×

Olvasat

Két műszó értelme és haszna

Péter László

2008 // 10
Az olvasat irodalomtörténészi (filológiai, textológiai) műszó; főként régi kéziratok egy-egy szavának, sőt betűjének lehetséges elolvasását jelenti. Ezt a Magyar értelmező kéziszótár mindkét kiadása így határozta meg: Kétes írásjelnek, leírt szónak stb. valószínű hangzásbeli megfelelése. A legújabb, 2003. évi második kiadás – választékosnak minősítve – új definíciót is közöl: Értelmezés, magyarázat.

Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy e második meghatározás keletkezésének történetét is tudom. Szabolcsi Miklós, aki az irodalomelméletnek és szövegtudománynak is (a József Attila kritikai kiadás szakértőjeként) jeles művelője volt, kezdte kiterjeszteni az olvasat szót a betűk, szavak elolvasásáról egy-egy alkotás, vers értelmezésére, magyarázatára. Mint sikeres, hatásos előadó, ötlete gyorsan elterjedt. Hasonlót őriz még emlékezetem: a miatt névutót Bóka László kezdte fölcserélni az Irodalmi Újságban az azóta divattá vált okán álnévutóra. Ebből is divat lett.

Nem szerencsések az ilyen jelentéstorzítások, mert homályossá, bizonytalanná teszik a nyelvet, korlátozzák az egyértelmű megértést. Kosztolányi szellemes „törvénye” szerint az olvasót, hallgatót a másodperc törtrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk. Amikor mostanában a törvényhozás helyett az újságokban törvénykezést olvasunk, elbizonytalanodunk: parlamentről vagy bíróságról van-e szó? Ha egyházfiról hallunk, nem lehetünk biztosak, hogy hagyományos jelentése szerint sekrestyésről, harangozóról közölnek-e velünk valamit, vagy – újabban – egyházi személyről, akár püspökről is.

Jellemző, hogy az olvasatnak ez a hibásan elhomályosított, állítólag „választékos”, második jelentése a sajtónyelvben megszülte az értelmező szótár szerint is pongyola harmadik jelentését. Az 1972-i első kiadás természetesen még ezt sem ismerte: az újságok az ’olvasás’ helyett is kezdik használni. Holott az olvasás folyamat, az olvasat eredmény. Ezt összekuszálni szintén nem tekinthető a nyelvfejlődés előnyös mozzanatának.

Az olvasat eredeti, megőrzendő jelentését önmagában is érdekes példán szeretném meggyőzően megmutatni. Juhász Gyula verse kínálja ezt a lehetőséget, a költői életművet gazdagító tanulsággal és általánosítható ismeretanyaggal.

1

Juhász Gyula száz-egynéhány Anna-verse között kevéssé ismeretes, de szépségében a legjobbakkal vetekvő Koncert című verse 1926. március 21-én jelent meg a Magyarország című napilapban. Ez az újság a három Est-lap egyike volt: a Pesti Napló reggel, a Magyarország délben, Az Est késő délután került az utcára. Szerkesztőségük azonos volt; irodalmi rovatukat Mikes Lajos (1872–1930) szerkesztette. Istápolta a tehetséges pályakezdő írókat, költőket. Juhász Gyulát is rendszeresen közölte mindhárom lapban. Ahhoz volt érzéke, hogy becsülje a rovat munkatársainak kéziratait: megőrizte, házi múzeumot rendezett az írók, költők verseinek, elbeszéléseinek kézirataiból. Gyűjteménye szerencsére megmaradt, a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, s ma részint tanulságos kiállítási tárgyak anyagául, részint a kritikai kiadások nélkülözhetetlen forrásaiul szolgálnak. Juhász Gyulának az Est-lapokban megjelent verskéziratai is így maradtak meg. A Koncert című versé is.

A Délmagyarország 1928. október 28-i számában is megjelent a vers. Egyszerű utánközlés, amelynek elsősorban a költő anyagi támogatása lehetett a magyarázata: a szűkös tanári nyugdíj, a 44 pengő 44 fillér kiegészítése némi honoráriummal, egy-két pengővel.

A textológia, a kiadástudomány alapszabálya, hogy a több változatban fönnmaradt alkotások közül a költőtől látott, jóváhagyott utolsót kell alapszövegnek, főszövegnek tekinteni, ezt kell kodifkiálni, véglegesíteni, a költő összes műveinek új és új kiadásaiban népszerűsíteni. A Koncert Juhász Gyula válogatott verseinek gyűjteményében, a Genius Kiadó megjelentette Hárfában 1929. március 27-én került kötetben nyilvánosságra. Az utolsó kéz (ultima manus) elve alapján a költő összes versének kritikai kiadásában (Akadémiai Kiadó, 1963) Ilia Mihállyal ezt kellett alapszövegnek tekintenünk. Lényegesen nem is tért el a kézirattól. Jegyzetében erről ezt írtuk: A Magyarországban és a kéziratban a 4. sor végén pont van. A kézirat 8. sorában a szivem rövid i-vel szerepel. A Hárfában ugyanis a 4. sor végén vessző van, s ezt vettük át mi is, továbbá följogosítva éreztük magunkat, hogy a közismerten a „rövid ortográfiájáról” ismert Juhász Gyula szövegét emendáljuk, a mai helyesírás szerinti alakra javítsuk.

Hasonló javítást már a Hárfa is végzett, de ezt nem vettük észre, nem tettük szóvá. Az első sorban a lehunyva Juhász kéziratában ékezetes ú betűvel látható. Tudva, hogy Juhász a helyesírás szerinti hosszú magánhangzókat számos szóban szinte következetesen rövid változatukkal szokta írni (ifjuság, kisértet, szinész stb.), ezt a kivételt figyelembe kellett volna vennünk, a költő szándéka szerinti ritmikai követelménynek tekintenünk, és a helyesírással szemben is megőriznünk.

2

Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, ahol csak alkalmam van rá, hogy nyelvünknek ez a sajátossága, rugalmassága, amelyet nyelvjárásaink is erősítenek, vagyis hogy bizonyos szavainkban a magánhangzók a jelentés megváltozása nélkül röviden is, hosszan is ejthetők, mennyire gazdagítják költőink stiláris lehetőségeit, rímelési változatosságait. A költői szabadság (poetica licentia) a magyar költő számára ezzel a lehetőséggel lényegesen bővül.

Azt kérdezte tőlem a minap Dalos László barátom, a jeles színházi hírlapíró, költő és dalszövegíró, vajon nem hibás-e a Koncert című versben egymás után két szó is?

A vers így kezdődik:

Szemem lehúnyva hallgatom,
És föligézem arcodat.
Te ringatózol a dalon,
Te rengeted a húrokat.

Vajon az állítmány a második (föligézem) és a negyedik sorban (rengeted) nem sajtóhiba-e Juhász Gyula összes versének kiadásaiban? Nem fölidézem és pengeted kellene a helyükön állania?

Megszeppentem. Nem emlékezhettem, hogy több mint negyven éve milyen alapon ítéltünk egy-egy szöveghelyről. A föligézem helyessége felől nem voltak kétségeim: ezt rögtön meg is magyaráztam barátomnak. Juhász Gyula itt a sámán szerepébe álmodta magát, és varázsigékkel akarta maga elé idézni Anna eszményített alakját. E metaforikus igével költőnk máskor is élt. Már 1919-ben, az őszirózsás forradalom első évfordulóján Az októberi forradalomhoz című versében ebben az értelemben használta. Itt a rokon szót (idézni) is árnyalja, fokozza, magyarázza vele:

Síromban véltelek megérni,
S alig mert halkuló dalom
Mint éji szellemet idézni,
Föligézni,
Forradalom!

1925-ben pedig ő maga adta meg egyértelműen különleges szavának magyarázatát, jogosultságát, mégpedig magában a versben, a szövegkörnyezetben: a Krúdy Gyulának című versében:

Mágus szemeddel múltból feligézed
Az elporlott víg gavallérokat,
És mosolyognak újra régi szépek,
Kiket már csöndes, vén őskert fogad.

Az őskert még inkább Juhász Gyula szava: költői szókincsében a temetőt jelenti. Arany János a Toldi estéjében használta ugyan, de csak mint Toldi kertjét, amelybe temetkezett. Juhász általánosította a ’sírkert’ jelentésében. A fel igekötőt a költő tollán általános föl helyett – ha nem a nyomdai szedő ösztönös torzítása a ludas – valószínűleg a rím (régi szépek) vonzhatta.

3

Bizonytalan lettem azonban a másik állítmány helyessége felől. Valóban: nem helyénvalóbb-e, természetesebb-e ott a pengeted? A köteteket, a Hárfát is, megnézve sem nyugodtam meg, hiszen szomorú tapasztalataim voltak, vannak a kötetről kötetre vándorló sajtóhibákról. Megnéztem Benkő László kitűnő könyvét, Juhász Gyula költői nyelvének szótárát (1972). Neki nem tűnt föl a különleges szó, hanem idézte a sort, és meg is magyarázta a szót: Rezegtet. Engem ez nem nyugtatott meg: hátha Benkő is elnézte?

Csak a kézirat dönthet. A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárának vezetője, Varga Katalin előzékenyen rendelkezésem bocsátotta a szépen letisztázott vers kéziratát. Benne is vitathatatlanul rengeted olvasható.

Szintén textológiai műszó a banalizáció. Stoll Béla alapművének kitűnő meghatározása szerint: „Az irodalmi szöveg reprodukálóinak (másolóknak, szedőknek stb.) változtatásai a köznyelv felé irányulnak: az átlagos nyelvérzéknek (és versérzéknek) megfelelően banalizálják a költői szöveget.” (Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban, 1987.)

Az irodalmi szövegek gondozójának tehát résen kell lennie, és ha két változattal kerül szembe, a bonyolultabb olvasatot (lectio difficilior), a hétköznapi, közönségesebb szóval szemben a ritkább, költőibb, nehezebben érthetőt kell előnyben részesítenie. Így van ez a fölidéz~föligéz és a penget~renget igepárok esetében is.

S ez az olvasat igazi jelentése és értelme. Több tudálékos szőrszálhasogatásnál, mert segít a költői szöveget minél gazdagabb, sokszínűbb jelentésében értelmezni, hangulatában átérezni.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben