Simonyi Imre emlékének
Nem hallom Istent.
Bennem van a hiba – az apát úr szerint. Azt mondja, Isten beszél hozzám, de én nem akarom vagy nem merem hallani. Azt hiszem, ez egyszer téved. Nincs más vágyam, mint hogy megtudjam végre, mi az Úr terve velem. Az apát úr szerint Istennek mindenkivel tervei vannak. Senki nem születik a világra feleslegesen.
– Jézus látja lelkemet, nem akartam! – Nem tudtam, anyám miről beszél. Babot fejtett, közel az ajtóhoz, ott több volt a fény. – Agyagkorsókat vittem eladásra, ő volt az egyetlen, aki felvett a szekerére – folytatta, mintha a babszemekhez szólna. Én odakint ültem, egy bogarat vizsgáltam. Nehezen szakadtak ki a lábai. – Cserzett bőröket szállított a besztercei vásárra – mondta anyám. – Alig ismertük egymást azelőtt. – Belekotort a kifejtett babba, megkavarta a szemeket. – Ronda volt. Nyúlszájú, mint te.
Innét tudtam, hogy hozzám beszél. Sose szeretett, sose szerettem. Igazság szerint most sem tudom, mi az, szeretni valakit. A barátok Istent szeretik, meg a bort. A lotyók a színes kendőkért és a gyöngyért vannak oda. A kereskedők a pénzt szeretik, meg talán az árut és magát a kereskedést. Örömmel alkudoznak, meglátszik a szemük mélyén. A bányászok semmit sem szeretnek. Ezért is nem lettem bányász. Meg a gyönge lábam miatt. Minden úgy van jól, ahogyan.
– Magas volt, vállas, és barna, mint egy cigány – folytatta anyám. – Büdös. Béles varga cserzőműhelyében mosta a bőrt. Szagát se álltam. Igaz, másét se.
A Kampó utca végén állt a viskónk, félig a földbe kaparva, a szegénysoron. Kölyökpajtásaimmal a gödörhöz jártunk fürdeni nyaranta, együtt a kihajtott libákkal. Többen voltunk, mint ők, pendelyesek. Nem mondok igazat: a libát szerettem. Nem terelgetni, enni. Néha elhajtottunk egyet, otthon azt mondtuk, róka vitte el. Nagyon megvertek érte. Agyagban sütöttük meg, a fák mögött. A toll mind az agyagba sül, nem kell bajlódni vele. Finom a liba húsa. Jobb, mint a kappané, amit az apát úr szeret.
– A bátyáimnak földszaga volt, mint apámnak – mondta tovább a magáét anyám. – Tizenöt éves koromig nem szóltam senkivel. Azt hitték, néma vagyok. Féltek tőlem.
Alig figyeltem, mit beszél. Ötesztendős se voltam. A bogár jobban érdekelt. Már három lábát kitéptem, de még mindig mozgott.
– Félúton jártunk, amikor a ló megdöglött. Kehes volt, öreg. Nem láttam, hogyan esett el. Hátul bóbiskoltam a szekéren. Szerettem, ahogy ráz, ahogyan zötykölődik alattam. Fönt meg, a fejem fölött, ring az erdő zöldje. A hegyen át, fák közt indultunk neki. Azt mondta, arra rövidebb az út. Ütődött volt. Nem volt ott semmiféle út, se rövid, se hosszú. Nem véletlen, hogy az erdőn át senki se jár, csak a medve meg a farkas.
Leszedtem a bogár szárnyait. Dupla szárnya volt, fölül egy kemény, alul egy puha. A puha elszakadt, ahogy téptem, alig tudtam a tövéig kiszedni. Finom, szép erezete volt, mint egy őszi falevélnek.
– Fűben, avarban, sziklák közt hajtotta a lovat. Kiértünk a hegy peremére. Bal felől tüskés berkenyebokrok, jobbra szakadék. Fent, a fejem fölött az ég bársonya vagy inkább selyme. Ignác, a posztókereskedő fia mutatott olyat egyszer. De az ég selyme jobban tetszett. Fehérlő felhőcsíkok keresztezték, zuhogott a fény belőle. Ha lehunytam a szemem, átsütött a szemhéjamon, át a ruhán, bőrömön is. Mikor zöttyenve megálltunk, apád leugrott a bakról, káromkodott. Lecsuszszantam én is, előresétáltam a szekéroldal mellett. Krizsa, így hívták a lovat, a vízmosta nyiladékban hevert. Mindkét szeme nyitva. A ló szeme szép. Mint a szivárvány, eső után. Meleg.
A bogár szemét is kiszúrtam. Mind a kettőt.
– Apád levette a hámot róla – mondta tovább anyám a magáét –, megragadta az egyik hátsó lábát, hogy elrángassa a szekér elől. Nem tudta mozdítani, pedig erős ember volt. Mit bámulsz, szólt, amikor meglátott. Inkább segíts! Ketten se bírtunk a gebével. Akkor fogta a fejszét, és nekiállt a dögöt feldarabolni. Dolgozott mészárosnál, tudta, hova csapjon. Hasadt a bőr, megnyílt a hús, a csont kifordult. Mire sorra elvonszoltam az útról a lábakat, a nyakat meg a ló fejét, csupa vér lettem. Sós íze van a vérnek, valahogy mégis édes. Ő megnyúzta a ló maradékát, eltakarította a kiontott belet meg a ló gerincét. Én szárazon öklendeztem egy bokor mögött. A tenyerembe vizeltem, hogy lemossam magam vele. Rettegtem, nehogy egy medve a vért kiszagolja rajtam, és megmancsoljon. De nem jött medve. Senki se járt a hegyen. Befogtuk magunkat a kocsi elé. Húztuk, vonszoltuk, míg ránk nem sötétedett. Apád tüzet rakott, de a lángot elverte az eső. Úgy zuhogott, nem is tudom, soha még akkora esőt. Befeküdtünk a kocsi alá. Ott nem értek a cseppek. De hideg lett, pedig a nyár meleg.
Amíg anyám beszélt (hozzám meg a kifejtett babhoz), én a bogárral bajmolódtam. Már nem mozgott, de azért még a csápjait is kitéptem.
– Nehezen aludtam el – mondta anyám. – Arra ébredtem, hogy marcangol a medve. De nem medve volt. Mikor megtudta, hogy úgy maradtam veled, elvett. Aztán, alig egy évre rá, agyonnyomta a gerenda. Na, kész a bab. Felteszem levesnek.
Kész volt a bogár is. Sorba raktam a lábait, a szarvát, a fejét, meg ami még maradt, aztán betapostam az egészet a porba.
– A bogárnak nincsen lelke – jelentettem.
– Senkinek sincs – mondta anyám, néhai Szántó Borbála. Öt éve már, hogy elvitte a kolera. Azóta hálok a kolostorban, és várom, hogy megszólaljon bennem az Úr. Addig leírok mindent, bármi történjék is velem.
*
Kérdeztem Johannes testvért, a kódexmásolót, ő hallja-e Isten szavát.
Furcsán nézett.
– Eredj, terítsd szét a trágyát! – horkantott. – Hagyj dolgozni.
Gyakran káromkodik. Finom ujjai vannak, nagy türelme. A háta görbe, a lehelete büdös. Folyton fokhagymát rág, rontás ellen.
– Felelj nekem, testvér! – kértem alázattal. – Kimosom a csuhád meg a kapcáidat. Mosok rád egész télen. A hajadat is megnyírom. Elmondok helyetted hatszáz Üdvözlégyet. Megteszek bármit.
– Bármit? – kérdezte.
Elpirultam.
Sárga szeme mint a mustár.
– Lopj egy kappancombot nekem.
– Most? – kérdeztem. – Te is tudod, hogy nem lehet. Talán éjszaka. Akkor megpróbálom. De most nem.
– Akkor menj innen, zavarsz!
Kövér, hízott ember. Nincs még negyven. Bal szeme gödrébe csiszolt lencsét szorít. Sokáig nem tudtam, mire jó az üveg. Egyszer átnézhettem rajta, megengedte. A kódex krikszkrakszai meghíztak a drága, lengyel papíron, kis lábuk nőtt.
– Ezek a bogarak élnek!
– Nem bogarak, te ütődött! Krisztus Urunk szavait őrző betűk! – Így okított. – Pax! – betűzte. – Latinul van!
– Krisztus latinul is tudott?
– Mit érdekel, úgyse érted!
– Pax! – mondtam ki. – Mit jelent?
– Azt, hogy csókold meg a farkam!
Felhajtottam a csuháját.
– Na! – mondta meglepetten.
Felnéztem rá, onnan lentről.
– Mire vársz? – Megizzadt, noha nem volt meleg. – Nem jön be senki. Fejezd be, ha már elkezdted.
– Csak ha megtanítasz.
– Mire?
– Érteni Krisztus Urunk bogarait.
– Jól van! – Idegesen felnevetett. – Halálod napjáig fog tartani!
– Megígéred?
– Gyerünk, folytasd!
Talán a bogarak miatt van, hogy semmitől sem undorodom.
Tavaszra megtanultam olvasni és írni.
– Ördög vagy! – azt mondta nekem.
Hálából megcsókoltam.
– Eh, hagyj! Soha többet!
Most vörös tintába mártotta a faragott lúdtollat, és a kézirat fölé hajolt.
– Mi van? – mordult rám. – Még mindig itt vagy?
– Isten mondja, hogy küldj el? – kérdeztem.
– Igen.
– Ezek szerint ismer engem?
– Ki ne ismerne téged? Ahol nem kellene, mindig ott vagy.
– Talán a nevemet is tudja?
– Mindenkiét. Bennünk lakik – válaszolta.
– Hol? – kérdeztem.
– Ott, ahol a lélek fészkel.
– A bogárnak nincsen lelke.
– Az embernek van.
– Biztos?
– Térdelj elém. Úgy. Közelebb. Igen, lakik bennünk lélek. Ilyenkor mindig érzem.
Ekkor lépett be az ajtón az apát úr.
Igen meg lettem verve.
Sós vízbe áztatott kenderkóccal csapattam meg. Három napig híztak véremen a legyek. Talán meg se maradtam volna, ha a testvérek némelyike fel nem keres éjszakánként a szemétdomb mellett, ahová ki lettem lökve. Sose tudtam, melyikük az. Megitattak, megetettek, hátamat kenegették medveírral, füves főzetekkel. Negyednap el tudtam vergődni onnan a kuckómig, a kerítés tövébe. Hátul, a konyhakert sarkánál egy olyan kis fülkeféle épült, valamikor régen talán egy szent szobra állhatott benne, mostanra már a talapzata is elkopott, vagy kövenként elhordták onnan. Ott lakhattam, télen-nyáron, a kolostor kertjében. A barátok úgy tettek, mintha nem vennének észre. Hálából segítettem nekik, amit tudtam. Kapáltam a konyhakertet, vizet húztam a kútból, sepregettem, mikor mit lehetett. Mintha láthatatlan lettem volna, úgy tettek. A kolostor két kutyája is megszokott. Együtt sompolyogtam be velük az ebédlőbe vecsernyekor. Ültünk a nagy asztal alatt, a barátok néha vetettek nekünk pár falatot. Előbb a kan lakott jól, azután én, végül a szuka. Mindkettőt megkedveltem. Együtt aludtam velük azon a télen.
Most nem voltak velem, talán nyulat űztek a réten, vagy patkányra vadásztak a pincében. A falból kiemeltem a követ, amely mögött lopott kincseimet rejtegettem. Egy ezüstdénárt őriztem ott, néhány rézgarast, egy elefántcsontból készült olvasót, egy rét papírt, lúdtollat. Téntám nem volt. Bogárvérrel írtam a szavakat:
„Mentsd meg halhatatlan lelkem!”
A papírt meg a követ maradék rongyaimba tekertem, és bedobtam az apát úr ablakán aznap éjjel. Másnap este jöttek értem. Két vigyorgó novicius megfogott a sarkaimnál, végigvonszoltak a kikövezett udvaron, a kúthoz. Éreztem, a sebeim felszakadnak.
– Most megdöglesz! – szólt az egyik, és leöntött egy vödör vízzel.
– Hagyjátok! – szólt az apát úr. – Eredjetek innen!
Amint magunkra maradtunk, közelebb lépett.
– Dominus vobiscum.
Eltakarta a napot.
– Et cum spiritu tuo – feleltem.
– Boldogok a lelki szegénynek... – idézte latinul.
Én szintén deákul folytattam:
– Mert övöké a mennyek országa.
– Te írtad ezt? – pillantott rám.
Kezében ott volt a levelem.
– Isten kegyelméből – mondtam.
Az apát úr igen nagy ember. Minden átutazó felkeresi. Maga Thurzó úr is tárgyal vele. Az érsek úr is járt nála kétszer, vendégségben. Negyedévenként magukhoz kéretik a ringburgerek. Kocsit küldenek érte. Megesik, hogy csak éjszaka érkezik vissza. Olyankor én nyitok kaput neki. Hagyom, hogy a kapus barát bóbiskoljon.
– Honnan tudod, hogy én jövök?
– Megérzik a kutyák.
– Meg a szamarak.
– Igen.
Az ő jóvoltából költözhettem be az istállóba. Én gondozom a kolostor két szamarát. Rendet tartok a baromfiak közt. Az apát úrnak köszönhetem, hogy az Úr ezernégyszázhetvenhatodik évében megkereszteltek.
*
Ostobának látszom, talán mert nyúlszájam van. De amit egyszer hallok, megjegyzem. Tudom a Szentírást, a misék szövegét. Mindent tudok a városról.
A hét dombra épültek közül a miénk a legszebb. Bányáink még mindig ontják az ezüstöt, bár korántsem annyit, mint nagyapáink idejében. Egyre mélyebbre kell ásni a föld kincseiért. Embertelen munka. A bányabérlők és tárnatulajdonosok újabban cédulával fizetik a munkásokat. A cédulákért mindent meg lehet vásárolni a ringburgerek boltjaiban. Másutt nem. A hetivásárokon semmit sem adnak cédulára. Ötnapi járóföldre innen meg aztán végképp nem. Nem is szöknek meg a bányászok tőlünk. Hova mehetnének, a cetlijeikkel? Imádkozni a templomba járnak. Három templomunk van. Igaz, hogy amelyik a legszebb volna, a kolera évében nagyon megégett. Most üresen áll, csókák és menyétek lakják, kiköltözött belőle az Isten. Évek óta folyik a vita a városban, ki hozassa rendbe. A másik két templom mindig tele van a nagymiséken. Háromezer lélek lakja a várost. A két templomba mind beférnek. A ringen büszke emeletes házak állnak, a legjobb kőművesek és pallérok munkáját dicsérik. Kijjebb már szerényebbek a porták. Körben a dombra felfutó lakok zöme félig a földbe vájva gubbaszt, mintha térdepelne. Estére kelve, ha az ablakok mögött fények gyúlnak, lentről nézve olyan, mintha pisla csillagok között ringana a város, akár a mesében. Az átutazók szerint a mi városunk gazdag. Persze azért nálunk sem mesés az élet. Van, aki bányásznak születik, van, aki ringburgernek. És van, aki úgy, mint én. Isten kegyelme nem egyformán hull ránk. Sújt vagy jutalmaz, ki mit érdemel. De vajon honnan tudja egy épp felsíró csecsemőről, milyen sorsra kell ítélnie? Mondják, a neki tetszőt megcsipkedi, az ilyenek arcán két kis gödröcske nyílik, s ha mosolyog, a képén ott ragyog az isteni tetszés jele. Másokat egy ujjal tol el magától, ezeknek álluk közepén hagy jelet. Nekem belenyúlt a számba, összegyűrte az orrom, olyan kevéssé tetszettem neki. Vagy annyira haragudott rám? Talán azért, mert úgy fogantam, ahogyan anyám mesélte? Nem tudom. Mi van a lepényarcúakkal, a horgas orrú, mogorva képűekkel, a bandzsákkal, az alacsony homlokú, bagolyszeműekkel? És a szépek, mint a vízhordó lánya? Vagy a bogarak? Ezerféle bogár túrja a földet. Mindegyik más. Melyik a szép köztük, és melyik a csúnya? Az egyik körömhegynyi, a másik fél arasz. Más a ganajtúró, és más a rózsabogár. Szitakötők, lepkék, szúnyogok, legyek. A hangyák sem egyformák, megfigyeltem. Rájuk is gondja van az Úrnak? Szól hozzájuk is? Őket is eléri végtelen figyelme?
Neked adom a mezők virágait...
A barátok közül évente egy utazhat távoli egyetemre. Az idén Andreas testvérre mosolyog a szerencse. Mindenki tudja, hogy az apát úr őt fogja jelölni. Pöffeszkedve jár-kel, úgy mosolyog, mint egy igazi idióta.
– Hogy s mint, Nyulacska?
Hiába tiltakoztam, a barátok mind így neveznek.
– Köszönöm kérdésed.
– Kevés a köszönet, öregem. Felelned kéne. Még mindig bogarat eszel?
Nem tudom, honnan veszik ezt az ostobaságot. Nem azért gyűjtöm, hogy megegyem őket. Nem is azért ízlelem őket. Bár olyan is van, amelyet érdemes fogyasztania az embernek. A kutyáim bekapják az óvatlan legyet. A medve megeszi a hangyát. Láttam az erdőben. Martha Lindenfeld asszony, a városi bába, a füvek ismerője tavasszal cserebogárpajort rendelt tőlem.
– Annyi kukoricalisztet kapsz cserébe, amennyit a férgek nyomnak.
Teli tarisznyával vittem neki. Állta a szavát. A lisztből a konyhás barátok áfonyás lepényt sütöttek az egész kolostornak. Nekem is jutott belőle.
– Mi lesz a pajorból? – kérdeztem Martha Lindenfeldet.
– Mi lenne? – nevetett. – Szerelem.
Martha járt Pozsonyban, Krakkóban. Azt mondja, vannak orvosok, akik felmetszenék a szájam, hogy szép legyek. Ő látott már ilyet.
Megkérdeztem erről a felcser barátot.
– Apage Satanas! – Forgott a szeme.
– Ugyan már – mondtam neki. – Neked is van késed, amivel felnyitod a genynyedző sebeket. Láttam, amikor a kőműves összezúzott balját könyéknél levágtad.
– Isten nem véletlenül jelölt meg téged – közölte. – Neked rondának kell lenned.
Mondják, anyám szép asszony volt.
Én nem így emlékszem.
Sose nevetett.
*
Bogaraimat borban tartom, lepecsételt tégelyekben. A tégelyeket szárított halhólyagból magam készítettem. A csonkig égett gyertyák viaszát én gyűjtöm össze, hogy elvigyem a gyertyaöntőnek. Abból csípek le egy-egy körömhegynyit. Megmutattam gyűjteményemet Herzl Tobiasnak. Ő vezeti a kolostor számadókönyvét. Ha adomány érkezik pénzben, terményben vagy borban, neki kell jelenteni, hogy bejegyezze a könyvbe, csak azután kerülhet a kamrába, hombárba, pincébe vagy a ládába.
– Hat véka búza, Schütz kereskedőtől.
– Milyen véka?
Undorodva nézi a bogaraimat, pedig szépek, ahogyan ott lebegnek a mézszínű borban.
– Mintha élnének, ugye? – kérdem, s felelek is helyette. – Pedig nem élnek.
– Tolvaj vagy! – villan rám haragos tekintete. – Jelenteni fogom az apát úrnak.
– Nem vagyok tolvaj! – Csak papírt loptam magamnak rendszeresen, de arról nem tudhatott még ő sem. – A tolvaj megkárosítja azt, akitől elvesz!
– Így van! – lobog Tobias. – Megkárosítod a kolostort!
– Bocsáss meg – mondom neki, minden maradék bátorságomat mozgósítva –, nem gondoltam, hogy a földet túró bogarak is a rendház tulajdonát képezik. Ezek szerint minden rovart be kellene jegyezned a könyvbe, mint ahogyan a kert fölött átrepülő madarakat is számba kellene venned.
– Ki beszél itt a tetveidről, agyalágyult? Lopod a bort és a gyertyaviaszt!
– Ebben tévedsz! – Igyekeztem nem kimutatni, mennyire megnyugodtam. – A bort a számtól vonom meg. Kortyonként gyűjtöm össze. Ami pedig a viaszt illeti… – Szeretek szabatosan fogalmazni, a barátok legtöbbjénél pontosabban forgatom a szavakat, nem is szeretnek érte. – Amíg Regius testvér feladata volt, hogy a lecsepegett viaszt felkaparja a gyertyatartók alól, a gyertyaöntő heti öt szálat öntött belőle. Amióta én gondoskodom erről, nyolc gyertyát tud újraönteni hetente. Ki károsítja hát a kolostort? Én vagy Regius testvér? Avagy a nyolc talán nem több az ötnél?
Kutatón fürkészi az arcom.
– Eh! – legyint végül. – Félkegyelmű!
– Félkegyelmű? – kérdezek vissza, mielőtt otthagyna. – Mit jelent ez?
– Hülyét, ki ne tudná? Csökött értelműt, idiótát, féleszűt.
– A féleszű ember eszének csak a fele hiányzik! – jegyzem meg olyan hangsúllyal, ahogyan a hitvitát gyakorló barátok teszik az auditóriumban. Hangom megállítja. Visszafordul.
– Mit akarsz ezzel?
– A féleszű tehát kevésbé hibbant, mint az agyament? – kérdezem tőle.
– Úgy van! – bólint haragosan.
– De mi volna a kegyelem fele? – szegezem neki a kérdést.
Hökkenten pislog.
– Krisztus Urunk ítél elevenek és holtak felett. Akinek megkegyelmez, az a mennybe jut. Másokat pokolra küld.
Félig kegyelmet kapni tőle mit jelenthet? Tisztítótüzet?
Tűnődve vizslat fekete bogárszemével.
– A hülyeség veszélyes! – figyelmeztet. – A hibás eszű könnyen téved bűnös gondolatok közé.
– Hát a gondolat is lehet bűnös?
– Még egy ártatlannak tűnő kérdés is lehet eretnek! – okít szigorúan.
Állunk az időben.
Nem hiszem, hogy fenyegetne.
– Undorítóak – veti a szót a bogaraim felé, mielőtt otthagy.
*
Nem szeretem a telet. Vészesen fogynak a fák az erdőben. Bányadúcnak csak a sudár fenyő alkalmas, tűzifának bármi megfelelne, mégis tiltva van a fadöntés a kolostor erdejében. Az apát úr rendelkezése óta csak az elhullott ágakat gyűjthetjük össze. Hideg van. Csak a konyhán tüzelünk. Ott szoktunk melegedni, zubogó fazekak közelében. Naponta többször lopunk pár perc meleget magunknak, aztán megy ki-ki a dolgára, vissza, a kinti fagyba vagy a cellája falai közé. A hályogos szemű ablakokon virágzik a jég. Kereng a csönd az épületben. Odakint is hallgat az Isten, csak varjai kárognak. A konyhás testvér órákig főzi őket a levesben. A lé sovány, rágós marad a varjú húsa.
*
Tavaszra az apát úr hatalmas kőkeresztet rendelt Stohl Márton kőfaragótól az udvar közepére. Kemény, fehér kőből faragta a keresztet a mester. Úgy csillogott a fényben, mintha sóból lenne. Mind összegyűltünk, hogy az ökrös szekérről leemeljük. Én is segítettem. Szikszai Elemér építőmester tervei szerint összeillesztett csigasorral készültünk a kolosszust beállítani az előre kiásott gödörbe. A kocsiból kifogott ökrök húzták a kötelet. Nem tudom, hogyan történt, nyilván figyelmetlen voltam a nagy igyekezettől, hogy magamat hasznossá tehessem. Nem bírom a testi fájdalmat. Az ispotályban tértem magamhoz. Lázam volt, verejtékeztem. Jobb kézfejem rongyokba bugyolálva hevert a testem mellett a szalmán, mintha nem is az enyém volna. Karom feldagadva.
– Túléled! – vigyorgott a felcser.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Levágtam három ujjad.
– Hol vannak?
– Őket kérdezd! – mutatott az ajtón benéző két kutyára.
Május lett, mire begyógyult a seb. Nem tudtam többé tollat fogni csonka kezembe.
– Látod – mondta az apát úr. – Sosem tudhatjuk előre, miként fog szólni hozzánk az Isten.
– Nem értem – motyogtam.
– Nyilván nem arra szánt, hogy tollat forgass.
Bal kézzel fogom a tollat, tükörben írok vele. Senki nem tudja, hogy képes vagyok erre. Isten persze tudja, de talán nincs ellenére. Talán csak próbára akart tenni, mennyire vagyok állhatatos. Nem jutok többé papírhoz. A régi lapokra írok. Igaz, hogy a sorok így elfedik egymást, és régebbi mondataimat nem tudom többé elolvasni, de fejből emlékszem minden lejegyzett szóra. Ahhoz, hogy hibátlanul megjegyezzem, muszáj leírnom őket. Igaza van Regiusnak. Nem vagyok normális. Még mindig nem tudom, milyen feladatra szánt engem az Isten.
