×

Fészekhagyók

kisregény, II., befejező rész

Serfőző Simon

2008 // 10
Eltelt egy év, másfél is, megy az idő, nem kell azt hajtani se, mint a lovat.

Közben kiderült, ha lassan is, mert legtöbbször csak félmondatok jutottak el a füléhez, hogy elődjét a ládacipelésben annak idején miért vitték el a rendőrök.

Az esetről csak sutyorogva mertek beszélni az emberek, hisz nem tudhatta senki, kitől kell tartani. Mindenkit nem ismerhettek. Főleg azokat nem, akik az utóbbi időben kezdtek dolgozni a műhelyben.

Ha ketten-hárman összeverődtek, néhány mondat után, elmondva a legújabb értesülésüket egymásnak, szét is oszoltak, nehogy gyanúsak legyenek. Valaki rájuk fogja, hogy szervezkednek.

Voltak közöttük, akiket az irodában kérdőre vontak, ezt vagy azt az illetőt ismerték-e, mit tudnak róla. Ha tudtak is véletlenül valamit, hallgattak, mint földikutyák a lukban, nehogy bajuk essen: kiderüljön valami róluk is, ami miatt meghurcolhatnák őket.

S mért ne derült volna ki? Mindig nem ültek otthon. S lakatot se tettek minden esetben a szájukra.

Végül is nem sikerült semmit se kiszedni belőlük, nem úgy a fiatalemberből, aki a forradalom idején állítólag belekeveredett valamibe, s a nyomozók csak évek múlva értek a nyomába.

S talán fegyvert is találtak nála.

– Mért nem tüntette el?

Az illető, aki ezt mondta, vagy inkább kiabálta, hogy szavát a műhelyzajban a másik meghallja, gyorsan szétnézett maga körül, valaki illetéktelen nincsen-e a közelükben.

– Kimehetett volna Nyugatra. Mért nem ment ki? – mondták mások.

– Azt hitte, nem kapják el? Dehogyisnem! Ezek-e?

Mikor két-három mondatnál messzebbre jutottak a beszélgetésben, majdnem mindig feltűnt valaki, akiről úgy gondolták, jobb lesz tőle távol tartani magukat. Ekkor másfelé fordították a szót, hadd kanyarodjon el, mint utcasaroknál a járda.

Régebben nem is egyszer megorrolt ezekre az emberekre. Ha sok munka volt, előfordult, hogy túl keményen, türelmetlen hangon szóltak hozzá, ne csellengjen annyit, hol volt ennyi ideig.

Hol lett volna? Mondjuk, az impregnálórészlegben, ahová épp ők küldték, hogy hozza el a következő munkadarabot. Vagy a raktárba kellett neki menni, netán a balanszírozóműhelybe. Mindenütt mindig nem lehetett.

Attól az időtől kezdve azonban, hogy meghallotta, milyen együttérzéssel vélekednek az elődjéről, megváltozott róluk a véleménye. Sőt, fölnézett rájuk, főleg azután, amikor az is világossá vált számára, hogy miért szimatoltak egyikük-másikuk után.

Semmiségekért, amelyek azonban mégis alkalmasak lehettek volna arra, hogy számon kérjék őket, hol tartózkodtak ekkor vagy akkor. Hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, igyekeztek meghúzni magukat. Ha véletlenül elszólnák magukat, ki tudja, mi történne velük.

Jó nemigen.

Ennyi erővel persze a fiú után is szaglászhattak volna. A falujában, amikor a templomtéren az emberek összegyűltek azon a bizonyos október végi napon, s kiabálták, hogy le a vörös csillaggal, a kiskabátjában ott volt közöttük ő is, tüzelt benne a lelkesedés. Sok mindent látott, hallott akkor, míg él, nem felejti el.

S azt se, hogy alig telt el néhány hónap, három embert is elvittek, s csak a következő évben jöttek haza. Ismerte őket, hisz a közelükben laktak. Hogy mi történt velük, nem beszéltek róla.

Nem is kellett, tudta azt mindenki. S láthatta is, alig bírtak a lábukra állni.

De azt se lehet elfelejteni, ami később az apjával történt a községházán. Szégyelli azóta is. Bár tudta, azt nem neki kellene.

Sokszor nézett csak maga elé, mikor mindez fölmerült benne. S megértette lassan, miért azokat az embereket érzi magához közel, akik között mostanában él. A szíve mért nem azokhoz húz, akik az irodákból sunnyognak közéjük, akikről azt sem tudni, mit akarnak. Csak azt lehetett észrevenni, hogy feléjük fordítva állandóan a fülük, úgy hallgatóznak. Biztos, hogy pénzt kapnak érte. Többet, mint akik dolgoznak.

Vagy nem azért teszik? Besúgni szeretnek csak? Ártani másoknak?

– A szagukat se bírom – hallotta valakinek a szájából.

A Szaki bácsiéból. Így hívta mindenki a műhelyben. A balanszírozógépen dolgozott. Az egyenáramú motorok forgórészeit föltenni a gépre hívta legtöbbször.

Nem a legjobb véleménnyel volt róla. Amilyen hangon szólt néha hozzá, nagyon meg tudta bántani.

A bántásban nem volt egyedül. S hiába fájt neki, szeretett ezekkel az egyszerű melósemberekkel lenni. Amit egy idő után ők is megéreztek. Kezdtek úgy nézni rá, mintha a fiuk lenne. S ekkortól kezdve inkább kérték, mint parancsolták, hogy miben legyen a segítségükre, mit hozzon-vigyen.

A bevásárlóládát is másképp fogta reggelenként, mióta tudta, hogy azt őelőtte ki cipelte.

– Épp ideje, hogy elvitték! – vélekedtek többen is. – Megérdemli!

S egyszer csak azt lehetett látni, hogy közülük ketten is új ruhában feszítenek. Úgy lépkedtek a pufajkában, mindenki csak nézett. Dolgozni már nem jártak be a műhelybe. Mint irodisták jártak-keltek.

Csinálták a semmit.

Ekkoriban történt, hogy a műhelyvezető behívatta az irodájába.

– Na fiam – kezdte –, akarsz-e gépre kerülni?

Hogyne akart volna!

A tekercselőrészlegbe mentek, annak is a leghátsó felébe, ahol három gép sorakozott egymás mellett. A harmadikon senki nem dolgozott. Amint meglátta, egyből tudta, hogy mért nem.

Az egyik, akit pufajkában látott, innen ment el.

Mikor ez eszébe villant, majdnem visszafordult, hogy ő nem fogadja el az ajánlatot. Hogy ő egy ilyen ember helyére kerüljön? Aki beáll azok közé, akik az elődjét elvitték?

Egyből lehervadt a kedve. Pedig mióta várt erre a lehetőségre!

Úgy érezte, mintha azt a fiatalembert, akit nem is ismert, mégis mintha a testvére lenne, ha igent mond, azzal megtagadja.

Az árulója lesz.

– Barátkozzál meg vele – mondta a műhelyvezető.

A gépre értette. A fiú fejébe, hogy ott mi zajlik, nem láthatott bele. Észrevéve a tétovázását, kis időre magára hagyta. Nők is dolgoztak a részlegben, azokkal elegyedett szóba. Dróttekercseket szigeteltek, belegörnyedtek, annyira siettek, hogy minél több darabbal végezzenek.

A fizetésük függött tőle.

Mikor a műhelyvezető visszament a fiúhoz, az még akkor is mozdulatlanul állt, s nézett kifelé a piszkos ablakon. Annak látta a világot is, amitől, hiába szeretne, nem tud tiszta maradni. De végezze továbbra is a vigyed-hozzad munkát? Hazudja továbbra is az ellenkezőjét otthon, hogy az anyja, apja ne tudja meg az igazságot?

Ne jusson előbbre se?

Választania kellett.

– Na? – biztatta tekintetével a műhelyvezető. – Vannak itt, akik segítenek a betanulásban.

Vannak, bólintott, de ő egészen más betanulásra gondolt, mint a munkafogások elsajátítására. Azzal biztosan nem lesz gondja. Az a két tekercselőmunkás, akik az ő gépe mellett dolgoztak, megmutatták neki, a formát hogy kell felszerelni a gépre, amit elindítva, egy dobról a drótot hogy kell rátekercselni. Arra kell ügyelni, hogy a drót ne összevissza tekeredjen a formára, hanem szorosan szépen egymás mellé, s hogy meglegyen a menetszám.

Ügyesnek kell csak lenni.

S ő mért ne lenne az? Itt az alkalom, hogy megmutassa, mit tud. A géppel kell megbarátkoznia, kiismerni a szokását. A többi megy magától.

A műhelyvezető kezébe adott egy mintatekercset, hogy akkor tessék, ebből a fajtából kellene húszat készíteni.

Az elsőt, egy órába se telt, amikor levette a gépről. Miután megmutatta a munkatársainak, ment, hogy lássa a műhelyvezető is. Szerinte sok hibát nem találhat benne. Az egy-két megjegyzést tett rá, amúgy jónak találta. – Csak így tovább – mondta.

Szerette volna megmutatni másnak is, eldicsekedni vele, hogy nemcsak a söprögetéshez ért, meg darizni a talicskával. Más munkát is rá lehet bízni. De senki nem került az útjába. Aki akadt volna, az elé nem akart odaállni: nem ismerte, vagy még nem került olyan viszonyba vele. Pedig tett egy kerülőt is, hogy legalább valamelyik falubelijével összetalálkozzon.

Azzal nem számolhatott, hogy Topa Imrébe botlik, mert az már rég nem dolgozik itt. Máshol járkál az orra után.

Vagy inkább járkáltatják! Felöltöztetve csíkos ruhába.

– Ha azt a divatot szereti! – mondják rá a falubelijei.

Őt is a rendőrök vitték el. Persze nem azért, amiért másokat elvittek abban az időben. Ő a késelésre szokott rá, s már rákapott a betörésre is.

A fiú ezek után megnyugodhatott, nem kellett tartani tőle, hogy valahol öszszefutnak.

Nem úgy, mint azután jó ideig, amikor rárontott a vonat kupéjában.

S már a kést is a kezébe markolta.

*

Azóta, hogy Topa Imrétől már nem kellett félni, nemcsak az történt, hogy gépre került, nem kell kulimunkát végeznie, hanem az is, hogy legutóbb, mikor otthon járt, Rebike azzal állt elé, hogy az iskolát munka mellett szeretné befejezni. Egy éve van még hátra.

– S jössz hozzám? – kérdezte a fiú.

– Megyek.

Felkapta a lányt, s megforgatta örömében. Csak úgy szállt a szoknyája!

A jövetelét mára ígérte. Épp délelőttös műszakban volt. Ha siet, idejében kiér az állomásra.

A vonat egy-két perce állhatott be a pályaudvarra, nagyokat szusszantott a mozdony. Mintha elfáradt volna a hosszú úton, s jólesik kifújnia magát.

Mikor a sokadalom elhömpölygött, akkor pillantotta meg a lányt. Könnyű piros ruhában volt, két kisebbfajta csomaggal a kezében. Ragyogott a szeme. A haja copfba fonva, mint mikor először találkoztak.

Az anyja nem nagyon bánta, hogy elmegy a háztól. Legalább pénzt keres, tud valami ruhát venni magának, cipőt. S ha az iskolát is elvégzi, mért ne engedné az útjára?

– Hadd menjen csak – vélekedett. – Hadd próbálgassa az életet.

Megbeszélték, hogy a fiú, aki már szinte családtagnak számított, segít majd neki albérletet keresni. Az az első, hogy legyen hol laknia, s utána igyekezzen valahol elhelyezkedni. Azt nem kötötték a lány anyjának orrára, hogy összeköltöznek, együtt akarnak élni.

A fiúnak csak olyan albérletet sikerült kinéznie – pedig napokig keresgélt megfelelőt –, amelyik nem biztos, hogy elfogadható lesz Rebikének. Talált volna ő jobbat is, de annak nagyon megkérték az árát.

Jobb volt onnan eljönni.

Amelyiknél végül is megállapodott, olyan volt, amilyen. Egy régi bérház első emeleti szobája. Két sezlon benne, egy asztal, régi fotel előtte, az egyik oldalon kétajtós szekrény, a másikon kályha: télen legalább itt lehet fűteni.

Annál jobb helynek ígérkezett, mint ahol eddig meghúzta magát. Rebike nem is kifogásolt semmit. A táskájából, amint szétnézett maga körül, csipketerítőt húzott elő, s az asztalra terítette. Aztán elmentek virágot venni, amit az ablak elé helyeztek. Mindjárt hangulatosabb lett a szoba.

Amikor megjött a háziasszony, össze is csapta a kezét:

– De szép lett itt minden!

Kedves arcú, dundi asszonyka volt, hatvan év körüli.

– Ez az összes mindenük? – s kereste a szemével, hogy mit hoztak még magukkal Rebike csomagjain s a fiú táskáján, hátizsákján kívül.

– Van még egy rádió – vallotta be félénken a fiú. Nem sejthette előre, milyen hatást vált ki vele: idehozhatja-e vagy sem.

– Egy rádió! – csapta össze kezét megint a háziasszony, s nagyot kacagott.

A két fiatal ekkor jutott tudatára, hogy hol is kezdik ők az életet. Hogy tulajdonképpen egymáson kívül semmijük nincs. Mégis milyen gazdagok, hogy szeretik egymást! Hiszen hiányt semmiben nem éreztek. Akkor meg? A boldogságon kívül mi kellene még? Az meg ott van bennük. Mindennél többet ér.

Nevettek ők is, együtt a háziasszonnyal, aki hamarosan magukra hagyta a fiatalokat. Megnyugodott: rendes népeket fogadott a lakásába, nem kell tőlük tartani.

Rebike hozott lábast, fazekat is. Nem főzőcskézési szándékkal pakolta a táskájába, csak hogy ha kell, legyen kéznél. Attól függ, a házinéni megengedi-e. Nem akar ő útban lenni.

Különben is, a fiú a gyári ebédlőben eszik, ő meg ott, ahol dolgozik majd. Este hideget vacsoráznak. Meglesznek ők. Igyekeznek nem zavarni senkit.

A mosással lesz csak gond. Ki kell menni a konyhába, ott van a falicsap, szárítókötél. Lavórt muszáj lesz kérni, de vehetnek is, hogy ne a másét használják.

A pakolással, tervezgetéssel úgy elment az idő, hogy azt vették észre, odakint felgyulladt az udvari villany, este van, a boltok rég bezártak. Ágyneműjük meg nincs, mivel takaróznak? Valamit venni kellett volna.

– Levesszük az egyik sezlonról a pokrócot, s azzal – talált megoldást a fiú. – Ezen nem akadnak tán fenn?

Akkora viháncolást tudtak volna csapni, a takaró olyat még biztosan nem látott! Csakhogy a falon minden nesz áthallatszott. Amit onnan lehetett tudni, hogy ők is meghallották, ha csak egy tű leesett odaát a földre.

– Pssz! – tették ujjukat a szájukra.

Csendben kellett lenniük, úgy ölelték, szorították egymást. A lélegzetüket visszafogták. Nem először voltak már együtt, de talán még sohasem váltak ennyire eggyé, mint most. A szívverésük is mintha egy lett volna. A fölszakadni akaró öröm sikolyától, amit vissza kellett tartaniuk, majd megfulladtak. Torkuk kiszáradt, mint az árok.

Aztán már csak feküdtek egymás mellett. Közben eszébe jutott a fiúnak, ami egyszer álmában, első szerelmeskedésük után történt. Akkor még a mostaninál is hatalmasabb érzés kerítette hatalmába. Nemcsak ölelte, hanem szinte gyömte, teperte maga alá a lányt, aki nem tiltakozott ellene. Karját széttárta, hogy azt tegyen vele, amit akar. Akkor érezte úgy, mint most, hogy amint tenyerével rátapadt kerek, lágy mellére, az megfeszült, lábát széttárta, úgy fogadta magába. Lubickolt az ölében, amit hatalmasnak érzett. Szinte az eszméletét is elveszítette.

Újra a lány mellét kereste, az ölét, amiben, akárcsak álmában, ismét elmerülhet.

Úgy ébredtek reggel, hogy először nem is tudták, hol vannak. Nem azért, mert idegen ágyban találták magukat, hanem attól a kábulattól, amitől önkívületi állapotba kerülve elaludtak.

Sokáig azonban nem pilloghattak a takaró alól, legalábbis a fiú nem, mert neki dolgozni kellett menni. Magára kapni a nadrágot, inget, s megkötözve a cipőfűzőt, szaladni gyorsan. Mosakodásra se jutott már idő.

Rebike maradhatott volna még az ágyban, de ahogy elviharzott mellőle a fiú, egyszeriben elszállt szeméből az álmosság. Igyekezett rendbe szedni magát, hogy utána elővegye táskájából azokat az újságkivágásokat, amelyek állásokat hirdettek: kiválogassa belőlük azokat, amelyek számára a legszimpatikusabbnak tűntek, s úgy induljon el.

Aztán meggondolta magát: úgy döntött, megvárja, amíg hazajön a szerelme. Ahhoz, hogy valahová eljusson, tudni kellene, melyik buszra, villamosra szálljon. S neki fogalma se volt róla, hol van, melyik részén a városnak. Amikor jöttek, a fiúra figyelt, itta minden szavát, mint a tiszta vizet, nem az utcákat figyelte.

Délután azonban nem munkahelyet mentek nézni, hanem a postára két lakásbejelentkezési lapot kérni. A fiúnak ezenkívül kellett egy kijelentkezési lap is, hiszen az előző albérletéből elköltözött, s azt is be kell jelenteni a rendőrségen.

Kéz a kézben indultak el, mit sem sejtve, miféle nehézségeknek néznek elébe. Most még nagyokat nevettek, el voltak telve egymással, önfeledtek voltak.

A gond akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy ugyanarra a címre nem jelentkezhetnek be, hiszen még nem házasok. Mikor a háziasszony lakásába engedte őket, arra, hogy is lesz ez akkor, nem kérdezett rá. Ezzel csak most szembesülnek.

Úgy döntöttek, hogy nem sietnek a bejelentkezéssel. Tatárok nem járnak errefelé mostanában, hogy hajtanák őket.

Van valamennyi pénzük, hozott magával a lány is, a fiú meg pár nappal ezelőtt kapta meg a félhavi fizetését. Kifizette, amit az albérletért kellett, s még maradt is belőle. Nem olyan égetően sürgős, hogy Rebikének azonnal dolgozni kelljen menni. Várhatnak vele.

Felmerült bennük, hogy különköltöznek, de ők együtt szeretnének élni, nem akarnak szétválni. Hogy elszakadjanak egymástól, esténként találkozzanak csak, el se tudták képzelni.

Így viszont, hogy nem tudnak bejelentkezni oda, ahol most laknak, a lánnyal egyik felvételi irodán sem állnak szóba. Fordulhat vissza.

A háziasszony szeretett volna segíteni rajtuk:

– Szerezzenek együttélési igazolást. Biztosan van olyan.

Ha pár napja laknak is nála, megszerette őket. Ragaszkodott hozzájuk, hiszen olyan aranyosak! Neki nincs családja, a férje meghalt, egyedül van.

– Menjenek el a kerületi tanácshoz – javasolta.

– Menjünk – lelkesültek fel ők az ötleten.

Ezen a héten délutános volt a fiú. Délelőtt ráértek, hogy felkeressék az anyakönyvi hivatalt. Azt hitték, hogy a kerület központjában találják meg. A kaputól azonban visszafordították őket, hogy az nem itt van. Máshol kell keresni, s megmondták, hogy melyik utcába menjenek.

Ott felgyalogoltak az emeletre, megtalálták az ajtót is, amelyiken a kiírás eligazította őket: jó helyen járnak.

Melyikük menjen be?

Mind a ketten, az lesz a legjobb. Legalább kisegítik egymást, ha valamelyikük valamit nem tud.

Rebike azonban, mielőtt beléptek volna az ajtón, meggondolta magát, nem mozdult a fiú után. Félt, hogy elutasítják a kérésüket. Ugyanakkor szégyellte is: úgy szeretne együtt élni valakivel, hogy nincsenek megesküdve. S ez most kiderülne mások előtt is.

Hogy néznének rá?

Az is nyugtalanította, hogy ha az anyja tudomást szerezne az együttélésükről, még tán ki is tagadná a családból. A falu is mit szólna?

A fiú, amikor belül volt már a küszöbön, akkor vette észre, hogy egyedül van az irodában, Rebike nincs mellette. Az asztalok mögül három nő meredt rá kikerekedett szemmel.

– Mi tetszik? – szólt rá valamelyikük.

Állt csak. Talán köszönni is elfelejtett. Jó, hogy a sapkáját levette a fejéről. A három irodista nő rokonszenvét azonban ezzel nem nyerte el, úgy néztek rá, olyan ellenszenvvel, mintha ki tudja, milyen bűnt követett volna el.

– Nem tud beszélni? – szóltak szinte egyszerre.

– Bökje már ki, mit akar!?

Semmit, olyan papír úgy sincsen, amilyen nekik kellene. Ez már akkor felsejlett benne, amikor az úton idefelé tartottak.

S most egyszeriben eszébe villant a megoldás.

A három nőnek megmutatta a hátát, otthagyva őket, mint levesestányér szélét a jóllakott légy. A megoldás ugyanis olyan egyszerűnek tűnt, mint összeadás a számtanpéldában.

Hogy ez eddig nem jutott eszébe!

– És mi az? – faggatta a lány, mikor a kerékvetős, régi kapun kifordultak az utcára.

A fiú nem akarta elhamarkodni a választ.

– Mondjad már! – sürgette a lány.

– Csak te jelentkezel be – válaszolt végre.

– És te?

Megrándította a vállát: neki nem fontos. Van munkahelye.

– Hogy milyen okos vagy! – dicsérte meg a lány, s egy puszit is nyomott az arcára.

Fölszabadultan, kipirult arccal érkeztek meg az albérletükbe. A házinéninek lelkesen magyarázták, hogy nem kell együttélési papír, Rebike egyedül jelentkezik be a lakásba.

– Magának ebből nem lesz baja? – figyelmeztette kérdésével a fiút.

Az ingatta a fejét, hogy neki biztosan nem. Csak a házinéni engedje meg, hogy itt lakhasson.

– Én megengedem, csak ne tudja meg senki.

Aztán mintha rossz sejtése támadt volna, bizonytalanná vált a tekintete. Mintha rájött volna, hogy az engedékenységéből baja származhat. Tétovázott pár pillanatig, s már-már úgy tűnt, hogy magukra hagyja őket, amikor még valami eszébe jutott:

– Otthon tudják, hogy maguk együtt élnek?

– Megmondjuk, ha hazamegyünk – vágta ki magát a lány. – Úgyis össze akarunk házasodni.

Ez meglepte a fiút, a házasságról mint távoli jövőről beszéltek csak. Persze nem lenne ellenére, de hát hol van az még! Előtte katonának is el kell menni, Rebikének elvégezni az iskolát.

Aztán az jutott eszébe: nehogy gyerek is legyen már! Ha ilyen gyorsasággal haladnak, a lány máról holnapra még azzal is előállhat.

*

Igyekeztek nem mutatkozni a ház lakói előtt. Nemcsak a házinéni, maguk miatt sem. Nem szerették volna, hogy kitudódjon, az albérletben nem egy lány lakik egyedül, ott lakik a fiúja is.

Mindjárt szóbeszéd kerekedne belőle. Elkezdenének érdeklődni utánuk. Azt pedig jobb lenne elkerülni: a házinéni kerülne kellemetlen helyzetbe. Jószívű hozzájuk, elnéző is. Ha innen el kellene menniük, hol találnának másik ilyen albérletet?

A házinéninek mégsem sikerült elkerülnie a firtató kérdéseket:

– Ki az a fiatalember, aki idejár mostanában?

Aztán:

– Nem marad tán éjszakára is?

Ha eddig igyekezett a fiú úgy feljutni a lakásba, hogy senkivel se találkozzon a lépcsőházban, ezután még óvatosabb volt. Lépteket hallva inkább visszafordult, s az utcán várakozott valamennyi ideig. Amikor úgy gondolta, hogy tiszta a levegő, akkor vett egy nagy lélegzetet, s kettesével-hármasával szedve a lépcsőket, eltűnt gyorsan a függőfolyosó végén.

Előre lehetett tudni, hogy előbb-utóbb gyanút fog valaki: nemcsak látogatóba jár ő a lányhoz.

S ez eljut a házbizalmi fülébe is.

Egy kukacos, sántikálós lábú vénember töltötte be ezt a tisztséget. Hátul, a szenesfészer melletti lakásban élt a feleségével eléggé nyomorúságos körülmények között. A házinéni elmondása szerint régi pártember az öreg. Mindenkit, aki a házban lakik, megfigyelés alatt tart. Csoda, hogy eddig nem vette észre a fiatalokat.

Harmadik hete laktak már a mostani helyen, amikor egyik nap reggelén arra ébredtek, hogy valaki közeledik a lépcsőház felől, az egyik lábával nagyobbakat lép, mint a másikkal, s a botja végével nagyokat koppantgat a függőfolyosó kövére.

Azzal verte meg a bejárati ajtót is.

Rebike nyitotta ki neki, hogy tessék:

– A házinénit tetszik keresni?

– Azt is. De magácskát legelőször.

A lány álmos volt még, nemrég lépett ki az ágyból. De azért sejtette, kihez van szerencséje.

– Beenged? – kérdezte a bicegős ember, aki meg se várta, hogy Rebike félreálljon előle, nyomakodott befelé. A szobaajtónál azonban a lánynak sikerült elébe kerülni.

– Álljon már meg, jóember! – szólította fel. Hogyne már! Más se hiányozna, csak hogy bemenjen, odabent találja a kedvesét.

Amaz meghökkent egy pillanatra. Kicsoda ez a fruska, hogy ilyen hangon beszél vele?

– Miért? Maga kicsoda? – vágott vissza a lány önérzetesen.

– Mindjárt megtudja – öntötte el annak szemét a vörös hályog. – Arra feleljen, eddig én mért nem tudtam róla, hogy maga itt lakik. Magácska be van ide jelentkezve?

Rebike nem mondhatta az ellenkezőjét, hiszen még ki se töltötte a bejelentkezőlapot, hozzákezdett csak. A rendőrségre főleg nem jutott el! Valaki bizalmi embert emlegetett neki a házinéni, hogy előtte ahhoz is el kell menni, jelentkezni nála, aki ugyancsak nyilvántartásba veszi. De nem gondolta volna, hogy ezt ennyire komolyan kell venni: ez az ember képes rájuk törni, számon kéri, milyen alapon lakik ő itt?

Úgy, hogy fizetnek érte. Olyan alapon. Azonkívül senkinek semmi köze hozzá!

– Nem úgy van az, kisasszony! Ha nem tudná, rend is van a világon.

Na ne mondja! – szerette volna megvetően odavágni, de jobbnak látta, ha lenyeli, nehogy az öregember még jobban feldühödjön. S az kellene, hogy elkezdjen kiabálni, az egész ház hallja!

Szerencsére a háziasszony nem volt otthon, biztosan elment a boltba, valahova. Nagyon szégyellte volna előtte, ha látja, hallja, mi történik a lakásában.

S ennek ők az okozói.

Állt a csukott szobaajtó előtt, elhatározva, hogy azon túlra akárhogy erőszakoskodna is, ez az alak oda a lábát be nem teszi. Pedig a szándéka egyértelmű volt, beteszi ő!

De azt próbálná meg!

– Ki lakik még itt? – s a sántikálós ember a szobaajtó felé bökött az ujjával.

– Ki lakna? – lepődött meg Rebike a kérdésen. Tehát tudhat a kedveséről, villant át az agyán. Valaki beárulta őket.

– Hadd megyek csak be! – s lökte volna félre a lányt.

Majdnem elkezdtek dulakodni, merthogy az öregember mindenhogy lépni akart befelé, amikor megjelent a házinéni, aki nem volt meglepődve a látottakon.

– Jó reggelt, Jani bácsi! – köszönt. – Intézik a bejelentkezést?

– Azt intéznénk.

A házinéni letette kezéből a szatyrot, s a meglepett lány mellett kinyitotta a szobaajtót, hogy üljenek már le, ne az előtérben álljanak a madzagra száradni kiteregetett alsóneműk alatt, s tessékelte befelé az öreget.

Rebike megdermedve nézett, hogy most mi lesz. A házbizalminak hogy magyarázza meg, ki az a fiú, akit a szobában talál. Ott azonban nem volt senki. Amin nemcsak ő, az öregember is meglepődött. Pedig már dörzsölte a tenyerét: megfogja a jómadarat. Nem fog itt repkedni!

Bekukkantott az ajtó mögé is, de sehol nem lelte, akit keresett. Egyedül a háziasszony nem kutakodott a tekintetével. Tudta, hogy a fiú rég nincs a lakásban, a lépcsőházban futott össze vele. Az ugyanis meghallva, ki óhajtja őket látni, gyorsan magára kapta az inget, kabátot, s még idejében ügyesen kilépett az ablakon. Aztán végigosont a függőfolyosón, s pár pillanat múlva már lent volt az utcán. Összevissza állt a haja, a slicce gombolatlan.

A cipőfűzőjét is úgy húzta maga után.

Rebike tudta, hogy nem mehetett messzire. Amint megszabadult az öregembertől, figyelmeztetéseit is beeresztette az egyik fülén, a másikon meg ki, sietett megkeresni. Meg is találta a közeli mellékutcában, s azon kezdtek gondolkodni, mitévők legyenek.

Az biztos, hogy ezek után nem maradhatnak együtt. Valamelyikük veheti hátára a himihumit. Nem volt kétséges, hogy a fiú lesz az. Úgy döntött, hogy viszszakullog az előző helyére. Hátha nem foglalta még el senki.

Ezt azonban nem ártana előre tudni. Nehogy a betyárbútort hátára pakolva, mikor odaállít, derüljön ki, hogy az ágyában már fekszik valaki.

Villamosra szálltak, csilingelt velük az úton.

Az öregasszony most se volt otthon, akárcsak a múltkor, amikor az egyik ajtóról mehetett a másikra. Néhány pillanatig támasztották Rebikével a falat. Aztán a fiú megunta a várakozást, s bekopogott a szomszédba, jönne ki a volt szállásadója. Eszébe jutott, biztosan ott van.

A lányával együtt jelent meg az ajtóban, s mindjárt kérdezte:

– Az anyukájával találkozott?

Kivel kellett volna találkozzon? Olyan váratlanul érte a kérdés, szinte mellbe vágta.

– Nemrégen ment el – újságolták egyszerre mind a ketten. Alig tudott választani, melyikükre figyeljen.

– Itt kereste – toldotta meg az öregasszony.

Őt? – tért magához a fiú. Hogy került az anyja ide? Csak nem baj lehet otthon?

– Majd ő megmondja – titokzatoskodtak mindketten. Aztán némi részvéttel a hangjukban hozzátették: – De jóra ne számítson.

– És hova ment?

Érezte, hogy felesleges a kérdése. Hová mehetett volna máshová, mint arra a címre, amit egy cetlire felírva itt hagyott, hogy ha levele, bármije jön, tudják hová irányítani a postát. Arra azonban nem gondolt, hogy arra a címre az anyjának is szüksége lesz.

A két fiatal már fordult is, egykettőre kint voltak a kapun. Amiért jöttek, kiszállt a fejükből. Más ment a helyébe. Mi történhetett, ami miatt a fiú anyja képes volt ideutazni? Nem kis dolog lehet. Már arra is gondolt, hogy leégett a ház. Vagy betörtek hozzájuk, s kirabolták őket.

Négy hete nem járt otthon. Ilyen sokáig még nem maradt el. Előtte hetente hazalátogatott. Furdalta a lelkiismeret, szinte szédült bele.

Az anyja először a gyárban kereshette, onnan elküldték ide, innen meg töri magát amoda, ahol most laknak, gondolta végig a fiú, hogy juthatott el egyik helyről a másikra. S a harmadikra is hamarosan odaérhet, ha ugyan már meg nem érkezett.

Akkor pedig kiderül, hogy ők együtt élnek. A házinéni biztosan nem hallgatja el. Mért is hallgatná? Igaz, hogy éppen azon vannak, hogy különköltözzenek, amiről ő még nem tud, de az mit sem változtat a lényegen: hetek óta együtt laknak.

Biztosan elmondja majd, hogy össze akarnak házasodni. Legalábbis ezt állította a lány. Ő meg nem ellenkezett.

Látta maga előtt az anyja arcát, amint egyik ámulatból a másikba esik. Semmit sem tud szólni.

Jobb lenne nem találkozni vele, hisz mit mondjon? Mért nem tolta haza a képét mostanában? A pénzét is inkább a lányra költi. Pedig most már neki gyűjtené az anyja. Megígérte legutóbb, hogy vesz neki öltözet ruhát, inget, cipőt, meg amit kell. Együtt él Rebikével, amiről se a lány anyja, se ő nem tud. Eltitkolták előlük.

Szabad ilyet tenni?

Hol megtorpant, hol elindult. Aztán meglódította az aggodalommal teli kíváncsiság, hogy mi történhetett otthon. Vitte a lába, akkorákat lépett, a kétágú festőlétra se nagyobbakat, a lány alig tudott a nyomában maradni.

Fel az emeletre, be az ajtón.

Az anyja s a háziasszony ültek egymás mellett az ágyon. A fiatalok minden dolgát át-ki-megbeszélhették ekkorra.

A fiú kapkodva szedte a levegőt. Szedhette, mert a szobában volt bőven: ahogy reggel hagyta, tárva-nyitva az ablak. A léghuzat lengette a függönyt.

– Csakhogy megvagy, Gazsikám! – lépett feléje az anyja. – Előkerültél. Istenem, már azt hittem, hogy elvesztél.

– Dehogy vesztem! Látja, hogy itt vagyok. – Türelmetlen volt. Sürgette volna az anyját: – Azt mondja már, mi van otthon!

– Az, hogy nem jössz haza.

– Csak ennyi? – könnyebbült meg egy pillanatra. Tenyerével végigtörölte homlokát. Gyöngyözött az izzadságtól.

– Nem csak. Apád bent van a kórházban. A gáton lezuhant a szénáskocsiról. Alig tud lélegezni. Enni nem akar.

– De jobban lesz azért? Igen?

Szeretett volna az anyjától megnyugtató szavakat hallani. Az csak sokára tudott megszólalni:

– Nem tudom. Mikor könnyebben van, téged kérdez, mit tudok rólad. S mit mondjak neki? – Sírva fakadt. – Semmi hírem nincs, mi van veled. Biztos rossz útra tévedtél. Mást mit gondoljak?

– Dehogy tévedtem. Hogy mondhat ilyet?

– Akkor mért most tudom meg, hogy ti együtt laktok? Mért mástól kell hallanom?

Mikor a szemrehányásokkal idáig jutott, a háziasszony tapintatosan kiment a szobából. Hagyta magukra őket. Nem akarta hallani, ami nem tartozik rá.

– Meg akartuk mondani – szólalt meg a lány.

– Mégse mondtátok! A te anyád se tud rólad semmit. Ennyit se érdemlünk, hogy hazajönnétek, és megmondanátok, mi van veletek? Ennyire nem bíztok bennünk? Eltitkoljátok inkább? Hogy esik ez egy anyának, mit gondoltok? Felneveltünk benneteket, s ez a köszönet? Attól is meg akartok fosztani bennünket, hogy tudomásunk legyen róla, ti össze akartok házasodni? Pedig annak még nem lenne itt az ideje. De nem baj. Azért dolgozunk, hogy segíthessünk benneteket. Különben minek él az ember? Minek szenved, mondjátok meg?!

Hangos zokogásba kezdett. Hiába ölelte magához a fia, rázta a sírás. Mintha mindaz a bánat, ami az életében összegyűlt benne, most egyszerre törne fel. S nem lenne vége.

– Mi lesz velem, ha apátok meghal? Ha egyedül maradok? – s hullottak a könnyei.

Fájt neki a világ minden égtája.

Nem lehetett megvigasztalni.

*

Nagyon sokan voltak a temetésen. Az elhunytat utolsó útjára az utcából majdnem mindenki elkísérte. Megadták neki a tiszteletet. Csak a gyerekek s a nagyon öregek maradtak otthon. A rokonok is összeverődtek, elsiratták szépen. Eljött Piros nénje is, aki nem tudta megállni, hogy a koporsót le ne becsülje:

– Pesten csak szebbeket árulnak, na!

Nagyon bántó volt a megjegyzése. Épp temetés közben.

– De azért biztosan drága lehetett – próbálta magát kimagyarázni.

A körülötte állók hozzátették:

– Itt ilyet lehetett kapni! A halottnak különben is mindegy, milyenben temetik.

Mikor visszaértek a temetőből, a magas gyertyatartók még ott álltak az udvaron. Mielőtt visszavinnék a parókiára, a kerítés mellé állították. A helyére asztalokat hoztak ki a házból, fehér abrosszal leterítették. Székek kellettek még, amire a vendégek leülhetnek.

A szomszédasszony tegnap sütött fonott kaláccsal kínálta őket, a kamrából néhány üveg bor került ki.

Mindenki lehangolt volt, az arcokon megrendültség látszott. Aki mondani akart valamit, suttogva szólt a másikhoz. Láthatóan osztoztak a család gyászában.

Ott tébláboltak, telepedtek le a székekre, ahol nemrég még – kihozva a házból – a halott volt felravatalozva. Ahol égtek a gyertyák. Az özvegységre maradt anya kisírt szemmel járt-kelt, nem lelte helyét. A fia próbálta vigasztalni. Aki maga is vigasztalhatatlan volt: odavan az apja. Ma látta utoljára. Az anya és a fia egymásba kapaszkodtak, mikor a pap a búcsúztatót mondta. Az anya hangosan zokogott, a fia hangtalan nyelte könnyeit. Rebike a kezét szorította. Ott állt mellette.

A kutya az ólban nyűszített, oda volt bezárva, hogy ne ugatna.

Akik kint voltak a temetésen, a köves úton levert seregként jöttek aztán viszszafele. Az elöl gyalogolók hozták a templomi lobogókat, lehajtva valamennyit.

Csak néhányan a legközelebbi hozzátartozók közül tértek be hozzájuk. Menjünk no, biztatták egymást. Ittak egy-két pohár bort, a kalácsból törtek.

– Áldott jó ember volt – mondta valaki az elhunytra emlékezve.

Aztán egyesével, kettesével hazafelé szállingóztak. Itt már nincs mit keresniük. Otthon meg ott a sok dolog. Hiába mondogatta a fiú, hogy ne siessenek annyira, megvárja az őket.

– Nem úgy van az! – válaszolgatták. – Itt voltunk. Köszönünk szépen mindent. Jobb lett volna, ha nem ilyen alkalomból kellett volna jönnünk. Szegény apád! De hát ilyen az élet, nem lehet tudni, kinek mi van kiszabva. Abba mi nem szólhatunk bele.

Egyedül Piros nénje maradt az asztal végén. Az esti vonat indulásáig még volt valamennyi idő. Addig a fiú is, az anyja is kerülgethetik. Időnként kis időre magára hagyták, hátha észreveszi, hogy a terhükre van. El nem küldhetik.

Csak akkor húzná meg magát. De nem. Elkezdett kérdezősködni: mi lesz most már a férfi nélkül maradt portával? A fiúval is mi lesz? Visszamegy dolgozni?

– Nem is jön haza! – Az anya válasza eléggé durvára a sikeredett. Fáradt volt, megviselt, szeretett volna magára maradni.

A fiú igyekezett finomítani az anyja kijelentsén, mégse hasson olyan bántóan:

– Ott kell, hogy jó legyen, ahová kerül az ember.

– Neked is ott a jó, nem? – kérdezte fia szavait folytatva az anyja némi éllel a hangjában.

– Áldom is az eszem, hogy annak idején elmentem innen.

Nem tudta megállni, hogy ne mondja el most is, ami már a fiúnak a könyökén jött ki.

Csak ne albérletben kellene lakni, tette hozzá magában. Panaszkodni azonban nem akart, hazudni még úgy sem. Örült, hogy már nem nyomja lelkét: másfél éven át elhallgatta, milyen munkát végez: utolsónak hívják. Persze nem mondta az ellenkezőjét sem.

Azt sem bánja, akármilyen rosszul érezte is magát a bőrében, hogy az anyja az albérletben rajtakapta Rebikével. Legalább kitudódott, aminek ki kellett, s mint kutya a rúgáson, most már túl van rajta.

Megnyugodott.

S ekkor a lányra gondolva eszébe jutott, mégiscsak jobb lenne, ha az iskolát nappalin végezné el. S inkább ő iratkozna be estelire. De ezt majd még megbeszélik. Nem most, majd.

Röstellte, hogy néhány órája temették el az apját, s ő máris a kettőjük jövőjére gondol. De már nem tudott sírni. Kába fájdalom volt benne. Kisgyerekkorában ha kikapott is az apjától, rég elfelejtette. Csak szeretetet érzett iránta.

S most a hiányát, az ürességet utána, hogy nincsen.

Ha az utóbbi időben ritkán találkoztak is, tudta, ha hazamegy, láthatja őt. Szót válthat vele. Van, akire számíthat. Jóleső érzés töltötte el, hogy a régi munkakedve lassan vissszatért. Kukoricaföldet vállalt megművelésre harmadába, aztán hagymaföldet. A gátoldalban füvet kaszált nemrégiben. Bár ne tette volna!

Megfogadott valaki fuvaros embert, megszáradt a széna, fölpetrencézte, haza kellene szállítani. Fönt volt a rakomány tetején, amikor valamitől megijedtek a lovak, s nagyot rántottak a kocsin. Akkor esett le.

A temetőben keresheti most már. De ott sem ővele találkozhat, hanem egy kupac földdel, amit a sírásók lapátoltak föléje. Eltakarították, mintha nem is lett volna.

Úgy volt, hogy a mostani tehén helyett egy másikat vesz, fiatalabbat, annak kaszálta már a gátoldalt.

Emezt a jövő héten szállítják el. A vágóhíd átvevőjével megkötötték a megállapodást. Pénzt kapnak érte. Amit egy másik megvásárlására költöttek volna.

Ezek után minek? Megmarad a pénz. Kell is az. Most költekezett ki a megfogyatkozott család. A pap nem semmiért szórta a szenteltvizet. A sírásók is tartották a markukat.

Ha a tehén elmegy a háztól, végképp kiürül a porta. A kutya marad csak. Őrizheti a semmit. De az máshol is van. Senki nem akarja elvinni.

Nem úgy, mint a tyúkokat. Azokat nem olyan régen összekapkodták egy éjszaka, s bele a zsákba. Hátulról bontották ki az ólat. Senki nem tudja, kik voltak azok. Gyanítani lehet csak.

Régen ilyen nem volt. Mi történt ezzel a világgal?

Közben felkászálódott Piros nénje az asztaltól, mert a lába elzsibbadt, már annyit ült, mondta, majd a fiú felé fordult, aki a székeket hordta vissza a házba: nézné már meg az órát odabent, mikor kell indulni a vonathoz.

Többet mondott, mint amennyit az óra mutatott: hadd menne el innen minél előbb. Elég volt belőle.

– Babot viszel-e? – kérdezte az anyja.

– Hogyne vinnék, ha adsz.

Nem szégyellte elfogadni. Mintha az nekik semmibe lenne. Nem kellene megdolgozni érte.

A fiú egy hét szabadságot vett ki. A temetés után nem akarta mindjárt magára hagyni az anyját. Addig legalább kettesben lesznek.

Csak utána mi lesz vele?

Hamarosan itt az ősz. Jön a köd. A házba befészkel a hideg. A konyhán kívül máshol minek, kinek fűtsön? Főzni is kinek álljon a sparhelthoz? Magának? Azért nem érdemes összepiszkolni a lábast.

Nagyon el volt keseredve.

Pedig a tehenet még el se vitték. Úgy érezte, menten összeesik, amikor – a temetés óta alig pár nap múlt el – az átvevő kivezette az istállóból.

Kezét kitárva szaladt oda hozzá, hogy a nyakát átölelje. Bocsánatot kérjen tőle, hogy idegen kezekre adja. Bele se mer gondolni, hová viszik. Hogy milyen sorsra jut. Pedig milyen hűséges jószág volt! Úgy hozzájuk tartozott, mintha családtag lett volna. Az ura hordta tőle a tejet a csarnokba. Máshová is jutott belőle. Mért ilyen az ember, ha megöregszik egy jószág, túlad rajta? Mehet a portáról.

Még szorosabban szorította magához, nem akarta elengedni, úgy érezte, a szíve hasad meg. A fájdalom megöli.

A fia tehetetlenül állt, tele megrendültséggel.

Az átvevő a hátsó kapun vezette ki a tehénkét. Onnan föl a gátra. Mikor elhaladtak valameddig, visszafordította fejét szegény jószág, mintha megérezte volna, hogy utoljára látja az istállót, az udvart, gazdáját a töredezett kerítés mellett. Elbődítette magát, ami inkább hatalmas ordítás volt, fájdalmas búcsúzás, talán a falu másik végén is hallani lehetett.

Azon is túl.

Mindenütt a világban.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben