogy kitérjen a sikoltva forgó köszörűkő elől, a szürke kő­tárcsa így is megcsípi karján a bőrt. Tüzes kemencéhez közeledik a lelógó test. A parázsban hegyes vasak. Óriási fújtató szikrafelhőt és elviselhetetlenül forró levegőt fúj rá. Ám az elviselhetetlen nagyon is elviselhető, csak még tovább tartana, örökké tartana.

És álmában sincsen egyedül. Szürke, álmodozó, hosszú eső utáni égszíneket rejtő szempár nézi vonaglását. Eszébe villan, hogy hiszen ő meztelen, és azt álmodja, hogy míg más álmaiban minden érzések legborzalmasabbika, hogy ruhátlanul kell lennie utcán vagy lakásban, felöltözött emberek közt, most ez ebben a manométeres, szerszámgépes, fakockás, láncdarus világban nagyon jó, kísértetiesen jó. Hogy Etelka szeme reá szögeződik? De hát nem láthatja, Etelka szeme nem kereste őt, amikor kiment a szobából, valahogy úgy általában nézett, s a szürke, madárszürke, esőmosta pillantás végül kiröppent az ablakon.

Mindazonáltal jó, végtelenül jó érzés, hogy ott van, ahol ő most sohasem látott géphez közeledik, viszik a lábánál fogva, fejjel lelógatva, meztelen. A gépezet csupa dugattyú, egy dugattyú-rózsacsokor. Repülőgép csillagmotorja, amit a Magyar Cserkészben látott, Ottó adta kölcsön, szigorúan egy napra. A daru a lüktető, csúszkáló dugattyúk fölé siklik, s az ő lábán meglazul a bilincs, s teste kapálózva, tiltakozva zuhanni kezd, bele egyenesen a rángatózó gépbe. Nem is zuhanás, de mindenképpen lassú süllyedés, és ő érzi, hogy ebből nincsen visszaút. Az anyját szeretné szólítani, segítségért szeretne kiáltani, Etelka neve szakad ki a száján. De már belezuhant, a dugattyúk, csövek, csuklók maguk közé gyűrik, s őt sohasem érzett forróság járja át. Valami olyan jót érez, amilyen jót el sem lehet képzelni. Forrón és nedvesen vonaglik a vasszerkezetben, csapok, csuklók, csövek közt, és felriad álmából. Hallja, amint anyja és apja egyenletesen szuszog az ágytámla túlsó oldalán. Az éjszakára nyitva hagyott felső ablakon odalátni a könnyű szélben hajladozó fa lombjara. Keze beletapad a hasát elborító tapadós nedvességbe. Szinte azonnal újra elalszik.

Egy hétbe telt, amíg Tibor beszélni merészelt Etelkáról Endinek.

Endre a padtársa volt a Brassaiban, szőke kolosszus, súlyemelő, nem is élsportolója az iskolának, hanem egyenesen sztahanovista, mint Balogh tornatanár úr mondta. A hátsó padban ültek, mint az osztályban a legmagasabbak, s valamiféle kristályos levegőbuborék vette őket körül. Endi kora reggel lemásolta a házi feladatokat, mivelhogy ő sohasem csinálta meg, Tibor pedig mindig megcsinálta, inkább gyávaságból, mint kötelességtudatból, s talán azért, mert annyira végtelennek és el nem múlónak érezte az időt.

Endi döfésre előrehajtott fejjel hallgatta, s Tibor úgy érezte, hogy semmit nem képes elmondani a lányról. Hogy szőke, hogy szürke a szeme, hogy… Milyen a lába? – kérdezte Endi. Tibor eltűnődött: vékony?, csontos?, görbe?, egyenes? Távolról hallotta a további kérdéseket, melyek kétségkívül leegyszerűsítik, de nem válaszolják meg a dolgot: van-e már melle? Pihés-e a nyaka a füle mögött?

Tibor érezte, hogy borzalmas tévúton járnak, amikor másnap ott lődörögtek Endivel ketten a Bolyai utcában, hogy Tibor megmutathassa Etelkát. De Etelka nem jött, csak harmadnap került horogra, véletlenül, amikor Tibor és Endi a Fürdő utcába ment, végig a Linzeg utcán, s a Malomárok hídján meglátták Etelkát. Úgy lépkedett, mint aki messziről jön, és már fáradt, már nagyon szeretne otthon lenni. S valóban így is volt – Etelka a Donát út végéről jött, a Kányafői út mentén volt gyümölcsöskertjük, a kosár, amit cipelt, késői körtével volt tele, a kosár alján lehetett alma is, s ezért Etelka alakja megdőlt, olyan volt a Malomárok hídján, mint csodálkozástól meghőkölő felkiáltójel: hogy lám, micsoda mondatnak került ő a végére!

– Ő az! Ne nézz oda! – súgta oda Tibor fölöslegesen, hiszen Etelka még mesz­sze volt.

Etelka most kék ruhát viselt, vállán nagy kötött kendő. Hűvösödnek az esték. Aztán meglátták egymást. Köszönni kell, nyilallott bele, s érezte, hogy elönti a verejték, nyelve béna fadarab. Mit kell mondani? Szervusz? Kezicsókolom? Jó napot? Az öntvénytörő vasgolyó, amit a gyárban látott, az rémlett olyannak, mint ez a jó napot. A lány már ott imbolygott előttük, Tibor szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Etelka áttette a kosarat a másik kezébe, a felkiáltójel ezzel elhajlott tőlük. A szürke szem! Ég eső után! Tibor inkább érezte, mint látta, hogy Endi utánafordul a lánynak. Őt nyelje el a föld! Mossa el a Malomárok!

– Lapos a segge – jegyezte meg Endi. – És még ki sem bújt a didije.

Éjszaka, amikor Tibor kiszökött otthonról, s kábán tántorogva mászkált, mint holdkóros, a Petőfi utcában, egészen a temető kapujáig, az arcát odaszorította a kerítés vasrúdjaihoz, egyfolytában az Etelka nevét ismételgette, félhangosan, suttogva, lehelve. Megfogadta, hogy Endrével soha többet nem beszél. Akkor még nem tudta, hogy ölni is lehet, különben tán megfogadja, hogy megöli Endit.

Ahogy aztán elérte a Görög templom utcát, s elindult felfelé a meredeken, sikerült lassan megfosztani Etelkát testének még az általa engedélyezett részeitől is. Nemhogy olyan részei nem voltak, amilyeneket Endi mocskos szájára vett, de elmosódtak a fülei s a homlokába hulló szőke hajtincs is. Nem volt keze, amit szeme tisztán látott és emlékezetébe vésett, amikor a lány behozta a teát, és letette a tálcát az asztalra. Nem maradt más Etelkából, mint két kisírt vagy csak eső utáni égbolt színű szempár, ami sehova se néz.

Így kellett tennie Tibornak, hiszen csak így tudott megszabadulni attól a látványtól, hogy Etelka szeme, a Linzeg utcában, nem rá és nem a semmibe meredt, hanem élesen, pontosan és tervszerűen Endire szegeződött. Megnézte Endit, lefényképezte, eltette télire.

Tibor ezt tudta, és olyan fájdalmat érzett, mint akkor érzett volna, ha álmában, a gépteremben valóban csíkokra hasogatják a szerszámgépek, húsába tüzes vas fúródik, csontjait szilánkokra zúzzák a dugattyúk, abban a csillagmotorban, amit a Magyar Cserkészben látott, s amit Ottó adott kölcsön egyetlen napra.

Tibor nem tudta, hogy tán felordíthatott volna az éjszakában, hogy: Szeretlek, Etelka! A dolog vagy folyadék, amit érzett, nem volt kifejezhető azzal a szóval, hogy szerelem. A szerelem az volt, amit János vitéz érzett Iluska iránt, s annak semmi köze nem volt ahhoz, ami benne kavargott, s ami vasakból, kenőolajból, meztelen kiszolgáltatottságból volt összegyúrva, egyetlen göcsörtös gombóccá, amitől alig kap levegőt.

Felért a Görög templom utca tetejére, s az elviselhető érzés hirtelen kihunyt benne. Balra a Házsongárdi temető romladozó deszkakerítése, előtte, szemben, a levegőben Kolozsvár fényei, amint megszorulnak az alacsonyan szálló felhők alatt.