×

Vathy Zsuzsa: Életünk, halálunk

Darvasi Ferenc

2008 // 10
Nincs könnyű helyzetben a kritikus, amikor Vathy Zsuzsa új kötetéről kell írnia, mentegethetném magam, ám az ilyesfajta szabadkozás meglehetősen szánalmas lenne. A problémát inkább úgy illenék felvetni: milyen nehéz lehetett megszülni a szerzőnek az Életünk, halálunkat. Mert nem titok, a kisprózákból kiderül, hogy Vathy a férje, Lázár Ervin betegsége, valamint elhalálozása idején vetette papírra ezeket az egyszerű, letisztult modorú, „csupán” a lényegi kérdésekre, főként a halál mibenlétére, megértésére (mondanám, hogy misztériumára – de valahogy úgy érzem, nem illik ide ez a szó) koncentráló szövegeket.

A Veres Ágnes tervezte borító maga is a pusztulás metaforájaként fogható fel: elhagyatott táj, emberek sehol, jobbra fent egy fa, hullnak róla a levelek, alul pedig egy lépcső – nem tudhatjuk, legfeljebb ha sejtjük, hová vezet. A Helikon kiadványának első és hátsó borítóján ugyanaz a kép szerepel. Ugyanaz a látvány mindkét helyen. Talán nem túlzás azt állítani, utalhat ez Vathy Zsuzsa és Lázár Ervin együttes életére, közös szemléletmódjára is. Két különböző individuuméra, akiknek a sorsa összefonódott. Ezt a szétválaszthatatlanságot jelzi a cím többes szám első személyű alakja is. „Két óra óta »vagyunk« kórházban” – mondja az elbeszélő (mit elbeszélő, felesleges itt ilyen kategóriákat használni: nem elbeszélő, hanem Vathy) egy helyütt, a szövegben is megfogalmazva ezt az összetartozást.

„Míg a halál el nem választ” – hangzik el a házasságkötések során a közismert formula. Nos, itt még a halál sem választja el a két félt. Ezt mutatja a cím megjelenítése is, ahol az életünk és a halálunk szavak ugyanolyan színű (barna és fekete) betűkkel vannak szedve, s a két árnyalat úgy játszik át egymásba, úgy egészíti ki egymást, mint ahogy férfi és nő a párkapcsolatban. „Ha meghalok is szeretni foglak. (…) A szeretet túléli a testünket, nem földi tájakra, tájakról is átsugárzik. És nemcsak van, hanem lesz is, semmi sem tüntetheti el. Időtlen” – hangzanak el a Paradicsommadár című novellában a védtelen önfeltárás katartikus – és nem patetikus! – sorai.

De talán túlságosan is előreszaladtam. Hiszen a kötet kilenc írásából igazából az utolsó három foglalkozik konkrétan (és értelmezi visszafelé a többi prózát – de erről majd később) az általam eddig tárgyalt témával. Vathy Zsuzsa úgy volt képes gyászát irodalmi formába önteni, hogy közben pontosan tudta: miből mennyi tartozik a külvilágra. Számba vette, meddig mehet el, miről (és mennyit) kell, lehet szólnia, és mi az, amiről már nem. Mint alkotó egyáltalán nem szorul rá a sajnálatra vagy a jogtalan, őszintétlen dicséretre. Hiszen miközben legmélyebb érzéseiről vall, végig odafigyel rá, hogy novellái szépirodalomként is olvashatóak legyenek. És valódi kötetként. Az Életünk, halálunk valóban egységes kötet lett, amelynek történetei közt mindig egy-egy motívum (és nem csak a halálé) vagy szereplő teremt kapcsolatot.

A könyvet nyitó Angyali történet a Rákosi-kor Magyarországán, 1951-ben játszódik. Egy külső narrátor meséli el az internált Meskó Imre kereskedő sorsát, aki „betegségének hála” és a hétköznapi emberek szolidaritásának köszönhetően juthat haza családjához, mely egy távoli városban, az Aradi u. 13. [!] alatt lakik. Az Angyali történet alapmotívumát viszi tovább a Bolgár kalauzom, mindjárt az első mondatban: „Két éve keresek valakit, aki el tudja mondani, mire képesek a vasutasok, ha szolidárisak egymással.” De más mondatok is („Haza tudnak juttatni [a vasutasok] egy beteget, aki a nevét se tudja megmondani?”; vagy egy könyvecske címe: „Utasítások az élőállatok és a hullák fuvarozására”) vissza-visszautalnak az előző szövegre, s arra, mintha az itteni első személyű narrátor – a vasutastól összegyűjtött élményekkel a tarsolyában – lenne a harmadik személyű elbeszélője az Angyali történetnek, melyet a fikció szintjén a vasúti főnökkel való találkozása alapján írt meg. Mintha a két elbeszélés ugyanannak a találkozásnak a dokumentatív (Bolgár kalauzom), valószerűbb, illetve a fikcionáltabb (Angyali történet) változata lenne. A Bolgár kalauzom, akár a cím által is felidézett Esti Kornél-történet, a kommunikáció csődjéről, pontosabban arról szól, hogy a kommunikáció csak kismértékben nyelvi jellegű.

A két vidéki történet után fővárosiak következnek. A Klauzál tér ’56 Gérecz Attiláról íródott. A dokumentatív jegyekből építkező, mégis érzelmes írás a költő hősies helytállásáról, az egyszerű emberek szolidaritásáról, de már az árulásról is vall. A Ha újra forradalom lesz napjaink Budapestjén játszódik, és egy kinézetre Szent Vazulra hasonlító, öreg hajléktalan, valamint egy huszonöt éves bírósági gyakornoklány párbeszédére alapoz. Szintén valóságszagú történet, mely a Klauzál tér ’56 tárgyalta hősiesség ellenkező oldalát is megmutatja: főszereplője, az Egér és Túlélő becenévre hallgató otthontalan a forradalom héroszának állítja be magát, de lassacskán lelepleződik: egy szájhős, aki összevissza hazudozik. Egy másik hajléktalansorsot vázol fel az Az a sokféle zöld című újabb szociosztori, a dokumentatív vonalat, a szolidaritás motívumát továbbgöngyölítve. Vathy igyekszik több oldalról körbejárni a felvetett problémákat: ahogy korábban különbséget tesz hősiesség és hősködés közt, úgy a hajléktalanok tekintetében is lát differenciát: a Ha újra forradalom lesz hazudozó férfijával szemben (bár az elemi szintű együttérzés itt is megvan) az Az a sokféle zöld napjait fedél nélkül tengető nője sokkal elfogadhatóbbnak, szerethetőnek, sajnálhatónak ábrázolja.

A Minerva temetője helyszíne Svájc, s ez alkalmat ad rá, hogy az elbeszélő összevesse az ottani és a hazai közállapotokat – melyből persze Magyarország kerül ki vesztesen. A Joyce és Thomas Mann alakját is felidéző szöveg napló- és úti jegyzetek, bédekkerrészletek együttese. Míg az első öt kispróza főhőse sohasem az elbeszélő, innentől már ő (és férje) lesz a középpontban. Az Életünk, halálunk ebben a tekintetben is jól szerkesztett kötet: az első fele távolságtartóbb, a második személyesebb hangvételű. Az utóbbi öt történetben teljes mértékben azonosítható a narrátor személye Vathy Zsuzsáéval (azt az elméleti problémát most nem részletezve, hogy a nyelv képes-e teljesen visszatükrözni a valóságot, valamint az ember gondolatait). A Töröttkezű kalandjai a nem teljes értékű létezés nehézségeivel szembesít, a személyes sorsot – a kéztörést – némiképp az ország állapotával – a politikai töréssel, kettészakadással – állítva párhuzamba. Ez a szöveg is, akár a többi, morális kérdéseket feszeget; és a Minerva temetőjéhez hasonlatosan bédekkeres, helytörténeti betéteket tartalmaz. A szavak értelmével való játék pedig már a Lázár Ervin emlékének szentelt, intim hangvételű Paradicsommadár című novellához köti.

Az Életünk, halálunk (a kötetet záró A seholse ideje mellett) a leginkább felkavaró, megrázó írás, végtelenül őszinte, önéletrajzi vallomás. A szöveg két részből építkezik: az első huszonöt-harminc év feljegyzéseiből szemelget. A Csillagmajor és számos mesekönyv szerzőjének jegyzeteiből, melyekből most Vathy Zsuzsa tett közzé néhányat: a férje Istenről vallott gondolatait, a művei keletkezését megvilágító szöszszeneteket, vicces versikéket, álomleírásokat, szómagyarázatokat, aforizmákat (a kedvencem: „Lélekvándorlás. Már olyan sok ember van, hogy nem mindnek jut lélek.”) és kuriózumként Lázár Ervinnek a kergemarhakórról kialakított elméletét [!]. Az elbeszélés másik, hosszabb részét Vathy Zsuzsa férje kórházi ápolása alatti és utáni naplója teszi ki, melyben saját írói hivatását alig említve, főként a betegségről, a kezelésről (és a halálról is) szól. A Lázár Ervin-jegyzeteket LÁVA, saját naplóját ÁRVA álnéven közli, mert, mint mondja, ebben a két szóban „mind a kettejük neve benne van”. Vathy naplójában felvillannak olyan momentumok is, amelyek a kötet többi novellájának keletkezésére világítanak rá. Az írónő ad a kórház előtt egy ötvenest egy hajléktalannak, aki megígéri, legközelebb elmeséli neki az életét (az Az a sokféle zöld alapötlete), ugyanehhez a helyhez közel áll egy Thomas Mann-szobor (a német írót a Minerva temetőjében látjuk viszont), van itt egy ősz hajú hajléktalan is (ő a Ha újra forradalom lesz „hőse”), Gérecz Attila-emlékavatásra megy Vathy (így születik a Klauzál tér ’56), s arról beszél: csak illúzió, hogy léteznének a magyar politikában, a pártok közt alternatívák (a Töröttkezű kalandjai narrátora is ezt taglalja).

A seholse idejéből ugyanígy láthatjuk, hogyan lelt rá Vathy Szent Vazul alakjára egy könyvben (mint már említettem, a Ha újra forradalom lesz hajléktalanja hasonlít a szentre), vagy a Dzsumbujban lakó Kutasi láttán mi jut eszébe az alkotónak (a Dzsumbuj is a Ha újra forradalom leszben szerepel), így a szokásosnál kicsit jobban is bepillanthatunk az írói műhelybe. A seholse idejében az egyes szám első és harmadik személye között ingázik a szerző, nem tud még kívülről beszélni, nem képes egyelőre távolabbról látni a (Lázár Ervinnel) történteket. Kísérletet tesz a halál tényének megértésére, a halállal való szembenézésre, amiről, mondja, korábban „mintha semmi igazán fontosat nem tudtam volna meg”. Valahogy folytatnia kellene az életet is: „akkor most merre? Most merre menjek?” – kérdezi, és az olvasónak rögtön Ady Két kuruc beszélget című verse ugrik be (és távolabbról talán Pilinszkytől a Merre, hogyan?).

A könyv utolsó bekezdésében a könyvtárban félóra múlva zárnak, ezért féláron adják a süteményeket – talán mert Vathy Zsuzsa is félembernek érzi magát párja nélkül. Talán megbocsátható, hogy ezen a ponton, végképp szakítva azzal a látszattal, hogy kritikám egy korrekt irodalmi elemzés lenne, csak annyit jegyeznék meg (arra példaképpen, miért nem kell félembernek éreznie magát az írónőnek), újra idézve a Paradicsommadarat: „Ha meghalok is szeretni foglak [mondja a Férfi]. Egy másodpercre eláll az Asszony lélegzete a földön inneni és földön túli ígérettől. A Férfi szeme fényes, és még fényesebb lesz, mintha, amíg a szívét vágták, varrták, faragták, elsétált volna egy – a saját létezésén túli – világba is, és megtudott volna valamit, amit mi, itteniek nem tudhatunk. Az Asszony – igaz, nem azonnal, csak később – megérti, hogy soha nem várt ajándékot kapott a Férjéről. Amit mondott, nem mást jelent, mint hogy a szeretet túléli a testünket, nem földi tájakra, tájakról is átsugárzik. És nemcsak van, hanem lesz is, semmi sem tüntetheti el. Időtlen.” És ez nem is kevés.

(Helikon Kiadó, 2007)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben