×

Tankönyv az egyetemi oktatás számára?

Irodalom a történelemben – irodalomtörténet

Hargittay Emil

2008 // 09
Ez az irodalomtörténet „látlelet a magyar irodalomtudomány jelenlegi helyzetéről” – olvassuk Szegedy-Maszák Mihály előszavában. E meglehetősen pontos megfogalmazás része annak az apológiának, amely a munka élén áll, s amely részletes magyarázatot ad arra, hogy miért lett a munka olyan, amilyen lett. Ebben alaposan megokolt elhatárolás olvasható a régebbi irodalomtörténetek „üdvtörténeti” felfogásához képest: az irodalom történetét mint műfajt nem célelvűként tételezi, hanem célelvűségek kölcsönhatásával számol. Mintát is talál hozzá, Denis Hollier új francia irodalomtörténetét. A szerkesztők tudatosan szakítottak a korszakot vagy egyéni életművet strukturáló elvként tételező felfogással, ehelyett „a magyar irodalmat töredezett örökségként” mutatják be. A hiányok oka részben az, hogy egyes kérdések kifejtéséhez nem akadt megfelelő szerző, ugyanakkor a könyv világhálóra került változata a kinyomtatottnál több tanulmányt tartalmaz. Mindezzel együtt sem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy a magyar irodalomtörténet-írás és -befogadás jelenlegi helyzetében (majd fél évszázaddal a „Spenót” megjelenése után) sokan jogosan várnának egy szintetizáló igényű magyar irodalomtörténetre. Az elmondottak alapján válhat világossá a könyv címének végén álló többes szám: a magyar irodalom történetének lehetséges megközelítéseiről, e megközelítések kronológiára fűzött együtteséről van szó.

Most főleg az első kötetről szerzett benyomásaimról szólok, de az általánosítható megállapításokat a második és a harmadik kötetre is igaznak vélem. Az első kötet 41 szerző 52 tanulmányát közli. Nem mennék bele abba a kérdésbe, hogy miért éppen a kiválasztott irodalomtörténészek szerepelnek a kötetben, s miért maradt ki közülük a vizsgált mintegy 800 év nem egy jelentős kutatója, hiszen ilyen irányú extenzivitás nem várható el. A tanulmányok mindegyike így is magas színvonalú, s jól reprezentálja azt a friss tudásanyagot és azt a sokszínű megközelítésmódot, amit egy elsődlegesen összehasonlító irodalomtörténeti interpretációtól el lehet várni. Az is látható, hogy a hagyományosan középkor–reneszánsz–barokk–felvilágosodás felosztást arányos számú tanulmány reprezentálja. Említésre méltó az is, hogy a nemzetközi szokáshoz alkalmazkodva a régi irodalom határát az 1800-as évnél húzták meg, s nem a magyar irodalomtörténetben régóta beidegződött 1772-es évszámnál. Az egyes fejezetek címadása átfogó bemutatást sejtet, bár ez a fejezetek kisebb részében valósul csak meg. A tartalomjegyzékben olvasható, évszámokkal jelzett alcím egy-egy jellemző irodalomtörténeti „epizódot” emel ki az adott témakörből.

Mellőzve itt a tanulmányok eredményeinek ismertetését, a könyv használhatóságának kérdésére irányítanám a figyelmet. Mind a nagyközönség, mind az egyetemi oktatás, de a szaktudomány számára is szükség van egy olyan magyar irodalomtörténeti szintézisre, amely – majd fél évszázaddal a „Spenót” után – rendszerezett információkat nyújt a teljes magyar irodalomról. Ez a „piaci” kihívás rendkívüli feladatot ró a szaktudományra, megoldása kétségkívül nem egyszerű feladat a koncepció és szerkezet meghatározásán át a vállalkozásban részt vevő szerzők kiválasztásán keresztül a stílus egységesítéséig. (Néhány fejezet végén rövid összefoglalás található, ami arra utal, hogy eredendően létezhetett egy, ezt kívánalomként megfogalmazó szerkesztői instrukció.) Elvi megokolással e kötet megalkotói nem vállalták fel ezt a feladatot, holott egyáltalán nem lenne fényűzés fél évszázadonként újabb magyar irodalomtörténetet írni és kiadni, nyomában haladva a legújabb magyar irodalomnak, és rendszerezni-beépíteni az újabb irodalomtörténeti eredményeket. A kötet készítői fordított úton jártak, amikor nem a hétköznapi használhatóság elsődlegesnek vélhető szempontját tartották szem előtt, hanem a szaktudományos álláspont adott esetben kényelmesebbnek tűnő állapotát részesítették előnyben. Így fordulhatott elő, hogy bizonyos kérdéseket, szerzőket alaposabban tárgyal az összeállítás, másokat meglehetősen elhanyagol. Például Jean Bodin neve a kötet tizennyolc oldalán fordul elő, viszont Szent Istváné csak tizenháromszor, Temesvári Pelbárté nyolcszor, Károlyi Gáspáré háromszor említtetik, a bibliafordító Káldi Györgyé pedig egyetlenegyszer sem. Az önéletíró Bethlen Kata neve sem szerepel a személynévmutatóban, bár a kötetben több helyen is ott van. A Balassi előtti „virágének-kérdés”, Balassi recepciója és maga Balassi költészete is megfelelő reprezentációval szerepel ugyan, akárcsak Zrínyi, de például a Janus Pannonius után érdeklődő a kötetből csakis priapikus költészetéről szerezhet tudomást. A 18. századi irodalomtörténetet reprezentáló fejezeteket érdemes lett volna kibővíteni legalább egy, a korszakban még meghatározó egyházi kultúrát bemutató fejezettel, a szerzetesrendek művelődési törekvéseiről, iskolaalapításairól, az iskolai színjátszásról, a tudományos irodalomról, tudóslevelezésekről. Kétségtelen, hogy a török hódoltság megszűnése utáni évtizedekben – sokáig meghatározó érvénnyel – az ország szellemi arculata is fordulatot vett, a katolikus restauráció ekkor teljesedett ki széles körűen, s ez az általános kulturális arculatban, az irodalomtörténetben is éreztette hatását.

Egy „hagyományos” irodalomtörténetben is helyet kaphat például az intézménytörténet, a műelemzés, a társművészetek felőli közelítés, a műfajközpontúság stb. A struktúra az, amiben leginkább különbözik a megvalósult eredmény egy „konvencionális” szintézistől. A kronológia az egyetlen szál, ami valamenynyire „irodalomtörténetivé” teszi ezt az irodalomtörténetet. A kötet valóban „látlelet az irodalomtudomány jelenlegi helyzetéről”, jóllehet magáról az irodalomról, az irodalomtörténeti folyamatról szóló „látlelet” bizonyosan használhatóbb kézikönyvet eredményezhetett volna.

Az egyetemi oktatásban, főleg magyar szakon, de jó néhány más szakon is régóta szükség van tehát egy viszonylag nem nagy terjedelmű, rendszeres magyar irodalomtörténetre. A „viszonylag” itt a „Spenót”-hoz való viszonyítást jelenti, annál akár kisebb, mintegy fele terjedelmű szintézis is elegendő lenne. Sőt, főleg éppen „egykötetes” mivolta miatt volt kedvelt évtizedeken keresztül Szerb Antal magyar és világirodalom-története. Ez utóbbi két munka az egyetemi oktatásban csak tudománytörténeti prezentációban fordult elő. A „Spenót”-ot tudomásom szerint egyetlen egyetemen sem írták elő teljes egészében – még akkor sem, amikor „aktuális” volt –, esetleg kijelölt, kevésbé avuló részei szolgáltak tankönyvként. Adatszerűségét tekintve annak idején jó szolgálatot tett a kollokviumokon és szigorlatokon. Ha a vizsgára készülő egyetemista gyorsan akart tájékozódni, abból készült, s az oktatón múlott, hogyan értékelte a „Spenót”-ízű feleletet, mennyire honorálta az alapvető tájékozottság felmutatását. Ezeknek az elvárásoknak nem felel meg A magyar irodalom történetei. Nem ad korszakjellemzést, sem írói életrajzot, az esetek többségében nem orientál a kánonról, változásairól, annak történeti vonatkozásaiba sem enged betekintést. Távol áll tőle a teljességigény, fejezeteit tanulmányozva az egyetemista olvasónak nem lehet fogalma egyes írói életművek nagyságáról, sokoldalúságáról, műfaji sajátosságairól. Fellapozván a könyvet, a virtuálisan elképzelt „művelt nagyközönségnek” is mindjárt le kell számolnia azzal az illúzióval, hogy a magyar irodalomtörténet arányos terjedelmű, vadonatúj kézikönyvét tartja a kezében. Ha a borítón olvasható cím gyanakvást keltett benne, hogy a címben a többes szám jeleként feltüntetett „i” esetleg sajtóhiba lenne, a tartalomjegyzéken végigfutva immár meggyőződhet arról, hogy ez a könyv nem arra alkalmas, hogy a magyar irodalomról rendszeres és átfogó képet nyújtson. E könyv a magyar irodalom kronológiájára felfűzött szaktanulmányok gyűjteménye, igényes tanulmánykötet a magyar irodalomról. Egyes fejezetei akkor használhatók az oktatásban, ha az adott vizsgára vagy szemináriumra éppen a kötetben található tanulmány alapján lehet készülni.

Végezetül nem mulaszthatjuk el megemlíteni, hogy a vállalkozás nagyszerűségéhez és monumentális jellegéhez képest méltatlan a kötet kiadói kivitelezése. Ha bele is nyugodna abba az olvasó, hogy hiba nélkül való könyv nincs, mégis a bosszantó apró hibák felülmúlják azt a kritikus szintet, ami egy ilyen műfajú kiadványban még tolerálható lenne. (Részletesen nem kívánok itt szólni a mutatók hibáiról, nevek és műcímek összemosásáról, kisebb sajtóhibákról, vagy arról, hogy indokolatlan, miért csak egyetlen illusztráció szerepel a kötetben.) E hibák és hiányosságok túlnyomó része kiküszöbölhető lett volna egy alapos kiadói korrektúrával. Azt könyvészeti hibának kell tartanunk, hogy a könyv 9. és 10. lapja mindkét oldalán teljesen üres a tartalomjegyzék és az előszó között. Mindez azonban egy kis odafigyeléssel korrigálható a könyv – remélhetőleg megvalósuló – második kiadásában.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben