×

„Feltalálódott a rangos írói publicisztika”

Szilágyi István közírói pályája a diktatúra bukása után II.

Márkus Béla

2008 // 10
Pro domo, avagy Mozikavalkád

A sorozat talán e belátástól indíttatva fordul az intézmények szerepének elemzéséhez. Előbb azokat a „műintézeteket” veszi górcső alá – már a 4. részben –, amelyek sohasem nevezték cenzúrának magukat, noha évtizedeken át legalább kettő volt belőlük. Hozzájuk kötődve a folyóiratok „irányulásbeli” kérdéseit boncolgatja, e bürokrácia teremtette melléknévvel is jelezve a stílus ironikus kacskaringóit. Az úgynevezett sajtóigazgatóság volt az egyik cég, pecséttel, pontos hatáskörrel; a kommunista párt helyi propagandaosztályának sajtóirodája volt a másik, ahol inkább instruáltak, mintsem cenzúráztak. Az utóbbi az előbbit sosem rendelhette maga alá, annál is kevésbé, mert ez a belügyhöz tartozott. A publicista, úgymond, az anyavállalat hőskorát idéző név után Dömének becézi, tevékenységét „pirosceruzás gyakorlatként” összegezve, amikor is az írószerszám pontosan lajstromozott szavak, kifejezések kihúzására (pl. székely, földgáz), nemkívánatos jelenségek, tartalmak – bikkfanyelvi tömörítéssel – „előnemfordulhatására” szolgált. A cégek egymással, majd a szerkesztőségekkel való együttműködése megannyi abszurd helyzetet idézett elő, közülük talán a legbizarrabb kérés, hogy „szabad legyen nem közölni”, amit részben már jóváhagytak. A publicista végül így ítélkezik: „Kevés undorítóbb lényt hordott a föld a hátán a kacsingató, meakulpázó cenzornál, aki biztosítani igyekezett afelől az írót, hogy ő is ember, sőt intellektus, hisz, lám, minden kihúzott sorért vérzik nekije a szíve.”

A „folyóirat-kultúra korabeli nyomorát” a művészeti élet más területeitől lehetetlen persze elválasztani – a „párt propagandaapparátusa” mindenütt vigyázott a marxista ideológia érvényesülésére, dilemmát a legtöbbször azzal okozva, hogy a hatalom ereje teljében engedékenyebb, vagy épp hogy a gyengeség jele a tolerancia. A különböző művészeti ágak, múzsák „igénybevettség”-mértéke eltért ugyan egymástól, a szocialista „eszmék” terjesztése mégsem kizárólag írásbeli feladat volt. Az alkotási szövetségek a nyolcvanas évekig, míg „végképp megtérdelteti őket a diktatúra”, egyben az ellenzékiség fészkei is, olyannyira – s ezt korábban az Íróközgyűlés 1990. április 18–21. című beszámoló is (Helikon, 1990/17.) fölemlegette –, hogy az Írószövetség választmányi gyűléseit már 1981-ben betiltották, később az úgynevezett operatív vezetőség sem ülésezhetett. Az úgynevezett szocialista, kulturális miliő jegyei az idők során, negyvenöt év folyamán lényegében maradéktalanul föllelhetőek – a változás legfeljebb annyi, hogy mikor melyik kap nagyobb nyomatékot, mindig az olyan fogalmak rovására, mint a 6. rész idézte „humanizmus”, amelyre az a sors vár, hogy „erkölcsi kopásra ítéltetve elkerülhetetlenül ott rozsdásodjék, s verje föl a gaz a kor által elnyűtt s levetett többi fogalomhulladék között”. Az előadásmód e köznapi szemléletessége érzékelteti, hogy a legnagyobb terhet az irodalmi lapok cipelik – s bizonyosan nemcsak az ötvenes évek legelején, hanem egészen a rendszerváltozásig. Mert ha – a 6. rész példáival élve – Toldi Miklóssal a hatvanas évektől már nincsenek is bajok, hogy anarchikus természet, hogy kulákcsemete volna (mint: volt), a Nyugat lírikusai, Adyt kivéve, sokáig „nyavalygó polgárok”, József Attila öngyilkosságával mindvégig nehéz elszámolni, s tán máig „nincs olyan magyar fasizmus, mely ne Németh László műveibe torkollna, vagy ne belőle lenne eredeztethető”.

Ötven esztendő együttszemlélése végül azzal a megállapítással zárul, hogy a romániai magyar írótársadalom a két történelmi fordulat pillanatában – 1945-ben, illetve ’89-ben – „majdhogynem egy emberként állt ide vagy oda”. Előbb azzal tűnt ki, hogy „sebtiben igyekszik” az új ideológiát elsajátítani, utóbb pedig tartózkodik, „sőt fázósan viszolyog” bármiféle ideológiáktól. A háború után nem vitatja az uralmon lévők jogosultságát és hozzáértését, a szocializmus bukása után viszont gyanakvás kél benne az új hatalom gazdáival szemben. Fontos eltérés, hogy korábban szemben áll a lakosság nagyobb részének „beállítottságával”, napjainkban ellenben az „írástudó-bizalmatlanság” nagyjából összhangban van a lakosságéval, romániai magyar vonatkozásban mindenképp. Az sem közömbös, hogy hajdan Kelet felé kellett „tekinteni”, most meg „szaladnánk fejvesztve az ellenkező irányba. Nyugat felé”. S a jellegzetes zárójeles, hátravetéses kommentár ehhez, említetlenül Ady komphasonlatát használva: „(Kérdés: ez után a Kelet–Nyugat ingajárat után mikor fogunk megérkezni haza. Vagyis oda, ahol épp vagyunk. Eközben is.)” A különbségek sorolása végül eléri a sajtót is: régen rajongó volt a hangja, ma visszafogott, „amolyan szegényrokon-nyekergés”. Különös különbség, bizalmatlanságra valló, amikor többségiek firtatják – az íróközgyűlésről tudósító cikk fölvetette már –, hogy a kisebbségi lapok, miközben „e nagylelkű közösség millióit” költik el, közleményeiben „vajon nem bújnak-e meg revizionista szikrák”.

Pro domo, avagy pénz beszél? – kutatta a (nemcsak a kisebbségi) kultúra „megélhetése hovatovább egyre nagyobb titkát” az a cikk (Helikon, 1993/8.), amely mintegy foglalata lehetne mindannak, ami a hetilap főszerkesztőjét szinte megbízatása első pillanatától nyugtalanította, odakényszerítve minduntalan az alkalmi publicisták közé. Mert a Krónika és a Renegátlástalanul után elvétve ha jelen van írásaival, hosszú-hosszú hónapokon át egyetlenegy közlése sincs. Vagy ha mégis, akkor két témában merül ki, merül el. Az egyik a pro domo, azaz a saját érdekét képviselő, mondhatni belső használatra készült felszólalás, fogalmazvány – ahol a domus természetesen a Helikon, a lap. A másik terület a film: a rendszerváltoztatás után Budapesten rendezett szemléknek egy-két év kivételével megbízható krónikása, alapos és szigorú kritikusa. S aligha akad, egyetemlegesen, még egy jeles író, akit hozzá hasonlóan gyötört, kínzott volna közvetlenül egy szerkesztőség, közvetetten pedig a magyar irodalom sorsa, jövője. De olyan se igen, aki ennyire kitartóan figyelte volna a filmművészet hazai törekvéseit.

Házi használatú, vagyis nemegyszer csak a lappal kapcsolatos fejleményekről – alakváltoztatásról, előfizetési díj emeléséről, számok kimaradásáról, terjesztésről stb. – szóló cikkei egyikét maga nevezi „beszámolónak”, ám ez a tényközlő jelleg nem gátolja meg, hogy legalább két tényezőre visszatérően rá ne irányítsa az olvasó figyelmét. Az egyik, amit korán megjósolt, az irodalom s általában a művészetek iránti érdeklődés fokozatos „leépülése”, az írott szó tekintélyén esett csorba. A másik – miként ezt a „Vajjon lehet-e jobbra várni?” is taglalta (Helikon, 1993/1.) – a „túlélés, a fennmaradás”, az intézmények megtartása. Miközben mind fenyegetőbb fogalmak honosodnak meg a közéletben, s „oly gyalázatos szenvtelenséggel íródik le az »etnikai tisztogatás«, mint alig egy éve a »környezeti ártalom«”, aközben igyekezni kell távol tartani a „megmaradásunkra rákérdező kételyeket”. Ezért hívott fel már egy évvel előbb, félretéve mindenféle értelmiségi „szemérem- és szégyenérzetet”, hogy aki csak teheti, alapítványok, vállalatok (és nyilván magánszemélyek is), támogassák a két romániai magyar szépirodalmi folyóiratot. Ha ma veszni hagyjuk „a maradék anyanyelvű művelődési intézményeket – a könyvkiadást, a lapjainkat s az iskolát –, nemzetiségünk a harmadik évezredre értelmiség nélkül marad” (Újrakezdésveszteségekkel. Helikon, 1992/3.). A tét tehát a megmaradás, ami a pontosságával mindig is kitűnő publicistát a Pro domót írván arra indítja, hogy kiszámítsa, egy lappéldányhoz szükséges papírnak mennyi a súlya (kb. 8 deka) s az ára, és hogy aránylik mindez az összes költséghez stb. Az önmagában mulatságos aprólékosság akkor kap mélyebb értelmet, amikor a lapjáért aggódó főszerkesztő hirtelen a Román Kommunista Párt nyolcvanas évekbeli tagdíjaival hozakodik elő, eljátszva azzal a gondolattal, hogy ha a magyar nemzetiségűek önkéntesen legalább ennyit összeadnának, „most már megmaradásunk céljaira”, akkor nemcsak lapokra futná belőle, hanem „leszakadó szórványaink valamennyi iskolás gyerekét is internátusokba költöztethetnénk (…). Mi több, alighanem egy új Bolyai Egyetem alapjait is lerakhattuk volna.” Önmagunk megsegítéséről is „lenevelődtünk” – érzékelteti az igekötő gunyoros megválasztásával azt a kétségbeejtő helyzetet, hogy egész ország, fél Kelet-Európa „forgatja a fejét s nyújtja a markát, hátha belepottyan valami”. Régibb idők példáit – Lánchíd, Mikó Kollégium, Mátyás- meg Wesselényi-szobor stb. – sorolva kérdezi, „maradandó értékek megteremtésében ugyan ki segített nekünk”.

Egyetlen rozoga tank árából száz évig prosperálhatna a Helikon hangzik a poén, a kornak arra az ellentmondására célozva, amely már a Van baj, elég glosszaíróját is nyugtalanította (Helikon, 1991/4.). Nevezetesen, hogy a világban minden változás ellenére a hadiipar maradt a „leghúzóbb gazdasági ágazat”, és hogy a Perzsa-öbölbe sereglő szövetségesek vajon akkor is felvonulnának egy kis ország függetlensége ügyében, ha ott nincs „fölös kőolaj”, s fegyvervásárlásra sem futja egyhamar. Egy másik öböl keleti partjára gondol, Európa északi részére, ahol „épp most tipródik el három kicsi ország függetlenségvágya, és senki sem segít”. A glossza egyébként azon kevés írás közül való, amelyik közvetlenül politizál. Ez idő tájt még az útirajzáról mondható el ugyanez (Észak-német tücsök és bogár – Helikon, 1992/7.), ahol a Göttingában tartott előadásának azt az óhaját emeli ki, hogy vajha ugyanannyit áldozhatnánk „pusztuló etnikumok, kivesző embercsoportok, nyelvjárások, identitásfoglalat-szokások megmentésére is”, mint amennyit a tengeri emlősök, jegesmedvebocsok alkalmas környezetbe helyezésére. A politikai véleménynyilvánítást tekintve e két publicisztika mellé az a cím nélküli vezércikk tehető (Helikon, 1993/3.), amely az RMDSZ III. kongresszusán megválasztott elnököt, Markó Bélát (mint legrangosabb lírikusaink egyikét) köszöntve azt reméli, hogy számára a szabadság és a túlélés nem lesznek egymást kizáró „létezésevidenciák”, továbbá pedig nem fog megfeledkezni a legfontosabbról. Arról, hogy „minden lázas útkeresésen és önmeghatározás-kísérleten túl végül is a Romániában élő magyarság anyanyelvi és műveltségbeli meghatározottságú együvé tartozása és egyben maradása a tét”.

Szilágyi István nyilatkozatainak, vallomásainak ismeretében különös újra és újra effélét olvasni. Hiszen – például Budai Katalinnal beszélgetve – maga hívta fel a figyelmet arra, hogy a Kő hull apadó kútba ötszázvalahány oldalán egyszer szerepel a szó, magyar, és hogy szkeptikusan viszonyul az otthoni létezésükhöz, „utóvédharcnak” tekinti az egészet, a helyben maradásnak semmi heroizmusát nem érezvén. A camus-i helyzet áll hozzá a legközelebb, mondja, A pestisből: „aki még járni bír, az fogja meg a hordágy végét, és cipelje”. Így, ebből a heroikus pesszimista alapállásból érthető és ítélhető meg, ha – eltérve attól, hogy nem szoktak reagálni „a román sajtó szenzációnak szánt csámcsogásaira” – kommentárral ellátva újraközli az egyik bukaresti napilap összeállításának azt a részét, amelyben tizenegy magyar íróról, köztük róla magáról készült egykori állambiztonsági jelentések is szerepelnek (Az a kartoték. Helikon, 1995/20.). Határozott véleménye, hogy noha a dossziélapok a tegnapnak íródtak, közreadásukkal a mának akarnak üzenni valakik, ráadásul úgy, hogy a román írótársaikéval összevetve az „üzenet-lóláb” nyilvánvalóan kilóg. A névsor, rajta kívül: Bodor Pál, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Gáll Ernő, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Veress Zoltán és Gálfalvy Zsolt – itt feltűnő Domokos Géza és Sütő András hiánya. Nekik – szól a magyarázat – ugyancsak lehetett a rovásukon, „Sütőnek akkor már bizonyára testesebb volt a »doszárja«, mint bármelyikünknek”, csak bizonyára más, magasabb fórum számára készült. S hogy mi van azzal a lólábbal? A kommentár végkövetkeztetése: majdnem mindenkinél „ott szerepel, hogy mi nem értünk egyet az ország nemzetiségi politikájával, ellenséges, irredenta magyar körökkel tartunk kapcsolatot, ragaszkodnánk az anyanyelvi oktatásunkhoz, egyszóval rohadt magyar nacionalisták vagyunk. S lám, ezt már akkor lehetett tudni rólunk, tizenöt évvel ezelőtt. Hát még azóta, mára hová nőhettük ki magunk.” A Magunk gravámenje című, terjedelmes panaszát ugyan több mint két évvel később veti papírra (Helikon, 1998/1.), ám arról az alapvető jogsérelemről már itt beszámol, hogy „ma is lehallgatják telefonjainkat, átvizsgálják a postánkat”. Hogy legyenek hát jóhiszeműek, mikor régóta tisztában vannak vele, kisebbségben jó lépés aligha képzelhető el, politikai szervezetük is elkerülhetetlenül – bravúros szóösszetétellel kifejezve – csak „kényszerpályabérlő” és bűnbakjelölt tud lenni (Gazdátlan késztetés. Helikon, 1997/1.). Megalázó helyzetek sokasodnak, és nincs hova fellebbezni. A gravámen például részletesen leírja, mintha igazi bíróság elé kerülhetne, a Helikon kiebrudaltatásának és ellehetetlenítésének történetét. Azt, egyfelől, hogy a polgármesteri hivatal nem újította meg a bérleti szerződésüket, „menjünk a szemünk világába”, szólították fel őket, de mert nem engedelmeskedtek azonnal, következett a karhatalmi kilakoltatás. „Rendőrosztagi segédlet, falból kitépett komputercsatlakozók – megannyi kultúratámogató önkormányzati gesztus, mert ugye, mit keres Kolozsváron egy magyar irodalmi folyóirat a Zsigmond-kori várfalak (ma már csak »virtuálisak«) vonalán belül.” És hogy mit keres, mármint az új helyén? Ha a rég dédelgetett terve, hogy szótárakat, valamint irodalom- és nyelvoktatást segítő kézikönyveket adjon ki, dugába dőlt, más pénzforrások után kényszerül nézni, főleg, hogy a szerkesztők se láttak háromnegyed év óta fizetést. Mi mást vállalhatnak, mint hogy szellemi fogyatékos gyermekek számára készítenek iskolai feladatlapot – „Lászlóffy Aladár rajzolta a nyuszit, a mackót s a hét törpét”. Ez se hoz persze – továbbra is a közönséges köznyelvi fordulatokat idézve – a konyhára sokat. Legalábbis nem eleget ahhoz, hogy – több cikke példálózik vele – érvényes legyen a Kós Károly kiadói gyakorlatától a Domokos Gézáéig fennálló ár-kánon: egy vidéki napilap ára egyenlő egy tojáséval, egy átlag könyvé egy kiló húséval, a lexikoné meg egy rúd téliszalámiéval stb. Talán – függeszti fel a sérelmek elősorolását – segítene „az a diszkréten önsajnáló magunkriszálás, hogy ó(h), mi e régió kortársi irodalmáért mennyi áldozatot hozunk”. De „fontoskodhatnék, fennforoghatás-kényszer, sem más nagymérvűsködés” nem jellemzi őket. Így hát a Helikon szorgosan tanulja a máról holnapra élés leckéit. Ahogy a főszerkesztő a bécsi Bornemisza Társaság irodalmi gálaestjén 1998 áprilisában mondta, mielőtt példaértékűnek nevezte, hogy a Magyar Írószövetség jóvoltából szorosabbra húzhatókká váltak a szellemi együvé tartozás szálai: „a baj csak az, hogy a magyarság anyaországtól elszakadt nemzetrészei más-más jégtáblákon egyensúlyoznak, inognak; nagyobb részük elmaradozókon, távolodókon” (Távolodó jégtáblákon. Helikon, 1998/11.).

Szilágyi István „filmkritikusként” is mindenekelőtt a közös gondokat lajstromozta, s hozta szóba. Ám elsősorban azokat, amelyek alapján e „hetedik művészet” rokonítható a többivel. Pontokba szedve rögzítette például, hogy a kultúrának hátat fordító közönség figyelmét milyen módon próbálják visszaszerezni. Van már minden – írja a Magyar film – 1994 (Helikon, 1995/6.) –, „maffia, nehézfiúk, leszbikus szubkultúra (szem-szájnak ingere…)”, egyúttal azt is tanúsítván, hogy az ironikus tárgyalásmód cseppet sem változik, a cikk felhozta „állig gombolt kedély” itt is borzolódhat a stílus „meghökkentő fintorain”. A mozinéző kegyeit kereső mellett a heccelő, a fügemutogató stílust elemzi, majd azt az alkotói attitűdöt, mely szerint a művész járja csak a maga útját, nem törődve piaccal, közönséggel. Ezt a Mozikavalkád szerint leginkább még a dokumentumfilmeknek tudja megbocsátani, hiszen – mint írja – ezeknek a túlsúlya, „megáradása” a rendszer- és korszakváltások éveiben természetes jelenség. Almási Tamás, Sára Sándor, Sólyom András munkáit egyaránt dicséri, de a számára is fontos vállalkozás Gulyás Gyula és Gulyás János Széki lassúja, amely a paraszti kultúra, a közösségi életmód és szokásvilág továbbörökítését kísérelte meg. Mindazonáltal a „szertelen beszámolókban” a dokumentumfilmekről kevesebb szó esik, aminek egyszerű oka is lehet: kevesebbet néz belőlük, inkább a játékfilmeket üli sorra. Hogy melyikből mennyit, hány órányit – önmaga statisztikusaként többnyire ezeket az óraszámokat is rögzíti. Van azonban egy másik ok is, azon túl, hogy a televízióban számít majd e „nem fikciós” alkotások sugárzására: nincs ínyére – és ezt a kivételként emlegetett Elek Judit-film, az Egy szabad ember – Fisch Ernő élete kapcsán hozza szóba – a szemléletük. Az, hogy „mindig túlteng a társadalmi, nemzeti önsajnálatunk (leépülés, pusztulás stb.), s az ún. jövős ügyeket legtöbbször egy-egy megszállott fantaszta peremre szorított buzgalma képviseli” (Kapkodjuk a fejünk…). A kivételre itt is ráirányítja a figyelmet: örvendezik a Dunai exodusnak – kár, hogy nem nevezi meg a rendezőt –, mert „a Duna-tájon élők sorsáról sohase láthattunk ilyen őszinte dokumentumot”, megérdemelte hát a díjat.

Az évenkénti szemléző egyébként következetesen beszámol a díjazottakról. Örvend Sopsits Árpád (Videoblues) sikerének, Szabó Ildikóénak (Gyerekgyilkosságok), de a csalódásait sem rejti véka alá, ha például az általa a Vasisten gyermekei óta sokra tartott Tóth Tamásnak a Natasáját nem értékelik kellőképpen. Ugyanígy sajnálja a hasonló sorsra jutott Can Togayt, az Egy tél az Isten háta mögött filmszalagra fogalmazóját. Megütközik azon, ha egy olyan „rangos” alkotásnak, mint a Witman fiúk, megosztott fődíj se jut. Ezért „akadtunk ki” tavaly, emlékezteti a nézőt, fölsorolva azokat a nemzetközi díjakat, négyet, amelyekkel a külföldiek később a filmet jutalmazták. S ez a kritikusra nézve is fontos közlemény: mutatja, hogy a hetedik művészet értékei iránt nem csak Pesten és nem csak egy hétig érdeklődik.

Ennek tanúsítója már önmagában az is, hogy kritikasorozata a művek ismertetése és értékelése mellett szinte mindig tipizál is, kiragad általános, több alkotásra és alkotóra jellemző sajátságokat, ismétlődő technikai megoldásokat, epikai-elbeszélői elemeket. Szereti például a kedvelt helyszíneket csoportosítani. Ismételt kifogása, amit legelőbb a Mozikavalkád nyomatékosít (Helikon, 1993/6.), hogy a kamera „látóköre” beszűkült, legtöbbször „beszorul” a fővárosba, és hogy az „untig-sztereotip” terek, a vasútállomás, a söntés, a kórházi intenzív osztály, a háló, a fürdőszoba mellett újabban szinte kötelező módon jelenik meg a templombelső, az oltár. Egy fél évtizeddel később azon fintorog, hogy a gyűjtőtó vizéből fölágaskodó bözödújfalui templomot három rendező is felfedezte, azaz „ugyanazt a kottát nyálazzák egyszerre többen is” (A harmincadik. Helikon, 1999/6.). Osztályoz aztán a filmek kedélyállapota alapján is, és mert „meglehetősen nyomottnak”, rosszkedvűnek, harapósnak találja a többséget, szinte lelkendezve méltatja a kivételeket. Koltai Róbert Sose halunk meg „nyűhetetlen illúzióhajhász kisemberének” történetét éppúgy, mint Jancsó Miklós „fölszabadító hatású” filmjét, mert egyáltalán nincs ellenére, hogy a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten „a bolondját akarja járatni” a nézővel, fügét mutatva a „miesnapi gondtehernek”, vagy hogy a morbid lesz a komikumforrás. Az idős mester „poénos posztmodernül is jobban tud, mint számos ebben fáradozó ifjabb pályatárs” – jelenti ki A harmincadik. Ezt a véleményét erősíti meg, „blődli”-remeklésnek minősítve a következő filmet, az Anyád! A szúnyogok-féle „újabb szellemi hancúrt”, ahol „Jancsót öli a csúfság, szórakozik velünk” (Keskeny a szalag, széles a való. Helikon, 2000/7.).

Rossz néven veszi viszont, ha a mozi körüli „fontoskodók”, a forgalmazók és egyéb „menedzser jótevők” szórakoznak a közönséggel – vagyis szemléi során figyel a reklámra, a plakátdömpingekre, szórólapáradatokra, és figyel a nézőre, a fogadtatásra is. Maró gúnnyal intézi el, hogy az efféle rendezvények háza táján sűrűn megfigyelhető „valami lappangó sanda igyekezet”, a törleszkedőké, az egyik filmet futtatóké, a másikra pedig legyintgetőké. Karikatúrafigurák szinte mindahányan, ahogy az „orvfintorgók és bérfumigátorok” is, ezek a különös képződmények, akiknek főnévi alakját hiába keresnénk a szótárakban, a gúnyos kedvű kritikus adott karaktert nekik, hogy e furcsa szócsinálmányokból a végén kislexikonnyit lehessen összegyűjteni. Ám hogy a machinátorok mi mindenre képesek, a kritikus nem győz csodálkozni. Az egyik alkalommal azon, hogy sikerült „bepasszírozni megosztott fődíjasnak a Csinibabát”, a másikkal meg a Glamourt. Jancsó Miklós szállóigének számító szlogenjét idézi velük kapcsolatban: „Díjat az kap, akinek adnak”. Tímár Péter filmje főbajának nem azt tartja, hogy „olcsó hacacáré”, hanem hogy „megpróbált már-már »népi hőst« agyusztálni egy jó öreg háztömbfelelősből, a hatvanas évek elejének ezen pocegértenyészetéből, akinek – az ’56-os pufajkásjárások után (ki ne emlékezne rá) – »gondjaira« bízták a megfélemlített városlakót” (Kapkodjuk a fejünk…). Gödrös Frigyes rendezése előtt annyi mindennel puhították a médiát, a „nagy BUMM” mégis elmaradt, mert „valahogy hibádzik” az ötletek kötőanyagának szánt könnyed irónia, hozzá még a főszereplő-választás is hibás (Keskeny a szalag, széles a való).

A szemlebeszámolók visszatérő szempontja, hogy hány forgatókönyv alapozódott irodalmi művekre. Furcsállja, ha másfél tucat játékfilm közül mindössze egy kötődik íróhoz, s hogy végképp „megneheztelt” a film a történelmi múltra, mintha történelmi regény nem is létezne. Ugyanakkor lelkesedve szól a Molnár György rendezte, Esterházy Péter regényeiből „származó” Anna filmjéről, értetlenül állva az előtt, hogy a zsűri figyelemre sem méltatta ezt az alkotást. A lehetséges okokon morfondírozva felvetődik benne, csak nem az volt tán a kifogás, hogy a nő és férfi együvé tartozásának morális tétje van, vagy azt tartották rendhagyónak, hogy „a nonstop hancúrból gyerekek születnek, feltehetően egészségesek”, s „valahol mindez beletartoznék abba a bizonyos »nemzetlátás«-pakliba” (Mozikavalkád). Hogy nem önmagában az adaptáció tényét méltányolja, azt akár Tarr Béla filmjének, a Krasznahorkai László regényéből készült Sátántangónak a „rendhagyások” közé sorolása (Magyar film ’93. Helikon, 1994/6.) vagy a Mészöly Miklós-kisregényt alapul vevő Filmmel kapcsolatos észrevétel is tanúsíthatja, noha nemcsak ebben az esetben feltételezi a néző szellemi-érzelmi állóképességének túlbecsülését. Az sem hízelgő, hogy vakmerőségnek tartja Deák Krisztina tettét, a Jadviga párnáját filmre vinni, s benne a „felfűtött szenvedélyek premier plánját” közrevevő történelmi háttér tapétázott voltáról beszélni. Tetszett mindenkinek a film, „aki nem olvasta a regényt” – közli, és e félmondata kritikusi magatartása alapvonásáról árulkodik: a forgatókönyvek alapjául szolgáló művek ismeretében méltat, bírál. Csendes megrendülésre és némi veszteségérzéses rezignációra a Pacskovszky József rendezte Esti Kornél csodálatos utazása is ezért késztetheti, tűnődvén, „hol s mikor adott túl rajtunk ez az Európa”, s hogy mivé lett Esti Kornélok nélkül, „akik hajdan oly magabiztos eleganciával suhantak át állomásain”. Nemcsak olvasmány-, hanem valóságélmény is fűti a sorait, amikor a valamikor az Utunkban közölt Bodor Ádám-novella, A részleg vagy amikor a Csiki László-elbeszélés, a Kínai védelem filmváltozatáról elmélkedik. Az egyik legkeményebb film, amit valaha látott, a „nyers megfellebbezhetetlenség és a környezetidegen törékenység »dialógusa«” – írja a Gothár Péter rendezte előbbiről. Ihletetten szakszerű elemzését azzal a szomorú poénnal zárja, hogy az alkotásra az egyik körúti moziban állítólag negyvenhét néző volt kíváncsi (Kapkodjuk a fejünk… Helikon, 1998/5.). A Tompa Gábor rendezte másik alkotás ismertetésekor se kertel, kijelentvén, filmélményt, „melyet ennyire magunkénak érezhettem”, még sosem kínált egyetlen „moziderbi” sem, és hogy külföldi kollégái elfogultnak ítélték lelkesedését. Nem restelli, de a hadifogoly-történet neki „külön is üzent”, családi emlékeket bolygatva föl. A filmben szerinte vannak ugyan „megoldatlanságok”, ám nem tartja kizártnak, hogy sikertelensége mögött a színházi rendezővel szembeni ellenérzés, féltékenység is megbújhatott.

Szemle-szemle szertelenül – ez a játékos alcím többé-kevésbé illik tán mindegyik sorozatdarabra, egyre azonban bizonyosan nem. Arra, amelyik azzal is kiválik a többi közül, hogy mindössze egyetlenegy filmről értekezik, ám erről nagyobb terjedelemben, mint korábban a másfél tucatnyi alkotásról együttvéve. Az igen alapos érvelésű, különböző szempontokat ütköztető, a kritika elemeit a vallomáséval és a történettudományi esszével, sőt a vitairatéval is elegyítő dolgozat egy „tipikus globalizáció kori vállalkozásról”, Szabó István „nemzetközi marketing-háttérrel készült” koprodukciós alkotásáról íródott. A Napfény íze és statisztériája (Helikon, 2000/8.) a címében is ítéletet hordoz: a mellékszereplőkre, jelentéktelen alakokra való utalás azt kifogásolja, hogy a filmben jobbára csak a helyszínek, a háttér és a statisztéria hazulról hozott, és hogy a róluk alkotott kép nemcsak kedvezőtlen, hanem „igaztalanul egyoldalú” is. A zsidó származású család történetében főként az látszik, hogy „leghűségesebb csatlósként” (’30-as, ’40-es évek), majd „legjobb tanítványként” (Rákosi-korszak, ’50-es évek) mi hitványság telik ki tőlünk, magyaroktól” – szól nagyon határozottan Szilágyi István bírálata. Véleményének szigorú kifejtéséhez bátorítást kaphatott attól a György Pétertől, aki a Sorsválasztók című kritikájában maga is több ponton vitatta a mű történeti hűségét, hitelét. A legtöbb ponton egyetért vele, legyen szó a mű didaktikus voltáról, „asszimilációkritikai tézisének” igazolásáról, a második világháborús események hézagos említéséről, az ÁVH tevékenységének afféle bemutatásáról, mintha az erőszak nem a magyar társadalom egészét sújtotta volna. Azzal a véleménnyel sem vitázik, még ha egy részét „erősen túlzónak” tartja is, hogy a Sonnenschein-Sorsoknak a „nem zsidókkal, azaz mindennapi magyarokkal való kommunikációja vagy teljes egészében hiányzik a filmből – illetve a hű cselédre korlátozódik –, vagy ami ennél is rosszabb: mindenekelőtt és teljes egészében a zsidó–nem zsidó lét kérdéseire korlátozódik”. Hogy a mű utolsó harmadában a magyar „elem” és környezet szinte kizárólag ellenséges legyen – a kritikus szerint „viszolyogtató érzés” észrevenni az efféle tipologizálást.

A Helikon szerzője több ponton követi az Élet és Irodalomét, mint ahánynál eltér tőle. Ám ezek egyike a film legalapvetőbb kérdésében mutatkozik meg: a magyarság történelemszemléletének dolgában. Saját családi tragédiájának, édesapja elvesztésének történetét mint a gyásznak gyűlöletbe való átfordulását elemezve jut el ahhoz a másutt is szinte rögeszmésen hirdetett tételéhez, hogy a szomszédságban élő népektől a történelemszemléletünk különböztet meg a legvilágosabban (illetve hát, a játékos szerzőt követve, a legsötétebben). Furcsa „etno-szkizofréniás tüneteket” vesz észre magunkon, a magyarokon, s nem tagadja, kisebbségi tapasztalatai csak növelték az erre való érzékenységét. Mert azt kellett észlelnie, azzal kellett szembesülnie, hogy míg a szomszédok „szívós következetességgel igyekeznek fölmenteni elődeiket bármi hajdan volt gyarlóság vádja alól”, addig mi „a magunk-vádolásban vagyunk következetesek”. Zárójelben jegyzi meg, de nyilván fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a kíméletlen önostorozásunkkal csak megkönnyítettük a szomszédok dolgát, akik – és ezt is szinte megszállottan mondja újra meg újra – nem szeretnek bennünket, és történészeikkel, politikusaikkal együtt nemzetük minden nyomorúságáért évszázadokra visszamenőleg minket okolnak. „Valahol nagyon megtanultuk – túlontúl a magunkévá emésztettük –, hogy egy nép, egy nemzet története a másokkal szemben elkövetett úgynevezett bűnök, méltánytalanságok története is” – veti föl, ezt „a magyar-bűneinkért-lakolunk tudatot” a zsidóság „maga-múltja-szemléléséhez” nagyban hasonlónak tartva. A különbség minden bizonnyal az önbecsülés és az önbecsmérlés arányában mutatkozik meg.

A szemléző A Napfény ízét voltaképp azért marasztalja el, mert egyoldalú, előítéletes szemléletével a magyarságot mint a saját történelmében statisztáló tömeget láttatja. S ezen a képen csak rontanak az ábrázolásmód következetlenségei, „törései”, a montázsszerűen beiktatott archív felvételek, az áldokumentum-részletek, a narrátor mindentudása, a jellemrajz sutasága, a lélekteremtés felszínessége. Mindezek szóvátétele azért lényeges, mert a film művészi hitelét kétségbe vonva itt is bizonyossá válik, hogy Szilágyi István elemzési szempontjai és módjai kiállják a szakmaiság próbáját. A szerző a hetedik művészet múzsájára nem úgy tekint, mint az irodalom szolgálóleányára. S ha az előadásmód szó- és mondatalkotásainak leleményes és szellemes voltát is érzékeljük, akkor Szilágyi István úgy áll előttünk, mint aki a kilencvenes évek közírójaként csaknem annyira érdekes és érdemes személyiség, mint a Hollóidő szerzőjeként.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben