Rendszer, módszer és időtállóság – egykor és ma

Irodalom a történelemben – irodalomtörténet

Az új irodalomtörténeti trilógia egyes időpontokhoz, illetve eseményekhez és művekhez kötött tárgyalásmódjával tudományosan akár elfogadható is lehetne (már Toldy Ferenc dátumokból és fordulatnak tekintett művekből indult ki, kiemelve 1772, az Ágis tragédiája vagy később 1825 és a Zalán futása jelentőségét), de csak abban az esetben, ha a kiemelt csomópontok összefüggésére is fény derülne. (Mint a gyermekeknek való egykori játékos ábrán, melyen látszólag kaotikusan szerepelnek pontok, de megfelelő sorrendben történő összekötésük esetén egy házikó vagy egy nyuszi ábrája tűnik elő.) Az irodalomtörténeti trilógiában azonban ezeket a kapcsolódásokat nem könnyű felfedezni. Holott éppen ezek magyaráznák meg művek, témák, stílusok, műfajok rendszerét, mely az irodalom belső mozgását világítja meg.

Legyünk azonban méltányosak: így is feldereng sok minden az irodalom igazi belső fejlődéstörténetének panorámájából. Amikor például a kötet nyitó tanulmányában a Lilla és a Kesergő szerelem mint egyszerre lírai és epikai, több részből álló és mégis egységes kompozíciót alkotó műfajtörténeti csomópont jelenik meg, akkor ez egy művek és műfajok egymást követésének logikájához igazodó folyamatrajzot kezdeményez. Olyasfajta összefüggések hiányoznak például, ahogyan a Zalán futásához mint honfoglalási eposzhoz (negyven év múlva és mindent megváltoztatva) mégis kapcsolódik a Buda halála, ahogy ugyanennek parodikus kifordítása A nagyidai cigányok, ahogy az egész eposzi tradícióval lép elutasító kontaktusba A helység kalapácsa és Az elveszett alkotmány, s ahogy mindennek többoldalú kombinációja elvezet a verses regényhez. Vagy ahogy (s ez is a rendszerben látáshoz tarozik) a Dobozi-téma irodalmi sablonjait Kisfaludy Bánkódó férje leplezi le, a Zács Klára, sőt akár a Bánk bán témáját a fonákjáról ismétli meg Arany a Pázmán lovaggal, az nem is elsősorban antiműfajokkal lendíti előre az irodalmat, hanem a megmerevedett kliséket a paródia gesztusaival takarítja el az új fejlemények útjából.

A műfajtörténeti megközelítés komplex volta az egyoldalúságoktól is óvhatna. Jelen kötet tanulmányai például kifogásolják (az Arany-balladák kapcsán) az értelmezések erkölcsi, nemzeti, politikai allegorikusságának túltengését a szövegnek mint nyelvi produktumnak a rovására. A valóságban persze a múltban is elég sok szó esett ezen művek megformáltságáról is, s nem nagyon lehet megindokolni, hogy a nyelvi sokrétűség bizonyítása kedvéért miért kellene háttérbe szorulnia az elbeszélt történet valóságszimuláló jellegének, illetve a parabolikus olvasatnak. Nem igazán szerencsés, ha a detronizáló indulat a rendszerszerű és a komplex megközelítést szorítja háttérbe.

Az irodalom történetei (a második kötetről beszélünk) mint irodalomtörténet lehet vitatható, azonban mint tanulmánykötet kivételesen értékes teljesítmény. Tudatosan lemond a nagy narratíváról, az egységes szempont szerinti korszakolásról. (Azaz a rendszer és módszer komolyan vevéséről.) Valóban problémacentrikus, de mint ilyen nem képes visszaadni a XIX. század irodalmát, mert a rendszernek nem problematikus pontjai is lehetnek. (Remélhetőleg, ha egy új tudósnemzedék nem érezné izgalmasnak, problematikusnak a tüdő működését, attól még a légzőszervek az életfolyamatok fontos, meghatározó elemeiként előtérben maradnának a tudományos rendszerezésekben.)

A módszer tetszőlegessége sok-sok előnnyel jár (és a szakma divatos destabilizáló gesztusaival is összhangban van), de az összkép hézagos, olykor kaotikus benyomást kelthet. A legtöbb szerző maga is érzi ezt, s egyszerűen „beleírja” mindazt az előzményt és párhuzamot, ami a folyamatszerűség érzékeltetéséhez elengedhetetlen, akár illik ez a kötet koncepciójához, akár nem. A rendszer és a logika bizonyos elemeit tehát könnyű felfedezni a „nagy narratívát” mellőzni szándékozni kívánó műben. Ha „összeolvassuk” például a kritikatörténeti fejezeteket, mindennek oka és következménye van Kölcseytől a Nyugatig. Zentai Mária pompás elemzést ír a Csongor és Tündéről, Eisemann György az Egy régi udvarház utolsó gazdájához remek Gyulai-pályaképet mellékel, Milbacher Róbert nem éri be az adott Erdélyi János-művel, hanem nagyvonalú és gondolatgazdag áttekintését adja a népiesség történetének. A kötet egységességéhez leginkább a gyakran felidézett befogadástörténet járul hozzá. (A trilógia első kötete elé illesztett előszóban Szegedy-Maszák Mihály a recepció végigkövetését a munka fő feladata gyanánt jelöli meg.)

Ugyanebben az előszóban olvashatunk arról, hogy a régi „Spenót” idején „még lehetett úgy összefoglalást készíteni a magyar irodalmi örökségről, hogy a szerzők kevéssé próbálták érvényesíteni a nemzetközi irodalomtudomány korabeli szempontjait”. Ezek szerint A magyar irodalom történetei igazi újdonsága az volna, hogy a legújabb irányzatok tanulságait veszik figyelembe. Ez az igyekezet valóban megfigyelhető, s ennek értékét még a köteteket kedvetlenül forgatók sem vonhatják kétségbe. Más kérdés, hogy a „Spenót” írásakor mi számíthatott a „nemzetközi irodalomtudomány” legjavának. A 60-as évek „slágere” (jó értelemben) az akkor magyarul még nem olvasható Wellek–Warren-féle irodalomelmélet volt például, ennek ismerete nem számított ritkának a kötetek szerzői között sem. Ekkor lett igazán nagy hírük az orosz formalistáknak (ez is inkább csak idegen nyelveken volt hozzáférhető), s roppant tekintélye volt Lukács akkor friss esztétikájának öt világrészen. (Igaz, németül íródott és jelent meg először, de miért ne ismerhették volna egyes részleteit akár szamizdat formában?) Arról nem is beszélve, hogy az évtized első felében egyre többet emlegetik a new criticismet és a a strukturalizmust. (Ezért is meglepő, hogy az 1960-as éveket szeretik valami elméleti állóvíznek látni.) Az más kérdés, és alighanem gondos vizsgálódás tárgya lehetne, hogy mindebből mi szivárgott át a „Spenót”-szerzők fejezeteibe. Az akkor vadonatúj strukturalizmus és Lukács-esztétika némi tiltás alatt is állt, ez is fokozhatta az érdeklődést irántuk. (Legalábbis ma újraolvasva lehetséges, hogy éppen ezek mutatkoznak leggyorsabban avulónak.)

Mindenesetre az érintett (s ma túlnyomó többségükben már nem élő) szerzők eljárásának hátránya utólag, hogy szemükre hányható a friss és hangsúlyos kapcsolódás hiánya új szaktudományos iskolákhoz. (Illetve rejtett, áttételes kapcsolódásuk.) Előnye, hogy gyorsan elvirágzó tudományos divatok közvetlen és hódoló követése nem tette hamar avulóvá és könnyen támadhatóvá fejezeteiket. Erre azért érdemes nyomatékkal utalni, hogy minden jelen és jövő nemzedék lássa és értse: mit nyerhet és veszíthet hosszú távon, s hogy a réven és a vámon egyaránt nyerni ritkán sikerül.

És ha valaki eme zsémbes okfejtést nehézkes konzervativizmusnak nézné, az friss ihletet nyerhet hasonló szembeállítások mérlegeléséhez Szegedy-Maszák Mihály e kötetbeli tanulmányából, mely Asbóthot idézi: „Az akadémiák általán a correct mediocritasnak, a szellemi conventionalismusnak terjesztői. Az önálló gondolkodást nem kedvelik, mert ez ritkán kerülhet el minden tévedést.” A magyar irodalom történeteinek érdeme lehet a (tudományos szintézisekben inadekvát) újat vállaló kockáztatás (a második kötetben ez kisebbségben van), adott hibalehetőséggel, mellyel szemben viszont létjoga van az aggályos kontrollnak, hiszen enélkül a detronizáló radikalizmus nemcsak vitaalapját, de értelmét is elveszítené.