×

Budapest–Zágráb: oda-vissza

XIII. rész

Kiss Gy. Csaba

2008 // 09



Jelenetek egy írótalálkozóból

Székesfehérvár, 2002. május 31–június 1. Magyar–horvát írótalálkozó. Első a maga nemében. Évforduló és írótalálkozó. Van-e, volt-e ilyen rendezvényeknek egyáltalán értelmük? A nagy emlékbizottságos jubileumok könnyen eljárnak a maguk sínjein. Komoly összeget kapnak az állami költségvetésből, országos, sőt nemzetközi program lesz belőlük. Magas állami méltóságok elnökölnek, alelnökölnek egy ilyen bizottságban. Még politikai reprezentációnak sem rossz. Van hírértéke. A kulturális intézményeknek pedig pályázati lehetőség. Kiállításokat lehet rendezni, könyveket lehet kiadni, kerekasztalt összehívni. Gyakran nagy a hűhó, és még valami szellemi haszna is lehet. Néha persze nehéz kifürkészni, miből lesz/lehet ilyen évforduló. Ha nagyon jelentős történelmi vagy irodalmi eseményről, személyiségről van szó, nem könnyű róla megfeledkezni. 1848-ról, Petőfiről (pedig ő a maga önfejű és kiállhatatlan természetével még haló porában is okozhat galibát) nem lehet például.

Amikor nagy nemzetközi konferenciákon a kilencvenes évek közepén másodszor hallottam Lengyelországban, hogy mekkora európai jelentősége volt a lublini uniónak (1569, a lengyel–litván államszövetségről született szerződés), hogy milyen nagy horderejű döntése volt ez a két ország akkori politikai elitjének, és láttam a részt vevő nyugatiak kíváncsi érdeklődését, némi irigységgel el kellett ismernem, országkép alakításában előttünk járnak. Mégis lázadozott bennem a konok magyar: hát a magyar–horvát államközösség nem tovább tartott egy kissé? Még akkor is, ha Lengyelország és Litvánia összetartozását már Nagy Lajos lányának férjhezmenetelétől számítjuk, a két ország perszonális uniójának XIV. század végi kezdetétől. Amikor ’99 őszén megérkeztem, és kissé otthonosabb lettem Zágrábban, akartam vagy nem, eszembe jutott az évforduló. Hiszen mégiscsak 900 év! Könyves Kálmánnak horvát királlyá koronázását még az alkotmány is számon tartja ott. Afelől nem volt kétségem, hogy a közép-európai kérdések iránt csak szerény mértékben érdeklődő magyar politika nemigen fog kapva kapni az alkalmon. Csupán a hozzám hasonló naiv emberek hittek olyasmiben (persze csak régebben), hogy érdemes volna újszerű kapcsolatokat keresni szomszédainkkal. Mert itt van például Horvátország, hazájának külországokban nem mindig tetszetős képével, ma pedig ők minket inkább kedvező színben látnak. Nem volna érdemes megmutatni annak az úgynevezett „nagy”-világnak, hogy a mai Közép-Európában van arra is példa, hogy az előítéletek megváltoznak?

Efféle gondolatok keringtek a fejemben Budán és Zágrábban. Arra jutottam: ha nagyban nem, legalább szerényebb változatban megpróbálhatjuk. Előny is lehet, ha nincs állami fölhajtás. Kevesebb az üresjárat és az üres szó. A szellem emberi jól tudják, hogy (Nedjeljko Fabrio mondta) a díszebédeknek hamar végük lesz, a műalkotásoknak hosszabb az életük. 2002 tavaszán a bölcs Kálmán király ürügyén pedig találkozhatnak két szomszédos ország írói.

Most meg a polgármester érkezésére várunk, itt vannak már a Szent István Művelődési Házban a horvát írók. Jönnek az előadók, az érdeklődők. A város készséggel vállalta az együttműködést, akár a fehérvári írók, Péntek Imre barátunkkal, az Árgus főszerkesztőjével az élen. Ünnepélyes a hangulat, horvát és magyar zászló az előadói asztalnál. Következnek a köszöntések: Warwasovszky Tihamér a város, Kalász Márton az Írószövetség nevében. Mindketten olyan reményteli kezdetről beszélnek, amely ösztönzést adhat a további együttműködéshez. Ebben a szellemben üdvözli a tanácskozást a Horvát Írószövetség nevében Veljko Barbieri alelnök (a dalmát tájak és receptek jó tollú mestere). Udvariaskodunk persze, de a tanácskozás horvát és magyar hozzászólói mind valós kérdésekről beszélnek. Hogy alig ismerjük egymást, és az érdemi továbblépéshez kevés a jóindulatú érdeklődés. Fabrio az egyetlen a vendégek közül, akinek olvasható magyarul műve. Ő mintha valamennyire otthon volna ebben a közegben (emlékszem, néhány éve járt a Tokaji Írótáborban is), talán úgy érzi, a nemzetközi mezőnybe az 1993-as budapesti Bethlen Gábor-díj indította el. Kulcsszavaink között szerepel Európa és az anyanyelv, de inkább csak jámbor óhajok formájában. Szükség volt Lőkös István nagy ívű kapcsolattörténeti áttekintésére, így szembesülhettek a tanácskozás résztvevői a háttérrel, azzal a gazdag és színes örökséggel, amely itt és ott is nagyrészt kikopott emlékezetünkből. A tanár úr fölidézi egyik utolsó zágrábi találkozását Krlezával, aki azt kötötte a lelkére: ne feledkezzék el arról, hogy „csak egy patak választ el bennünket”.

Erről a „patakról” és Krlezáról a továbbiakban is sok szó esik. Utolsó mohikán volt a maga nemében a szép kort megért horvát klasszikus, és ifjúkori szellemi düheit kitombolva meg a sztálini kor őrült propagandakampányának mérgeit kiengedvén magából mintha élete utolsó éveiben megenyhült volna, jóval megértőbben nyilatkozott a közös múltról. Az életkorhoz tartozó nosztalgia vagy bölcsebbedés okán? Mindenesetre kár, hogy nem született meg az a könyv, amelyről Lőkös István beszélt, az író magyar tárgyú följegyzéseinek kötete. Ma már nem volna szükséges udvariaskodó körülírással kerülgetni életművét, az új évezredben igazán sine ira et studio mérlegelhetnénk jugoszláv és kommunista illúzióit is. Még szerencse, Tornai József hivatkozik rá, hogy hat vaskos kötetben jókora rész megjelent életművéből. Befogadástörténetét sem lehet nálunk szerénynek mondani, mégis, magyarságképének bemutatása – hagyatéka, levelezése tüzetes átvizsgálásával – szerintem mindmáig adósság. Makacsul a homokba dugjuk a fejünket, ha alaposan szemügyre kéne venni, mit gondolnak rólunk a szomszédságban.

Ismerjük-e egymás irodalmát? – ez volt a rendezvény központi kérdése. A meghívón egymás mellett Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter portréja. Két egytestvér, ahogy régen mondták. Azt akarta üzenni, hogy egészen különleges hagyománynyal kell szembenéznünk. A tudósításokban rendre ott van a híd szó, mint ami ideillik, bár a mai publicisztikára jellemző pontatlanság – vagy talán inkább érzéketlenség – sem hiányzik belőlük. Hidak a Dráván. Jól hangzik, ma már legalább szögesdrót nincs a határ mellett. Mégis kérdés, hogy Németh László több mint hat évtizeddel ezelőtti terepfölmérésénél jobb-e a helyzet. Egy olyan városból jövök, kezdi fölszólalását zeljka yorak, az esszéista, műfordító és művészettörténész, Zágrábból, ahol számos jelentős épület őrzi a közös múlt emlékét. A fiatalok többsége mit sem tud erről. Ahogy náluk sincs fogalmuk még a bölcsészhallgatók többségének sem a horvát kultúráról. Azután Lukács Istvánnak és Csordás Gábornak köszönhetően hallhattunk a folyóiratok (hogyan halt meg a színvonalas magyarországi horvát szemle) és a könyvkiadás gondjairól (miért nehéz nálunk horvátból fordított könyvet megjelentetni).

Az este: a közönségé. Irodalmi est. Összeállítás horvát írók és költők – köztük vendégeink – műveiből. Magyarul. A Vörösmarty Színház színészeinek tolmácsolásában. Skatulyából húzták ide – nézem sima, jól fésült ősz fejét – Stanko Nick urat, a horvát nagykövetet. Mond majd köszöntőt. Nekem a vendégeket kell bemutatnom. Ne siessük el, nézek körbe. A színházteremben összegyűlteket úgy kéttucatnyira taksálom. Szavainknak ennyi a fedezete. Így fest a gyakorlatban a horvát irodalom: magyaroknak. Persze, szervezés. Magyar szervezés. Mosolygunk. A horvátok is mosolyognak.

Másnap kirándulni megyünk. Vár a szezon előtti Balaton. Tihany és Balatonfüred. Visz a kisbusz keresztül-kasul a virágos dombokon. Szűkebb körben beszélgethetünk. Fabriótól kérdezem, lehetne-e Fiuméban a város magyar kapcsolatairól a zágrábi magyar tanszékkel egy kisebb szimpóziumot szervezni. Kap az ötleten, sorolja rögtön, kinek fog ott szólni, kinél kell majd nekem Zágrábból jelentkeznem. Meglesz, megcsináljuk, biztat délvidéki temperamentumával. És magyar tanszéket! Arra volna szükség a városban, hatalmas könyvtári-levéltári anyagot kellene földolgozni. Csak magában a sajtó, s magyarázza, hogy száz évvel ezelőtt hány újság, folyóirat jelent ott meg magyarul. Mondom neki, én megelégednék, ha magyar lektor lenne a városban. Ugyan, lektor? Tanszék kellene, állítja megingathatatlan meggyőződéssel.

A tavaszban kibomló dunántúli táj barátságos szellővel simogatja társaságunkat, amikor kiszállunk. Tihanyban persze az apátság. Látogatásunkat nem jelentették be előre, így Korzenszky Richárd perjelt, régi kedves ismerősömet hiába keressük, sajnos nincs itthon. Egy idősebb bencés atya vezet bennünket körbe. A Tihanyi Alapítólevelet (ha ez itt csak épp másolat is, lévén az eredeti Pannonhalmán) igyekszem magyarázni a horvát vendégeknek. Ez a mi Bašyanska ployánk, mondom hozzá kissé habozva a találónak vélt párhuzamot. Az összehasonlítás kockázatos műveletét nem lehet megúszni efféle közvetítésnél. Azt ugyan kőbe faragták, de nagyjából ugyanabban az időben (kb. 1077 és 1100 között) készült. Zvonimir király adománylevele egy apátságnak Veglia szigetén. Glagolita betűkkel írták, ez volt az első szláv írás, még Cirill alkotta meg a görög ábécé kisbetűiből. A XI. századtól gyakorlatilag csak a katolikus horvátok használták, így azután később horvát nemzeti jelképiséggel töltődött föl. Altemplom, templom, azután meg találunk levendulát az árusoknál. Hamisítatlan mediterrán aura leng körül bennünket a presszó teraszán. Itt már társasági beszélgetéssé alakul az írótalálkozó. Közülünk, magyarok közül már csak néhányan maradtunk. Nehéz megmondani, velünk lévő észak-bácskai horvát költőnket hova számítsuk. Ide is, oda is. Kisebbségi. Egy lokális kultúrát képvisel, akár a horvátországi magyarok, számon tartják a Dráván innen és túl is, de mindkét oldalon valahogy a periférián. Lehet számolni a hazai horvátokkal mint megőrzendő kisebbséggel; mindig biztosítják egymást a politikusok, hogy e tekintetben milyen jó a két ország viszonya, de kipipálják a tételt, s gyakorta nem jók másra, mint folklórjukban gyönyörködni.

Jót tesz a füredi séta. Borokat, beszélgetéseket kiszellőztetendő. Mintha megújult volna ez a település. Lehet persze, hogy az új szezonra készül. A Jókai-villa látnivalóit érdeklődéssel járják végig horvát barátaink. Ha egyéb nem, a neve eljutott annak idején is Horvátországba. Sokkal többet fordították egyébként szerbre, mint horvátra. Amikor Jókai kilépett a nemzetközi irodalom színpadára, a horvát szellemi élet jelentős része magyarellenes érzelmekkel volt átitatva, nincs mit szépíteni rajta. Van még egy programpont, a Fordítóház megtekintése. Várnak már bennünket, megmutatják az épületet, a kertben tudunk kávé-üdítő mellett beszélgetni. Olyan kitűnő partnerek vannak közöttük, mint a Vajdaságból elszármazott Fenyvesi Ottó, aki rögtön mutatja zeljka yoraknak egyik korábbi könyvét. Udvariaskodás, néhány tétova kérdés és válasz. Egy pillanatra hűvösebb lesz a levegő, amikor Sava Babi´ jön le a lépcsőn. Talán azt hiszik horvát barátaink, hogy a vendéglátók valamilyen horvát–szerb megbékélési jelenetet terveztek ide, de azután minden különösebb zavar nélkül folytatódik tovább az eszmecsere.

Este pedig ünnepélyes vacsora egy „pincében”, ahogy szervező barátaink mondják. Valahol Balatonfüred és Fehérvár között. Tényleg pince. A hatvanas–hetvenes évek stílusában. Ahogy annak idején elképzelték, mire van szükségük a turistáknak. Álfolklór és ál-népimuzsika. Lagzi Lajcsi stílusában. Ha volna magyar Kusturica, ilyen helyen biztosan forgatna. Enni-innivalóból van bőven, nem lehet panasz. Rántott hús, párizsi, natúr szelet, fölös mennyiségben is. Beszélgetni csak a bőgő muzsika szüneteiben lehet. Még szerencse, hogy viszonylag hátul kaptunk helyet. Elöl indul a tánc, járják is az atyafiak, mint egy mai falusi lakodalom forgatagában. Nem merek beszélgetni a horvátokkal. Pedig nem ismeretlen nekik az efféle mulatság, ilyesmit csinálhatnak az ő zenéjükre az odavalósiak is.

A fehérvári Árgus 2003. 5. számában jelent meg összeállítás az Írótalálkozó anyagából, szemelvények horvát vendégeink írásaiból és Lőkös István előadásának összefoglalása. Továbbá: a Nyilatkozat, melyet Székesfehérváron hitelesítettek aláírásukkal az írószervezetek képviselői. Érdemes teljes terjedelmében idézni:

Könyves Kálmán horvát királlyá koronázásának történelmi évfordulója alkalmából találkoztak magyar és horvát írók Székesfehérváron. A 900 évvel ezelőtti koronázással évszázadokon keresztül tartó unió kezdődött, Magyarország és Horvátország együttélése, ami példa nélküli Európa történetében. Ennek köszönhetően sok tekintetben közös nemzeti irodalmaink öröksége, számos rokon civilizációs értékkel rendelkezünk, melyek kulturális hagyományaink meghatározó vonásaihoz tartoznak.

A XXI. század elején mégsem lehetünk elégedettek a két kultúra, a két irodalom kapcsolataival. Alig ismerjük egymást! Mivel két kis nemzet irodalmáról és kultúrájáról van szó, az egyetemes integrációs folyamatok korában különösen fontosnak tartjuk, hogy közös utakat találva jussunk közelebb mind magunkhoz, mind pedig Európához és a nagyvilághoz, megőrizvén saját nemzetünk kulturális identitását. Ebből kiindulva kell ahhoz segíteni irodalmainkat, hogy átlépjenek a köztük lévő nyelvi korlátokon, s így létrejöjjön az igazi kulturális együttműködés, mely megkönnyíti utunkat a világirodalom felé.

A székesfehérvári találkozót követően szeretnénk évi rendszerességgel találkozni, hogy ezek az összejövetelek alkalmat biztosítsanak a szélesebb együttműködésre – irodalmi műhelyek, folyóiratok, közös alapítványok és irodalmi társaságok között. A két írószövetség minél hamarabb szeretne bekapcsolódni az államközi kulturális egyezmény előkészítésének és aláírásának folyamatába. Így javasoljuk kulturális kormányzatainknak, hogy támogassák e kezdeményezéseket, hozzanak létre olyan alapítványokat, melyek szellemi termékeink – különösen az irodalom területén – fordítását és megjelentetését támogatják.

Székesfehérvár, 2002. június 1.

Horvát Írók Szövetsége – Magyar Írók Szövetsége

Egyszer volt, hol nem volt.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben