×

Regénytörténeti dilemmák

Irodalom a történelemben – irodalomtörténet

Olasz Sándor

2008 // 09
Nemrég Imre László „Felszabadult” irodalom? című könyvét volt szerencsém olvasni. Régi debreceni vitára utal a kötetcím, s a kérdésre látszólag egyértelmű igen válaszolható. Igen, fölszabadult, de nem a rendszerváltoztatás idején, hanem jóval korábban – talán 1953-tól kezdve, s a magyar irodalom folyamatos szabadságharcaiban szüntelenül. A válaszban azonban potenciálisan benne rejlik egy nem is, mivel az irodalom (legalábbis egy része) a korábbi nyűgöktől megszabadulva újabb determinációknak engedelmeskedett. Elhitte, hogy a korszakváltásban büntetlenül megszabadulhat felhalmozott értékeinek jelentős hányadától. Elhitte, hogy az egymással súrlódó, csiszolódó, de mindenképpen párbeszédben lévő sokféle 20. századi modernség a mi időnkre egyébként jellemző módon versenyeztethető, életképesre és életképtelenre osztható.

Az új irodalomtörténet által fölvetett sokféle kérdéskör közül most csupán hármat említek: a modernség, a modern magyar regény és változatai, szemléleti és módszertani kérdések, valamint a három kötet műfaja.

(Modernség.) „A regény modernségének feltételezettségére”, az irodalmi modernség esztétikai követelményére fogunk rákérdezni – hangzik az öntudatos mondat. Vajon melyik modernségre gondol a szerző? A mögöttünk lévő században ugyanis azt látjuk, hogy időről időre összetorlódnak, rétegződnek az egymást olykor tagadó, de mégis egymás mellett élő, újító regénypoétikák. Ki óvatosabban, ki merészebben újít – olvasótábort toborozva vagy éppen olvasót veszítve. Tehát roppant kényes dolog a radikális újítást kizárólagos mércévé tenni. A nyugat-európai „regénylázadáshoz” lehet ugyan a mi regényeinket hasonlítani (hasonlították is, miként Németh László tette), azt azonban – még mielőtt teljesen a vágyott Nyugat karjaiba omolnánk – nem feledhetjük, hogy az alkotások nagy része ott is aránylag hagyományos, s „a korszak eredetiségmércéje szerint reprezentatívnak tartott” művek (V. Žmegay) statisztikai szempontból kisebbségbe szorulnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy az irodalmi műfajokban történt változásokra nem kell kiemelten figyelni. Ám a modern regény körébe sorolt művek differenciált megközelítési módot igényelnek. A magyar irodalom történetei egyoldalúsága és hiánylistája elsősorban abból származik, hogy többnyire nem találja meg, sőt nem is keresi a sokféle megközelítési módot – a cím többes száma így félreérthető. Hiányzik a keresztezések, átjárások finom hálója. Az a kalapemelés és -lengetés, ahogy például Kosztolányi üdvözölte a Barbárok című kötetet és benne az ilyen című novellát. Üdítő kivételek persze akadnak. A Szentkuthy-fejezet szerzője nem tartja szükségtelennek megemlíteni azt a különös szituációt, melyben a botrányos Prae lelkes és értő híve Németh László.

Legegyszerűbb lenne a hiányokat sorolni. Most csak a látványosabbak közül néhány. Tündérkert, Iszony, Kő hull apadó kútba – milyen szempontok alapján marad el a század eme nagy regényeinek tárgyalása? Az irodalomtörténet nem tud az utóbbi évtized Móricz-újraolvasásáról, Balassa Péter értelmezési kísérleteiről, hallgat a magyar 20. század paradigmatikus nagy regényéről, az Iszonyról (semmivel sem jelentéktelenebb az egyébként teljes joggal elemzett A feleségem történeténél), jelentős külföldi visszhangjáról nem olvashatunk. (Pedig a német, a francia és az angol recepció a hatvanas években ugyanolyan fontos volt, mint a mai írók nyugat-európai sikere.) Csaknem teljesen figyelmen kívül hagyja a szomszédos országokban született jelentős magyar regényeket.

A kötet szerzői mintha nem is tudnának egymásról. Az Abafi-elemzés írója még úgy gondolja, hogy ennél a 19. századi regénysikernél jóval fontosabb Móricz trilógiája, a harmadik kötet olvasója azonban csupán egy Gulácsy Irén-bekezdésben találkozik Móricz művével. Némely fejezet szerzője nem elégszik meg egyetlen mű elemzésével, a pályaképből is próbál valamit megmenteni. Máshol (a pályakezdő Móricz, a Harmonia caelestis Esterházyja) egyetlen írói korszakról olvashatunk. Ebből a szempontból Krúdy a szerencsésebb, mivel külön fejezet foglalkozik a második nagy fordulat (az 1910-es–20-as évek fordulója) előtti és utáni életművel.

Nem az irodalom eleven, természetes rendjéből előállított merev rendszert hiányolom. Ám a 20. századi magyar regény irdatlan dzsungelében mégiscsak valamiféle koncepció szerint kellene tájékozódni. A mögöttünk lévő század jelentős regényei nem föltétlenül a kompozíció szabálytalanságával, a nyelvjátékkal, iróniával, töredékességgel, a vendégszövegekkel, a megismerhetőség, elbeszélhetőség iránti kétellyel jellemezhetők. Ha viszont a jelek szerint ezek a kitüntetett szempontok, akkor végképp érthetetlen Tormay Cecil és Erdős Renée viszonylag hosszabb tárgyalása. Ha a befogadó, az olvasóközönség felől nézzük, másképp fest a dolog. A regényolvasó azonban sok mindenért tud lelkesedni – jóért, rosszért egyaránt. Legföljebb azon morfondírozhatunk, hogy a külföldön (is) nem lebecsülendő „befogadóra” találó Szabó Magda vagy a szűkebb pátriánkban nem kevés olvasót magának mondható Jókai Anna miért marad ki a regénytörténeti körképből.

Imre László említett könyvében fejtegeti, hogy a nagy tehetség hagyományosabb, kevésbé innovatív műveket is alkothat, míg az innováció jelentős epikusi tehetség nélkül és a fölfedezésre váró (ontológiai, históriai vagy társadalmi) ismeretlen ostromlása nélkül kevésnek bizonyul.

(Szemlélet és módszer.) Borges írja: „…a könyv nem csupán nyelvi szerkezet vagy nyelvi szerkezetek sora; a könyv az olvasóval folytatott dialógus…” A regényre és regényolvasóra alkalmazva mindez azt jelenti, hogy az eszközök időszerűsége önmagában aligha lehet döntő. A mű nem csupán struktúra, ilyen-olyan poétikai eszközök tárháza; az olvasó benne önmagára és világára akar ismerni, valami addig rejtett lényegre kíváncsi. Ebben az irodalomtörténetben sajnálatos módon háttérbe szorulnak azok a művek, melyekben a nyelvi stilizáció különböző eljárásainak és módszereinek kutatására (látszólag) kevesebb lehetőség adódik. A kor egyik kiemelkedő jelentőségű formájáról beszélünk, amelynek nemcsak műfaji alkata, elméleti megítélése, hanem a kulturális kommunikációban betöltött szerepe is alapvető módosulásokon esett át. E komplex jelenség azonban viszonylag összefüggő ív, folyamat megrajzolása nélkül aligha képzelhető el.

A magyar irodalom történetei minden jel szerint olyan fölsorolásokra törekszik, melyekben a regénykánon kialakulásának fő irányvonalait akarja meghatározni. Ezek a listák viszont könnyen elvesztik indokoltságukat, ha abból a meggondolásból készülnek, hogy a kiemelt szerzők művészetének gondolati, poétikai, stiláris egységét érzékeltessék. Ez az azonosság könnyen fantomkép lehet. Mivel az ily módon akkreditált és modern magyar regény címkével ellátott műveknek olykor semmi közük egymáshoz. Ámde léteznek olyan diakronikus kapcsolatok, melyek sokkal erősebbek, mint a szinkron viszonyok. Vagy léteznek olyan szinkron viszonyok, amelyek meglepő módon a kánonhoz nem tartozó vagy éppen a kánon peremére szorult művekre hívja föl a figyelmet. Példánknál maradva: a Kosztolányi-próza a hagyomány felől is megközelíthető, miként Szegedy-Maszák Mihály kiváló tanulmányában teszi. Az egyidejű, a szinkron kapcsolatokban pedig éppen a most (is) mostohán kezelt Móricz-életművel nyílik meg az összehasonlítás lehetősége.

(Műfaj.) A regényműfajjal foglalkozó fejezetek alapján is elmondható: nem szisztematikusan felépített irodalomtörténeti szintézissel van dolgunk, hanem műfajpoétikai tanulmánysorozattal, regényinterpretációk sorával. A közelmúlt, az úgynevezett kortársi jelen tárgyalásakor ez talán még el is fogadható, hiszen nincs meg a kellő távlat. A modernitás meghatározó művei azonban irodalomtörténeti tények, értékelő újraolvasásuk a hagyomány szükségszerű periodikus újraértelmezésének és az irodalmi kultúra önértésének megkerülhetetlen eleme. Vajon az egészről, az egységben látásról lemondhatunk-e? Balassa Péter hasonlatával élve olyan ez, mint amikor a szemüveget széttörjük, mert nem hiszünk többé abban, hogy értelmesebben fogjuk látni, amit látunk. Inkább megszámlálhatatlan lencséből álló kaleidoszkópot szerzünk be.

„A művek meghalnak és feltámadnak” – írja Németh László. Itt talán túl sok mű hal meg. (Csak a század prózaíróinál maradva: Tersánszky Józsi Jenő, Karinthy Frigyes, a szépíró Németh László, Kodolányi János, Szerb Antal, Hamvas Béla, Mándy Iván, Gion Nándor, Sütő András, Bálint Tibor, Grendel Lajos és a többiek.) Szerencsére csak ebben a három kötetben.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben