×

Jahúú, Bikavér

Báró László

2008 // 10
Erzsikém!

Miért írsz olyanokat nekem, hogy én vagyok a fény az éjszakában? Megtisztelnél ezzel, ha volna alapja. Régen rossz neked, ha egy tízezer kilométerre élő idegen, impotens férfi jelenti neked a fényt. Ez nem normális.

Mint nő semmit sem jelentesz nekem, de levpartnerként aggódom érted. Úgy gondolom, hogy – amennyire lehetséges – a személytelen Interneten keresztül megbarátkoztam veled. De hangsúlyozom, ez szinte semmit sem jelent. Csak egy – nem is túl jelentős – színfolt vagy az életemben.

Háj, Bözs!

Meg kell mondanom, hogy az angolszász szóhasználat nekem az agyamra megy. Az amerikaiak lépten-nyomon biztosítják ismerőseiket és hozzátartozóikat, hogy I love you, I value you. Nekem ez elviselhetetlenül hazug és mézesmázos. Én se a feleségemnek, sem a hozzám tartozóknak nem mondtam szinte soha, hogy szeretem őket.

Hi, Bözske!

Hát, nehezeket kérdezel! Hogyan ismertem meg a feleségemet? Ajajajaj! Olyan régen volt, hogy talán már nem is igaz. Harmincharmadik évemet éltem akkor. Krisztusi kor. Úgy is viseltem magam, már évek óta, mint Krisztus a meghamisított evangéliumokban: nő nélkül, mert harmincéves koromban nagyon ostoba és bonyodalmas úton beleszerettem abba a szőke, kék szemű lányba, akinek a képét elküldtem neked. Ő azonban átjáróháznak tekintett: hol kiment, hol bejött az életembe. Most már tudom: tulajdonképpen csak afféle tartalék udvarló voltam addig, amíg jön valami komoly, távlatos ember, akitől megkapja mindazt, amit tőlem nem. Én ugyanis kikötöttem, hogy ha meg is nősülök, nem akarok együtt lakni, nem akarok közös háztartást, és főleg nem akarok gyereket.

Látszólag nagy mellényem volt. Valójában azonban inkább féltem, hogy belekerülök egy olyan taposómalomba, amit egyrészt nem bírnék, másrészt láttam sok ismerős és barát példáján, hogy nem is működik, hiába gyalogolsz benne. Körülöttem a legtöbb embert éppen a korai családi élet tette tönkre. Nem az oroszok, nem a szegénység, nem a betegség, nem a szabadság hiánya, hanem a családi élet.

Elég az hozzá, hogy Terike egy ideig jól érezte magát ebben a kapcsolatban (férfierőm teljében voltam, a falu bikája hozzám képest kappan), azután kezdett kifarolni. Én eleinte nem fújtam fel a dolgot, mert nem vagyok egy ragaszkodós típus. De rosszul ismertem magamat. Bevágott a ménkű.

Az anyám éppen aznap halt meg, amikor a Teri szakított velem. Odahaza meg a nagyanyámmal kellett törődnöm, aki akkor már jóval túl volt a nyolcvanon, közel a kilencvenhez. Hihetetlenül megterhelő volt az érte érzett felelősségem, mert olyan lett, mint egy őrült. Egyik pillanatról a másikra elfelejtette, hogy meghalt a lánya, és ötpercenként újra és újra meg kellett mondanom neki, hogy meghalt. Erre ő ötpercenként újra meg újra elkezdett a fájdalomtól eltorzult hangon sikoltozni: – Guri! Guri! (Ez volt anyám beceneve, mert nagyon kövér volt.) Mintha éppen akkor tudná meg először a szörnyű hírt. A sikoltozást legfeljebb csak azért hagyta abba, hogy a vejének kiabáljon: – Gyilkos! Gyilkos! (Nagyanyám szerette a teátrálisan hatásos, egy szóból álló mondatokat. A Parasztbecsület első és utolsó felvonásában vannak ilyen mondatok. De ott legalább énekelnek hozzá.) Az volt a mániája, hogy a vő kergette az anyámat a halálba. Pedig szegény egyszerűen csak szívbeteg volt gyerekkora óta.

A lényeg az, hogy összeroppantam. Látszólag tartottam magamat, valójában teljesen kész voltam. Sok mindent átéltem már addig, de ez meghaladta a képességeimet. Az összeomlás abban nyilvánult meg, hogy valami mindent elsöprő szerelmi bánat fogott el. Zokogva mászkáltam a Körúton, mert nem akartam, hogy otthon lássák, mi van velem. Három évig zarándokoltam esténként a Teriék házához a Haller piacnál, és egy lámpaoszlop mögül sírva bámultam az ablakát.

Nem bírtam más nőre nézni. Úgy éltem, mint egy szerzetes. Azután 1976 végén az egyik barátomtól megtudtam, hogy az amerikaiak a kétszáz éves évforduló miatt kedvezményes utakat szerveznek New Yorkba meg más helyekre. Tizenhétezer forintba került az út. Az én fizetésem akkor olyan háromezer-ötszáz forint lehetett havonta. Vagyis öthavi béremre lett volna szükség. Mindenféle kölcsönöket vettem fel, teljesen eladósodtam. De befizettem. Aztán képzeld: pár nappal az indulás előtt a barátom lemondta az utat. És milyen a véletlen: Edit már nem fért bele a keretbe. Várakozólistán volt, hogy hátha! A barátom helyét foglalta el az utolsó pillanatban. Persze erről én mit sem tudtam. Ha a barátom nem marad itthon, soha nem ismerem meg azt a nőt, akivel immáron harminckét éve élek együtt.

Eljött a nagy nap: gyülekeztünk a repülőtéren. Én érdeklődve szemléltem az utasokat, mert tudtam, hogy egy ilyen társasúton fellazulnak az erkölcsök, és már nagyon hiányzott egy jó nő. Feltűnt nekem, hogy van ott egy látványosan vörösre festett, kikent-kifent, macskaarcú nőszemély, aki szemmel láthatólag tisztában van a vonzerejével. Csak hát a férje is vele volt. Onnan tudtam, hogy a férje, mert nem beszélgettek.

Tudod, arra is háklis vagyok, hogy ki volt az elődöm. Egyszer azért undorodtam meg egy nőtől, mert az előző szeretője egy oltári nagy tahó volt, amolyan vidékről szalajtott félparaszt-, félproli bunkó, akinek a csehó meg a futballpálya a hazája. Én egy ilyen után nem megyek bele az alagútba.

A macskának nagyon jóképű férje volt. Nálam magasabb, karcsú, kifejezetten szép férfi. Olyan osztályon felüli főpincérfajta, ha tudod, mire gondolok: vastag buksza, csibészségek, valutázás, miegymás. (Mivel Magyarország nagyon kicsi, később meg is tudtam, hogy vendéglátósok voltak mind a ketten, úgy, ahogy gondoltam.) A nő valami bártündér lehetett, amit a smink, a smukk meg egy pár napi pihenés még jól eltakart. Tudod, olyan volt a macska, mint egy érett barack, ami ma még kemény és bársonyos, de holnap már összefonnyad, és megreped a héja. (Ez ugyan baromi gusztustalan képzavar, de kifejezi, amit éreztem és láttam.) Éppen az érettség tetőpontján, a rohadtság határán volt az édes.

Rajta kívül volt ott még egy nagydarab örmény puna, valami lehetetlen rendőrcsizmában és fehér kardigánban. Időnként összeakadt a tekintetünk, de nem értettem, hogy mit néz rajtam. A macska azonban tudomást sem vett rólam. Engem ez nem zavart. Gondoltam, melléjük vagy mögéjük ülök a gépen, és elkezdem hátulról puhítani. A férjének szerzek egy másik nőt, azután majd csak lesz valami.

Azt hiszem, most arra gondolsz, hogy én romlott nagyvilági bonviván vagyok. Egyáltalán nem. Inkább könyvmolynak nevezném magamat, aki a szomszéd házbéli tinilánnyal szemezget évekig az ablakon keresztül, és szólni sem mer. Csak hát valahogy begolyóztam a hosszú szerzetesi élettől, és kiforgatott magamból az amerikai utazás. Akkor nekünk az olyan volt, mintha a Holdra mentünk volna ladikkal.

Ott hagytam abba, amikor beültem a macska mögé, hogy – ha mást nem is – legalább az illatát meg a nyaka vonalát, ahogy kiszalad a vörös kontya alól, élvezhessem. A tarkóján lévő kicsiny, enyhén lenőtt tövű pihéi olyan érzelemhullámokat kergettek a zsigereimben, hogy szörfözni lehetett volna rajtuk. Nem mondom, kicsit zavart, hogy a férje széles válla belelógott a képbe, de hát szegény ember vízzel főz. Előrehajoltam a két ülés között, és igyekeztem hülye kérdésekkel magamra vonni a macska figyelmét:

– Elnézést, hol járhatunk most? – kérdeztem valahol Prága felett illedelmesen és lágyan a fülébe lehelve. – Elhagytuk már Kelenföldet?

Megmerevedett a drága háta, mint amikor a macska útjába kutya kerül, és dühében hirtelen patkóba görbíti magát. Hátrafordult. Ferde vágású szemének pillantásával fel lehetett volna vágni egy adóhivatali, nagy alakú borítékot, amelyben arról értesítenek, hogy véletlenül tíz évig nem fizettem adót. Én azonban majdnem elaléltam a gyönyörtől, mert a hátrafordulás lendülete felkavarta a levegőt az ajka körül, így eperillatú rúzsának minden molekuláját magamba szívhattam a két üléstámla között. Miközben tekintetének kötőtűi könnyedén haladtak át a koponyámon, elbűvölve merengtem ajka vonalának és gyöngyházfényének csábításain. Nem tudom, ismered-e azt a fajta női tekintetet (most jut eszembe, hogyan is ismerhetnéd!), amely látszólag rád néz, egyenesen a szemedbe – nehogy már azt higgye az a buta hím, hogy megijedünk tőle –, csak sajnos, a tekintete nem áll meg a lelkednél (voltaképpen nem is neked szól), hanem áthatol rajtad, mintha ott se lennél, pontosabban csak egy parányi pók lennél a fejed mögötti falon, amit agyon kell csapni.

– Mondja, maga mikor jött ki a gyogyóból? Egyáltalán, hogy engedhették ki? Lehet, hogy magának most barackot kellene szednie a munkaterápián?

– Talán ismerni tetszik a Kun doktort? – kérdeztem felcsillanó tekintettel. – Igazán? Ő anyám helyett apám. Azt mondta, hogy nyugodtan elutazhatok, mert már tudok vigyázni magamra. Csak azt kötötte a lelkemre, hogy nagyon figyeljek Dombóváron, mert ott át kell szállni. Tessék mondani, ugye még nem vagyunk Dombóváron?

Ez már sok volt a drágának. Dühödten visszafordult, és fújt egyet. Csak a férjénél volt sikerem: az göcögve röhögött mellette. Az volt az érzésem, hogy előbb megkapnám őt, mint a feleségét. Ez volt az én bajom mindig: kiemelkedően intellektuális vagyok a nők többségéhez képest. Talán túl sokat tételezek fel róluk, és ezt kudarcként élik meg.

Emlékszem, egyszer a házunkban úgy ment tönkre a villamos hálózat, hogy a földszinten még teljes erővel világítottak az égők, de minél magasabb emeleten gyújtották fel a villanyt, annál haloványabbak voltak. Persze az összes lakó kitódult a gangokra, és az emeletek között ordítoztak egymásnak: keresték a baj okát. Én a negyediken álltam a nőgyógyász felesége mellett, aki legendásan buta nő volt, valamint a ház intézőbizottságának elnöke.

– Kicsi a nyomás. Bizonyára csőtörés van a pincében – szólaltam meg csendesen egy sokat látott szakértő hangján, miközben gondterhelten tekintettem rá.

– Micsoda? Még az is? Honnan veszi? – kérdezte riadtan.

– Tudja, amikor csőtörés van, akkor a földszinten még fröcskölnek a csapok, de a negyediken már csak cérnavékony a vízsugár. Ez főleg olyankor rossz, ha éppen a zuhany alatt áll valaki beszappanozva.

Annyi mosoly sem jelent meg az arcán, mint egy éretlen nyári almán. Kissé elhúzódott tőlem, majd szó nélkül otthagyott.

Így jártam most is: éreztem, hogy áthághatatlan akadály nőtt a két üléssor közé. Nem volt mit tenni, más célpontot kellett keresni. De közben megérkeztünk Dombóvárra, akarom mondani, Prágába. Itt kellett átszállni a tengerentúli járatra.

Emlékszem, rendkívül kulturált volt a folyamat: betereltek bennünket a tranzitba, ami hirtelen dugig megtelt engedelmes birkákkal. Csupa szürke márvány és krómozott acél mindenütt: díszes hodály, de mégiscsak börtön. Én meg klausztrofóbiás vagyok, nem bírom a bezártságot és a bégetést. Meg dühített a képmutatás is: államfoglyok voltunk, de úgy tettek a csehek, mintha viputasok lennénk.

Ezen merengtem, amikor észrevettem, hogy a rendőrcsizmás puna megint néz. Nem volt feltűnő, mert egy másik facér nővel társalgott közben. Én meg csak ültem a padszomszédom mellett, és unatkoztam. A jegypénztár sorsvetése ugyanis egy vidéki körorvost ültetett mellém még Budapesten. Ahogy aztán ez lenni szokott, nem tudtunk többé elszakadni egymástól: még New Yorkban is a szobatársam lett. Valahogy mindig a férfiak ragadtak rám, nem a nők.

Egyszer csak látom ám, hogy az örmény delnő döngő léptekkel megindul felénk. Gondoltam, bukik a Dokira: a nők tíz kilométerről hátszélben megérzik a pénzszagot. Ahogy közeledett a jegesmedve méretű fehér kardigánban, térdig érő rendőrcsizmában, valahogy egyszerre csak zsugorodni kezdett. Ahogy jött, úgy lett egyre vékonyabb és kisebb. Nem mondtam még neked, hogy tizenhat éves korom óta kilencdioptriás szemüveget viselek. Kissé rövidlátó vagyok. Emlékszel még a régi szódásüvegekre? Azoknak a talpa volt olyan vastag, mint az én lencséim. Ezért aztán mindent élesen és pontosan láttam, csak éppen kétszer akkorák voltak, mint a valóságban.

Nos, megérkezett hozzánk a bárisnya, akin közelről már láttam, hogy nem nílus-parti örmény, csak fekete. Éjfekete haj, mély, kőszéncsillogású szemek, piciny orrocska, vérvörös gyerekajkacskák. Nem semmi, ahogy mondani szokták. De mit csináljak: én kizárólag a vöröshagymaszínű festett hajzuhatagokban és az enyhén fátyolos, meisseni kékporcelán szemekben utazok. Még akkor is, ha a dörzsölt kocsmárosné nem eladó. Tudod, anyám volt festett vörös és égtekintetű.

– Tudják, hogy van virsli? Mindenkinek jár két pár! – toppant elénk az összement egzotikum.

Már nem emlékszem, melyikünkhöz fordult beszéd közben, pedig ez döntő. Úgy hiszem, hogy a Dokihoz szólt elsősorban, de lehet, hogy csak a szegénységem miatt gondoltam úgy. Zavart, hogy a Doki nyilván tele van pénzzel, én meg alig pár dollárral indultam Amerikába.

Folyt. köv.

Szia, Bözsi!

A virslinél hagytam abba. Nos, alighanem mágikus lehetett, mert a tengerentúlra induló gépre már szendvicsként szálltunk fel: a Doki és énköztem az összement virslihercegnő foglalt helyet, vagyis Edit. Úgyhogy 1977. január 13-a, reggel tíz óra óta – idén már majdnem harminckét éve – egyfolytában egymás körül keringünk. De akkor még persze semmit sem sejtettünk a jövőből. Én csak azt láttam, hogy a Doki félénk kísérleteket tesz arra, hogy áthatoljon Edit jégpáncélján. Mintegy véletlenül elkottyantotta, hogy orvos, aztán ügyetlenül kerülgetni kezdte a forró kását. Én még mindig a kocsmárosnéval voltam elfoglalva, de már kezdtem figyelni az Edit körmeire is. Nagyon szép keze volt: keskeny, párnás, hosszú ujjai mint valami pompás tengeri virágállat karocskái úszkáltak, táncoltak a levegőben. A körmei kifogástalanul mandulavágásúak, középen cicásan domborúak, és abban a mély, meggypiros színben izzottak, amit a legjobban kedvelek az összes izgató körömlakk közül. Ha csak ránéztem, máris merevedésem volt. Bolondulok a lakkokért. Képes voltam soványka fizetésemből méregdrága lakkokat vásárolni az éppen ügyeletes kedvesemnek. Szerettem a barna, sőt a fekete körömlakkot is, de a favoritom a dinnyesárga volt, amit Marseille-ben vettem Terinek. (Ő volt az, aki miatt közelebbről megismertem a budapesti közvilágítás oszlopainak szerkezetét.) Szerelmeim útját kiürült körömlakkos üvegek szegélyezik.

Edit persze pontosan tudta, hogy mitől döglik a légy: állandóan az orrom előtt villogtak, úszkáltak a körmei, ahogy egymáshoz préselve lebegtünk New York felé a tömött helyiérdekűn. A következő észrevételem az volt vele kapcsolatban, hogy hihetetlenül nagyméretű melleket visel. A gép fülledt belsejében lekerült róla ugyanis a rémes fehér kardigán, amiben olyan volt, mint egy libáskofa a Teleki téren. Csupán egy fekete, feszes, nyakig zárt trikó maradt rajta, amit úgy dagasztottak a mellei, mint a nyugati passzát a repülőtéri szélzsákot. Komoly gondot okozott nekünk hármunknak, hogy megbirkózzunk az Edit melleinek logisztikai problémáival, mert ha elfordult tőlem, akkor kiverte a Doki szemét, ha pedig felém fordult, akkor nem láttam a tányéromba.

A kocsmárosné jelentősége kezdett elhomályosulni. Azonban újabb bonyodalmak tornyosultak elém, mert Editnek nemcsak én néztem a körmeire, hanem a repülőgép egész férfitársadalma. A leghátsó sorban utazott velünk például egy arab vízvezeték-szerelő külsejű egyén, aki állandóan söröket küldözgetett Editkének a szegény stewardessekkel. Persze fölöslegesen. Elfelejtettem mondani, hogy Edit valami hihetetlen naivsággal barátkozik mindenkivel, körülbelül úgy, mint ahogy a lakodalmakban a gyerekseregbeli kislányok minden bácsi ölébe beleülnek az asztal körül. De abban a pillanatban, amikor megérzi, hogy nőnek tekintik: megfagy.

Helyi idő szerint este fél tízkor, valójában délután fél hatra megérkeztünk New Yorkba. Szörnyen fáradtak voltunk. A vámosok ránk se bagóztak, az útlevél-ellenőrzés is teljesen felületes volt. Ahhoz képest, hogy Pesten még a fülembe is belenéztek, és kiforgatták a zsebeimet, a cipőimet, mert az acél lúdtalpbetét megszólaltatta a csipogót, itt a kutya sem törődött velünk. Ekkor éreztem meg valamit először a SZABADSÁG levegőjéből, és beleszédültem. Hosszú éveknek kellett eltelniük, mire rájöttem, hogy a szabadság is csak egy hazugság a sok közül, amivel a politikusok meg az újságírók etetnek bennünket.

Aztán meg a gazdagság. Hát ugye, 1977-ben Magyarország nem volt egy Kuvait vagy Svájc. Én akkor már bejártam fél Európát, de ilyen méreteket sehol sem láttam. Kezdem ott, hogy amikor kijöttünk a Kennedy repülőtérről, és álmos-izgatottan felsorakoztunk az érkezési oldalon, akkora sárga taxik özönlöttek felénk, mint egy-egy csatahajó. A csomagtartójuk tetején pingpongozni lehetett volna. Ma is a fülembe cseng a diszpécser sípjának állandó visítása, ahogy küldözgette, hívogatta a taxikat. Valami gépesített, bolond Hattyúk tavára emlékeztetett az egész, ahogyan a sárga hajók zajtalanul úszkáltak összevissza a sípszóra.

Én akkor már mindenütt az Edit nyomában voltam, vele szálltam fel a tranzitbuszra, és mellé is ültem, vittem a bőröndjét, meg mit tudom én. Kezdtem tapadni. Az úton aztán, a külvárosokon keresztül a sötét éjszakában, csak jelentéktelen épületeket láttam, meg sok szél sodorta szemetet. Ez meglepett, mert Pesten akkor még tisztaság volt.

A sötétből valami alagúton keresztül hirtelen érkeztünk Manhattan mennyországába. (A Holland-alagút volt, azt hiszem.) Ami persze felkavart, de nem anynyira, mint másnap, amikor napvilágnál minden két-három nagyságrenddel nagyobb lett. Akkorák a méretek ugyanis, hogy pesti házakhoz szokott szem észre sem veszi az igazi dimenziókat, mert a negyedik emeletnél nem merészkedik tovább a megszokás. Cook kapitányról mesélik, hogy amikor megérkezett Új-Zélandra, a bennszülöttek nem értették, hogyan került oda. Hiába állt az öbölben az orruk előtt a kapitány nyolcemeletnyi, húszbálnányi vitorlás hajója, a vidéki tagok szó szerint nem vették észre, mivel semmilyen előzetes tapasztalatukba nem illett bele.

A 46-ik utcában, két sarokra a Broadwaytől volt a szálloda, a Paramount Hotel, ahol laktunk. Annyira volt paramount, amennyire Kádár elvtárs palatinus. Hatalmas embersiló ez az épület, vagy még inkább gigantikus kolumbárium (nem keverendő össze a galambdúccal!), minden felesleges cicoma és luxus nélkül. Szerintem amerikai viszonylatban a garniszálló és a munkásszálló között helyezkedett el. Kopott és működésképtelen volt minden. Baromi hideg volt kint, legalább mínusz húsz fok, ennek ellenére az ablakok csak egyetlen üvegtáblából álltak, a fűtés pedig nem működött. A Doki kihasználta a tudatlanságomat, és nem az ablaknál lévő ágyra telepedett, hanem a szoba belsejében lévőre. Takaró nem volt, csak egy vékony pokróc. Egész idő alatt, amíg ott voltunk, dideregtem a hosszú éjjeleken át. A légkondicionáló az ablakra volt szerelve, és úgy süvített-sütött be résein a hideg, mint amikor az eszkimó kimegy a jégkunyhóból.

Az ablakból sivár látvány nyílt a környező épületek hátsó udvaraira, és bár elég magasan voltunk – legalább a kilencedik emeleten –, a kilátást eltakarták a felhőkarcolók ágaskodó, szürke sírkövei a vigasztalan januári ködben. A panorámából a PANAM épülete foglalta el a legnagyobb darabot. Amikor néhány éve tönkrementek, elégtételt éreztem, mert úgy gondoltam, hogy Isten végre megverte őket a pöffeszkedésükért, amit abban a kurva hidegben el kellett tűrnöm tőlük.

Szóval ez volt a szállásunk, de első este nem sokat törődtem vele, mert amikor befelé jöttük, láttam, hogy a szállóban bár is van. Nem olyan habárféle kocsma, hanem valódi bár. Mondtam Editnek, hogy félóra múlva várom: megünnepeljük a megérkezést. Akkor már elhatároztam, hogy ráhajtok.

A hatalmas épületben úgy szétoszlott a társaság, hogy a kocsmárosnéról már teljesen lemondtam. Nem is láttam egész idő alatt, talán csak egyszer.

Szorongtam kicsit, mert soha nem voltam még bárban, legfeljebb filmeken ha láttam, hogy mi is az. Angolul sem tudtam szinte semmit, mert szokás szerint nem készütem az útra, és amit a középiskolában tanultam, az csak annyi volt, hogy: „On april 4 Lenin arrived at station of SaintPetersburg.” Ha ezt a szöveget elmondom a pincérnek, szerintem kihívta volna az efbíájt, hacsak előbb meg nem fullad a röhögéstől.

Nos, lementem a bárba, ami valójában csak egy sötét helyiség volt bokszokkal. Tök üres volt, és enyhe dohszagot árasztott: a bejáró vidéki vigécek évtizedek óta itt füstölték, pácolták magukat és olcsó kis nőiket, miközben berúgtak annyira, hogy elfelejtsék otthon hagyott, kopott feleségeiket, a gyereksírást, a részletfizetési csekkeket. Amikor már elég részegek voltak, kezdhették Marilyn Monroe-nak nézni az alkalmi ismerősöket, a filléres kurvákat. Cihelődhettek, feltámogathatták kedvesüket a kop-pecs (tisztítói rövidítés a kopottra és pecsétesre) szobákba, ahol a levegőben talán még ott úszott az előző szeretkezés szaga (nyúlfarknyi kis saga, mondhatom!), amit a friss törülköző és a ropogós ágynemű illata sem tudott elnyomni. Ezek a szobák engem valahogy mindig a használt papírszalvétára emlékeztetettek: amibe már valaki beletörülte a száját, és most nekem kell az ajkamra vennem.

A fautánzatú műanyag borítású bár egyetlen dísze egy kis képernyős színes tévé volt, ami nekem akkor a technika csúcsának tűnt. Amerika megint vezet, gondoltam: elküldi a világ színeit a legeldugottabb helyekre is, csak éppen nekünk, magyaroknak nem jut belőle. Ha felidézem, hogy azóta a világ összes szemete bejön a szobámba egy akkora képernyőn, mit a bárbéli nyolcszorosa... És mintha nem érezném, hogy vezetnék bárkit is, vagy hogy a világ megérdemelné, hogy figyeljem.

A vörös szmokingos néger pincér olyan önfeláldozóan sietett felém, mintha én lennék az albán nagykövet. De elküldtem. Valahogy elmutogattam neki, hogy várok valakire. És szorongtam. Sem az árakat nem tudtam, sem azt, hogy eljön-e végül is Edit, vagy sem. Ugyanis női szokás szerint nem mondott semmi határozottat: széna vagy szalma, szar vagy kalaposinas. Felkészültem rá, hogy itt töltöm a hátralévő egy hetet, és innen fogok kielégítetlenül a repülőtérre hajtatni, hátamban a pincér kárörvendő kacajával.

A bár kongott az ürességtől. Egyedül voltam a pincérrel, aki hol engem nézett unottan, hátha vetek neki egy kósza megrendelést, hol a tévét. Fáradt voltam a hosszú, elgémberítő repülőúttól, a sok benyomástól, az időkülönbségtől. Már bántam, hogy meghívtam Editet, mert mi szükségem van nekem arra, hogy itt szobrozzak, mint Péntek a szigeten, várva a kannibálokat? Mi sülhet ki ebből a randevúból? Legjobb esetben egy csomó költség.

Csak hát a kukacom! Harminchárom éves korában az embert inkább a farka irányítja, mint az esze. Legalábbis engem. (Hacsak nem akar mindenáron fölfüggeszkedni a száraz fára.) Edit becsületére legyen mondva, alig vártam negyedórát. Ennyi fárasztás minden hímnek kijár, mert mi lenne, ha csak úgy odarohannának a nők minden randevúra? Nem öltözött át, annyira azért nem voltam fontos. Ugyanaz a medvekardigán, rendőrcsizma. Semmi smink. Nyilván ő is kidöglött már addigra. Tulajdonképpen még szép tőle, hogy lejött. Viszkit rendeltem, mert ez volt az egyetlen ital, aminek a nevét ki tudtam mondani. A pincér térült-fordult, mintha az élete függne ettől a megrendeléstől. Tudtam, hogy mindez csak színjáték. Zavart is. De azért hatott rám. Növelte a bátorságomat Edit előtt, mert most én voltam a férfi, aki rendel egy bárban. Egy Philip Marlowe szabadságon.

Nehezen indult a párbeszéd. Talán csak tíz órája ismertük egymást, és most itt ültünk szorosan egymás mellett, mert még működött bennünk a repülőgépülések nevelte fegyelem. Fogalmam sincs, hogy miről beszéltem, és mit válaszolt ő a lényegében semmire. Annyit láttam csak, hogy bizonytalan. Egyáltalán nem egy olyan harminckét éves nő, aki gyakorlottan játssza a légypapír szerepét. Azt is láttam, hogy nem a szex hozta le a kilencedik emeletről. Idáig jutottam, és nem tovább. Gőzöm sem volt, hogy mik a szándékai, vagy mit gondol rólam.

Hoppá! Nem mondok igazat! Történt valami a gépen, ami nem ment ki a fejemből. Tudod, az amerikaiaknak zseniális határrendészeti elveik vannak. Belépés előtt ki kellett tölteni egy adatlapot a gépen, amin a következő furmányos kérdések voltak angolul: Elmebeteg-e ön? Vagy valaki a családjában? Van-e önnél kábítószer, fegyver? Tagja-e hazájában valamilyen politikai szervezetnek? Stb., stb. Elképzeltem, hogy azt válaszolom, hogy egy elmebeteg szakszervezeti bizalmi vagyok, tíz kiló heroin van nálam, valamint a kedvenc géppisztolyom. Mindezt angolul írták, olyan jogi szakkifejezésekkel, amiket soha az életben nem hallottam még, de szerintem az amerikaiak többsége sem.

Szegény Edit tanácstalanul forgatta a cédulát, míg nekem volt annyi eszem, hogy minden kérdésre nemet kell írni, bármi legyen is az. Egyébként oda is volt nyomtatva. Nyilvánvalóan nem azt kérdezik tőlem, hogy akarok-e indulni az elnökválasztáson. Bár arra is nemet mondtam volna, amilyen szerény vagyok.

– Maga tudja, mit kell beírni? – kérdezte szegény Edit tanácstalanul, mire én magabiztosan válaszoltam:

– Olyan bunkónak nézek ki, aki nem tud kitölteni egy űrlapot? Értelmiségi lennék én, vagy mi az isten!

– Ó, látom én azt, nem is arról van szó – válaszolta mentegetődzve, és úgy nézett rám alulról a nagy fekete szemével, mint második elemiben a jó tanuló kislány a föléje hajló tanító bácsira. Nem hallottam ki a hangjából sem iróniát, sem elbizonytalanító mellékzöngéket. Nem húzta össze a szeme sarkát az elfojtott kuncogás, nem rándultak meg ajkai egy millimétert sem.

Elszégyelltem magamat. Ki ez a nő? Hogy lehet ennyire romlatlan? Vagy vak. Elég jó véleménnyel vagyok magamról, de tudom, hogy nem látszom értelmiséginek. Legfeljebb valami kikupált lakatosnak vagy ilyesminek. Átkozottul rosszul öltözködök ugyanis. Ötletszerűen szoktam ruhát vásárolni, és amim van, azt sem tudom hordani. Mentségemre szóljon, hogy egyáltalán nem bíztam el magam attól, hogy kifejezte nagyrabecsülését. Úgy forgattam magamban ezt a tényt, mint egy idegen testet, mint egy lövedéket, ami ahelyett hogy megölt volna, furcsamód még a javamra szolgálhat, mint az a rozsdás szög, amit vashiányos emberek az almájukba szúrnak. Hamarosan be is tokozódott, és elfelejtettem egy időre. De most, amikor ott ültünk szorosan egymás mellett, valahogyan táplálni kezdett ez a megjegyzés.

Az üres bárban még mindig csak mi ketten ültünk a leghátsó bokszban, pedig helyi idő szerint már legalább tizenegyre járt. A pincér addigra már teljesen leszokott rólunk. A tévé tenyérnyi színes világát bámulta vallásosan. Pedig az a világ lényegében ugyanolyan volt, mint ami körülvette őt és a bárt: szürke, hideg és nyomasztóan nagy. Ha olcsóbban akarja megúszni, helyette akár az ablakon is kibámulhatott volna a tompa fényű utcára. De ő inkább a tévét nézte rendületlenül, mert az megtévesztően és harsogóan színes volt, vidáman magabiztos. Azon a kicsiny felületen legalábbis, amin át a pincér – álmos tekintetének fonalán – a fogyasztásra szánt művilág sekély mélységeibe ereszkedett.

Úgy éreztem, hogy itt a pillanat, most kell feldobni magunkat valamivel, különben mi is nyomban a tévét fogjuk bámulni. Egy laza mozdulattal hirtelen átöleltem a derekát, kicsit magamhoz húztam, hogy beleszuszoghassak-beleszagolhassak a nyakába, aztán ugyanazzal a kezemmel végigsimítottam azt a fontos vonalat, ahol a szoknya és a trikó találkozik. Éreztem, ahogy kihúzta magát, és megfeszült az inzultustól, ahogy megpróbált eltávolodni tőlem a felsőtestével. Majdnem cigányútra ment az utolsó kortya is. Úgy tettem, mintha vissza akarnám vonni a kezemet dereka asszonyosan telt és puha felém eső oldalára, hogy mintegy illedelmesen visszavonuljak, de megjátszva, hogy vonakodása miatt tilosba tévedt a kezem, becsúsztattam a tenyeremet a szoknya és a trikó közé a babalukak táján. A nők bőre ott a legfinomabb: a két babaluk között. Mellesleg mindnek fáj egy kicsit a dereka, és ha a babalukakat eltalálom, akkor két legyet ütök egy csapásra: nekem mennyei élvezet, mert az ott a bőrök bőre, neki meg csillapítja a fájdalmát. Folyt. köv.

Háj, Bözs!

Jól mondod, hogy az előző bekezdés úgy himbálódzik a semmiben, mint a levágott ember kötele. Olyanok is voltunk ott a bárban mi ketten, mert Edit arra készült, hogy disszidál: várta a nagy üres préri, ahol ritka bölény a remény, én meg bárhol vagyok, úgy érzem magamat, mintha éppen most vágtak volna le. Vak vezet világtalant alapon kapaszkodtunk egymásba. De ő még tartotta magát:

– Hogy képzeled – nyögte halkan, nehogy a pincér is meghallja, és kisiklott az ölelésemből.

– Hogyhogy hogy képzelem? Bárban lennénk, nemdebár? – válaszoltam a hagyomány tekintélyére hivatkozva kirobbanó nyelvi leleménnyel a fülébe brummogva, de kissé bosszúsan, mert nem szeretem a tiszteletköröket.

Megkeményedett a csönd közöttünk, mint a Technocol Rapid a levegőn. Éreztem azonban, hogy nem siklott olyan messzire a teste, mint amennyire az ülés megengedte volna.

– Gyönyörű vagy – nyögtem, és az őszinteségtől összefolyt a könnyem, a mosolyom és a látásom is. Egy ilyen mondatban mindig van egy adag kényszer és görcsös behódolás. Legalábbis én ilyenkor azt érzem, hogy akaratom és eszméletem ellenére behódolok valami előtt, ami ugyan gyönyörteljes, de egyben megfoszt a szabadságomtól is. Kiszolgáltat és lefokoz. Kinyújtott nyelvvel lihegő pincsikutyát csinál belőlem. Ráadásul én ha ilyet mondok, akkor az úgy is van, nemcsak az óvszer fickándozik a zsebemben. (Nem is volt nálam, mert az AIDS akkor még valahol Afrikában készült a jelenésére.)

Láttam, ahogy a mondat eltalálta. A ravaszabb nőstények tudják, hogy nem szabad elárulni magukat, de éreztem, hogy szinte észrevétlenül elernyedt, kisimultak megfeszített arcvonásai, majd feltűnt rajta az az egészen halovány, levegőbe sugárzott mosoly, ami nem szól senkinek, de kozmikus, mint amikor a kelő Hold boldog.

Hagytam, hadd élvezze ki a pillanatot, és közben a folytatáson törtem a fejem. Semmi értelmes nem jutott az eszembe. Ezért aztán kisvártatva egyszerűen magamhoz húztam, és belecsókoltam abba a puha gyerekszájába. Alig kaptam levegőt a meglepetéstől. Ahelyett, hogy leütött volna a poroltóval, vagy segítségért kiabált volna, engedelmesen tartotta az ajkait, és a derekát is be tudtam törni már. De az egész csók olyan volt, mintha egy kislány álmodta volna az első menzesze előtt. Megint olyan érzésem volt, hogy eltévesztettem a házszámot. Én egy vérbő vámpírhoz voltam hivatalos, és helyette egy óvodába csöngettem be. Lassan kiemeltük a fejünket a kábulatból, és máris ott tornyosult a hogyan tovább. Mindkettőnknek voltak szobatársai, tehát haza nem mehettünk.

Még dadogtam pár őszinte bókot néhány centiméterrel távolabbról, amiket azonban már úgy söpört be, mint egy jó befektetés kamatát. Hamarosan fizettem, és elindultunk felfelé.

Arra számítottam, hogy az éjszaka hátralévő részét a Dokival töltöm a lábszagú sötétben, a vigécek vájta ágygödrökben. A liftben még tettem ugyan néhány tétova kísérletet arra, hogy Editet megerőszakoljam, de olyan könnyedén hárította el, mint amikor a mozdony szele előtt meghajlanak a fűszálak. Már teljesen ura volt a helyzetnek. Felértünk az emeletünkre. Én kábán mentem mindenütt utána, azt sem tudtam már, melyik a szobám. Odaértünk az övé elé, és már majdnem azt mondtam, hogy jó éjszakát, amikor kinyílt az ajtó, és kilépett a szobatársnője. Mi pedig ott álltunk leplezetlenül összetartozva, mint a kulcs meg a lakat. Azt hiszem, az döntötte el a kérdést, hogy Edit nem tudta, hogy miképpen küldjön el, ráadásul meg imponálni is akart a szobatársnőjének azzal, hogy sikerült máris hazahoznia egy levadászott hímet.

Bemutatkoztam, majd hamarosan tovább ittunk a csúnyácska fogorvosnő társaságában. Csúnya volt, de fiatal és irigy. Énnekem pedig már kezdett mindegy lenni, hogy kivel jutok el az üdvösséghez, csak egyetlen kikötésem volt, hogy semmiben ne hasonlítson a Dokira. Kiürült azonban az az üveg is, amit a fogorvoska hozott magával még az óhazából, nehogy szárazon vetődjünk partra a nagy és alkoholszegény USA-ban. A két hölgy élénk érdeklődést mutatott a további fogyasztás iránt. Valaki azt tanácsolta – gondolom, Edit kezdte gyakorolni magát a rajtam szerzett hatalomban –, hogy menjek le, és vegyek valahol még italt. Nekem volt ugyan egy bátortalan megjegyzésem arról, hogy hol kapok én éjjel tizenkettőkor italt, de kinevettek, mondván, hogy ez nem szocializmus, itt éjjel is minden nyitva van. Különben is, én vagyok a férfi, oldjam meg.

És lőn. Félig részegen kimentem a Broadwayre, pontosabban keringtem a szálloda körül, mert féltem eltávolodni. Hátha nem találok vissza. A Leninről tanultak ugyanis, kiegészítve az októberi forradalom forróbb pillanatainak angol nyelvű bemagolásával, aligha tették volna lehetővé, hogy kérdezősködjek.

Olyan forgalom volt az utcán, mintha farsang lenne. Fényárban úszott minden, a járókelők is, akik azonban elhaladtukban valami miatt sötét tekintettel mérték a flasztert maguk előtt. Rengeteg sok autó jött-ment feltűnően lassan, halkan és méltóságteljesen, ami éles ellentétben állt azzal, hogy az emberek még most is inkább komoran sietni látszottak valahová. Volt valami az elszántságukban, ami a kamikázék eskütételére emlékeztetett.

Lehetett fél kettő, és nagyon hideg volt, de teljes erővel működött minden. A Times Square környékén laktunk, a 46-dik utcában. Akkor még ez volt a színházak, nyilvánosházak, masszázsszalonok kerülete, úgyhogy nem döbbentem meg azon, hogy lépten-nyomon néger suhancok szórólapon kínálták a tízdolláros lányokat. Amin megdöbbentem, az az volt, hogy még pénzt is osztogattak az utcán. Valami mosoda hirdette magát egy szórólapon, és a lapra – már nem tudom, miért – egy valódi egycentes volt ráragasztva. Még ma is megvan. Akkor kezdtem kapiskálni, hogy itt valahogy másmilyen mértékkel mérik a gazdagságot, mint nálunk, ahol háromévente kaptunk hetven dollárt egy nyugati útra. Szinte minden üzlet nyitva volt: a lendkerekes autótól a fogkefén és az örömlányokon át a Bibliáig minden kapható volt kora éjszaka. Nemsokára találtam egy italokra szakosodott üzletet.

Beléptem, és elállt a lélegzetem a kínálat láttán. Itallal el voltunk látva a szocialista földi paradicsomban is, de ami itt volt, azt hirtelen át sem tudtam tekinteni. Egri bikavért kértem, és képzeld: az is volt. Pedig azt hittem, hogy ezzel padlóra küldöm a srácot, aki az üzletet őrizte. Egy dolog bántott csak: elég tehetetlen voltam, szinte csak mutogatni tudtam, de mindez semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Nem nevetett ki, de nem is törődött velem. Meg sem kísérelte, hogy segítsen. Mintha csak annyira léteztem volna, mint amennyi a kezemben tartott bankjegyen lévő számtól kitelt. Szerintem azon sem döbbent volna meg, ha valami két lábon járó százdolláros tért volna be hozzá.

Ahogy visszaértem a szállodába, az események felgyorsultak. A két nő mintegy patthelyzetben próbált meg osztozkodni rajtam, amíg távol voltam.

Nem jutottak semmire.

Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy aki veszít, annak el kell hagynia a szobát egy jó időre. Éjjel, mínusz húsz fokban egy hosszú utazással a hátunk mögött ez nem volt túl hívogató. De engem szinte már nem is érdekelt a végeredmény: aligha tudok ugyanis kellemesebbet elképzelni, mint talpraesettségem biztos tudatában megérkezni két kiéhezett nőstény közé a kellemesen meleg szállodaszobába, ahol nemes versengés kezdődik férfiúi képességeimért. Gyanítom, hogy már nem voltunk egészen józanok. Editnek egyszerre csak az a furcsa ötlete támadt, hogy megmutatja, milyen szép ruhácskákat hozott magával. Azt mondta, bemegy a fürdőszobába átöltözni. Ha józan vagyok, akkor talán eltűnődtem volna azon, hogy miért kell éjjel egy óra körül átöltözni egy amerikai munkásszállón. De hát addigra már megtanultam, hogy a nők gondolkodásmódja meghaladja a felfogóképességemet, és ezért átsiklottam a megfejtésen.

Egyedül maradtam a csúnyácska fogorvosnővel, akivel addigra már tegeződtünk. Néztünk egymásra a tetemes alkoholtömegen keresztül, mint a spirituszban úszó sziámi ikrek a szertárban. Ha akartam volna, sem tudtam volna beszélni már. Egyszerűen elkaptam, és szájon csókoltam. Ha egy nő engedi magát szájon csókolni, akkor már csinálhatsz vele, amit akarsz. Én pedig már nagyon akartam. Nem nagyon örültem a csóknak, mert ahhoz nem volt elég szép, sőt! De az ember a cél érdekében feláldozza magát. Úgy adta át magát nekem, mint ahogy egy minyon vagy valami puha cukrászsütemény olvad el az ember szájában magatehetetlenül. Előttem is elsötétült a világ, és mivel így nem láttam őt sem, teljes volt az illúzió, hogy a világ legjobb nőjének a szájában kotorászok a nyelvemmel.

Szegényke úgy kapaszkodott belém, mint vesztes a vigaszdíjba. Szerintem legalább öt éve nem nyitott rá senki. A tompa, puha kábulatban már én sem gondoltam semmire, csak tettem a dolgom. Miközben faltam, kezdtem felhúzni a szoknyáját a derekára. Tehettem, mert úgy csimpaszkodott rám, mint majomkölyök az anyjára. Végre sikerült a bugyi korcát megtalálnom a felhúzott szoknya szövettömege alatt. Bedugtam a kezemet, és azt a vöröslő vonalat, amit a szoros alsónemű vág a nők hasába, végigsimítottam a kezem fejével. Nem tudom, miért van az, hogy minden nő bugyija bevág. De annyi bizonyos, hogy szinte mindegyikük első dolga az, ha lehúzzák, hogy megsimogassák a saját hasukat. Persze ezt már csak a megszokás alapfokán teszik, nem a viszony elején, de érdemes figyelni az ilyen apró nüánszokra.

Nos, miközben továbbra is főként a nyelvünkkel ismerkedtünk, én haladtam tovább abba a meleg bozontba, ami azt a nagyon lényeges picinyke szervet rejti. Itt van ugyanis a női lélek kulcsa, ez a férfiszemmel általában elhanyagolható méretű utánzat, ami valamikor, amikor még talán az óceánokban úszkáltunk, ugyanakkora lehetett, mint a férfiak megfelelő szerve. Mondanom sem kell, hogy óvatos ujjaim el-elakadtak abban a kemény szálú afrikban, ami az ilyen fiatal, vélhetően örmény hölgyek vénuszdombján tenyészni szokott. Az egyik legfontosabb technikai probléma az előjáték során, hogy a türelmetlen hím, miközben ujjaival keresgéli a vagina felső sarkában az általában jelentéktelen méretű csiklót, szóval átfésülés közben ne tépje ki az összegubancolódott pinaszőrt. Egy igazi lovagnak ez nem okoz különösebb gondot, bár kell hozzá némi Szent Imre-i önmegtartóztatás. A primitívebb hímek azonban ilyenkor egyszerűen befeszítik az ujjukat a gubanc alá, és feltépik. Azután persze csodálkoznak, hogy a nőstény sikoltozva és átkozódva kiugrik a karjukból. Én minden ilyen férfiúnak betekerném leukoplaszttal a farkát, és azután szép lassan lehúznám róla. Ez megtanítaná őket arra, hogy egy úriember hogyan bánik az afrikkal.

Nos, ott hagytam abba, hogy óvatosan kibogoztam a szándékaim útjában álló szexuális gordiuszi csomót, és majdnem azonnal rátaláltam a peckes kis csiklóra. Meg sem kellett nyálazni az ujjamat – bár összetekeredett nyelvünk miatt ezt amúgy sem tudtam volna könnyen megtenni –, mert szegény kis elhanyagolt fogorvosnő már teljesen átázott. Szinte lucskos volt az izgalomtól. Felszabadultan siklott le a kezem végig a vágásán, aztán visszafelé a mutatóujjam finoman becsúszott abba a nyálkás kis alagútba, amiért az egész cécó folyt. Beakasztottam a mutatóujjamat, és enyhén felhúztam, hogy összenyomódjon a csiklója, és megfeszüljön kissé a hüvelye.

– Úristen, de jól csinálod – nyögte, miközben levegőért kapkodva egy pillanatra levált a szájamról.

Besöpörtem a nyereményemet, és talán már vissza is buktunk volna egymásba, ha nem hallom meg, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, és belép Edit. Erre valahogy szétváltunk egymástól a fogorvoskával. De elég vontatottan, mert én háttal álltam az ajtónak, és mind a két kezem meg a szám tele volt egy másik nővel. Nyúltunk hát, mint a rétestészta. Attól gyorsultam csak fel, hogy alkalmi partnerem szeme kikerekedett, és meredten bámult a vállamon keresztül. Megfordultam.

Uramatyám! Ott állt maga Liz Taylor ezen a kietlen tanyán, ebben a sokemeletes kéjsilóban, mint maga Vénusz a fatimai domboldalon! Csak nem libapásztorok néztek fel rá, hanem két nyomorult, két kiéhezett pária. Egyszerű kis estélyi ruhának álcázott kombiné volt rajta, a középkori fürdőslányok praktikus viselete, de a melleinél buggyosra behúzva, ahogy az első császárság kori párizsi hölgyek empire szabásán volt szokásos. Csak nem fehér és átlátszó muszlinból varrták, hanem bikavadító vörösbe hajló rózsaszínből. És nem lett volna Edit az Edit, ha a szoknya alsó szegélyét nem tarkították volna apró fehér pettyek, mint a kislányok hálóruhácskáját. Ez aztán a kentaur! Alul kislány, felül fürdőskurva! A mellei úgy dagadtak, hogy minden pillanatban várható volt: a cérnavékony kombinépántok sikítva elpattannak a súlyuk alatt. És a cipŐŐŐ! Az az őrjítő, tizenöt centis, bíborvörös stilettó! Aminek az orra rafináltan dekoltált, a rüsztjén kacér kis masnival, hogy vérvörösre festett hüvelykujja, ez kis gonosz nyelvecske éhesen kikukucskálhasson belőle!

A cipőket talán még a nőknél is jobban szeretem. Egész képgyűjteményem van belőlük ma már, mert hamarabb kapok merevedést tőlük, mint egy közepes nősténytől. Nincs az a női csípő, ami olyan lágyan és mégis olyan borzongatóan agresszíven futna le, mint egy magasított talpú tűsarkú cipő sarokrésze.

Edit úgy tett, mintha észre sem vette volna, hogy mit zavart meg. Csak mosolygott elnézően és bánatosan a torkoskodókra, mint egy nevelőnő, majd elfordult. De nem szeméremből, hanem hogy megmutassa pompás kancafarát, ahogy ring a lépései nyomán felkavarodó, ide-oda csavarodó, örvénylő kombiné alatt. És persze a lábát! A lépő lábát, amin úgy szaladgált föl-le a vádli, a vágy hőmérője, mint egy ejakulációs gejzír az öröm ritmusára. Na és a sminkje! Szempillái, a kacér kis karomszirmok egy húsevő virágon, úgy kunkorodtak, hogy nem lehetett nem felakadni rájuk. (Anyám seprűzte a nyakamat hosszú szempilláival, amíg fel nem serdültem. Hogy szerettem! Végre, amikor tizennégy évesen megint kértem tőle egyszer, pofon vágott. Ma már értem, miért!) Szemhéján a bűn halványkékje minden pillanatban felvillant, ahogy a húsevő virág jóllakottan bezárult, majd csábításra éhesen újra nyílt. A frizurája lollós, mintha most jött volna a fodrásztól, pedig hát tíz órát szorongtunk a gép büdös levegőjében, meg a New York-i öböl sós párája is jócskán megviselhette. Szerintem a győzni akarás göndöríthette újra ilyen rövid idő alatt, a sikerszomj hajcsavarói pödörték a szerelem hullámaiba a félhosszúra vágott haját, amíg én a fogorvoskát vigasztaltam. De a szemöldökéről még nem beszéltem! (Látszik, hogy öregszem, már nincs érzékem a fontos részletek iránt.) Ma ugye minden nő szemöldöke olyan, mint a Grock bohóc szeme köré rajzolt két fehér parabola, ami csodálkozva fölszalad a homlokuk közepére, már akkor is, ha csak a MÁV-menetrendre gondolnak. Gyilkos eszközökkel cérnavékonyra csipkedik ki, és ettől olyan ártatlanul csodálkozó nagy tekintetük van, akár egy skinheadnek, aki Kantot olvasó cigányt lát az aluljáróban, Dávid-csillaggal a nyakában. Edit szemöldöke ezzel szemben két vastag buja szőrcsík volt. Szemérmetlen bozont, reklámszerű fanszőrzet.

A fogorvoska hirtelen megszűnt létezni. Kábán elindultam Edit felé, aki úgy várt már a fürdőszoba ajtajában, mint Napóleon a bojárokat Moszkvában. Ahogy közeledtem felé, megéreztem az illatát is, a heveny tisztasággal vegyes pézsmaillatot, és hagyta, hogy a csípőjére, ezekre a hívogató vánkosokra tegyem a kezem. Annyira kába voltam, hogy nem is húztam magamra. Erre ő dőlt nekem, és én lassan felkeményedve, megerősödve már a száját kerestem. Elmerültem benne, ebben a szerelmi termálban, személyre szabott kádfürdőben, és éreztem, ahogy a lábam kisujjától lassan egyre följebb és följebb kúszik bennem a mámor. Összeolvadtak körülöttem a fogorvoska, anyám és Liz Taylor.

Mire nagy nehezen szétváltunk – összeragadtak már az ujjaid a pillanatragasztótól? –, a fogorvoska eltűnt: föladta a versenyt. Talán a kudarc, talán a két nő között stikában megkötött egyezség űzte el, nem tudom. Ahogy haladtunk befelé az éjszakába, egyre gyakrabban volt ugyanis filmszakadásom. Meg ugye harminckét év nagy idő, még akkor is, ha az emlék úgy lüktet ki belőlem, mint érvágott csuklóján a vér.

Folyt. köv.

Yahoo, Bözske!

Várod, mi, a folytatást? Ez ugye nem az a sápadt történet, mint amihez szokva vagy?

Edit kijelentette, hogy újra átöltözik. Kiment megint a fürdőszobába. Én egy rántással együtt húztam le a trikómat, az ingemet és a pulóveremet is, mert már nagyon türelmetlen voltam. Lehámoztam a maradék göncöt is magamról, de legnagyobb rémületemre akkor láttam csak meg, hogy a farkam álmosan bámul le küklopsz-szemével két göcsörtös nagylábujjamra. És nem volt egyáltalán óriás méretű. Pedig belül úgy éreztem, hogy szuronyrohamot megszégyenítően eleven: döfi a célt már jó előre. Ma már tudom, hogy ez az úgynevezett virtualitás. Akkor csak arra gondoltam, hogy egyszerűen impotens vagyok. De nem keseredtem el, mert eladdig ilyesmi még nem fordult elő velem. (Bár a halált fogadnám majd ilyen tudatlan derűvel!) Gondoltam, egy kis kézi vezérlés, rutinos rövidvágta majd helyrehozza a hibát. Tréningeztem tehát valamennyit, és istennek hála, kis szolgám olyan lett, mint a táskarádió antennája: meglepően megnyúlt, és akár a meggymagot is pengve kilőtte volna az ablakon, ha éppen nyitva lett volna a nagy hidegben. Ekkor lépett be Edit. Elhűlve láttam, hogy csakugyan újra átöltözött: testre simuló, nagy kék virágos pongyola volt rajta, elöl, a mellén túlméretezett fodrokkal, amiktől hatalmas emlői olyanok lettek, mint a felhők dunnái mögé rejtett teliholdak.

Elképedtem.

De fel is dühödtem. Én itt készülök, sminkelem magam, ő pedig megint kitér, újabb akadályokat gördít. Föléje guggoltam hát, majdhogynem ráültem a hasára, és korántsem fürge ujjaimmal bontogatni próbáltam rajta a dekoratív gubancot. Ezek a ruházati rémálmok! Melltartókapcsok, cipzárak, kötők, szalagok, fodrok! Nemi életem gátfutásának nevetséges kudarcai! Mintha minden nő egy őrült szabó lánya lenne, akinek a kezét csak az nyerheti el, aki kiismeri magát az atya furfangos csapdáin, ördöglakatjain. Közben éreztem, hogy a rejtvényfejtéstől lankadni kezd alig helyreállított férfierőm. Nem elég, hogy ügyetlen vagyok, még tehetetlenné is válok hamarost, ha nem tudom időre kitekerni ezt a nemi Rubik- kockát! Megdühödtem, és – fogd, ahol éred – egyetlen rátással a köldökéig széttéptem rajta az összekuszált pongyolát. Csak azért nem mélyebben, mert az ágyékán ültem. Tulajdonképpen egyáltalán nem akartam bántani, de attól féltem: drámaian kiderül, mennyire nem vagyok már felajzva. Régen tudom, hogy a kandüh és a macsós harag közlekedőedények, amikben a férfierő úgy emelkedik-süllyed, áramlik ide-oda, mint a dagály. Ebben reménykedtem. (Talán csak a gyász, ami ott vonyít lelkünk egyik penészes zugában, mint kölyökkutya a tűzijáték alatt, csak az képes nagyobb magvetésre rémületében.) De szegény jövendőbelim akkor még mit sem tudott az én bonyolult lelkemről. Egy pillanatig dermedten hallgatta, ahogy öklömbe markolt fodrai nyomán sivít a drága habselyem, akár a sziréna, majd dühödten megpróbált felülni alattam.

– Vadonatúj volt! A múlt héten vettem! Spanyol import volt, maga bunkó!

Visszalöktem, mert még nem végeztem. A tőgye úgy hullámzott a lökéstől, mint lavórban a víz, ha óvatlanul meglököd a térdeddel. Két csöcse kancsalul ugrált jobbra-balra, mintha riadtan keresnének segítséget a szoba átellenes sarkaiban. Nyitott szájjal bámultam a jelenésre, akár Luther az ördögre. Kezdtem újra érezni, hogy van még remény: lankadt kedvem új távlatokra talál! Megszállott a kísérletezés démona, és az az eredeti ötletem támadt, hogy lökök még egyet rajta, csak hogy lássam makrancos emlőit serényen futkározni ide-oda, amikor azt éreztem, hogy valaki hátulról megtaszít, és kifelé fordít az amúgy sem túl széles ágyból. Arám ugyanis valahogyan kiszabadította egyik lóerős combját alólam, és orvul felborított. Talán nem akart mást, csak felülni, hogy fodrai romjait megsirassa, és a kárt felbecsülje, de ettől én fejjel előrezuhantam. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy az utolsó pillanatban elkapjam az ágyterítő lecsüngő sarkát, és így kifordulva nem a padlóra zuhantam fejjel előre, hanem csak őmellé, az ágyra. Ez a mentési gyakorlat igazán becsületemre válhatott volna akár egy ejtőernyős kiképzésen is, de sajnos közben bal térdem óhatatlanul felemelkedett, vagyis térddel orrba rúgtam a felülésbe emelkedő kedvesemet. Edit persze némán visszahanyatlott, mint a sörét tépte fácán, és most ott feküdt szégyentelenül kitárva, szepegve és ijedten. Én ebből káromra mit sem láttam, mert fejemet a párnákba fúrva kábán örvendeztem, hogy végre szilárd helyzetbe kerültem. Valami rémlett ugyan, hogy ez nem volt teljesen természetes folyamat, de tulajdonképpen semmi sem volt az ezen az éjszakán, úgyhogy beletelt egy kis időbe, mire Edit riadt szepegése átszivárgott hozzám a csönd falán keresztül.

Kicsit aludhattam is, azt hiszem. Annyit érzékeltem most, hogy áll a szoba közepén egy vadidegen, de mindenesetre kozmikusan szép meztelen nő, és két kezében valami kék rongyot szemlél hüppögve. A Pietŕ jutott eszembe róla, de abban az állapotában, amikor még egy hazánkfia nem zúzta be, nem törte le kalapáccsal Mária orrát. Gondoltam, megvigasztalom, mert nem szenvedhetem a női könnyeket.

– Mi baj van? – kérdeztem lényegre törő ostobasággal, és halvány szorongás kezdett derengeni bennem, hogy valami közöm van a rongyokhoz.

– Mi lenne? Az, hogy eltépted… – és tehetetlenül leejtve mind a két karját patakzó könnyein át úgy nézett rám, mintha róla írták volna: stabat mater.

Amit közölt, annyira szabatos és olyannyira gyenge, mondhatnám, pillekönynyű kifejezés volt arra a borzalomra, ami történt, hogy úgy ébredtem rá tettem teljes súlyára hirtelen, mintha az én arcomba vágtak volna kalapáccsal. Teljesen felébredtem. Akárha magamat hasítottam volna ketté, úgy értettem meg most a rongyokra tekintve, hogy a bőre és a bőröm alá nyúló közünk van egymáshoz. Mintha a szétszakadt szövet egyben lerombolt volna valami gátat is közöttünk. Vagyis csapdába estem. A legősibb, dupla fedelű verembe, ami létezik: a lelkifurdalással vegyes szerelemébe.

– Ne bőgj már! Majd holnap veszek másikat! Elég rá húsz dollár? – kérdeztem szorongva, mert fogalmam sem volt se a pongyola értékéről, se az árakról. És egyébként is, ez volt az összes vagyonom. Akkor még nagy pénz volt húsz dollár. Talán a havi fizetésem fele.

– Ilyet itt nem lehet kapni! És annyira szerettem… Direkt az útra vettem.

Folyamatosan hulló könnyei sem tudták elfelejtetni velem, hogy párbeszédünk kezd a meghitt, ősi alkudozás vágányára visszasiklani. Utolsó szavai már szinte olyanok voltak, mintha az anyjának vagy egy barátnőjének mesélné némi restelkedő büszkeséggel, de mély női részvétre is számítva a csapást. Észrevettem már régebben is, hogyha egy nő lelke igazán kinyílik feléd, akkor megszűnsz számára nemi lény lenni. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy tudja: fölragadtál a légypapírra. Időnként meg-megrebbenve csapkodsz még a szárnyaiddal, de tulajdonképpen csak egyre mélyebben ásod bele magad a ragasztóba.

– Tudod, mit? Azt hiszem, elég lesz tizenöt is…

És már úgy tette le a meggyalázott pongyolát a karosszék hátára, mint a sipista, aki diadalmasan kiteríti nyerő lapjait. Ez már igazában nem érdekelt. Halványan átfutott ugyan rajtam, hogy amit közölt, az a markecolás éles ellentéte, és hogy igazában nagyon, nagyon jót jelent, de talán most, amikor írom, jobban értem, mint akkor. Akkor csak átmelegített belülről kifelé, és kioldott. Beljebb fúrtam magamat tehát a cihákba, és elaludtam.

Kedves Barátném!

Remélem, elégedett vagy megismerkedésünk történetével. Aggódnod sem kell, hogy valami teológiai tisztességtelenség történt azon az éjszakán. Ha beszélsz Jahvével, megsúghatod neki, hogy akkor még nem háltuk el a frigyünket. Hozzá kell tennem – ha pontos akarok lenni –, hogy sajnos. Tulajdonképpen semmit sem szerettem volna jobban, mint legalább hatszor konzumálni, hogy a magam módján elmondhassam: Consummatum est. De az ördög nem engedte.

Kilenc napig voltunk New Yorkban, de azalatt alig láttam arámat. Éppen csak intettünk egymásnak, ha valahol távolról megláttuk egymást a szállodában. Tervezett disszidálásával volt ugyanis elfoglalva: rokonai közvetítésével felderítette a terepet. Hogy mégsem maradt kinn, annak talán csekélységem is közreműködője volt. Úgy látszik, hogy kissé sprőd udvarlásom meggyőzőbben hatott rá, mint a teljesítményem. Vagy talán csak megijedt az amerikai közszellemtől. Ugyanis a rokonai elvitték bingózni valami alagsori közösségi házba, magyar imaterembe vagy mit tudom én, hova, a 72-dik utcába. Mikor kilépett a taxiból – ja, már emlékszem: az Árpád Hall előtt –, talált a latyakban öt dollárt. Már ez felkavarta távolra szakadt honfitársaink kedélyét. Napokig közbeszéd tárgya volt közöttük a hihetetlen történet. Volt, aki felhívta Pestet, hogy elújságolja, milyen ördögi szerencse érte az új magyar lányt.

Bent aztán tombolt a tombola meg a humanizmus. Hogy játszani tudjon (hat dollár volt a beugró), valaki ingyen felajánlott neki egy dollárt meg az összes addigi nyereményét: egy kis alakú törülközőt. Persze névtelenül. A közösség nevében. Álcázva. Editnek pedig fel kellett állania mindenki előtt, és megköszönnie a nagylelkű adományt. Később az alagsorban ebédet is felszolgáltak: húslevest és rántott bécsit rósejbnivel, édesített savanyú uborkával. Azt hiszem, kissé riasztónak tűnhetett Editnek, hogy hatezer kilométert kellett repülnie, hogy ugyanolyan – vagy rosszabb – vasárnapi ebédet egyen, mint itthon. Meg persze az IBUSZ-csoportba beépített BM-es is barátian félrevonta, hogy kifejezze őszinte aggodalmát. Nem mintha tehetett volna bármit, ha Edit meg akart volna pattanni, de mégis. Nyilván félt, hogy beköpi a másik BM-es, ha nem teljesíti előírt kötelességét. Ugyanis már Pesten feljelentették a kedvesemet, úgyhogy alig értem, hogy miért engedték ki.

De feljelentette az amerikai bevándorlási hatóságoknál az a rokona is, akihez kijött, és aki elvitte bingózni meg levesezni. Ő ugyan nem volt hivatásos besúgó odakint, viszont nehezen viselte, hogy százötven kilós szobafestő fiacskájának udvarlása lepergett Editről. Pedig már a kelengyét is megvásárolták a Macy’snél, ahol éppen karácsony utáni SALE volt. Hát igen: amíg kint voltam, mindig mindenünnen fújt a szél. A jó, szabad kapitalista szél. Lehetett bingózni és vásárolni. Akárcsak ma nálunk. Úgyhogy igazából az lendíthetett az ügyemen, hogy szerencsémre a piktor csak a hóna alá ért arámnak.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben