×

Marsall László: Szikrák és tövisek

Hanti Krisztina

2008 // 10
Marsall László legutóbb megjelent kötete, a Holnapután? óta eltelt három év. Ha a költő nem vonzódna tudatosan a számokhoz, azt is mondhatnánk, talán véletlen, hogy épp ennyi időt (a három minden tekintetben mágikus prímszám!) kellett várni az új kötetig. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Szikrák és tövisek méltó folytatása az előző köteteknek, s hogy benne több változás is jelentkezik a korábbiakhoz képest.

Szembetűnően sok a szójáték, a mondatforgács, a félbehagyott szövegrész, a nyelvi bravúr, a szóteremtés. Bár mindig is sajátja volt a költőnek, itt sokkal radikálisabban van jelen a költői nyelv átalakításának szándékos törekvése. „On dit… / Mondd mit? / Pont itt / Lódít? / Pont ott… / Mein Gott! / Pontot / Lopott.” (Az elhülyült vén tolmács klapanciái) Annak idején, már pályája indulásakor is jellemzi az erre való irányultság, bár ekkor még éppen emiatt – „az eltérő látásmód” – nem közölték verseit. A neoavantgárd jegyeket az akkori hatalom ugyanis nem mindig nézte jó szemmel. A (főként) formai újítások mindamellett lehetővé tették a hagyományhoz kötöttség, a konzervatív versszemlélet megtartását is. Marsall soha nem billent ki a kettő közötti egyensúlyból, köszönhetően részben annak is, hogy Weöres Sándor növendékeként sajátította el a verselés alapfogásait. Az eddigi költemények a „mérsékelt radikális” bélyeget hordozták magukon, a mostaniak nyugodt szívvel kiérdemlik a „radikális” jelzőt, már ami a művek újító szándékát illeti. Azt hiszem, ezek esetén mégsem az új hang megteremetése volt az igazán lényeges cél (a jól bevált marsallos jegyek már igen korán kialakultak), hanem az, hogy miként lehet még kifinomultabb „hangzást” előidézni. Azaz a nyelv jelen esetben sokkal több lehetőséget kínált Marsall László számára a játszadozásra, a próbálgatásokra. A különböző nyelvi regiszterek összevonásával: archaikus, matematikai-tudományos, szlengből vett, köznapi s tájnyelvi elemekkel, valamint akusztikus nyelvi kísérletekkel bővítette a költői nyelv szótárát.

A másik szembetűnő változás a korábbi kötetekhez képest, hogy amíg azok majd mindegyike, kis túlzással, egyetlen témakör vagy központi fogalom köré szerveződött (például: a Vízjelek a csönd, a Szerelem alfapont a hiány, a Portáncfigurák a semmi, az Egy világ mintája című kötet pedig a halál kulcsmotívumát helyezi a középpontba), addig itt a témák kimerülésének lehetünk tanúi. Ez két dolgot jelent: a korábbi témák fölül-, illetve továbbírását, és azt is, hogy bizony a téma, a mondanivaló nemcsak hogy kifogyóban van, de úgy tetszik, el is veszti jelentőségét, kitüntetett szerepének helyét a megformáltság veszi át. Ez utóbbi egyben azzal is együtt jár, hogy egy-egy alkotáson belül szinte már nem is kell figyelemmel lennünk a cím és a paratextuális elemek által indukált szöveg tartalmára, minden más sokkal hangsúlyosabb. Például az Egy Erdőkerülő dilettáns szerelmes verse című műben: „Én úgy szeretnék EU-konform lenni, / Mert olyankor nem fáj semmi. / Én úgy szeretem a Boldogságot, / mint kakas a bodza-ágot.”

Ha mégis valamiféle logikai kapcsolatot próbálnánk keresni az előző kötetek tematikus láncával, mindenekelőtt azt lehetne megemlíteni, hogy a Város papírmadárból című kötethez hasonlóan itt is újragondolva kerülnek a fókuszba a már sokszor használt kulcsmotívumok. Az öregedés kapcsán legfőképpen a halál foglalkoztatja. Ebben a témában mégsem mond újat, legfeljebb az idő múlásának okán kissé keserűbb, ironikusabb (a kettő nem zárja ki egymást!) hangnemben fölülírja az eddigieket. „A halál és a »végső soron létezgetni« / a lehetőségek teljes rendszerében, / kizárva a sorsot, Eleve Elrendelést: / piciny esély a »Halál és Megdicsőülés«, / számosabb a »névtelen senki« voltál. / Nincs axióma, ember alkotta szabály. / Nincs tér-idő koordináta-rendszer. / A »mi más lehettem volna« – eltűnik. / Egyetlen pontban sűrűsödik a Létezés / meg a semmi.” (Appendix) Ebben a kötetben is jelen van a semmi motívuma, minden esetben a lét fogalmával összefonódva. Például: „ha a Lét a Semmi tükre / A Semmi a Létnek trükkje / Leképezés szimmetrikus” (Kínálkozó inverziók).

Szót kell ejteni még egy újdonságról. A szövegpróbálgatások számos prózába hajló művet eredményeznek, valamint ugyanilyen megfontolásból szerepel két hangjáték is a kötetben, amelyeket szerzőjük következetesen rádiójelenetnek nevez. Előbbiek szintén a nyelvvel való játékra épülnek, merész képi világgal, gondolattársításokkal élő szövegek ezek, és szerzőjük ugyanannyira fellazítja a mondatszerkezetet, mint a versekben. Például: „Mikor ezt hallja: gá – a libák hangját hallja, ahogy az ember érti. Ha bé – akkor a b betűre gondol, és hallja is. Ha meg hozzáteszi a »rrr«-t, akkor úgy gondolja, hogy bér. Amikor egybe hallja, azt hiszi, hogy valaki Gáborról van szó, és csak azért gábér, mert félrehallósak a népek, vagy tájszólásban beszélnek.” (Gábérassz)

A hangjáték műfajához való kötődés valószínűleg még Marsall rádiós korszakából eredeztethető (1957–1970 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának munkatársa volt). Az első, a Fonák idill a Rendelőben szívbe markoló történetet vetít az olvasó elé egy félárva gyermekről, akinek egyetlen társa a hátán csimpaszkodó játék mackó, Mackó úr. Vele beszéli meg gyermeki elméjének eszmefuttatásait, igazi apjának tekinti. Reggelente kávét főz anyjának, és mechanikusan, verkliként ismételgeti az ehhez kapcsolódó mozzanatokat. „A kettő azt jelenti: »A dobozt letenni, a gyufa ég.«” A vele diskurzusban álló pszichológusnő ostobának bizonyul, hiszen kiderül, hogy egyáltalán nem tud „gázul gondolkodni”. Nem úgy, mint Mackó úr, aki „barátja volt a híres fizikusnak, Teller Ede bácsinak, aki megmagyarázta neki, hogy kell hidrogénbombát csinálni”. S ezenkívül képes hipnózisban arra ösztönözni a pszichológusnőt, hogy innentől fogva ő főzze a kávét reggelente anyukának. Valamiféleképpen szintén a tudományos okoskodásnak, a légből kapott bölcselkedésnek szóló fricska a másik „fonák” rádiójelenet is. Dr. Péter Rózsa, a halmazelmélet professzora vitatja meg tanítványaival a „bepánikolni” szó köznyelvbe való beszivárgásának útját és lehetséges helyzetét. A probléma matematika levezetése során a tudós aszszony odáig jut, hogy halmazokat hív segítségül. (Ezeket egyébként, mintegy a szöveg mellékleteként, kis rajzocskák formájában mi is megtekinthetjük.) Így szemléltetve könnyebben tudja az olvasó végigkövetni a beszélgetés menetét. „– Professzor, ön marxista? – Nem. – Materialista? – Nem. – Netán idealista? – Nem. – Ingadozó? – Nem. – Hát akkor micsoda? – Matematikus” – vágja rá a racionális és egyértelmű választ az oktató, miközben történik még egy s más a tanteremben és környékén. Egyesek a „budiba” zárkóznak, mások kellemetlen kérdésekkel ostromolják a professzorasszonyt. Végül úgy tűnik, hogy mégis a hallgatók „pánikolnak be” az egyre követhetetlenebb, elvontabb eszmefuttatás hallatán, például amikor számba veszik azt is, hogy a flórának, a litoszférának és a halottaknak „nem szokásuk a bepánikolás”. A lényeg, hogy „élő emberek szakaszosan folytonos halmaza a végtelenhez konvergál”. Én, bevallom töredelmesen, ezen a ponton vesztettem el a fonalat. Mert az, hogy egy új nyelvi képződmény magyarázatakor eljusson a gondolatmenet addig, hogy minden pusztulásra van ítélve a hidrogénbomba miatt, már az én abszurditásra való hajlamomat is meghaladta. Marsall Lászlótól pedig nem idegen egyik sem. Sem a matematika nyelvének versszövegbe ültetése, sem a „fonák” világlátás. A matematika bonyolult kifejezéstárát kölcsönzi a köznapi nyelv számára, amitől gyakran nehezen érthető, gondolataiban csapongó, terjengős szólamok keletkeznek. Ám valójában ennek a matematikának nem a tudományos komolyság a lényege, sokkal inkább a humor, a játékosság, amely főképpen a nyelvhasználatban érhető tetten. Gyakran a versek ironikus, humoros jegyeit is ez a disszonáns megnyilatkozási forma szolgáltatja. Marsall csak olyankor csillantja meg matematikai-nyelvi tudását, amikor az egyszerű szavak kevésnek bizonyulnak, hogy kifejezzék a költői elme sziporkázó gondolatfutamait. Persze az is könnyen lehet, hogy ezt a kreált, titkos nyelvet az irónia eszközeként alkalmazza.

Például olyankor is, amikor az elmúlás lamentációja keríti hatalmába, és megmásíthatatlannak véli a sors akaratát: „Az utolsó előtti óra visszafordul, / Zérus felé közeleg.” (Az utolsó előtti óra)

(Széphalom, 2008)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben