Deák Lászlónak
bűvöli hátha. árnyékban másfél dioptria
homályos fókuszában vibrál a hó lepte kép –
fuvolától a furulyáig pörgetné vissza,
ha lenne a törött küllők körül, a világhálón
itt és most bármerre olyasmi időkerék.
írógép, örökirón, tenyérbe mászó egér.
a szélvészgyors, lélekölő vesszőfutás
útszéli stációit, mint vonatablakból
panorámát a potyautas, távolodóban
nézi és mozdulatlanul lapul a székben;
végső soron (divatos szófordulattal élve)
elvitathatatlan érdem, hogy van még
a van, bár előszele, hangtalan fuvallata
süvít a nemlétnek kint, hol körültekint,
hullámzó búzamezőt, napraforgók
aranykorongját keresve a tébolyodott tekintet
télen, s kezében jégvirágok örökzöld csokrával
köszöntené magát, hetvenkedve, s az ötvenen
pár éve túl, malaclopóba, viharkabátba bújva,
mint szélmalommal hadakozó, idejétmúlt,
prózai porondon botladozó alany, akire olyan
fülsüketítő, költői csend burája borul megint,
akár a paletta színehagyott, csontkemény
festékcsomóit leltározó, lánglelkű
bolondra, ha fekete szárnyait feszíti
a munkaterápiás intézetre szokás szerint az éj,
s a gőzölgő feketeleveshez, ha padlóra hull
megannyi molyette jelmez, jónéhány jóbarát
(titokban összekacsintva, mintha a sötétség vászna
az adventi hajnalok ikertestvére lenne) asztalt terít.
