×

Utazás Abszurdiába

Vári Attila

2008 // 10
75 éves lenne Páskándi Géza

Ha Gézára gondolok, mindig az a hosszú utazásunk jut eszembe, amellyel – ha világrekordot nem is állítottunk fel – az erdélyi magyar irodalom hosszú utazásainak sorában egész biztosan mi lehetnénk az aranyérmesek.

Ha most valaki arra gondol, hogy távoli kontinensre tettünk közös felfedező-utat, csupáncsak egy dologban téved. Földrajzi felfedezőként viselkedtünk ugyan, de nem egy távoli földrészen, és most először tárom a világ elé, hogy láttunk egy mindaddig ismeretlen, füstölgő tűzhányót. Felfedeztük a hófehér békát. A zöld macskát. És mindentől távol egy diósgyőri sínpárt, amely nem vezetett sehova, de annak az erdélyi rekord felfedezőutunknak a hossza mindösszesen kilencvenhat kilométer, amelyet Kolozsvár és Marosvásárhely között, kocsárdi átszállással, sikerült vonattal csekélyke fél nap, tizenkét óra alatt átutaznunk, s melynek során Dsida Nagycsütörtök versének színterét, Székelykocsárdot önmagunk számára emlékezetessé tennünk.

A dolog úgy kezdődött, hogy Géza megkérte a kolozsvári Continentál fizetőpincérét, akit a kormányzóval való szédületes hasonlósága miatt csak Horthy úrként emlegettünk, hogy kérdezze meg a szállodai recepción, mikor indul a legkorábbi vonat Marosvásárhely felé.

Horthy úr visszakacsázott egy cetlivel, amelyre a vonat száma is föl volt jegyezve, s az, hogy reggel hat-negyvenkor indul.

Gézát Hajdú Győző (van, ki e nevet nem ismeri?) azzal kereste meg, hogy szeretné, ha lapjának belső munkatársa lenne, s amit ma a köznyelvben úgy emlegetünk, hogy kész átverés, nos, az valósult meg aztán Vásárhelyen.

Győző azért kürtölte világgá a hírt, hogy Páskándit rovatvezetői munkára kérte fel, mert bizonytalannak érezte helyzetét, ingott a trónja – Romániában akkor ment végbe az a furcsa nyitás: Nyugat és a szovjetekkel hadilábon álló Kína felé egyszerre.

Ceaułescu éppen leleplezte a sztálinista személyi kultuszt, folytak a rehabilitációk, s az irodalmi kapukat olyan nemzedék tagjai döngették, akik életkoruk miatt nem szennyeződhettek be a Gheorghiu Dej-féle korszak alatt, s akik akár át is vehették volna tőle a lapot. Nemzedékemmel akarta elhitetni, hogy ő is változik: lám, lám, Géza, a börtönviselt, de mindenki által hiteles személynek tartott író az egyetlen erdélyi szépirodalmi havi folyóirat egyik vezetője lesz.

Szóval utaztunk.

Én haza, s felajánlottam Gézának, hogy ha többnapos lesz az utunk, akkor anyáméknál nyugodtan ellehet, szüleim ketten laktak egy háromszobás lakásban.

– Szó sem lehet róla, délelőtt elintézem a dolgot, aztán az éjszakaival visszajövünk – mondta Géza, de óriásit tévedett.

A délelőttöt s a kora délután egy részét a székelykocsárdi állomáson töltöttük, mert kiderült, hogy nincs csatlakozása annak a vonatnak, amivel jöttünk, Horthy úr azt nem érdeklődte meg, s a legközelebbi járat Vásárhely felé valamikor délután öt körül indult.

Nyolcórányi időnk volt arra, hogy felfedezzük az állomás minden ocsmányságát.

Az állomás restijében háromféle italt mértek. Román vodkát, lilásvörös jugoszláv Istra bittert s valamilyen penészes címkéjű enyedi bort, amelyről azért el tudtuk olvasni, hogy valamilyen száraz fajta lehet.

És még ez a csügernek sem nevezhető bor volt a legjobb időtöltés. Egy palack pontosan egy óráig kitartott, Géza közben szabadelőadásba kezdett az egzisztencialistákról, Kirkegaard, Sartre, Heidegger neve röpködött az ecetszagú bor fölött, s így lassacskán a nyolc óra várakozásból már csak hat maradt.

– Járjunk egyet – mondta Géza, s elindultunk, kezünkben pohár és egy-egy palack, a kietlen állomáson a kijárati jelző felé. Mint a gyermekek, a síneken egyensúlyoztunk, amikor a talpfákon ugráló hófehér békát megláttuk. Hatalmas béka volt, nagyobb, mint a legnagyobb varangy, amit életemben láttam, de csak bibircsókos bőre emlékeztetett fajtársára. Olyan volt, mintha a sarki rókák, jegesmedvék világából tévedt volna ide, hirdetve, hogy lám, a békák még a jégmezőkön is megélnek. És az, hogy miként kerülhetett ide, nem lehetett kérdés. Ahogy a patkányok a kalózok szigeteire, a krumplibogár a gyergyói medencébe, az ausztráliai rókák a kenguruk földjére. Ez volt az egyes számú földrajzi felfedezésünk, de mivel az ember az ilyen egynaposra tervezett útra nem viszi magával a Brehmet, így csak találgatni tudtuk, hogy vajon pigmenthiányos vasúti béka vagy egy eddig ismeretlen faj-e.

Az állomási szénkonyha mögött (apám így nevezte a fűtőházak melletti széntárolót) megláttuk, azaz fölfedeztük Erdély egyetlen működő vulkánját. Sárgáskék füst imbolygott a csúcs felett, olyan tétován, hogy az ember azt hihette, mindjárt meggondolja magát, és visszaillan. A füst tanácstalan volt ugyan, de szabályos időközönként szikrák záporoztak a kopár, kiégett oldalra. Alakjára nézve tűzhányónk a Vezúvhoz hasonlított, csak kisebb volt, és bizonyára a szénsalak között égették az állomási szemetet is, mert a bűz visszafordulásra kényszerített – istenkém, pedig még mennyi, de mennyi felfedeznivaló akadt volna…

A fehér varangy már eltűnt, de ismét csodát láttunk: a felfedezők sohasem állnak meg egyetlen lakatlan szigetnél vagy egyetlen, addig ismeretlen pókfajnál. Még több lakatlan szigetet és még több pókot akarnak. És ha nem találnak sem pókot, sem terra incognitát, akkor tételesen bizonyítják, hogy miért nincs pók, és hány millió évvel ezelőtt süllyedt el az a szárazulat, amely mérőműszereik tanúsága szerint az Atlanti-hátság közepén kellene létezzen. És amelyet természetesen szaktérképeken fekete folttal jelölnek, esetenként fölfedezőjére való tekintettel viseli a tudós nevét is, hogy azt mondja: Doktor XY-jelölés, Gondvána-föld lehetséges szigetének helye.

Ergo nekünk sem lehetett egyetlen fehér béka s a működő vulkán után megszakítanunk hallatlan felfedezői sorozatunkat – így hát hihetetlen, de felfedezhettük a zöld színű macskát.

Olyan volt a színe, amelyet közönségesen házmesterzöldnek nevezünk. Bérházak ajtaját, ablakait, vasúti állomások peronján a „ravasz lombfűrész” stílusú ácsolatokat szokták ilyen színre mázolni. Teremtőnk hozzásegített, hogy a felfedezéseknek ne szakadjon végük. Mint már jeleztem, sokféle felhasználhatóságának hangsúlyozásával, a mázolózöld olyan elterjedt a Kárpát-medencében, olyan népek felettien folklorisztikus, hogy nem ejtett ámulatba az, hogy megláttuk a szomorú román népdalt kornyikáló suhancot. Az állomási vécét festette, az ajtókat zöldre mázolta (jobb kezében ecset, a baljában meszelő volt), így hát kis szerencsével láthattunk volna fehér gyíkot is, de az arasznyi állat fürgébb volt, mint a varangy vagy a macska. Rá nem, de a Géza hajára került egy szép melírozás a meszelőből, s a srác ijedtében úgy tűnt el, hogy a megígért pofon utolsó hangzóját talán már nem is hallotta.

És halljanak csodát! A váróterem és a resti között mit fedeztünk fel?

Bizony mondom, valódi borbélyműhelyt. Még a réztányér is úgy villogott a napfényben, mintha frissen szidolozták volna, s a töltés köveivel céldobási képességeiket bizonyítók miatt éppen olyan horpadt volt, mint Don Quijote de la Mancha hasonló célból készült sisakja.

Egyezményes jele volt valaha a borotvahabverő réztányér a figarók céhének. Ajtaján távírószalagok papírcsíkjaiból amolyan légyálló függöny, s odabent egy bakterrel a helyi focicsapatról vitázó idős, de mindenképpen erős fokhagymaszagot árasztó, gyanúsan fehérre emlékeztető színű köpenyt viselő koszvájó.

Megmosta Géza haját, akkortájt még rövid frizurát viselt, de barátom, a környezet higiéniáját tekintve, nem engedte, hogy törülközővel itatgassa, azt mondta, amúgy is pillanatok alatt megszárad a kinti hőségben…

Visszamentünk az újabb palackhoz. Számításaink szerint a két előzővel, a felfedező körúton elfogyasztott másik ikerpárral s a hajmosással eltelt már szinte négy óra, s akkor Gézának zseniális ötlete támadt.

– Mosasd meg te is a hajadat, és igazíttass is rajta, mert be van nőve a nyakadba.

Így hát, bevett szokásunkhoz híven, a felbontott palackokkal, két pohárral felszerelkezve visszamentünk a borbélyhoz, s Géza rendelkezett, hogy ne rakjon rám se hajszeszt, sem samponnak nevezett gezemicét. Csak kézmosó szappannal mosson, és hátul borotválja ki a nyakamat. Az a helyzet, hogy hajmosás közben meglehetősen nehéz volt inni, így a mester, becsületére legyen mondva, meg-megállt, hogy kortyolhassak.

Amire elfogyott a bor, kopaszított nyakkal és vizes fejjel visszatérhettünk a restibe, ahol a magyar pincér megígérte, hogy szerez néhány tojást, sajtot, és csinál nekünk „rátottát”.

Nem akarom az ízek és zamatok szerelmeseit, az igazi gourmet-kat feltüzelni, de jó volt a rántotta, s már a bor sem tűnt olyan ordinárénak, így hát újabb kalandok következtek, de részleteivel nem akarom untatni azt, aki amúgy is el tudja képzelni….

Apám egy meglehetősen hosszú, több száz kilométeres vonalszakasz forgalmi főnöke volt – Székelykocsárdon vették át a grafikonokon kísért vonatokat, jól ismerték itt is, úgyhogy megengedtem magamnak azt a luxust, hogy nyilvános telefon nem lévén, az állomásfőnöktől, a CFR vonalán hívjam Vásárhelyt, apám irodáját, s szóljak, hogy Géza este nálunk alszik. (Ebből persze, mármint az alvásból, semmi sem lett.)

Szüleim szerették Géza írásait. Apám román kollégájának szabadon lefordította Weiskopf úr, hány óra? című novelláját, amiből annyi hasznunk származott, hogy Badea mérnök úr – öt taxi volt csupán akkor még az egész városban – saját kocsijával, egy Moszkviccsal befuvarozott a főtérig, s közben többször is elmondta, hogy „domnu Géza, sunte†i un mare scriitor”, hogy Géza úr, maga nagy író…

De még Kocsárdon vagyunk.

A lényeg az, hogy mire beállt a vonatunk, még kétszer fordultunk meg a borbélynál. Géza is, én is megborotváltattuk magunkat, természetesen szünetet hagyva a két élvezet között – én ugyan tiltakoztam a művelet ellen, de Géza nem ismert tréfát, különben is, vendége voltam a koszvájásra, de egyikünknél sem engedte, hogy a törülközőket használja a mester, a liliomszirommal illatosított pancsból sem kértünk, csak egészségügyi kékszeszt engedett az arcára és az arcomra locsolni…

…aztán a kilencedik és tizedik palackkal fölszállhattunk a vicinálisra.

Sok? Nyolc palack, nyolc óra alatt? Nyolc óra várakozás, nyolc palack, s még két óra zötykölődés, két palack… Nyolc palack meg két palack az összesen tíz palack, az mindösszesen hatszáz perc alatt, hétdecis palackokkal számolva, annyit jelent, hogy hetven deci, osztva hatszázzal, az annyi mint nulla egész száztizenhat deci percenként.

Sok?

Kevés?

Késő délután érkeztünk Vásárhelyre… nem folytatom. A vásárhelyi szép napok leírását majd egyszer, talán hetvenöt év múlva, Géza születésének százötvenedik évfordulóján szeretném ugyanitt elmesélni…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben