Egy újabb Szabó Lőrinc-vers; Spinoza és a Nagy Kéregető; Itt a tenger
Tornai József
2008 // 09
Egy újabb Szabó Lőrinc-vers
Szabó Lőrincet olvasok. Igazsága
néha úgy fejbe csap,
gyorsan becsukom a könyvét,
ha szégyellem magamat.
Máskor csak csodálkozom,
hogy a vers, amit
fölháborodásomra szánt,
megbékélni tanít.
S már töprengek: egy költemény
mennyire jó arra, hogy azt
is kipofázzuk, ami
halálunkig nyomaszt,
a semmi-tudást, a semmi-sorsot,
a képtelenség ablakát,
amin az ember nyolcvanévesen
az ürességbe lát.
A vers fontosabb, vagy az
ember, ki menekvő utat
világra-jötte kényszeréből
fölöslegesen tapogat
millió éve milliófelé:
s minek elzengeni,
hogy jó is lehetne a lét,
ha legalább isteni
mítosz volna, nem olyan
áttetsző duma,
hogy még azt a mesét is elhiszem,
amit nem mondtak el soha?
A tömény mámort, az égbeszállást
megdicsőülést, végtelent,
melyet nem cáfol meg
a butaság, a gyűlölet?
Szól a költő: szeresd
az embert, bár iszonyú,
milyen összekavart lényt
ellett a háború
a két nem között: minek is
forrt ki az evolúció,
ha ebből a földindulásból
nem szikrázik ragyogó,
teli öröme a létnek,
és a Szabó Lőrinc-féléknek is
többet mond a belátásnál
egy nemtörődöm kavics?
Ó, ez a végső bölcsesség,
a nem-mozduló közöny:
mindegy, szeretem-e anyámat,
hogy megszült, vagy gyűlölöm?
És mégse tudok, mégse szabad
beletörődni, mégse visz
valamiféle kívülállásba
az a furcsa íz,
hogy a vers is csak elnapolja,
amit beismerni ma kellene:
jaj, az ember a gondolkodás
bűnének a tettese!
Spinoza és a Nagy Kéregető
Nézd meg, Spinozával is hogy elbántak:
vitatta, amit szubsztanciának
hívunk, személyes-e.
Az isteni lényt mint természetet
látni Spinozának sem engedtetett:
lecsapott a babonák keze.
Elátkozta héber, keresztény,
ő volt itt az első heves fény,
a Buddháét Európára vető.
A lét erdején üresség él,
ez az, ami a mindenségnél
is több, mondta a Nagy Kéregető.
Itt a tenger
Föveny, tenger partja, én,
emlékek mosnak éjten-éjjel,
emlékei a tegnapi áradásnak
és megadásnak,
a tengerpart kövén
halott szellemek locsognak
a messzeségből, ideszoktak,
tengerpartom, ó fehér fej,
szerelmek, ifjúságom,
áttörtök félig-álmon,
hogy meghaljatok, hogy még
mindig éljetek,
emlékek, Nap, homok, vizek
mit akartok
az öregség reggelétől,
félelmétől és idő-mélytől?
Elszámolni mindennel,
mindenkivel:
a tengerek tengereivel,
ó partok?
Emlékek, legalább ne szólnátok,
emlékek, hullámok,
tegnapok, évek.
Meghal minden.
Hullámok, hajótörötteim-évek,
de ti meséltek,
itt a tenger.