×

Dsida Jenő és a Jancsó fivérek

Irodalomszemléleti kérdések a harmincas évek első felében I.

Cseke Péter

2008 // 09
Az Erdélyi Fiatalok alapítóiról készült közismert fotográfián Dsida Jenő tartja kezében a kolozsvári főiskolás – 1934-től nemzedéki – folyóirat 1930. január 18-án megjelent első számát. Nem László Dezső, akinek a neve szerkesztőként szerepel a címlapon, nem Jancsó Béla, aki e nemzedéki mozgalmat elindította, még csak nem is a törzsgárda legfiatalabb tagja, az akkor alig tizenkilenc éves Mikó Imre. E „kitüntető gesztus” önmagában is azt jelzi, hogy az országos hírű költőt igencsak megkülönböztetett szeretet és tisztelet övezte 1929 nemzedékének munkaközösségében.

Öt esztendővel ezelőtt, amikor – Lisztóczky Lászlónak, az egri Dsida Jenő Baráti Kör fáradhatatlan szervezőjének felkérésére – megírtam első Dsida-tanulmányomat,1 e fénykép kontextusában próbáltam bemutatni, hogy a katolikus diákegyesület vezetésére kiválasztott kolozsvári joghallgató miként került az Erdélyi Fiatalok körébe, s ott milyen munkaköröket vállalt fel. Arra is igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy a második erdélyi nemzedék spiritus rectora, az irodalmi értékek iránt rendkívül érzékeny esztéta és közéleti szervező Jancsó Béla – bár nagyra becsülte a formaművész és „egyre mélyebb közösségi érzéseket” megszólaltató költő munkásságát, nyelvvédő és műfordítói érdemeit – „az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak harcosának” tekintett diákvezér együttműködésére számított a leginkább.2 És ez érthető is, hiszen az Erdélyi Fiatalok – minthogy az ifjúsági autonómia megteremtésének és a kisebbségi társadalom önszerveződésének kérdéseit tartotta elsődlegesnek – érdemben kevés alkalmat adott Dsidának költői tehetsége kifejtésére. Az irodalmi szemináriumon, illetve a mozgalom célkitűzéseit népszerűsítő vidéki estélyeken tartott előadásai/szereplései és a folyóiratban közreadott néhány cikke mennyiségileg korántsem volt meghatározó jelentőségű – olvasható Jancsó Béla nekrológjában –, ezt azonban bőven kárpótolta jelentkezéseinek minőségi többlete.3

Az a néhány cikk valójában hármat jelent. Ezek közül időrendben a második az Új arcvonal című antológia bírálata 1932-ben. Vizsgálódásom középpontjába ennek a szövegnek az elemzését és konnotációját állítom.4 Annál is inkább, mivel ez a művelet alkalmat nyújt mind Dsida, mind a vele sok tekintetben rokon nézeteket valló Jancsó Béla irodalomkritikusi velleitásainak és irodalomesztétikai felfogásának az érzékeltetésére. Ha pedig ezeket egybevetjük azokkal a megközelítési szempontokkal, amelyeket az Új arcvonalban megjelent tanulmányában az irodalomtörténészi pályára készülő Jancsó Elemér képviselt, egyszersmind a korszak irodalomszemléletének főbb irányzataival is szembesülhetünk.

Dsida Jenő irodalomkritikai programja

A költő szépprózai, publicisztikai írásait, valamint prózafordításait számba vevő Marosi Ildikó szerint a mindennapi szerkesztőségi igények szabták meg Dsida kritikai tevékenységét: „Gyakorló újságíróként, de az irodalmi életben részt vállaló írótársként is (ami nem volt szokatlan jelenség a két háború közötti romániai magyar irodalmi életben), Dsida meglehetős rendszerességgel, de igen sokféle megközelítésben foglalkozott az irodalom, a művészet és a színház eseményeivel, jelenségeivel.”5 Csakhogy ezeken az írásokon – a Séta egy csodálatos szigeten című 1992-es gyűjteményes kötet 127 címet tart számon – ma sem érződik az újságírói rutin. Nyelvezete éppolyan áttetszően pontos és érzékletes, akárcsak költészetéé. Bármiről ír is, a provincializmus távlattalanságát igyekszik meghaladni. Az Erdélyi Helikon 1930. évi januári számában megjelent nemzedéki vallomásában például az egyetemes kritikai mérce megteremtését szorgalmazza, mert meggyőződése, hogy az erdélyi magyar irodalom csak akkor tudja betölteni a nyelvhatárokon belüli hivatását, ha öntisztító folyamatait felgyorsítja. „A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet”6 – ezzel az axiomatikus tömörséggel üti le az alaphangot.

Álláspontja némiképp megelőlegezi Benedek Marcellnek a Vallani és vállalni vitából levont következtetéseit. „A kritikus rossz szolgálatot tesz az irodalomnak – érvelt a neves esztéta –, ha a szándéktól elragadtatva nem veszi észe a megvalósítás gyöngéit. Mert a »vállalás«, a »cselekedet« szépsége még nem jogosítja fel az írót arra, hogy »művészi kötelességeit kényelmesebben fogja fel«.” „Annál is inkább – tette hozzá –, mivel a jelen problémáinak is »megvannak (nagyon is megvannak) a maga örök emberi elemei; ebben a témakörben is lehet halhatatlan és az egész világhoz szóló művet alkotni«.”7 Hogy felfogása mennyire közel állt a Kuncz Aladáréhoz meg a Babitséhoz, az az alábbi idézetből is kiderül: „Mindenekelőtt hittel hiszek Erdélyben. Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát. Nem szűk körű, erdélyi határokon belül kirobbanó könyvsikereket várok – az kevés lélekszámunk és koldusszegénységünk mellett lehetetlen is –, hanem befolyásoló, átalakító, szuggeráló misszióteljesítést az összes többi magyarlakta terület felé! De efelé haladva, először még önmagát kell lemérnie és megtisztítania Erdélynek, és első lépés: egy emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem megteremtése, amelynek ebben a pillanatban, fájdalom, még csírái sem mutatkoznak. Pedig erre nagyobb szükségünk lenne, mint a fuldoklónak a friss levegőre.”8

Nem idegen a gúnyos hangvétel sem Dsidától, amikor azt tapasztalja, hogy a különböző ideológiák irodalmi képviselői frontot nyitanak az általa vallott tiszta művészet ellen. „Mit tegyen a poéta – teszi fel a kérdést Olosz Lajos költészete kapcsán –, aki nem elég ostoba ahhoz, hogy felüljön az újfajta világboldogítások torz cipőkrémreklámjainak? Akinek nem elég hosszú a szakálla ahhoz, hogy cégjegyző próféta legyen? Aki nem elég agyafúrt és becstelen arra, hogy lélek nélkül lelkesítsen és napi zsoldért riadót trombitáljon? Akinek nincs elég ereje hozzá, hogy felgyűrt ingujjal porondra álljon és részeg matrózokkal dulakodjék? Mit tegyen a poéta, aki nem szabadalmazott világnézetek röpcédula-osztogatója, nem kétes szólamok hangtölcsére, nem társadalmi hadvezérek adjutánsa, hanem csak poéta? […] A humánum és poézis igaz vallása eltöröltetett, talán mert saját papjai között is voltak csalók és bűnösök. De mindig születnek új papok, új szentek és új mártírok. A tanulságok tisztítanak.”9

Az öntisztulás várható fejleményében reménykedett Dsida akkor is, amikor – feltehetően Jancsó Béla kérésére – megírta elmarasztaló kritikáját a második erdélyi nemzedék antológiájáról. Egyszersmind példát mutatott a kritikai szellem megteremtésének mindennapi gyakorlatára is. Bár maga is az Erdélyi Fiatalok belső köréhez tartozott, esztétikai szempontjainak érvényesítésétől akkor sem tekintett el, amikor az ifjúsági folyóirat alapítóinak és megbecsült munkatársainak (Bányai László, Debreczeni László, Jancsó Elemér, László Dezső, Méliusz József) írásait mérlegelte. És korántsem volt tekintettel arra, hogy az irodalomtörténészként bemutatkozó Jancsó Elemér történetesen Jancsó Béla testvéröccse. Akivel az 1931/1932-es tanévben közösen vezette az Erdélyi Fiatalok irodalmi szemináriumát. „Dsida minden értéket annak sajátos minőséglehetősége szerint mér – állapította meg találóan Bertha Zoltán –, mindenütt az üde, izmos, markáns tehetséget keresi, s egyaránt becsüli a sokféleséget, a különbözőséget meg az együttesen kibontakozó sajátosságtartalmakat.” A költő meggyőződése ugyanis, hogy a tehetség nem azonos a fiatalsággal: „nem mindenki zseni, aki húszéves, és nem mindenki »kivénhedt hülye«, aki a negyven évet túlhaladta”.10

A Dsida-monográfiát író Láng Gusztáv elemezte először a költőnek az 1929 és 1933 között – tehát a világméretű gazdasági válság, a baloldali radikalizálódás idején – írt kritikai cikkeit, irodalmi nyilatkozatait. Az érzelmi lázadástól a lázadás érzelméig című tanulmányában kimutatta, hogy Dsida éles különbséget tett a társadalomjavító programok és a programköltészet között. Az előbbiek kiváltották rokonszenvét és együttérzését, az utóbbit költőhöz és költészethez méltatlannak tartotta.11 Mind Láng Gusztáv, mind a Dsida ars poeticájáról értekező Márton Kinga kitér a költőnek a korszak baloldali kritikájával 1932-ben – páratlan szellemességgel és metsző gúnnyal – vitázó nyilatkozatára (Üzenem a hangosoknak), amelyben Dsida módszeresen kifejti az irodalmi irányzat és a világnézeti program közötti különbséget. Nem tagadja „az élet szerepét az irodalomban, a gazdasági tényezők hatását a szellemi életre”, mert tisztában van azzal, hogy „tendencia nélkül nincs irodalom, s az irányzatosság nélküli irodalom hirdetése is irányzatosság: harc a legimbolygóbb, legködszerűbb, legtávolibb utópiáért”. Az irányzatosság – írja – általános emberi tennivalókat sugall: „legyetek nemesek, jók, szeressétek az embert, követeljétek jogaitokat, teljesítsétek kötelességeiteket, harcoljatok a butaság, az elnyomás ellen, igyekezzetek jól gazdálkodni a föld javaival, emeljétek magasra a szépet, dicsőítsétek meg magatokban az embert stb.” A program azonnali követeléseket fogalmaz meg: „ne fizessetek adót, ne higgyetek a papnak, üssétek agyon az urakat.” Következtetése: „Az előző lehet témája az irodalomnak, mert állandó és örök, az utóbbi nem lehet, mert pillanatnyi, s holnapra a feledés hullámsírjába rántja magával a művet is, amelyben világra csónakázott.”12

„A nemzeti, szellemi, erkölcsi megújulás esélyét pedig az individualizmus és a kollektivizmus hamis alternatívájának feloldásában, meghaladásában, az anyagi önzés és a bolsevik erőszak kétféle (de bornírt materializmusban és embertelenségben összefüggő) rákfenéjének (nemkülönben a »túlzó fajiságnak«) a kiküszöbölésében képzeli el Dsida – a témáról írva ekképp összegez Bertha Zoltán. – Olyan üdvözítő archaikus-modern kereszténység híve, amely a lélek (érzelem és értelem) egyetemes (»katolikus«) értékvilágában vitális, érzéki, életteli, egyszersmind szakralizáló enthuziazmussal egyesíti és érvényesíti az örök etikai és esztétikai igazságtávlatokat.”13

Jancsó Béla irodalommodellje

Az első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek színre lépése idején már kiforrott esszéista, a születőben lévő erdélyi magyar irodalom sokat ígérő irodalomkritikusa volt. Aki épp azzal tűnt fel, hogy – Balázs Ferenccel – elméletileg is igyekezett megalapozni ennek az irodalomnak az önelvűségét. A sajátosság és az egyetemesség közötti utat kereste – a „székely szívtől a világ szívéig”. S mert nemzedéktársai is a világirodalomból táplálkoztak, identitástudatot kifejlesztő és emberiségi távlatot felvillantó programjuk sem lehetett más – fejtette ki a Tizenegyek tizenegyedik évfordulóján Jancsó –, mint „felszívni a honi talaj minden ízét és megtermékenyülni a világ minden gondolatáramával”.14

Oka lehetett annak, hogy a múlt század legtekintélyesebb folyóiratát szerkesztő Osvát Ernő 1926-ban úgy nyilatkozott: Németh László és Illyés Gyula mellett Jancsó Bélától várja a legtöbbet. A megkülönböztetett figyelmet az irodalmi esszé megújításával érdemelte ki. Mikó Imre feljegyzése szerint később Babits is sürgette – a Nyugathoz gyakorta bejáró Eötvös-kollégista Jancsó Elemér révén – az idősebb Jancsó fivér kéziratait.15 Amerikából írt leveleinek tanúsága szerint Tamási Áron elsődlegesen Jancsó Béla kritikusi beszámolóiból értesült a figyelmet érdemlő erdélyi művekről, az irodalmi élet fejleményeiről,16 és saját alkotásait illetően is tőle várta a lehető legszigorúbb bírálatot. Nemcsak a Lélekindulásból ismert novelláit küldte el rendre barátjának; versekkel is meglepte őt, sőt, a Janovics-pályázatra írt „székely tragédiáját”, a hetvenes évek elején felfedezett Ősvigasztalást is kritikusi figyelmébe ajánlotta, jóval az eredményhirdetés előtt. Mintha csak az 1923 karácsonyán megjelent Erdélyi irodalom és székely irodalom című Jancsó-esszé ama felismerését akarta volna igazolni, miszerint „a székely irodalom igazi műformája a dráma”.17 Jancsó Béla már akkor, a Tizenegyek fellépésének évében egyértelműen a Bartók-modell érvényesítésében látta és láttatta az erdélyi magyar irodalom jövőjét. „Sohasem járt Nyugaton, s mégis tudott európai lenni.”18 Az irodalomteremtés lázában úgy akarta messze hallatszóvá tenni az „Egyetemes Élet székely szavát”, miként „Bartók Béla a komor hegyekbe dugott kis falvakból a székely zenét London és Párizs fülébe vitte, s a világ nagy szívéből visszhang szólt a tragikus kis nép sötét és mély életakaratára”.19

Ahogy Tamási írásművészetének kiforrása igazolta Jancsó Béla előrelátását, úgy nőttek meg rendre Tamási elvárásai is vele szemben. Előbb egy nagylélegzetű kisebbségi regényt várt barátjától, majd egy erdélyi szépirodalmi folyóirat megindítását sürgette, aztán az 1918 utáni erdélyi irodalmi törekvések kritikai bemutatását.20 Mert – miként hazatérése előtt, 1926. március 24-én kelt levelében írta –: „Meg kell éreznie és meg kell tudnia már rövidesen mindenkinek, hogy nálunk nem a magyar irodalom pótléka készül, hanem a magyar irodalomnak egy új fejezete, mely nemcsak az egyenlő értékelést, hanem még a hegemóniát is elbírja...”21 Ezeket a sorokat egyedül csak Jancsó Béla olvashatta akkoriban. Mégis mennyire egybecsengenek azzal, amit néhány esztendővel később Dsida az erdélyi magyar irodalom önmagán túlmutató hivatásának tekintett: a szellem szabad szárnyalásával, a humánum határtalan sugárzásával jövőformáló tényezője legyen magának az egyetemes magyar irodalomnak. Merthogy történelmi adottságai – a kisebbségi létviszonyok ellenére – erre predesztinálják.

Az erdélyi magyar irodalom első évtizedének (1919–1929) történetét végül is Ion Chinezu írta meg,22 az irodalmi élet másfél évtizedéről a Szegedi Fiatalok köréhez tartozó Tolnai Gábor adott ki máig számon tartott kötetet,23 Jancsó Elemér 1931 és 1935 közötti tanulmányai pedig minden bizonnyal attól kaptak tudománytörténeti „patinát”, hogy 1973-ban Mikó Imre így hívta fel rájuk a figyelmet: „Nagyon tanulságos az az elvi vita, amelyet a két Jancsó az erdélyi irodalomról folytat 1935-ben; megszívlelendők Jancsó Béla érvei a vulgáris szociologizálás ellen.”24 Joggal állapíthatta meg pár évvel később a Kortársaim című gyűjteményes Jancsó Elemér-kötetet sajtó alá rendező Mózes Huba: „A vitapartnerek közül a szerző fivére, Jancsó Béla mutatott rá a legtárgyilagosabban […] a tanulmányok sebezhetőbb pontjaira.”25 Az Erdélyi Fiatalok 1935. évi 2. számában megjelent Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen voltaképpen arra is perdöntő bizonyság, hogy a harmincas évek derekán aligha volt felkészültebb és korszerűbb gondolkodású fiatal irodalomtörténészünk, aki hivatottabb lett volna egy esedékes – ideológiai és politikai torzításoktól mentes, esztétikai értékszempontok érvényesítő – szintézis megalkotására. „A művészet ösztönösség – írta a második erdélyi írónemzedék antológiája, az Új arcvonal kapcsán Buday György grafikusművésznek Szegedre –, és így mindig több, komplexebb, bonyolultabb, mint az egysíkú, tudatos világnézetiség.”26 Ezt a gondolatot 1935-ben részletesebben is kifejti a dogmatikus irodalomfelfogás zsákutcájába tévedt testvéröccse nézeteivel vitázva:

„Az írói alkotás leglényege: ösztönös asszociációk ösztönös kapcsolata. A művész azt, amit ösztönösen a maga problémájának megérez – csak ez lehet művészi tárgy –, kifejezni kényszerül. Az ösztönös mag: az ún. tartalom és a magatartás az élettel szemben: ez az író legbelsőbb adottságaiból, egész biológiai (átöröklött) testi és lelki voltától függ. Ehhez csak a formába öntés, a kifejezés állapotában járulnak tudatos elemek: az irodalom akkori műformai szokásai, az író gondolatai stb. Az így megszületett műnek felmérhetetlenül sokféle hatása között egyik igen fontos hatása a társadalmi. Minden kornak van irodalmi szükséglete. Minden kor vár valamit irodalmától, és akar valamit általa. Amit vár, az sokszor a saját lelki tartalma kifejezése, máskor éppen annak a kifejezése, ami belőle és korából hiányzik.

A mű aszerint hat, ahogy különböző pillanatban találkozik kora vágy- és akaratrezgéseivel. De ez a hatás már nemcsak a műtől függ, hanem a korától is. Nagy művek, amelyek évszázadokra megörökítettek egy-egy korszakot, annak régmúlt társadalmi kérdéseit is, és valamit kifejeztek az örök emberiből, saját korukban gúny és megvetés vagy éppen közöny és felejtés martalékai lettek. És társadalmilag vagy politikailag hathattak korukban olyan írások, amelyek véglegesen meghaltak az elmúlt kérdéssel együtt, amelynek tudatos propagálói voltak. Mert végső fokon és időben távolodva, az embert igazán csak az érdekli, ami állandónak felismerhető emberi. A társadalmi kérdésekből is az, ahol ennek az emberségnek társadalmi akadályairól van szó. Mert a társadalom az embernek csak az egyik lelki frontja. Mindenség, természet, önmaga: mind olyan örök harcterek, amelyeken az ember a kőkorszaktól a végső elmúlásig birkózott és birkózni fog. A korok mindennapjainak csak akkor fontos kérdései közé elmerült embert a művészet, az örök harcok harcának állandó folytatója, az emberiség metafizikai szerve figyelmezteti, éleszti és emeli magasabbra. És ez olyan társadalmi funkció, ami pótolhatatlan. Ezt a legmélyebb társadalmi funkcióját azonban csak ösztönösen végezheti el. Mihelyt tudatosan keres (és nem megérez!) társadalmi feladatokat, mihelyt nem a maga lelkiismerete, hanem külső szempontok, közönségízlés, politikai vagy világnézeti programok értelmében ír, legmélyebb személyi és legmélyebb társadalmi (emberiségi) hivatását adja fel.”27

Azt is a Budayval folytatott levelezéséből tudjuk, hogy világirodalmi betájolással készült tervezett művének a megírására.28 Ami nem meglepő, hiszen már a Tizenegyekben a művészet lélektani és társadalmi jelentőségéről, az expresszionizmusról, Baudelaire-ről, Romain Rolland-ról értekezett, később pedig Shakespeare-ről, Moličre-ről, Voltaire-ről, Balzacról, Edgar Allan Poe-ról, Walt Whitmanról. Mielőtt rendre sorra vette volna erdélyi kortársainak alkotásait, kötetnyi esszét írt a magyar irodalom klasszikusairól: Csokonairól, Berzsenyiről, Kölcseyről, Petőfiről, Kemény Zsigmondról, Vajda Jánosról, Jókairól, Mikszáthról, Adyról, Tóth Árpádról, Kosztolányiról, Móráról, Juhász Gyuláról, Karinthyról, Móriczról. „Mindenikben kissé magát írta meg, ezért olyan szívhez szólóak írói portréi – jegyzi meg e névsor kapcsán Mikó Imre, aki közeli rokonként és bizalmas barátként jól ismerte nagybátyja lelki traumáit is. – Keménynél a vasakaratú apa jelentkezik, aki orvosi pályára küldi fiát. Ugyancsak Keménynél, de Vajdánál is a be nem teljesült szerelem, Karinthynál a nőprobléma éles felvetése emlékeztet Jancsó Béla magánéletére. Móricz Zsigmondról írt tanulmányában a Báthori és Bethlen alakjában ábrázolt kettőslelkűség megdöbbentő személyes probléma, Kölcsey-tanulmányában a meg nem valósult reformok mögött érezzük a közéletből visszavonuló Jancsó Bélát a harmincas évek végén. Azután jön a nekrológok sorozata: Tóth Árpád, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula. Mindenikben van valami Jancsó Bélából – önmagát temeti.”29 Fűzzük hozzá rögtön: Sipos Domokos, Benedek Elek, Dsida Jenő emlékezete teszi teljesebbé Mikó számbavételét.

Természetesen nagy kihívást jelentett Jancsó számára mind Ion Chinezu, mind Tolnai Gábor doktori értekezése, s főként az, hogy még tulajdon testvéröccse is megelőzte az erdélyi magyar irodalom történetének megírásában. (Az erdélyi magyar líra tizenöt éve bevezetőjében Jancsó Elemér azzal a bejelentésével lepte meg olvasóit, hogy évek óta dolgozik az „elcsatolt részek” irodalomtörténetének a megírásán [A modern magyar irodalom története címen tervezte], és 1934 tavaszán megjelenteti Az erdélyi magyar irodalom története 1914-től 1934-ig című művét – közel hatszáz oldalon, száz illusztrációval. Ez a – Pomogáts Béla által 1971 őszén még látott – vaskos kéziratköteg volt az alapja nagy vitát kiváltó Nyugat-beli tanulmányának.30 Chinezuval, Tolnaival és az általa hírlelt kötetcímmel ellentétben nem az erdélyi, hanem a magyar irodalom erdélyi ágának a megismertetése volt a célja.31)

A fiatal román irodalomtörténész munkája kapcsán Jancsó Béla egyrészt azt emelte ki, hogy a szerző nemcsak a vitathatatlan értékeket vette számba – az átlagterméssel is behatóan foglalkozott; másrészt azt hangsúlyozta, hogy a jelenségek feltárásában és az értékek felmutatásában Chinezu „a művészi és egyetemes szempontokat tartja irányadónak”.32 A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának vezetője, Buday György grafikusművész azzal ajánlja barátja figyelmébe Tolnai könyvét, hogy az majd sok örömet fog jelenteni neki.33 Nemcsak azért, mert Tolnai idézi Jancsónak a Tizenegyek fellépésekor meghirdetett és az Erdélyi Helikon 1930-as (Fiatal magyarok) ankétján újrafogalmazott irodalmi programját.34 Ennél fontosabb volt, hogy Tolnai egy egész fejezetet szentelt 1933-ban az „erdélyiség fordulójának”, ami Jancsó Béla felismerései és az Erdélyi Fiatalok körül csoportosuló második értelmiségi nemzedéket is munkába állító céltudatossága nélkül nem következett volna be. „Megjelenésükkel lesz az erdélyiség, az erdélyi magyarság problémája – tudatosította Tolnai – az irodalmi területen felül társadalmi és gazdasági kérdés is. Velük új korszaka kezdődik az erdélyiségnek.”35

A többször sürgetett kötet – levelezésük tanúsága szerint – 1934 februárjáig sem jutott el Jancsó Bélához.36 Eljutott viszont a Nyugat 1934. évi februári száma, amelyben az Erdély magyar irodalmi élete kapcsán Schöpflin Aladár ezekre a ma is figyelmet érdemlő felismerésekre jutott: a) „Amit Erdély irodalmi téren létrehoz, egyenrangú és nagykorú tényezője a magyar irodalomnak.”; b) „Nem tartom lehetetlennek, hogy idővel az erdélyi irodalom visszaolvad az egyetemes magyar irodalomba…”37 A történelmi idő nemcsak Tamási és Dsida előrelátásának a beteljesülését hozta el – Jancsó Béla törekvéseit is igazolta. Már a harmincas évek derekán nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy addigi tanulmányaival, kritikai írásaival, vitacikkeivel elősegítette az Erdélyből indult népi irodalmi irányzat frontáttörését. Ma pedig az is bizonyosnak tekinthető, hogy Németh László mellett ő tette a legtöbbet Tamási elbeszélő művészetének elismertetéséért.38

A Baumgarten-díj jóvoltából huzamosabban Budapesten tartózkodó Tamási Áron ekkoriban nyomatékosan megismételi korábbi biztatását: „Gondolkozz fokozottabban régi s állandó tanácsomon, hogy térj vissza az irodalomhoz. A szervezkedést más is megcsinálja talán, de amit te az irodalomban tehetnél, azt senki.”39 Megítélésünk szerint ennek az ösztönzésnek a hatása is ott munkált Jancsó Bélában a Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen megírása idején. A fogorvosi szakvizsgát is azért tette le 1935 januárjában, mert azt remélte, hogy ez a „kicsit iparszerű” elfoglaltság „legalább enged némi időt »szellemibb« foglalkozás számára is”, főként „fogason függő” irodalmi tervei megvalósítására.40 A „szervezkedést” azonban mégsem tudta átadni másnak. Részben alkati bizalmatlansága, másrészt eredendő maximalizmusa akadályozta ebben. Mikó Imre 1973-as értékeléséből mégis az derül ki, hogy beváltatlan ígéretei ellenére is irányadó képviselője volt a két világháború közötti időszak értékközpontú irodalomszemléletének. „Első köteteik megjelenése után helyes ítéletet mond a harminc és egynéhány éves, akkor induló hazai magyar költőkről – olvasható az Irodalom és közélet élén megjelent pályaképben. – Eltanácsolja Reményiket az alkalmi költészettől, és lírájának mélyülésére figyel. Becsüli a vers-zenész Áprily Lajos helytállását kisvárosi magányában, és elítéli távozását Erdélyből. Tompa László kemény lelkét, érdes szavát is dicséri, magányérzetében az akkor magára hagyott székely nép sorsának tükröződését látja. Felméri Sipos Domokos nagy tehetségét, éles támadást intéz az emlékünnepélyről távol maradó hivatalosok ellen. Szentimrei Jenőben a kozmikus költőt ismeri fel, Olosz Lajosról pedig első kötete után megmondja, hogy »látása festői és szobrászi, szemben a modern lírikusok legtöbbjével, akiknek formája zenei«. Kovács Dezső torzóban maradt írói tehetségét fájlalja, Makkai Sándorra tisztelettel tekint fel. A novellistát és a regényírót találó jelzőkkel mutatja be, később a Magunk revízióját népszerűsíti tanulmány formájában. Szántó György trilógiájában a világperspektívát dicséri, ami a helyi érdekű irodalom ellenpontja. Kós drámájában a kívülről jött ember fanatizmusát (Újlaki Bálint) állítja szembe a józanul harcoló Budai Nagy Antallal.”41

A pályakezdő Jancsó Elemér irodalomszemlélete

„Az előtte járó erdélyi magyar irodalomtörténet-írók, Kristóf Györgyre és György Lajosra gondolok, jobbára Erdély magyar irodalmi kultúrájának régebbi korszakait dolgozták fel, a transzszilvanista irodalom első felkészült és szakavatott kutatója a Párizsból hazatért fiatal tudós lett, aki már első tollpróbái alkalmával szívesen rajzolt kisebb-nagyobb portrékat a húszas évek népszerű erdélyi magyar íróiról” – ekképp tájolja be Pomogáts Béla a fiatalabb Jancsó fivér pályakezdését. Egyszersmind sajnálkozását is kifejezte 2002-ben amiatt, hogy a kolozsvári irodalomtudósnak „mostanában szinte még a nevét sem emlegeti az utókor”.42 Pedig halála után két esztendővel, 1973-ban Mikó Imre még ezt a képet rögzítette a „két Jancsóról”: „Elemér pályája a nyilvánosság előtt zajlott le. Könyveit, tanulmányai tömegét hosszan tartó visszhang kísérte, nevelői munkásságára negyven korosztály emlékezik, minden hivatalos elismerést megkapott. Béla életének csak egy-egy, aránylag rövid szakaszában lépett nyilvánosság elé, különben viszolygott a közszerepléstől. S mivel az utolsó negyedszázad anélkül telt el, hogy hallatta volna a hangját, ma már csak a kortársak emlékeznek reá.”43 Ámde Jancsó Béla szelleme túlélte korát. És azt a korszakot is, amelyik feledésre ítélte torzóban maradt munkásságát. A két világháború közötti periódus kisebbségi szellemmozgásai iránt érdeklődő kutatóknak köszönhetően a kilencvenes évektől ugrásszerűen megnőtt az idézettségi indexe, s ezzel együtt az igény továbbgondolásra méltó korszerű eszmerendszerének megismerésére.

Öccsével szemben, aki irodalomteoretikusként és eredeti hangú esszéíróként indult, Jancsó Elemér eleve irodalomtörténésznek készült. A tudósképző Eötvös-kollégiumban, illetve a párizsi Sorbonne-on töltött évek meghatározóak voltak egész pályájára. Az 1926 és 1935 között írt tanulmányai arról tanúskodnak, hogy indulásakor tisztában volt az irodalomtörténet-írás korabeli irányaival és kutatási módszereivel. Az Erdélyi Fiatalok hasábjain vállalkozik először a pozitivista és szellemtörténeti iskola kritikájára, illetve az irodalomszociológiai vizsgálódások módszerének előtérbe állítására (Irodalom és társadalom, Társadalmi kérdések az irodalomban).44 Az összehasonlító irodalomtudományról, a szellemtörténetről, a nadlerizmusról és a szociologizmusról vallott nézeteit Az irodalomtörténet-írás legújabb irányai című tanulmányában fejtette ki bővebben. Nem hagyva kétséget afelől, hogy irodalomtörténet-írásunk elméleti alapvetésének igényével kívánja elemezni az erdélyi magyar irodalom törekvéseit és jelenségeit.45

„Az a felfogás – hangsúlyozta a teljes szellemi vértezetben pástra lépők biztonságával Jancsó Elemér –, hogy az irodalmat csak a maga irodalmiságában, esztétikumában vizsgáljuk, ma már megdőltnek tekinthető. Az irodalom megértéséhez egész sereg irodalmon kívüli dolog is hozzátartozik. Így a közönség, a kiadók, a korszellem, a társadalmi osztályok, az egyéni és tömeglélektan, az ízlés, a világpolitika és a világirodalom jelenségeinek vizsgálata is. Minél több szempontból nézzük és vizsgáljuk valamely kor egy-egy kimagasló alakját vagy irodalmi jelenségeinek kiemelkedő csoportját, annál teljesebb, hűbb, igazabb és maradandóbb képet nyerhetünk a letűnt korszakok irodalmáról.”46 Ez a kijelentés nem hagy kétséget afelől, hogy ő maga az irodalomszociológia módszerét részesítette előnyben. Hogy azt miként alkalmazta, arról három átfogó tanulmánya tanúskodik: Az erdélyi irodalom útjai 1918–1931,47 Az erdélyi magyar líra tizenöt éve,48 Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig49. Felfogásának vehemens fogadtatása ugyancsak. Jancsó Béla elvi konfrontációja mellett elsősorban Makkai László, Finta Zoltán, Reményik Sándor, Vita Zsigmond, Szenczei László, Szentimrei Jenő állásfoglalására gondolunk.

Az 1934-es és 1935-ös tanulmányok csonkítatlan és az eredeti fogalomhasználatot is őrző szövegeinek50 ismeretében a mai értelmező úgy látja, hogy Jancsó Elemér az Új arcvonallal színre lépő „második erdélyi nemzedék” eszmei tájékozódásának nyomán foglalta össze az erdélyi magyar irodalom másfél évtizedes fejlődéstörténetét.51 Ez az eszme akkor a marxizmust jelentette, amelynek hatása a fiatal Jancsó Elemért már Párizsban megérintette. Igaz, ez – transzszilvanizmus-ellenes és dogmatikus fellépései ellenére – nála nem öltött olyan agresszív és kirekesztő formát, mint például az antológiában ugyancsak szereplő Méliusz Józsefnél és különösképpen az új írói arcvonalat Helikon-ellenes indulattal „szétverő” Gaál Gábornál, aki a tizenkilenc szerző alkotása közül egyedül Jancsó Elemér tanulmányát és Méliusz József prózáját tartotta kiemelésre méltónak és irányadónak.52 Jancsó Elemér „marxizmusa” valójában abban állott – ekképp mérlegelt 2002-ben Pomogáts Béla –, hogy „a hagyományos, tényfeltáró irodalomtörténeti pozitivizmus rendszerét erősebb irodalomszociológiai megközelítéssel egészítette ki. Jellemző mozzanata volt mindennek, hogy a marxista szellemiséget képviselő ideológusok közül leginkább csak Lukács Györgyre hivatkozott. [Társadalomtudományi szempontok a magyar irodalomban című] irodalomszociológiai alapvetésében pedig meglehetős határozottsággal utasította el az irodalom társadalmi szerepét kiemelő elemzésmód világnézeti, ideológiai elkötelezettségét, vagyis a marxista elmélet feltétlen elfogadását, és inkább csak az irodalomszociológia mint módszer lehetőségei mellett sorakoztatott fel érveket.”53

Kortársainak vehemens bírálatai azonban nézeteinek bizonyos fokú revideálására késztették. A Nyugat 1935. évi augusztusi számában megjelent disputacikke, a Néhány szó a „megtámadott erdélyi irodalomról” azt mutatja, hogy akkoriban már kezdte feladni marxizáló irodalomértelmezésének „hadállásait”.54 Először is elismeri, hogy „az irodalom körébe csak az tartozik, ami a művészi kifejezés bizonyos mértékét megüti. Az írni tudás épp olyan kelléke a Parnasszusra vágyakozóknak, mint az olvasni és megérteni tudás azoknak, akik mások felett ítéleteket mondanak.” Másrészt beismeri, hogy „a szociológiai nézőszög mellé nem ártott volna még az esztétikainak erősebb hangsúlyozása sem, s a jelenségeket képviselő jelentősebb írók egyéniségének, lelkialkatának és művészi kialakulásának vizsgálata. A kép így mindenesetre teljesebb lett volna, de akkor a tanulmány egységes és áttekintést nyújtó jellegét vesztette volna el. Az erdélyi irodalomról készülő nagy könyvem, mely már nemcsak az irodalmi életre és a jelenségekre fog rámutatni, hanem magukkal az írókkal is külön-külön kíván részletesen foglalkozni, ezt a hiányt természetesen pótolni fogja.”55

Nem pótolta. Helytállónak tűnik Mózes Huba megállapítása, aki szerint „talán a vitacikkek is szerepet játszottak abban, hogy a kortárs irodalomról tervezett, többször beharangozott nagy szintézis végül nem készült el, s hogy Jancsó Elemér érdeklődése egyre inkább a korábbi korszakok – főként a felvilágosodás – felé fordult.”56

Az Új arcvonal „arculata”

Az első paradigmaváltó erdélyi írónemzedék fellépéséről, fogadtatásáról és utóéletéről kötetnyi dokumentum látott napvilágot a Tizenegyek megjelenésének nyolcvanadik évfordulóján. Ebből az is kiderül, hogy Balázs Ferenc és Jancsó Béla a publikálásra szánt kéziratok többszöri megbeszélésével és rostálásával készítette elő kiadásra az antológiát.57 Nem így történt az Új arcvonal esetében. A kezdeményezők közül nem vállalta senki az új világlátással jelentkező tömörülés tudatos arculatépítését, miként az minden ilyen esetben elvárható.58

Dsida elemzése nem hagy kétséget afelől, hogy – „keményen kritizáló hangja” alapján – ő maga Jancsó Elemért tekintette a csoportosulás hangadójának.59 Gaál Gábor a leghatározottabban állította, hogy „Erdély tényleges fiataljait – persze jórészt e köteten kívül – neki [mármint Jancsó Elemérnek – Cs. P.] kellett volna összeszednie”.60

Miként Jancsó Béla és Buday György levelezéséből kiderül, a „tizenkilencek” számítani szerettek volna a nemzedékszervező tapasztalatokkal rendelkező Jancsó Béla közreműködésére. Amikor ezt elhárította, előszót kértek tőle. Ennek megírását – elfoglaltságai okán is, de főként elvi megfontolásból – visszautasította. „Antológiának csak két szempontból látom értelmét – sorakoztatta fel érveit 1932. március 16-án –: 1) ha valamely világnézeti vagy műfaji (l. parnassien stb. antológiák) problémakör együttes kihangsúlyozásáról akar szó lenni; 2) ha szigorúan generáció-csoportosulás, tehát ez esetben az erdélyi 18, maximum 25 évesek felvonultatása. Utóbbi szempontból én, sajnos, közéjük nem tartozhatok, előbbi szempontokat pedig nem láttam körülötte, tehát semmi keresnivalót nem találtam ott. »Új arcvonal« még, sajnos, nincs, mert ez – nem új arcvonal. Már arcvonal-nak se az, mert kizárólag a megjelenésért való ad hoc egysége utána nyomban szétment.”61 A rostálás és a kritikai szempont érvényesítésének elmaradása miatt „Elemérék”-et és „Dezsőék”-et hibáztatta, akik – mármint Jancsó Elemér, László Dezső meg a hozzájuk legközelebb állók – „elfoglaltságuk miatt semmi pozitív szerepet az összeállításban be nem töltöttek”, holott „az antológia teljes felelősségét így is viselik”.62

„Elhamarkodott és rosszul szerkesztett volt ez az antológia” – ez volt Dsida lesújtó véleménye is. „Éppen az nincs ebben a könyvben, amit a címe ígér. Nincs benne arcvonal. Nincs bátor, tiszta, alapos tudásra fektetett meggyőződés, nincs harc, nincs front, nincs fiatal és újszerű egység. Nincs művészi tökéletesség. És nincs, ami ezt – legalább, mint irodalmon kívül álló tünet – elfeledtetné: világnézeti egység.”63 Amikor e sorokat írta, Dsida arra hivatkozott: meg kellett várnia, hogy elüljenek azok az „irodalmiatlan jellegű szelek”, amelyek az 1931-ben megjelent antológia körül jó fél éven át süvöltöttek. Hogy kik kavarták ezeket az indulatokat? Ez további tisztázásra vár. Dsida szerint az „öregek” dicsérték az antológiát. A napilapok, a Pásztortűz vagy az Erdélyi Helikon hasábjain? Amit biztosan tudunk: a Korunk 1932-es évfolyamának első számában Gaál Gábor elmarasztalta a kiadványt, amiért „nincs se válogatója, se vállalója”. „A tizenkilenc fiatal erdélyi úgy kerül össze az antológiában – írta Helikon-ellenes iróniával –, mint ahogy tizenkilencen valami lármára összeverődnek az utcán, mondjuk egy egyetem közelében, mert a tizenkilenc fiatal erdélyi író kivétel nélkül az egyetemi évek környékéről való. Mindenesetre »húszévesek«. Bánatos és romantikus ifjak, kellemetes és csinos leányzók, merengőre és kalandosra exponált fényképekkel, az individualizmus önkívületi emeleteiről. Tizenkilenc fiatal erdélyi, keresztmetszeteként annak a zűrzavarnak, amit az idősebb Helikon-generáció idézett fel Erdélyben.”64

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben