×

Báger Gusztáv: Míg leírom, felébredek

Kántor Zsolt

2008 // 09
Báger Gusztáv költészete az utóbbi években került az érdeklődés homlokterébe, miután tíz év leforgása alatt nyolc magyar és három külföldi (német, francia, írországi) kötetet jelentetett meg. A kortárs líra egyik legtanulságosabb pályája az övé, fejlődése, sikere az európai és a magyar költészeti hagyományok keveréséből, a beszédmódok és nyelvek újszerű ötvözéséből eredeztethető. Ezért érdemes rányitni az olvasók szemét arra a tudatosan megkomponált motívumszövevényre, ami a Míg leírom, felébredek kötet sajátja.

Az Olasz Sándor által írt fülszöveg hiteles használati utasítást nyújt az olvasáshoz: „Báger Gusztáv legfrissebb költészete újabb szokatlan fordulatokkal gazdagodott. Meghökkentő asszociációk és összetett gondolatritmusok ragadják magukkal a figyelmet, szűkszavú meditációk és nagylélegzetű prózaversek sorain át. A kötet leginkább szürrealista dokumentumfilmekhez hasonlítható, melyben a szerző operatőr, narrátor és aláfestő zene. S hogy ki a valódi rendező? Nem lesz kérdés az olvasó számára sem.”

A címadó részlet az Amsterdam: tér nélküli város című verséből való („fák alatt levelek tarka tánca sárga és piros juhar amott meg lila akác / egy idegen örül a memóriájának egyre hosszabb sorokat ró a papírra”). Az egész kötetre jellemző alapszituáció, a szenvtelen leírás a külső szemlélő látószögéből rögzít, kommentál, és egyben hirtelen váltással belelép a versben szereplő, elbeszélő személy világába, hogy ott is „információkat”, elhullajtott műhelyforgácsokat fedezzen fel és osszon meg a befogadókkal.

A hat ciklusba rendezett kötet olyan, mint egy kristályprizma, minden egyes oldala csiszolt, fénytörő felület, az olvasás során új jelentés képződik a síkok barázdáin. (A hat cikluscím: Kettesben a fehér lóval, Az olvasni tudók árulása, Wagner a frizsiderben, Talán ezért, Kapni egy gólpasszt, Szaggatott, kék ütem.)

Az első ciklusban szerelmi jelenetek, dramaturgiák és víziók sorakoznak, a természetfeletti sík és a hétköznapi dimenzió találkozási pontjain: „Szívemből szökőár pezsdült, nem éreztem fájdalmat, titkot, természetes volt minden szózat, mit a vízi lények felém intéztek. Azután sakkfigurák léptek a medúzák kastélyába, bástyák és csikók, parasztok, futók, királynők táncoltak az illatos szelence kerek dobozán. Beleolvadtam a jelenetbe, mint egy dramaturg, karmesterként hadonásztam a farsangi bábok előtt.” (Szivárgó eresz)

A szimbolikus és a tapasztalati szövegtér egymásba illesztésével a szerző jelentésbővítő tereket épít ki, ahol a sztereotípiák másként viselkednek, mint a megszokott hétköznapi kontextusban. Báger vonzódása egyértelmű a nyelvi kifejezés konkrét, néhol már az abszurditásig lecsupaszított formáihoz. A gondolatok mégis egyre sűrűbb, ugyanakkor mégiscsak tisztább közegben jönnek létre, szinte áttetszők. Eszmények, eszmék és titkok helyett a valóság mélysége, az idő maga szólal meg bennük, azaz a hiányérzet, hogy igazából nincs kitérés, végig kell menni a kijelölt pályán.

A végső és magabiztos válaszok helyett a „reflexiót” vonja be a grammatológiai-szemantikai játékba. Ez az a gesztus, ami miatt (a kortárs líra aktuális kérdésirányait ismerve) aktuális modort/medret talál magának. Tisztában van a kimondhatóság abszolút lehetetlenségével, azzal jelzi a rejtettet, hogy világosan ábrázolja, amit viszont tud. Van, ahol nem is keres szimbolikusan mélyebb értelmet, nem megszállottja a bonyolításnak. Nem látjuk a keresés folyamatát, mindig csak talál: „Esni kezdett a hó, mi pedig teázgattunk a teraszon, a negyedik nap reggelén, üvegbura alatt, mélybarna fahéjas illatokkal körbeölelve. Egyszer csak óráinkra pillantottunk. Éjfél volt. A kastély jégcsappá vált, az éjszaka hirtelen jött, mint egy földrengés.” (Kastély, hó, este) Báger itt minden kis rezzenésre, moccanásra reflektál. Egyébként is mindig megmondja, merre van a megoldás, a kulcs, az üzenet melyik részén található a csel. A modalitás kicsomagolja önmaga ajándékait, a distinkció föllebbenti a fátylat.

A második ciklusban a nemzetközi utazások és a politikai képmutatás útvesztőin keresztül érkezünk meg a szövegtér legmélyebb tárnáiba, ahol mindig van kincs, meglepetés és fordulat. Magyarországon ma aligha van más, aki ilyen finoman, cizelláltan fogalmazna politikai, szépirodalmi szöveget. Kitűnő verbális készséggel, megalapozott nyelvi és kulturális tudással egyensúlyoz a megszokott beszédmód és az abszurd ironizálás között. Mindegy, mi a vers tárgya, globalizáció, multikultúra vagy éppen a pénzügyek, a stílus kikerüli a mondandóban rejlő buktatókat (Politikusokhoz, Potyautas-paradigma, Svédasztal-Magyarország). Valódi nagy versek, hosszú és sodróan hömpölygő, posztmodern eposzok sorjáznak itt (Holdkupola, Amsterdam, kokain-piac, Retro, Dublin, a lélek kész, Csap[szó]szék, Gyöngy, Szem és lélek, Sajtó).

A harmadik ciklus legsikerültebb versei még inkább fokozzák az igényt, hogy újraolvassuk őket. Egyre több emlékezetes sor, hajszálpontos kifejezés teszi élvezetes olvasmányokká e verseket. Az Originálból: „Bevágtam a hűtőbe a mobiltelefonom.” A Kárpitból: „Narancsot fogunk hámozni a Sionon.” A gourmand elégiája és A függöny éle telitalálatok, bizonyára viszontlátjuk őket a jövő évi Szép versek antológiában. A szerző minden ciklusban léptéket vált, a szellemi szintet célozza meg, a természetfelettire néz akkor is, amikor evilági feladatokkal bíbelődik, nem veszti szem elől a morális-spirituális momentumokat.

A negyedik ciklusban a természet- és időélmény, valamint az irodalmi témák kapnak nagyobb teret. A Pirkadat és a Márvány, levegő a bágeri pályaív fordulatának jellegzetes dokumentumai. Két nagyon fontos, összegző költemény itt a gólonoM, ami visszafelé olvasva: monológ, és A kihúzott fiók. Ezekben a textusokban a költő újrakeveri a kész formákat, egyszerre konstruktív és dekonstruktív. Abban a légüres térben lubickol, ahol immár a nyelv szétáradása folyik. Háttérbe szorul a retorika, a póz, az önáltatás, a szerzői én decentralizált szubjektumként áll előttünk.

Az ötödik ciklus meghatározó darabjai a Víz alatti vers, a Tűnődés, az Óceán, kavicsok, fegyverek. Tandori Dezső ihletése, Pilinszky emléke ebben a versciklusban hat a legerősebben. Ahogy Kalász Márton írta korábbi verseiről, nem tud, nem is akar szökni, mert képtelenség elhagyni ezt a terepet, ezt a tájat. Aki belefogott egyszer, az vállalja a küzdelmet az „anyaggal”, a nyelvvel, ami tulajdonképp nemes, diadallal kecsegtető, szellemi harc. Báger fantasztikus energiával veti magát ebbe a küzdelembe, és nem vall szégyent.

A befejező ciklusban minden átizzik, összesűrűsödik. Egyrészt az emlékezés, a mnemotechnika csodái gyűrűznek be a jelentésrétegek pöttyözött emblémái közé, másrészt az Amsterdami kavicsok vernek fel nagy port. Tehát: újabb tuningolás, még nagyobb sebességre kapcsolás. De kérdés: lehet-e tovább fokozni ezt a sűrű szövegszövést? Lesz-e még ennél is finomabb szövésű lepel a versen? „Egy díszdobozba angyalhaj, csúcsdísz, fémgömbök, csatok, sárgák, pirosak, kékek, az örök mulandóság vizének ringó buboréklánca. Kint a hó, mint egy Nagy Vers, hömpölyög, jambusai lepotyognak a mély sárba, csak a mottó és a csorba rím marad meg, a lesántult ritmus, a szaggatot, kék ütem…” (Valaki idejár)

Valódi meglepetés Báger Gusztáv legújabb könyve, a fordulat most tényleges, átütő erejű. Az igazi kérdés azonban az: a továbbiakban az aláfestő zene erősödik-e fel, az ábrázolás dinamizmusa növekszik, vagy a narrátor bővíti a beszédszituáció horizontját? Ez a kötet valóban szintézisértékű reprezentáció. Innen már csak a szólamváltás igénye sürgetheti csak: a következő könyv.

(Tiszatáj Könyvek, 2008)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben