×

„Feltalálódott a rangos írói publicisztika”

Szilágyi István közírói pályája a diktatúra bukása után I.

Márkus Béla

2008 // 10
Nyolcvanas évek közepe, vége. A szocialista Románia, a Ceausescu-önkényuralom legsötétebb időszaka. Szilágyi István a kérdésre, hogy miért épp az Agancsbozót témáját írta meg ekkor, Balogh Józsefnek válaszolta: „Hogy ne teljen hiába az idő” (A Hét, 1991/19.). Az 1986 nyarán megkezdett és 1988. október 10-én befejezett, november első napján pedig a Kriterion Kiadónak már át is adott kézirat megjelenésére azonban szintén hiába várt több mint egy esztendeig. S várhatott volna, bizonyára, tovább is, ha nem szól közbe a nagybetűs Idő. A Történelem. 1989 decembere, amelynek eseményeit ugyan – utólag – Szilágyi István is hol „forradalomnak”, hol „változásnak”, hol meg „puccsnak” nevezi, azt azonban nem tagadja meg tőlük, hogy „egyetlen véres, fegyverropogásos, felfordulásos hét alatt megbukott az addig rajtunk országló diktatúra”. Az ennek utána következő esztendő – ahogy a Reménykedjünk? nevezi (Helikon, 1990/52.) –, a „küszöbév” aztán más irányba terelte nemcsak a regény útját, hanem az író sorsát is.

Ha nincs a „gyötrelmes rendszerváltozás”, akkor az Agancsbozót kiadói kálváriája közben talán megint azzal az „új” regénnyel kezd el – kedvelt fordulatai ezek – pepecselni, szöszmötölni, babrálni és bajmolódni, amelynek a megírásába a Kő hull apadó kútba után fogott bele, hogy főhősében „egy ellen-Szendy Ilkát” próbáljon megeleveníteni. Minderről Magyar Zoltánnak és Rónyai Zoltánnak a debreceni bölcsészek kiadványában beszélt (A lélek határsávjai, Határ, 1991. február), és mert ismereteink alapján először és utoljára tette, érdemes esetleg ezt a tervet, töredéket is számba venni. Hogy aligha félbe-, inkább abbahagyott munka lehetett, sejteti a terjedelme, az a „rohadt pár száz oldal”, és elképzelteti az a „rengeteg jó szöveg”, amelyből – az alkotó reménye és akarata szerint – „még valamikor… valamikor, ha tényleg két életem lesz, talán lehet valami”. Szendy Ilka ellentétét afféle „női Kakuk Marci”-nak nevezi, olyasvalakinek, aki összesodródik mindenkivel, csapódik a környezetéhez, miközben elmúlik felette az idő, eltelik a XX. század, az első világháború előttről a hatvanas évekig, amikor is egy buldózer „eltolja a házát”. A több mint fél évszázad során ez a kalandvágyó hölgy „mindig felül marad azzal, hogy mindenki alá került”, ráadásul „valahogy mindig ép emberke” tud lenni, épen vészeli át a rendszerváltozásokat. 1918-at, amikor elmennek a magyarok, és román világ jön a felsőrészkészítő gyári munkáslányra; 1940-et, a második bécsi döntést követő erdélyi dolgokat; 1944-et, majd 1948-at, az újabb változásokat. „Valami furcsa… új-nagyrealizmus?” – kérdezi magától az író az egyetemistákkal beszélgetve, mert ők nem is faggathatják, hiszen jó vagy rossz szokása szerint a regényből részleteket sem jelentetett meg. Önmagának válaszolva aztán elhárítja a stílusirányzatba való besorolást, hogy ama másik, ugyancsak feltehető kérdésre, végül is miért nem hozta tető alá a regényt, többértelműen felelhesse: „nem talált bele a korba, nem volt vonzása”.

Ebbéli érzéseiben az újabb rendszerváltozás, 1989 decembere még csak megerősíthette: a történetet legfeljebb akkor tehette volna vonzóvá, úgy találva bele a korba, ha – a feltehetőleg már megöregedett – asszonyhőse vagy ennek leszármazottja a diktatúra végóráiban ott harcol a munkások és diákok között a hatalom védelmezőivel szemben. Mint ahogy az Utunk legutolsó Vezércikke (1989/51–52.) keserű humorral láttatja a hozzá hasonlókat: föltépi a mellén a zubbonyt vagy a farmerdzsekit, azt kiáltva a katonáknak: „ha mertek, ide lőjetek”. Azok pedig – folytatódik zárójelben az összegzés – („Sajnos, mertek, és lőttek. Pont oda.)”. Szilágyi István számára is egyszerre csak nagyobb lett annál a tét, semmint hogy a lány Kakuk Marci szövegével kezdjen hozzá – ahogy az Agancsbozót Derese mondaná – labdázni, hintáztatva, lebegtetve a szavakat. És – miként a Határban is állította – valóban nem kellett hozzá semmiféle „néptribun-attitűd”, semmiféle „népszolgálat-mese”, ami bevallása szerint mindig is távol állt tőle, hogy mindjárt a kezdetekkor a „felfordulás” krónikásául szegődjék. Méghozzá önként, hiszen az 1990 januárjától az Utunk utódja, a nevét Helikonra változtató hetilap főszerkesztőjeként maga szabhatta meg, róhatta ki a feladatait. Aligha csak belső parancs vezette azonban. Ekkori nyilatkozatainak visszatérő eleme, gondja az a felismeréssé érő sejtés, amit A lélek határsávjai némi humorral úgy fogalmazott meg, hogy „átadjusztálódnak az elmék”, mármint az olvasók elméi, ennek következtében pedig – ahogy évekkel később Gittai Istvánnak mondta – marginalizálódik az irodalom, előtérbe kerül viszont az újságírás, a lapcsinálás (Folyton szerkesztés és olykor regények – Heti Magyarország, 1994. március 25.). „Feltalálódott a rangos írói publicisztika” – állította a debreceni fiataloknak is, mintha neki semmi köze nem lett volna ehhez, s nem kezd ugyanúgy sorozatokba, mint az általa emlegetett Esterházy (Péter) vagy Czakó (Gábor). Ám hogy „kényszerült” volna erre, ez csak a belső kényszerre tekintve lehet igaz. Vagy legfeljebb úgy, hogy hamar érzékelte azt a válságot, amelybe nem személyesen ő maga mint szépíró, hanem az irodalom jutott, mindenekelőtt amiatt, hogy hirtelen vége lett annak az időnek, amikor a sorok között kellett, csak ott lehetett üzenni. „Azt, amit az irodalom üzenhet, a legfélresikerültebb rendszerváltásokban is vezércikkekben meg lehet írni, annak ellenére, hogy létezik az ízlésterror és a nyomor cenzúrája” – állította, Gittai Istvánnal beszélgetve. Saját cikkeit is – nem minősítette, hanem – jellemezte ezzel. Riportjait, beszámolóit, „mikroesszéit”, kommentárjait – annak a két-három esztendőnek a közírói termését, amelynek a pálya legelején, a hatvanas években megvolt ugyan a („kényszerült”) előzménye, ám a folytatása mindmáig, úgy tetszik, immár végérvényesen elmaradt.

Karácsony Menyőben

Pedig ennek az új – publicisztikai – időszaknak a nyitánya igazán emlékezetes: a Karácsony Menyőben (Utunk, 1989/51–52.) – ha az újságírás ismer ilyet – maradandó értékű alkotás, jeles antológiadarab. Miközben kiváló érzékkel ragadja meg és bontja ki annak az advent harmadik vasárnapjától karácsony első napjáig tartó egy hétnek az eseménysorát, amelynek a diktatúra bukásában meghatározó jelentősége volt, meggyőződésének, sőt – ami az egész közírói pályán kivételes – lelkesültségének is hangot mer adni. Hangot, már mindjárt a címmel is, hogy egyszerre irányítja a figyelmet a keresztények legnagyobb ünnepére és a szilágysági horpadásokban meghúzódó „világvégi apró falvak” egyikére. A vidék – olyan falunevekkel, mint Kis- és Nagymon, Kis- és Nagydoba, aztán Vérvölgy – a szerző gyermekkori sejtelmeit idézi, de belésajdulnak Ady sorai is: „Vak ügetését hallani / Eltévedt hajdani lovasnak”. A karácsony viszont magától értetődően teremt összefüggést a bibliai és az evilági események között, Jézus nevéhez kapcsolva a (romániai) szabadság születésének eseményét, de a faluba száműzött, ott fogva tartott lelkész, Tőkés László kiszabadulását, ezáltal mintegy újjászületését is. E hármas ünnep misztériumának a „riporter” nemcsak tanúja, de teremtője is, beszéde ezért lehet közvetlen, természetes, de emelkedett is. Olyan regiszterben szólal meg, amelynek különféle hangszínei és érzelmi-gondolati játékai ritmusuk elevenségével izgalmat teremtenek és közvetítenek.

Mind a hétköznapi, itt-ott ironikus, a köz, illetve a „világsajtó” véleményét, álhíreit kommentáló hangnak, mind az „elbeszélő” érzelmi elragadtatottságának a hitelét két tényező növeli. Az egyik, hogy a rabság helyzetéből való kiszabadulás nem egy Menyőn végrehajtott akciónak, történelmi tettnek köszönhető – a szomszéd faluba a szekuhoz naponta kihallgatásra bekísért lelkész olyan helyzetbe került, amikor nem alakítója, hanem elviselője önnön sorsának. Ám ezt a sorsot a falubeliekével, sőt az ország népeiével együtt már az is formálja, netán annak van a legnagyobb ereje, ami Temesvárott a lelkész által és miatta történt. Hogy a parókiát és a templomot Tőkés László védelmében előbb élő lánc vette körül, majd az elhurcolását követően a tömeg ellepte az utcákat, beverte a kirakatokat, égette a Ceaułescu-könyveket. Aztán a katonasággal, rendőrséggel is szembeszállt, aminek százak halála, sebesülése lett a vége. De vigyázni kell, „nehogy magyar-ügy keveredjék belőle”; itt a lakosság nagy többsége román. Erre a Kolozsvárott élő írót telefonon figyelmeztetik temesvári barátai, a Kóborló évekből (Utunk Évkönyv, 1985) ismerős Bárányiék, jelesül Ildikó, a feleség. S ez a másik tényezőt tekintve fontos igazán. Nevezetesen, hogy a „riporter” ha akarná, se tudná letagadni, mindenhez személyes köze van. A temesvári szemtanú beszámolójához éppúgy, mint annak felderítéséhez, vajon valóban elhurcolták-e a papot, s ha igen, „akkor szóljunk Annának, a László nővérének”. Ha pedig azt is sikerül kiderítenie, mégpedig Zilahon, ahová stoppal utazott a (saját) húgához, hogy a papot csakugyan Menyőre vitték, akkor ismét hívni kell a Bartha-lakást, hadd tudják, „az Abbé tényleg ott van” a faluban. A különös, bizalmaskodó névhasználat azonban kitérőt tétet vele, zárójeleset: „(Apropó, Abbé: telefonközelben majd minden családban fals neveket mondtak. Ha megtudja, mármint Tőkés László, hogy nálunk ő ilyen házi használatra abbé, talán csak nem haragszik meg reánk. Ökumenikus vonzás, reméljük.)” Biztos, hogy nincs harag – ellenkezőleg, szeretet van, bizalom, szinte rokoni ragaszkodás. Amit különösen a karácsony reggeli telefon árul el, Annának, a nővérnek a mintegy mellékes kérdése: „…nem kéne kimenjünk Menyőbe? Hogy meghallgassuk az istentiszteletet?” Igaz, szóba hozza még, hogy Tőkésnét, „az asszonykát meg kéne vizsgálni”, máskülönben pedig mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az isten háta mögötti falu templomában köszönteni Krisztus születését. A városé helyett, ahol egyébként az ember „egész nap azt hallja, hogy oda húzódtak ki a Bükkbe a Csao orvlövészei”. Oda, ahol az út is vezet, és még jó, ha „tejfehér köd ereszkedik” le. „Legalább biztonságban érezhetem magam” – vélekedik, mint aki a maga félelmét nem akarja megosztani az útitársai közül senkivel, még a tárgyilagos távolságtartással emlegetett „Szilágyinéval” (a feleségével) sem, nemhogy Annával vagy annak a lányával, Ilkával. Azt sem árulja el nekik, legalábbis szóban nem, hogy életében tán először örül a katonáknak, akik – túl sokszor is – ellenőrzik őket, illetve hát az utat. A hallgatásnak éppolyan szerepe van, mint annak, hogy tényszerűen nem számol be a diktátor bukásáról, a Ceaułescu házaspár haláláról: a magáéval együtt a társadalom bizonytalanságát, a félelmet érzékelteti e párhuzam által. „Eltelik a hét; álmatlan éjszakák; fegyverropogás, örömünnep és keserves gyász; szorongó aggodalom és bizakodás” – előbb ekképpen összegez, majd miután Tőkés püspökét úgy utalta panaszra a kondukátorhoz, mintha ez élne még, így: „Mert mi történik ott messze, túl a ciheres, karcsú-tornyos dombkaréjokon. Egyelőre az alig bukott Heródeshatalom zsoldosai lesnek az alig világra jött demokrácia-kisded őrizőire.” Szembenállást, feszültséget fejez ki az a másik párhuzam is, amit a lelkész két szolgálati helye között von: „Ha Temesváron, ahol fél tucat televízióadást fognak, volt élő emberlánc, akkor itt lett élő falulánc. Pedig itt nincs mass media. Csak köd és sűrű bozót. És Wal¸sához sem mehettek tanácsért: csinálták a saját elgondolásuk szerint. Anélkül, hogy tudták volna: ezt Európában valahogy így szokták csinálni. Éppen így. Körénk gyűrűzik a gyalázat, akkor mi ezerszer olyan erős gyűrűt vonunk aköré. Apró templomtornyokból, nagy-nagy reménykedésből. Aztán lássuk.”

Ez a többes szám első személyű igehasználat már annak a jelzése is, hogy a vallomásos beszéd, a tanúságtevésé, képviseletibe váltott át. A mi-tudat megszólaltatása bár nem teszi semmissé, de legalább felfüggeszti a korábban jelzett legnagyobb veszélyt, a népek, a románok és a magyarok szembeállításáét, egymás ellen való kijátszását. A többszörös ismétlés, valamint a kérdve kifejtés retorikájával nyomatékosított állítás következik: „Tőkés László akart elvenni országrészeket? S mit csináljon velük, vegye a hátára őket? S hova vigye? Tőkés Lászlónak – azóta tőle is hallhatta az egész világ – nem országrészek kellenek – ez túl kevés –, Tőkés Lászlónak Európa kell. Csakúgy, mint Mircea Dinescunak. Hogy egyik a kétmilliót, másik a húszmilliót Európa felé vigye. De nem ám ki-ki a magáét, hanem együtt ennek az országnak az értelmisége, mind a huszonhárommilliót. Hisz eddig is azért kellett elválasztani minket egymástól, nehogy együtt könnyebben sikerült volna kitörnünk Nyugat felé.” E közlés – vagy inkább kinyilatkoztatás – után a többes szám használatába aztán már minden szereplőt bevon, ami a stílust úgy színesíti, hogy humorossá is teszi. Igaz, önmagában is derűs hatású, ha a lelkészre felügyelőt „szegény zsaru bácsi”-nak titulálja, hát még ha olyannak mutatja, aki csak eljátssza a szigorú kísérő szerepét. „Mordulunk kettőt, mikor indulunk a pappal, hogy hallja a falu, aztán útközben a szelíd rabbal csendesen elbeszélgetünk” – ebben a beállításban a rendőr is retteg a szekuritátétól, és nemcsak hogy együtt érez a rabbal, hanem még rokonszenvez is vele. Mint aki szintén azok közé tartozik, akik egyek a cselekvésben, a tettben és a reményben. Mintha a zsaru egy lenne a sokból, aki a magasztos pillanatok előtt közvetlenül felszólítható, hogy: „No de terítsük végre az ifjabb Tőkés tiszteletes vállára a palástot”, és: „Menjünk, hogy fölhangozhassék végre a karácsonyi ének”. Aztán mintha ő szólítaná fel, biztatná a hívekkel együtt a papját: „Mondjad, mondjad nekünk, te bibliás ember, hogyan is aránylik egymáshoz a Római Birodalom és Bethlehem – és Menyőhöz e vérzivataros országkörnyezet.” Aztán arra hív fel, „imádkozzunk”, majd azért lelkesedik, hogy „hirdetünk, hirdetünk, szervezzük a segélyszállítmányt: Menyő Temesvárnak, Szilágy népe az egész országnak”. „Küldjünk mindent, amiből adott az Isten” – buzdít, ám hogy kicsoda, éppúgy megnevezhetetlen, mint ahogy azonosíthatatlan az a személy is, aki az istentisztelet végén a lelkésszel beszélget, s a borostás katonák megérkeztekor mintha nyugtatná: „László, ezek immár nem érted, miattad jöttek, a mi gyermekeink.” Ez a beszédmód, a többes egyesből a tegező második személyre váltás arra a helyzetre mutat, amikor a névtelen, ám a partnerét barátian megszólító többek véleményének ad hangot. Mintha másokkal közösen, együtt mondaná, s mind emelkedettebben, hogy „ne felejtsd el, napokon belül utazol”, „mihelyt hívnak Iliescuék”, és hogy „indulsz oda, a nagyobbik gyülekezetbe. Ne felejtsd el, azok most magadfajták, kötelességed közöttük állni, ez most már mindennél fontosabb.”

E búcsúztatás pátoszát remény, derű és öröm táplálja. S az a „jövőnkbe vetett hitünk”, amely ha bethlehemi jászolnak látja a menyői templomot, akkor teli bizakodással a falu dolgában is. A búcsúmondat lehetne akár az „öles, szépszál ifjú emberre”, a papjára felnéző gyülekezeté, az Adyt idéző motívumai miatt mégis inkább a „riporteré”, ezért hangozhat így: „És ne féltsd Menyőt. Most már nem fog többé összekuszálódni fölötte, hogy megfojtsa, avagy csak elrejtse köd és bozót.” Hogy mennyire idillikus a kép, hogy a beszélőt mennyire megragadja a pillanat, ez talán abban mutatkozik meg leginkább, hogy az útitársairól, Anna vagy Szilágyiné érzéseiről, gondolatairól egy szót sem ejt. Magafeledten elfelejtkezett róluk is. Mert belefeledkezett a karácsony hangulatába.

Krónika 1–6.

Mintha csak ezt az áhítatot akarná ellenpontozni az ugyanekkor közölt Vezércikk (Utunk, 1989/51–52.), már a szabványos címével is, de még inkább azzal, hogy a születés misztériumát a haláléval cseréli fel. A templomi jászol látomását azoknak a lobogókkal letakart koporsóknak a látványával, amelyeket hatalmas teherkocsik visznek a Hősök temetője felé. „Dermedten állunk, furcsa menekültek, kik hazamenekülnek. Megpróbáljuk elhinni azt, ami történik velünk” – rögzíti a másokéval azonos nézőpontját a beszélő, szavai hitelét azzal a korábbi közléssel is növelve, hogy ideiglenes helyük, a román Tribuna szobájának ablakából nézik a gyászmenetet. A mondottak alapján azonban korántsem zárható ki, hogy éppúgy jelöli magát egy transzcendentális közösség tagjaként, mint egy létező szerkesztőségéként. Aligha bizonyos ugyanis, hogy kijelentése csupán a valóságra vonatkoztatható, s nincs metafizikai távlata. Mert kik is volnának azok a „menekültek”? Ha ők maguk, akkor mitől furcsák, s hol a haza? Vajon nem a sír, a temető ez, és nem a halottak (a diktatúra elől? az élet elől?) az ott menedékre találók, kik, ím, a Házsongárd-tetőn lelték meg hazájukat?

E megszólalás tényállító és metaforikus egyben. A Vezércikk, amelyik egyébként az „erkölcsi kopást szenvedett” régi lapcímnek az újra való kicserélését, a Helikon név felvételét is bejelenti, a közíró pályája második szakaszán utoljára használja a kettős beszédnek ezt a formáját. Képes, átvitt értelmű kifejezések később is, mindig is feltűnnek persze, ám arányuk lecsökken, helyüket mindinkább szakszavak, a politika, a jog- és társadalomtudomány területéről vett fogalmak veszik át. Az élményszerűségét a tárgyszerűség, a személyességét a tárgyilagosság. Nem megjelenít, hanem elemez, inkább lesz körülményes, mint érzékletes. Fejteget, magyaráz, értelmez, kiegészít, ellenkezik és vitatkozik – azaz voltaképp azt a szerepet sem játssza el, a krónikaíróét, amelynek a vállalását pedig az 1990-es, hat részből álló Krónika címével mintegy bejelentette. Az egymástól független, időben hosszan elnyúló sorozat (Helikon, 1990/3., 12., 14., 21., 30. és 36.) az események egyszerű feljegyzésére sem fordít gondot, legalábbis abban a tekintetben, hogy minél többet rögzítene közülük, gazdagon adatolva. Tényeket lehetne várni tőle, annál is inkább, mert a „krónikás” is, egyre erősebb hangsúllyal, a tények igazságát és pontosságát kéri számon a hatalmon, a pártokon, illetve a tömegtájékoztatási eszközökön. Mindenekelőtt a „forradalom” idejére vonatkoztatva, de a későbbi eseteket számba véve is. Indulata csak növekszik annak tapasztaltán, hogy újra uralkodni kezd a „szövegfétis meg szómágia”, s megint visszaszorulóban, elenyésző a „józan, mértéktartó hang”. Pedig a „küszöbévnek” a világsajtóban is hosszan visszhangzó hazai eseményeit emeli ki. Olyanokat, melyeket csak a hírekből ismerhet ő is, szemtanújukká a televízió adásai avathatták. Mint „a március 19-i vásárhelyi dráma”, e „lőfegyverek föltalálása előtti polgárháború”, ahogy – zárójelek között – nevezi. Aztán a „szabad és demokratikus választás”, e „furcsa össznépi színjáték” május 20-án, majd „az immár legitim hatalom” „legszerencsétlenebb” döntése, „húzása” június 13–16. között, mikor is előbb a bukaresti Egyetem téren tüntetőket verette szét, „a legklasszikusabb brutalitás bevetésével”, utóbb pedig másfél napig „bányászterrort” zúdított a fővárosra. A szocializmus rémuralma után újabb terror tehát, az éhínséget, a nélkülözést követően – a Krónika 6. szerint – „félős, mi ránk vár: a közös nyomor. Majd a kenyérsorban deres hajnalokon.” És nemcsak testi, fizikai kiszolgáltatottság. Lelki-szellemi is. „Ma még le lehetett írni ezeket a sorokat” – veti a Krónika 4. végére, napban, órában pontosan megjelölve annak az idejét, amikor újra nehéznek találta megjósolni, „az eddig elnyertnek vélt szabadságjogokból mi marad”. Még tart a „küszöbév”, ám már messziről se fénylenek a menyői karácsony reményei. Már önbiztatás az óévet búcsúztató kérdés is: Reménykedjünk?, a rendszerváltozás pedig „abszurd vállalkozásként” mutatkozik meg. Hogy végül 1989 decembere „olyan pokoli rászedettség-érzetet” növeljen fel benne, „mely elkerülhetetlenül meg fogja bosszulni magát”. Keserűbb tapasztalat ez a kijózanodásnál, és keserűbb a találgatás is, hogy miközben az ország sok százezer embere, köztük az ifjúság „forradalomként vállalta föl a változást”, aközben nem egy máshol megírt „forgatókönyv” szerint indult-e az egész, csak a „forgatást fölborogatta Temesvár”, „egy férfi s vele egy kicsi gyülekezet”. Végül maga is feltételezi, hogy csakugyan létezett egy forgatókönyv, ám a „megszerkesztői” aligha számolhattak azzal, hogy „a történelem egy konokul elszánt református lelkésznek is lapot oszt” (Krónika 5.).

Nyilvánvaló, hogy a becsapottság érzete más hangon szólal meg, mint az örömé, a lelkesültségé. A Krónika szövegeiben a legsűrűbben az irónia jelei tűnnek fel. A mai stilisztikák az irónia lényegi ismérveként tartják számon annak a távolságnak a tudatosítását, amely elválasztja egymástól a megnyilatkozó és egy másvalaki, egyén vagy közösség értékelését – Szilágyi István jegyzeteiben ez a különbség zömmel úgy szerepel, hogy a hatalmi, hivatalos állásfoglalásokat követően zárójelek közé rakott mondatokban jelenik meg a saját véleménye, vagy az, amit többséginek vél. A szövegben tehát többnyire a zárójel az a jel, amely megmutatja, hogy a mondottakat nem kell, nem szabad komolyan venni, vagy hogy kettős jelentésről lehet szó. A legelső Krónika szerint például ha a Nemzeti Megmentési Front komolyan venné a felhívását, hogy „ne hazudjunk”, akkor közhírré tenné, ki lőtt december 21-én délután és este. Mindegyik fegyveres testület tagadja ugyanis, hogy ő lett volna, sőt esküszik, el tud számolni a lőszerével. A tényt aztán így kommentálja a „krónikás”: „(Na ne. De igazán. Ha nem tetszik hinni, tessék eljönni hozzánk s megszámolni a töltényeink.)” A sorozat legutolsó részében a második „bécsi döntés vagy diktátum” ötvenedik, „szerencsétlen évfordulója” megemlékezéseivel kapcsolatban állapítja meg, hogy a tévé is szívesen látta „a horthysta rémtetteket előszámláló »munkatársakat«”, majd ehhez fűzi hozzá: „(Na persze, a tévé is független, ugye.)” Ez a másokat és magát magyarázó, utalásokat, célzásokat sorakoztató, nemcsak zárójelek között, hanem közvetlenül is hátravetett ellenvetéseket, kiegészítéseket tartalmazó szöveg – az előbb idézettekből kitetszhet – a rétegkeverésével is hat. Az élőbeszéd hanyagsága éppúgy jellemzi, mint argós igénytelensége, durvasága és intellektuális eredetű szellemessége – mindaz, amit G. Kiss Valéria az Agancsbozót nyelvét elemezve a legjellegzetesebbnek tartott. S ha a Szilágyi István írói karakterét immár megkülönböztethetővé tevő mondatkapcsolás és mondatszerkesztés kipróbálása nem ezzel a regénnyel, hanem már a legelsővel, az Üllő, dobszó, haranggal kezdődött is, elbeszélői és előadói modorként mégis ez idő tájt lett meghatározóvá. Talán azzal összefüggésben, ahogy a könnyed humort egyébként is alig ismerő, a komikum különböző formáival alig is élő írói szemlélet mindinkább az iróniában, illetve a gúnyban lelt rá a vélemény kifejezésének lehetőségeire.

Az idő haladtával a krónikaíró is egyre inkább a sziklahámor regénye elbeszélőjének sztoikus-cinikus alapállását veszi fel. Ebbe fegyelmezi magát, mindkét fő témáját illetően. Az egyik a sorozat középső darabjában úgy fogalmazódik meg, hogy Románia lakossága „odébb tolta egy korszerűbb demokrácia lehetőségét”, a másik pedig annak az esélyét latolgatja és követeli, hogy a magyar nemzetiség egyenlő arányban részesüljön az emberi szabadságjogokból. A kettő kapcsolata, elválaszthatatlan összetartozása már előbb felmerült, mindjárt 1990 januárjában, amikor „véget ért a szabadság mámorának vakációja”. E mámor elmúltát nem ő fogalmazta meg ugyan, hanem Szabó Gyula Az emberi jogok ábécéjében (Helikon, 1990/4.), annak a két kolozsvári iskolának a helyzetén tépelődve, amelyet még a szocializmus is csaknem az utolsó pillanatig meghagyott a „magyar voltában”. Most meg „a diktátorpár helyett, a halálba fagyott-némult két mérgező száj helyett egyetemeket végzett értelmiségi szájak (mondják) a háborgó szavakat arról, hogy »ősi román iskolákból« kitiltják-kirekesztik a magyarok a románokat a maguk nacionalista szeparatizmusával”. Mit lehet tenni ebben az „újabb történelmi sújtottságban”? – kérdezte a cikkíró, fölvetve, hogy talán az volna a legegyszerűbb, ha az iskolák kapujára, miként történt valamikor „Vittenbergában”, kiszegeznék „a pontokat az emberi – és azon belül a nemzetiségi – jogokról”. A főszerkesztői kommentár szerint „keserű és türelmetlen” jegyzet íródott – nem keserűbb és türelmetlenebb, mint amilyeneket majd ő vet papírra, ugyanolyan megfontolásból is, hogy maradjon nyoma a nem biztos, hogy pillanatnyi helyzetnek, és hogy az elhallgatott bajok nehogy újabbakat szüljenek. Egy kis füzetecskéből idéz ezután, az ENSZ 1948-i közgyűlésén elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatából, és amit a különböző cikkelyekhez hozzáfűz, arra a későbbi írásaiban is sűrűn kénytelen hivatkozni. Magyarázhatná aztán, köznapi módon, a végtelenségig, hogy a demokrácia kérdésében nincsenek részmegoldások, hogy „nincs olyan, hogy biztosítom, mondjuk, a tulajdon sérthetetlenségét, a szociális biztonsághoz való jogot, de korlátozom például a gondolat szabadságát vagy az anyanyelvi oktatáshoz, művelődéshez való jogokat”. Pár évig még egész publicisztikáját az tölti fel indulattal, hogy igenis „van olyan”. Hogy az államhatalom „a diktatúra eszköztárából” mindig megtart valamit, ha a nemzetiségi jogok érvényesítéséről lenne szó.

„Rendezni végre közös dolgainkat…” – kezdte a sorozat legutolsó részét, ám már három hónappal a diktatúra megdöntése után „hiú ábrándnak” tartotta, hogy „belátható időn belül rendezhetők lennének” a József Attila-vers idézte közös dolgok (Krónika 2–3.). Ekkor a marosvásárhelyi „lázálomból” ébredve úgy vélte, „újra valami jóvátehetetlen történt”, mert a többségi sajtó s a „feszültségteremtésben” jeleskedő televízió az „egymásra uszításunk dolgában” túltett „bármikori önmagán”. Ismét, „újból sikerült a román népben veszélyérzetet, fenyegetettségtudatot ébreszteni”, sikerült elérni, hogy Iałitól Topánfalváig azt skandálja a tömeg „Erdélyt nem adjuk!” Tehetetlen és tanácstalan elkeseredése már ekkor azt mondatta vele, amit különböző műfajú írásaiban azóta nemegyszer felhozott: tudomásul kell vennünk, bármennyire keserves is, hogy „a magyarságot a Kárpát-medencében a szomszéd népek nem szeretik”. Az ellenszenv lehetséges magyarázatai, okai közül – kiábrándultságát jelzi ez – leginkább az esik, úgymond, a keze ügyébe, hogy „a magyarságot azért nem szeretik, mert igazából önmagát nem szereti”, és hogy történelmi sorsában az önelégültség öngyűlölettel társult. E kíméletlen önvizsgálat juttatja el oda – miután elősorolta a kölcsönös gyanakvás és rettegés eseteit, s mielőtt beszámolt volna a mócvidéki hétvégi kirándulásuk élményeiről –, hogy kétségbe vonja,, „érdemes volt” „kultúráink kölcsönös tolmácsolása”, s hogy feltegye, csak áltatták magukat, bármiféle művészet „közelebb hozhat egymáshoz népeket”. A legutolsó krónika ebben a vonatkozásban hozza szóba, hogy a bécsi döntés évfordulóján „az Erdély-részi hadsereg biztos, ami biztos, készenlétbe helyeztetett”, a „komor emlékezésalkalmakon” pedig dehogyis esett szó arról, hogy a „nagyhatalmi döntés-diktátum ugyanannyi dél-erdélyi magyar fájdalmat s gyászt okozott, mint amennyi észak-erdélyi románt”.

„Európa távolodik” – rögzíti tőmondatba csalódottságát, elégedetlenségét a búcsúzó jegyzetíró, a város és a falu riasztó híreire, a gólem iparvállalatok elavult voltára, a földbirtoklás körüli anarchiára és sok egyéb másra utalva. Azaz az egész ország gondjait veszi számba, a hatalmon lévők józan, pragmatikus megfontolását várva. Nemcsak „a magyarrágalmazás, a cigányozás” riasztja, hanem a többségiek ellenzéki csoportjaival szemben alkalmazott erődemonstráció is. Mert – összegez – „minden totalitaritás exkluzív, mássággyűlölő, tehát egyazon időben értelmiség- és nemzetiségellenes – hisz mindkettő kisebbség”.

Renegátlástalanul 1–7.

A következő esztendő, 1991 hozta el Szilágyi számára publicisztikai pályája legvisszhangosabb kudarcát: annak a tervnek a nagy érdeklődés kísérte meghiúsulását, hogy a második világháború utáni romániai magyar irodalomról számvetést készítsen, az írói szerepeket vizsgálva. Az alkalmat vagy inkább az ürügyet Hajdu Győző szolgáltatta, egészen pontosan az a tény, hogy a „diktatúra és diktátordinasztia” hű kiszolgálója a televízióban jelenthette be az Együtt nevű művelődési egyesület megalapítását. Ráadásul annyi „szerepidőt” kapott, mint nemhogy más kulturális egyesületek, de még alakuló politikai szervezetek, pártok sem. A kivételezés lehetséges okait a cikkíró olyan megsemmisítő gúnnyal, annyira nyersen sorolja elő, amilyen hangon talán még sohasem szólalt meg. Kíméletlen az ítélkezésben, Hajdut szinte mindennek lehordja, nevezi eszközembernek, vitrinfigurának, kipróbált zsoldosnak, előcsahosnak, „ápolatlan hadovát” mondónak, a román nyelvet „nyárádmenti akcentusba” nyomorítónak. És „gátlástalan kalandornak” is persze, hogy a jelző minden magyarázat nélkül kerüljön át az írás címének (Renegátlástalanul. Helikon, 1991/24.) leleményesen leleplező szóösszetételébe, ahol a renegát mindkét szótári értelme jelentéssel bírhat. A hittagadó is, aki tegnap még Ceaułescunak „mindenkit túllihegve szállította a hódolatot”, azzal hízelegve neki, hogy „te vagy a mi Bethlen Gáborunk”, de az áruló is, aki megtagadta az övéit, a kisebbségi magyarokat. A televízióban azáltal, mindenekelőtt, hogy kifogásolta az RMDSZ létezését, a romániai magyarság politikai életében kapott „túlsúlyát” – alapítóként pedig azáltal, amilyen nevet adott az egyesületének. A publicista gyilkos iróniával elemzi, hogy az Együtt nyilván azt jelenti, „románok, magyarok, jehovisták, kommunisták, kurvák és honleányok: együtt”. „Egyszóval nem külön-külön, még bár művelődési és hagyományainkbeli érdeklődésünk szerint sem. Mert az szeparatizmus. Az pedig nagy bűn, főbenjáró: maholnap, ha nem vigyázunk, alkotmányba ütköző lesz, még ekként, kultúrtestületek különállása esetében is. Ne legyen tehát Lucian Blaga Társaság és ne legyen Lorántffy Zsuzsanna Társaság, mert mindenik szeparációs veszélyeket rejthet magában? Vagy csak az utóbbi?” – a maróan keserű irónia itt több ellentétből fakad. A rezsim hivatalos állásfoglalásaként is felfogható állítás itt a tagadás kifejezésére hivatott, az egyetértést tanúsító kérdések mögött pedig elutasítás rejlik. A bürokratikus semmitmondás, a hangzatos szólamok, az „új keletű jelszóflastromok” ellen ugyancsak a verbális humor eszközeivel lép fel – például egy szinte végtelenített szóösszetételt használva, amikor eljátszik a gondolattal: Hajdu akár fel is jelenthetné, hogy „a román–magyar megbékélésegyüttélésegyütthalás megátalkodott ellenségei vagyunk”. Vagy amikor gyanút fog: az alapító „csak ne bizonygatta volna oly vadul, hogy az Együtt olyan kulturális egyesület lesz, mely nem politizál. (Nem, nem, soha.)”. A két világháború közötti revíziós magyar politika jelszavának fölemlegetése éppúgy az álságos és önző magatartás mutatója, miként annak felvillantása is, hogy Hajdu a felesége fellépései érdekében létrehozna egy „Ádám Erzsébetet turnéztató Kft.-t”. A képtelenségek és a túlzások valószerűsítésével az a képmutatás lepleződik le, amely netovábbja a demokrácia nyilvánossága előtt úgy tenni hitet „magyarságáról, román hazafiságáról, mindenféle hovatartozandóságáról, vétkeiről (hogy rögvest meg is bocsásson magának)”. Mindezek betetőzéseként – „ha jól értettük, még a Jóistent is belekeverte a parttalan pakliba” – rajzolódik ki a gátlástalan kalandor torzképe. Annyira élesen, hogy a háttér elnagyoltan is alig látszik. Kevéssé lehet kivenni, vajon az új politikai rendszer miért fogadta el a „diktatúraedzett eszközember” szolgálattételre jelentkezését. Az RMDSZ-t bíráló, a szeparatizmus veszélyét visszhangzó szavai miatt? Arra viszont, hogy Szilágyi István miért pazarolt ennyi szót rá, a válasz: Hajdu az „újabb föllépéséhez megint csak irodalomból és »művelődési életből« próbál bohócköntöst fércelni magának, s ezzel olyan lehetséges praktikákat álcázhat, melyekkel maradék kultúránkat veszélyeztetheti”.

Figyelemre érdemes, hogy tehát a Renegátlástalanul szerint általában a kisebbségi magyarok kultúrája a tét – vagyis a tegnapi főszerkesztő, a mai egyesületalapító középpontba állítása nem alapozza meg a romániai magyar irodalom önvizsgálatát, nem teszi szükségessé az írói számvetés igényét. Ami alapján feltételezhető – noha a cikk vége bejelenti a folytatást –, hogy a sorozat megírásának ötlete csak menet közben vetődött föl. Ezt a fölvetést erősítheti meg, hogy az immár számmal ellátott második rész, a Renegátlástalanul – 2. is (Helikon, 1991/26.) vajmi keveset törődik a tegnapi (s mai) magyar szépírók műveivel és viselt dolgaival, a harmadik meg egy szót sem veszteget ezekre (Renegátlástalanul – 3. Helikon, 1991/ 28.). Az „ironikus szövegterelés”, amely az önminősítés szerint is mindkét rész sajátsága, folyvást ahhoz a kérdéshez kanyarodik vissza, hogy „miért nem kezdte el az ország vezető értelmisége” az önvizsgálatot, miért nincs „széles körű vallomásosdi, számadás”. E sorozat kezdetén voltaképp tehát ugyanannak veselkedik neki, mint az egy évvel korábbi sorozat, a Krónika végén.

Annál kevésbé érti, hogy a fordulat „politikusgarnitúrája” számára a múltügy miért van lezárva, mert feltételezi, a mai „kilátszó” hatalmi elitnek aligha lehetnek „bevallhatatlan” bűnei. Miért nem izgatja akkor őket a lakosság bizalmának elvesztése, miért nem gondolnak arra, hogy „a morális hitel nélküli országot kormányozni válságzátonyok között aligha lehet üdvös vállalkozás”? – kérdezi, sok egyéb mellett. Újra firtatva, talán a marosvásárhelyi pogromra is gondolva, hogy a rendszerváltás utáni hatalmi villongások idején miért volt nélkülözhetetlen „azoknak az erőknek, támaszoknak (testületeknek) a bevonása, reinkarnálása, melyek szolgálataival” azóta sem tudnak elszámolni. A megválaszolatlan kérdések végül azt sugallják, hogy „igenis sok itt a titkolni-, takargatnivaló”. S bizonyára „az együttműködtünk, kiszolgáltuk ügyeket illetően”, vagyis épp azt tekintve, ami Hajdu „harsányan töredelmes hunyászkodását” is különössé tette. Hogy miközben „megtárulkozott”, bevallva, a diktátorék dicsőítésével ő is követett el hibákat, aközben támadásba lendült, mondván, „na de ki merné itt azt állítani, hogy nem kollaborált”. A hatalomnak, az új rezsimnek egyenesen jól jön hát nem bíbelődni a „számonkérés-macerával”, a „bolsigyakorlatot” idéző önkritikával, s a nemzeti megbékélés szólamának harsogása után így parancsolhatni: „tapsoló ország voltatok, diktatúracinkos nép (bizonyság rá, hogy túléltétek…) – tehát hallgassatok”. A publicisztika keserű iróniájának forrása, hogy mintegy meg is jeleníti e hallgatás, kussolás okait, mégpedig olyan módon, mintha a tömeg egy-egy képviselője közvetlenül szólalna meg, magyarázkodva, előadva mentségeit. Mindeközben annyi a változás, hogy a zsaru, aki az utolsó időkben a városi pártbizottság rendjére vigyázott, most a Nemzeti Bankot biztosítja. Később egy cikk, a Reménykedjünk? azt tartja jellemzőnek, hogy ahol tegnap, a kolozsvári Főtér sarkán halálra szánt fiatalok vére száradt, ott ma valutaüzérek lóbálják az elértéktelenedett nemzeti pénz kötegeit.

Amit még ehhez a helyzetértékeléshez az első cikkek hozzátesznek, az is legfeljebb a megfogalmazás módjában tartalmaz egy-két új, humoros elemet. A szócsonkításét, a „Jókai bácsi”-szerű értéktorzításét, például. Az alapvetés ismerős: a nyilvánosság fórumai együtt terelik a két kisebbséget; a nemzetiségi magyarságot gyalázva, a tegnapi radikális román értelmiséget pedig dezavuálva. Kevésbé választékosan szólva, durva-szemléletesen: „a nagynemzet-eszmény paravánja mögül előfröccsenő bulvármocsok” így szennyezi be mindkettőt. Védekezni lehetne ugyan, ám új tapasztalat – ami a magyar kisebbségi sajtó vonatkozásában is felvetődik –, hogy „a szónak semmi hatalma”, hogy néven lehet nevezni dolgokat, de kit érdekel. Kit ingerelhet, többségi olvasókat, a magyarsággyalázó megannyi újságcikk, kit „a Sütő András megsérült szeme”, kit a Rákóczi, a Petőfi utca átkeresztelése. Más a gond a tegnapi radikálisokkal, akik mára újra „visszanyerték” ellenzéki státusukat. Ők, kevesen, a rangos művészértelmiségiek az új intézményeken kívül rekedtek, azzal a paradox helyzettel nézhettek szembe, hogy ha a társadalom önvizsgálatára sor kerül, maguk lehettek volna a számvevőszék. A többség, a legnépesebb csoport, amelyik sem a diktatúrát nem vállalta, sem a nyílt szembenállást vele, a fordulat után sok esetben harsányabb ellenzékinek mutatkozott ugyan, ám a számadás helyett arra törekedett, hogy megtalálja a helyét az „új erőtérben”. Meglepő becsülete lett a profizmusnak – állapítja meg a cikkíró, ám a végkövetkeztetése így hangzik, királyi-kisebbségi többesben: „meggyőződésünk, hogy az önvizsgálat elmaradása a következőkben meg fogja boszszulni magát”.

Hogy legalább az irodalom berkein belül ne így legyen – talán ezért íródtak a sorozat további darabjai. Ám kevésbé összeszedetten és módszeresen, és nem annyira belső szükségből, mint inkább kötelességszerűen – már a megjelenésük esetlegessége ezt sejteti. Eltérnek a kéthetenkénti közlés ütemétől, előbb három, majd négy hét múlva követi egyik a másikat, a legutolsó, a hetedik részre pedig csaknem két hónapot, hét hetet várhatnak az olvasók. Mintha kényszer vezetné a publicista tollát, az önmagának való megfelelés, az önként vállalt feladat teljesítésének kényszere. Így történhetett, hogy – miként Budai Katalinnal beszélgetve értékelte („Lapszéltő lapszélig írok”. Magyar Napló, 1994/6.) – „egyelőre” beletört a bicskája annak elősorolásába, hogy mi minden szerep volt, „amelyekbe magunk vagy még inkább az előttünk járó pályatársak belekényszerültek”. A kudarc okai között említette még, hogy a visszatekintésre korai az idő; hogy az újabb nemzedékeket aligha érdekli az egész; hogy a magyarázatkeresést, az értékelést közvetlenül a második világháború után kellene kezdeni, ám van-e neki erkölcsi alapja („hogy jövök ahhoz?”) ítélkezni olyan korok és pályaívek felett, amelyeknek tán még passzív tanúja sem volt. Különben is: „miért is kérem én ezt számon magunktól, mikor a negyvenes évektől a nyolcvanas évekig az irodalom viszonyát a hatalomhoz Kelet-Európában átfogóan, kimerítően nem tisztázta senki”.

A fejszéjét mekkora fába vágta (amibe aztán beletörött a bicskája), ezen mindjárt a 2. rész elején elámuldozott. Harminc év alatt egyetlen írását sem „illette” annyi észrevétel, mint a Hajdu-ügyről szólót – furcsállta, s még inkább, hogy némelyek azt vetették fel: nem volt nemzedéktársa, nem dolgozott együtt vele stb. „Aligha állíthatja közülünk valaki, hogy valamilyen formában nem »dolgozott« vele” – hárította el a támadásokat, mint aki magára veszi a(z író)világ bűneit, a zsarnokságban „mindenki szem a láncban” elvét követve. A közös bűn e tételezése és vállalása önkritikára is vallhat persze, hiszen ha – a Renegátlástanul 7. nyomán (Helikon, 1991/43.) – azt találgatjuk, hogy a rezsimhez való viszonyt tekintve Szilágyi István hová sorolja magát, akkor a három csoport közül egyet bizonyosan kizárhatunk. Mégpedig azokét az értelmiségiekét, akik rebellisként, ellenzékiként stb. szemben álltak azzal a – Vezércikk megnevezte – „legextrémebb pártállam-változattal”, amely „perfidül ötvözte a klasszikus fasizmus s a legeslegmodernebb kori terrorizmus számos jegyét”. Hogy a másik csoporthoz, a diktatúra hívei, apologétái közé tartozott volna – korai, hatvanas–hetvenes évekbeli publicisztikái alapján is egyértelműen cáfolható, hiszen szinte elmondhatja magáról, hogy azt a szót: szocializmus, kommunizmus, pártfőtitkár, le nem írta. A harmadik csoportban, a „kívülállók” között lenne, bizonyosan, a maga kijelölte helye: „igyekezett sem a hatalomnak, sem a hatalommal való szembenállásnak nem elkötelezni magát”. Köz- és szépíróként lehet ez a számvetés summája. Ám másnak kell lennie munkahelyi státusa, az Utunknál több mint két évtizeden át – 1968-tól 1989-ig – vállalt (viselt) főszerkesztő-helyettesi posztja alapján. Betöltött szerepe – a kívülálló helyett – legalább a „közvetítőé”. Ahogy a sorozat 4. része fejtegeti (Helikon, 1991/31.), elég világosan: „ha néhány írónak, művésznek sikerült is saját »kívülállást« biztosítania, alkudott a műért (az úgynevezett kívülálló művéért is) a kiadói lektor, a folyóirat-szerkesztő, a színházigazgató, a tárlatrendező” – nekik mintegy munkaköri kötelességük volt a hatalommal érintkezniük. Ennek a „gyakorlatát” a „technikáig” menően érdekes volna ugyan „mindenestől aprópénzre váltani” – veti föl, ám a Renegátlástanul önkritikája nem terjed ki az érintkezés kínos eseteinek feltárásáig. A szerző alapállása e tekintetben a költőé: amíg a világ ily veszett, irgalmas lesz magához. Hogy lehettek bocsánatos bűnei, méltatlan melléfogásai – erre Csiki László A jajdoni Szilágyi című kisportréjából következtethetünk (Az író árnyéka, Kortárs Kiadó, 2007). A groteszktől „el egészen az abszurdumig” sorakozhattak olyan helyzetek, mint amilyent a hajdani kolléga említ: látványosan kirúgták „mindenféle állásból, testületből, és a példát statuáló gyűlésen Szilágyi Istvánnak kellett elnökölnie. Elmondta, hogy én vagyok a legjobb pajtás, a legjobb szerkesztő, a legjobb író a világon – tehát ki kell engem rúgni.” Az, hogy a színjáték netán megviselte a fellépőket, pusztán sejthető – a gyűlés után a kirúgottat a román kartársai hívták meg vodkázni. S a magyarok?

A Renegátlástalanul írója nemcsak önmaga fölött nem szeret pálcát törni. Talán azért is törik bele a bicskája a vállalkozásba, mert mások felett sem. A sorozat 5. része (Helikon, 1991/35.) Kántor Lajos 1968: a harmadik kakasszó? című tanulmányával vitázva azt a szövegidéző módszert tartja követendőnek, amelyik ha lehet, nem köti szerzőhöz, „személyhez” a citátumot, mert különben „méltatlanul járatunk le korosabb pályatársakat (olyanokat, akik erre azóta rég, de esetleg akkor sem szolgáltak reá); sőt, torzítunk el helyzeteket, pláne ezek motivációit”.

A szerzőket nézve csodálkozott, „mennyire nem volt kivétel”, amit először az Utunk három évtizedének tanulmányozása után állapított meg (Szabálytalan leltár – Utunk Évkönyv, 1977). Van viszont ennek a seregszámlának egy olyan alapgondolata, amelyet kevésbé kibontott formában már jóval előbb megfogalmaz, a legkorábban tán Sütő András írói hitelességéről elmélkedvén (Idézetek – Utunk, 1968/33.), aztán a legszemélyesebben a saját pályakezdését felidézvén (Kóborló évek – Utunk Évkönyv, 1985), a legkimerítőbben pedig majd a nemzedékvallató, Balázs Imre József szerkesztette kötetben (Vissza a forrásokhoz – Polis, 2001). A Renegátlástalanul tehát e gondolat felvetését nézve közbülső állomás, aminek abból a szempontból van jelentősége, hogy a sorozat szerző szerinti kudarcát lényegében a következetessége, a saját nézetéhez, alaposan végiggondolt tételéhez való ragaszkodása okozta. Az, hogy a romániai magyar irodalmat a rendszerváltozás után sem értékelte másképp, mint a diktatúra kellős közepén tette – eleve kétségeket támasztva, az önvizsgálatban lesz-e merész, újszerű elem. A számvetés alapkérdése: mikor és kik szakítottak a proletkultos szellemmel, a szocreál kötelmeivel, kiknek köszönhető – ha volt – a Kántor Lajos által könyvcímbe emelt (és szinte kizárólag a Forrás első nemzedékéhez kötött) „korváltás”.

E fogalom helyett Szilágyi István az „értékmegáradást” használja, s a „tova két évtizeddel a második világháború… után”, azaz a hatvanas évek közepe táján kezdődött periódust jelöli vele. Nevek említése nélkül tévedésnek tartja úgy fogni fel a „váltást”, hogy „mindent félresöpörve fölviharzottak ifjú titánok, akik hozták új időknek új dalait”. „Mindez korántsem így történt” – állítja, hozzátéve, hogy a legbámulatosabb a negyvenes évek végén meginduló, „a náluknál is jóval korosabb pályatársak (néhol már-már szaltószerű) megújhodáskísérlete volt”. Az az idő tájt, nagy ritkán közölt kritikái azt sejtetik, hogy mindenekelőtt az Aréna szerzőjére, Méliusz Józsefre célozhatott (Városnagy költemény – Utunk, 1968/14.), illetve hát a Röntgenkép címmel az Anyám könnyű álmot ígér egyik részletét közlő Sütő Andrásra. Ez utóbbit dicsérve – „a nyelv adta irodalmi kifejezésbeli lehetőségekkel kevesen élnek” így – azokkal vitázik, akik szerint könnyű ítéletet mondani letűnt korszakok fölött, bemutatni, feltárni, leleplezni hajdani visszásságokat. Az Idézetek (Utunk, 1968/33.) amellett érvel, hogy talán a bajok „felismerése, felismerhetősége is történelmileg determinált”, vagy ha mégsem, „a szó kimondhatósága, a tények feltárhatósága mindenképpen az”. A Röntgenkép „őszinte, írói lelkiismeretlángja irodalmi életünket fölmelegíti” – emelkedik a poézis magasába a méltatás, hogy aztán, esztendőkkel később a Kóborló évek ugyancsak lírai ihletettséggel két újabb művet emeljen ki. Senki sem láthatta előre – mondja –, „hogyan fog majd zokogni a Majom, vagy ha enciklopédiás lesz a Láz, hogyan vacogunk”, és hát „közeleg Kohlhaas és Szervét, ha nem is lesz könynyebb az álmunk általuk”.

Bálint Tiborral és Szilágyi Domokossal együtt is kevés az a szerző, akire mint az „értékrendváltás” kezdeményezőire tekint. Mondhatni, fukar kezekkel mér a Renegátlástalanul 4., csaknem fél évszázad maradandó terméséből mindössze Szilágyi Domokos poémáit, Sütő hetvenes évekbeli drámaciklusát és Szabó Gyula történeti tudósításfolyamát ragadva ki. A névsor majd a nemzedékvallató beszélgetésekben lesz teljessé, itt ismétli meg – maga is a Forrás első nemzedékének tagja –, hogy nemcsak ők leltek rá a „tabuk-tiltótáblák kerülgetésének útjára”, hanem „ebbe az akadályversenybe” az előttük haladó nemzedék is benevezett. Ennek az elismerése magával vonta – ahogy erről a 6. részben olvashatni (Helikon, 1991/36.) – a második világháborút követő korszak írói-művészi magatartásának, szellemi beállítottságának, szerepvállalásának vizsgálatát is. Vagy inkább, ahogy maga a szerző minősíti, a „nagyobbrészt csapongva összehordott, s elég keresetlen vonásokkal rögzített korjellemzők” számbavételét. Az összegzés szerint nincs ok kételkedni, „az adott történelmi szakasz meggyőződéses szolgálattevőivel állunk szemben”, és a korabeli magatartások sokkal tanulságosabbak, mint a művek. A tanulság pedig – az 5. rész szerint –, hogy a ’60-as évek végére a pályatársak azt tudták mondani, „ne tovább! ebből elég volt”, s ezután „immár tehetségünket nem csődöt mondott ideológiáknak s apparátus-elvárásoknak rendeljük alá”. S a magatartás-vizsgálatok itt véget is érnek. És aligha azért, mert különben folytatni illenék későbbről, a legextrémebb pártállam idejéből is, hanem mert egy irodalmat mégiscsak a művek minősítenek. És ha – okos érveléssel – bizonyítható az értékek megáradása, akkor a számvetés tanulsága a régi – transzszilván? – szentencia lehet: teher alatt (nő) a pálma. A gyöngy és homok metaforájával már elő sem hozakodva. Azzal azonban igen, hogy a sorozatcím mégsem talál a romániai magyar írók javára. A diktatúrák tobzódása idején sem lettek se renegátok, se gátlástalanok.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben