×

Történet Gyalui Gyöngyvér fekete hajáról

regényrészlet, 2. rész

Szász László

2008 // 07-08
Gyalui Gyöngyvér

az egyik Down-kóros volt a csoportomban. Az ilyen betegek viselkedése nem sokkal kirívóbb a többi szellemi fogyatékosénál, a fizikai megjelenésük inkább szembeötlő. Attila, a másik Down-kóros például kimondottan szelíd, kedves, bár tohonya, romló látású, csetlő-botló fiú volt, s mindketten törekvőbbek az átlagnál. Meg lehet szokni a fogyatékosoknak a környező hétköznapi világhoz képest szokatlan, de meghittebb társaságát, és a hálájuk, olykor az esetlen lelkesedésük, fellobbanó, otromba teljesítménykényszerük a megdermedt férfiszívet is melengeti. Csupán az nyomasztja az embert, tudat alatt is, miközben elnézi küszködésüket a betűkkel, számokkal, az olvasásnak nekiveselkedő, félrecsavarodva szuszogó szájukat, hogy tudja: meg vannak számlálva napjaik. A Down-kórosok huszonnyolc-harminc évet élnek, de nálam mindkettőnek szívbaja is volt.

Gyalui Gyöngyvér modellje lehetne a betegség klinikai leírásának. Alacsony, és egész teste felfúvódott, feje tömzsi nyakon billeg, amikor szörnyű, lomha és kalimpáló-széteső járásával igyekszik valamerre. Amikor ideges, ha feldühítik, ha durván szólnak vagy kiabálnak rá, tömpe ujjait szétfeszíti, majd karomszerűen behajlítva, vastag, vicsorító szájával fújtatva maga elé tartja: ősi, állati védekező-támadó ösztön. És ez a kis gnóm, ez a szörnyszülött néha olyan akaraterőt mutat, hogy egészséges, épelméjű ember ekkora erőfeszítéssel megoldaná a világegyetem keletkezésének rejtélyét. Egyszer azzal fogadott, hogy megtanult egy tízszakaszos verset. Szóismétlés, dadogás, elakadás nélkül mondta fel, egyenletes, nyugodt tempóban; csoporttársait teljesen lenyűgözte: tomboló tapssal, dobogással dicsőítették. Akkoriban történt ez, amikor homályos tudata mélyén felsejlett benne női mivolta. Valahogy különös módon kettészakadt a személyisége. Délelőtti énjében, a „meditációkon” néha meglepően választékos kifejezések törtek elő otromba szájából, délután másvalakivé lett. Egy reggel feldúltan fogadtak az éjszakai ügyeletes nővérek: ezt már nem lehet elviselni, amit ez a leányka művel, színtiszta bolondokházává teszi a bentlakást. Néhány nappal előbb, az éjszaka közepén kiugrott az ágyából, és üvöltve rohangált egyik hálóból a másikba, hogy ő csupa vér, és nem akar meghalni, a felébresztett lányok sikítva, vinnyogva, nyüszítve bújtak rémületükben az ágyak alá, henteregtek a matracokon, vagy kimenekültek a folyosóra. Gyöngyvért a nővérek csillapították, próbálták megmagyarázni, hogy a vérzése nem betegség, hanem ettől lesz ezentúl nagylány, mindhiába. Nem bírt a benne dúló erőkkel és fájdalmakkal, teste tüzelt valamiféle kimondhatatlan vágyaktól, az iskolában aztán szétzilálta az órákat, ledobta magát a tanterem ajtaja elé, és belső hőségtől fűtve nyilvános önkielégítést végzett, amiről sem ő, sem a társai nem tudták, micsoda, csupán a rémület terjedt szét a lányok között. Az igazgatónő semmiféle tekintéllyel nem tudta megfegyelmezni, ezért kijelentette: – El kell távolítani az iskolából, zárt intézetbe. – És mindeközben délelőttönként, tanulási időben az én csoportomban szinte csodákat művelt: egyre szebben olvasott, verseket tanult, igyekezett választékosan kifejezni magát. Hinni sem akartam az asszonyi mendemondáknak.

Meglátogattak a szülei: maguk is pedagógusok, két megroppant, lázas szemű tanító a távoli hegyek közül, ezer méter fölött, a tanyavilágból. Az iskola vezetősége értesítette őket a lányuk „viselt dolgairól”; tudomásul kellett hát venni a Gyöngyvér személyiségében bekövetkezett fordulatot. Én dicsértem a kislányt, a legszebben olvas, mondtam, igyekszik, és senki nem tud olyan hosszú verseket memorizálni. Hálálkodtak az igyekezetemért, elmondták, a hosszú nyári szünetben minden idejüket az egyetlen lányuk fejlesztésével töltik. Látszik valóban, hogy sokat foglalkoztak vele, biztattam őket, vannak még szellemi tartalékai. Arra kértek, magyarázzam ezt meg a kollégáimnak, az igazgatóasszonynak, és ameddig lehetséges, akadályozzam meg, hogy zárt intézetbe küldjék, ők mindent megtesznek, hogy javuljon az állapota. Megígértem nekik, s ezzel váltunk el. Gyaluiné a kapuból visszafordult: – Ha lehetséges, kérem, mondja meg a nővérkéknek, ápolják egy kicsit a haját. Az szép rajta, azért ő hálás tud lenni. – Persze, persze, ezt is megígértem, alig figyelve a szavaikra; az ő állapotában ez a legkevésbé fontos.

Orosz Enikő osont be egy délelőtt a tanulótermünkbe, tavaszi rét illatával libbent mellém, parfümje elnyomta a környezet sokféle kellemetlen benyomásból összeálló áporodottságát. A független asszony nőiségét hozta, ahogy kissé mögém helyezte székét, hogy a fülembe sutyorogjon, puha melle időnként a karomhoz ért. Halk neszezés, papírcsörgés, szájak suttogó artikulálása hallatszott csak. Körbekémlelt. Apró, huncut szemével különösen Gyalui Gyöngyvért vizslatta.

– Van egy zseniális ötletem, de te is kellesz hozzá – lehelte a fülembe, az ajka majdnem megérintett, ingerelt. Nagyon távolról kezdte, a magányával, hogy neki az életben mindent egyedül, segítség nélkül kellett megvalósítania, s még ebben a szerencsétlen nyomorfészekben sem hagyják nyugton. Csira Enikő diákkorától kezdve folyton keresztezi az útját, férfiaknál, munkahelyeken, a színházban biztosan elébe ül a páholyban, felpénzzel magához édesgeti a régi, bevált takarítónőjét, és minden pletykát kiszed belőle.

– Neki nincsenek anyagi gondjai – lihegte majdnem zokogva a vállamon –, ő nem kell élelemért sorba álljon, a férje mindent megszerez, elintéz. De most az egyszer nem hagyom, hogy elébem vágjon ez a telhetetlen picsájú szőke démon! Úgyis én leszek itt a párttitkár, vagy legalább az ideológiai kör vezetője. Meglásd, milyen pártos, vonalas leszek, s hogy ráncba szedlek titeket! – Majd kedveskedve hozzátette: – De téged kímélni foglak.

Félóra múltán megkérdeztem:

– És mihez kellek én ebben a nagy csatában?

Ismét Gyalui Gyöngyvér felé pislogott, mellékesen jegyezte meg: – Milyen szép haja van ennek a szegény lánynak. – Őszintén szólva sohasem figyeltem meg a haját. Mindig zilált az egész leányka, kócos, de ha most jobban megnézem, valóban ez az egyetlen, ami szépnek mondható rajta. A kórtani leírásoknak ellentmondva elég dúsnak tűnik, selymes szálú, csillogó fekete, és a háta közepéig ér.

Orosz Enikő az igazgatónővel folytatta. – Kipécézett, érted, az első perctől kipécézett magának, kétségbeestem, hogy még ebben az állásban sem tudok megmaradni. – Akkor minden fantáziáját és rugalmasságát latba vetette, hogy megfordítsa az oktalan ellenszenvét. Hiszen előrébb lépni csakis a legfőbb vezető támogatásával lehetséges. – Elhatároztam, hogy ha kell, megalázkodom, négykézlábra ereszkedem, és úgy nyalom ki őrodikasága terjedelmes seggit, de elnyerem a kegyeit. – Hordott neki kávét, vajat, számtalan „kis figyelmességet”, és a hangulat lassan változni, enyhülni kezdett, Orosz Enikő a kivételezettek, a „barátnők” bizalmas körébe került: hívás vagy időpont-egyeztetés nélkül is beléphetett az igazgatói szentélybe. Elbizakodottságában egy alkalommal nagy lendülettel, kopogtatás nélkül tört rá, nagyon rossz pillanatban. Rodica Ionescu egy kis falitükör előtt állt, és két fésűvel, kefével-micsodával a haját igazgatta, azokat a fakó, seszínű csimbókokat igyekezett rátapasztani a kopár foltokra, és könnyezett. Ez bűn, ez megbocsáthatatlan, meglepni, rajtakapni egy uralkodó személyiséget az intim, gyenge pillanatában.

– Ahogy hátrapillantott, láttam a szemén, a szája mozdult, hogy rám fog kiáltani: mars ki! Ezt pedig meg kellett előzni. Dübörgött az agyam: most légy leleményes, te nagyokos, mondtam magamnak, mert különben minden erőfeszítés kárba vész.

Van, akit a pánikhelyzet életmentő ötletekre serkent. Enikő ekkor előállította a legőszintébb együttérző modorát, széttárta karját, majd könnyezve megölelte az ő Rodicáját: „Én is átéltem ezt, kedvesem.” Együtt zokogott vele, aztán nyugtatgatta, és megmagyarázta, hogy ennek bizony egyetlen orvossága van, a paróka. Nem kell bonyolítani, külföldről beszerezni, van neki egy ismerőse, aki olyan parókákat tud készíteni, hogy lehetetlen felismerni, éppen csak igazi, valódi haj szükséges hozzá, és úgy lehet azt a fejhez rögzíteni, hogy meg sem mozdul. „Nézd, drágám, évekkel ezelőtt az én hajam is csimbókokban kezdett hullni, hogy majd beleőrültem. Most megmondanád, hogy az, ami a fejemen van, nem eredeti?”

– Tényleg parókát viselsz? – kérdeztem.

– Te tényleg ilyen vak vagy a női dolgokra? Tapintottál te ennél eredetibb hajat? – Az arcomhoz birizgálta illatos tincseit.

– És ha ellenőrzi? Vagy fel akarja próbálni?

– Ugyan már. Isten őrizz! Lehetetlen. Le-ve-he-tet-len. – Hangosan kuncogott, hogy a gyermekek felkapták a fejüket, és megértően mosolyogtak ránk.

– Még mindig nem értem, mi közöm nekem ezekhez a „női dolgokhoz”.

Akkor elmagyarázta, mint egy gügyének, egy szellemi fogyatékosnak, hogy a Gyalui Gyöngyvér finom selymes szálú haja a tét és a megoldás. Elviszik a fodrászhoz, babusgatják, pátyolgatják az ékességét, aztán majd rövidre vágják a haját, neki szép frizurát csinálnak, amellyel így többé nem lesznek gondok, a fiúk sem fogják cibálni. A többiből szép parókát csináltatnak az igazgató néninek, aki ezért elnéző lesz Gyöngyvér iránt, és nem küldi őt zárt intézetbe, én pedig élvezhetem majd Főnéni elismerését és jövendőbeli párttitkárnőm kegyeit is, de legfőképpen büszke lehetek magamra, mert megalkuvás nélkül tettem jót egy tanítványommal. Mielőtt felháborodva kifogásokat emelhettem volna, felállt, és bájologva fölém hajolt, az arcomba suttogta:

– Ti, úgynevezett értelmiségi férfiak itt körülöttem mind az emberi tartásotokkal meg a méltóságotokkal vagytok olyan nagyra, s az életben semmire sem vittétek. Én az áldozatos seggnyalásommal, a női fifikámmal megmentem saját magam, a te szerencsétlen Gyalui Gyöngyvéredet, boldoggá teszem a Főnénit, és megerősítelek téged férfiúi nagyszerűségedben. Kinek ártok ezzel, na? Mindenkinek csak jót teszek, te hálátlan! Az élet olyan, Janikám, hogy nézd mindig a saját érdeked, és ha lehetséges, ezzel másoknak is tégy jót. Puszta magasztos elvekkel, határozott tettek nélkül, semmire sem mész. – Tenyerére lehelt, csókot intett mindannyiunk felé, s mint aki tökéletes munkát végzett, kecsesen eltipegett.

– Milyen kedves tanár néni! – szólalt meg a csupa-jóság Attila, a többiek egyetértőn bólogattak, hümmögtek, Gyalui Gyöngyvér pedig hatalmas, vastag szájával, vérbő ínyét feltárva rám mosolygott.

Napokig rágódtam, mérlegeltem, megbeszéltem az ördögi ötletet Danival meg a barátaimmal, valószínűleg pontosan olyan módon, ahogyan Orosz Enikő jellemzett bennünket, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a Gyöngyvér haja valóban nem túl nagy ár a maradása ellenében. Amíg mi elmélkedtünk, mások cselekedtek. Gyöngyvér kibukó nyelvvel, nevetgélve ingatta fejét, mutogatta barátnőinek rövidre nyírt fiús frizuráját, de nem tudta megszokni. Karmos ujjaival oda-oda kapott, ahol korábban hosszú, rendetlen, boglyas haja libegett. Két, talán három hét ha eltelt, amikor egy napon, délidőben Bogdán Kálmán megbök a könyökével, s a szemével int: Főnéni új frizurával ékeskedik, ajkán szakadatlan mosoly. Olyannyira megenyhült kedvében van, hogy nem kiabál a zajongó gyermekekre, egyiket-másikat meg is szólítja, sőt, Gyalui Gyöngyvérhez is közelít, s mintha meg akarná simogatni. A lány azonban révézetesen arca elé kapja begörbített mancsait, fúj és nyüszít, rondán viselkedik. – Na te, na! Há’ senki se akar bántani téged, lelkem – mondja az igazgatónő. Dani felröhög, ahogy meglátja őket, s Kálmánhoz fordul: – A két grácia egymással szemközt. – Zeneszerző kollégánk távolabbról szemléli a jelenetet, a szemben álló feleket és bennünket, ahogyan óvatosan és visszafogottan vigyorgunk a látványon, mindentudón felénk villantja hiányos fogsorát, pedig aligha érti a lényeget. Gyöngyvér feje a szokásosnál is nagyobbnak tetszik, arcát dühödten felfújja, rövidre nyírt sörtéi szinte szikráznak, toporzékolni készül. Az igazgatónő csaknem ugyanolyan magas és széles, s bár derűje lanyhul, uralkodik magán, igyekszik megőrizni a rangkülönbséget. Öltözéke bizonyára drága ruhanemű, a Divatházból való, tiszta és összeszedett, egészében mégis falusiasnak hat. A ruhadarabok egyenként szépek, így együtt, ezen a testen, ahogyan ő viseli, nem illenek össze színben, fazonban: szvettere elüt a szoknyától, blúza a fülbevalójától s haja az egész asszonytól. Haja, lehet, nem mindenki látja így, de én tudom, a haja, mely puha, fényes szálú, és nőiesen leomlik csaknem a válláig, idegen ékesség ezen a darabos, mindig harcra és megtorlásra kész alakon: két apró, bosszúszomjas szempár akaszkodik egymásba, de az egyik képes fegyelmezni a tekintetét. Gyöngyvér nem bír uralkodni megmagyarázhatatlan gyűlöletén. Amióta szép egyenletesre igazították a frizuráját, kialakult az a szokása, hogy elszabadult, fegyelmezhetetlen pillanataiban odakap karmos ujjaival haragja tárgyának hajához. Aki csúnyán szól rá, annak villámgyorsan beleakaszkodik a tincseibe, s mint a karvaly, karmai közé szorítja, hogy csak kitépni lehet közüle. Kolléganőim menekülnek előle, mert többeket megtépázott már. Most kezét az ismert mozdulattal arca elé kapja, és rémülten látom, nyúlkál az igazgatónő felé. De ekkor már rohanok, lihegve mellette termek, és magam is dühösen rákiáltok:

– Gyöngyvér, az isten szerelmére, uralkodj magadon!

A hangra felém fordul, karmai a magasban, s talán még az előbbi lendület sodrásában felém kap, majd hirtelen leereszti a karját, és teljesen gyermeki módon sírni kezd, és olyat mond, és azt úgy mondja, ahogyan azt soha senki mástól nem hallottam:

– Bocsánatot kérek, tanár bácsi, nem akartam rossz lenni.

Ekkor a pillanatokig megdermedt igazgatónő visszanyeri biztonságát, és vezetői méltóságának teljes fegyverzetében szól hozzám, sőt hozzánk:

– Ez a tanulólány, ez a közveszélyes gyermek addig maradhat iskolánkban, amíg, nevelő elvtársak, amíg magukra is le nem sújt. – És most már oldottan nevetni is tud gyors, okos döntésén.

Ha valamely művészeti albumban találkoznak Bogdán Kálmán húsz centiméteres, bizarr kisplasztikájával, a Két gráciával; ha Péki István gyűjteményes kötetében véletlenül rábukkannak A két grácia című játékos-allegorikus költeményre; ha netán a rádióban Ioan Grigoru† Groteszk etűdök című kis darabját hallják: jusson eszükbe, hogy bizonyára az iménti jelenet volt az ihlet áldott pillanata. Melyet én ebben a kopár prózában csak igen gyatra módon tudok visszaidézni. A magasabb rendű művészet, a szobor, a költemény, a zenemű képes örök érvényű jelentéssel kimerevíteni egy ilyen feszült helyzetet, a gyalogosan haladó próza számára azonban a pillanat értelmét veszti, ha nem mozdul tovább, ha nincsenek kapcsolódási pontjai. Márpedig ezúttal sem oldódott meg semmi, viszont az iskola élete csordogált tovább, zajlottak a választási előkészületek, és az ismétlődő, morzsoló kis belterjes izgalmak, gondok közepette alig érzékeltük, hogy odakint a világban sokkal nagyobb feszültségek halmozódnak, várakozás remeg a levegőben, változások készülődnek. Ha valakinek tudnia kellett a gyanítható fordulatról, az Csira Enikő volt, ellenben őt teljesen lefoglalta a választási harc. És íme, megtörtént a csoda, amire korábban aligha akadt példa városunkban: egyszerre két magyar nemzetiségű pályázó is bizalmi funkcióba került. Párttitkárnak szinte mindenki, kollégák, tanügyi és pártvezetés egyöntetűen Bugaciu Doinát javasolta, ő azonban a rá jellemző szerénységgel visszautasította a megtiszteltetést. Szerénysége ezúttal nem szelídség volt, hanem kedélytelenség: a férjét felrendelték Bukarestbe, súgta nekem mint régebbről ismert, megbízható kollégának, s most, éppen most, a karácsonyi ünnepek előtt folyton távol van, a főváros meg Temesvár között ingázik. Így hát a nagy küzdelem végül valóban a két Enikő között dőlt el. Azt hiszem, titokban mindenki mulatott ezen az elszánt csatározáson, melynek végkimenetelét gyanítani lehetett: Csira Enikő ismét győzött, vagyis ő lett a párttitkár, Orosz Enikő pedig az ideológiai kör vezetője. Abban az évben korábban kiadták a téli szünidőt valamennyi iskolában, ámde a mi sajátos körülményeink között nem lehetett felfüggeszteni a gyermekfelügyeletet, töretlenül zajlottak az iskolai események, és körülbelül karácsony előtt egy héttel, miközben Temesváron vér folyt az utcákon, jeles kolléganőinket hivatalosan beiktatták új funkciójukba, ők pedig alig pár nappal később, rendkívül odaadó, pártos, kombattáns szellemről és elkötelezettségről téve tanúbizonyságot, elkészítették hosszú távú munkatervüket. Mindannyiunk számára kiosztották a pártunk és főtitkára iránti elkötelezettségünket tükröző feladatokat, s miközben városunk központjában éppen fiatalokat lődöztek, pártunk leáldozóban, szeretett főtitkára éppen eltűnőben volt, ők szilárdan bebiztosították magukat olyannyira vágyott és megszenvedett új pozíciójukban. De Gyalui Gyöngyvéren ez sem segített.

A korábbi években tanítók, tanárok, nevelők (a „diplomások”) szabadságot kaptunk a téli szünet idejére, legfeljebb egy-két napot kellett az iskolában tölteni, a felügyeletet ellátta a gondozószemélyzet meg az ápolónők, karácsonyra ugyanis a gyermekek többségét hazavitték, a szeretet ünnepe előtt nagyot dobbant a sodródó emberek szíve, és összeszedték a szanaszét, intézetekbe elhelyezett családtagokat. Most viszont nem engedték eltávozni a tanulókat, teljes létszámmal üzemeltünk. Tudtuk, hogy az egész ország lobog, reménykedik és lelkesül, mi azonban úgy éltünk, mint valamely elhagyatott szigeten vagy szirtek közé zárt rendházban. Hajnali sötétben léptünk az épületbe, és mire végeztünk, ismét komor, áthatolhatatlan fekete lepel ereszkedett a városra, az utcai lámpák nem égtek, és valamiféle letargiában botorkáltunk hazafelé, otthon a Kossuth Rádiót, a Szabad Európát hallgattuk, és ha áram volt, a bukaresti televízióból tájékozódtunk a sorsunk felől. Munkahelyi barátaimnak egyike sem indult neki a forrongó éjszakákban új, nagy távlatú társadalmi kapcsolatokat kialakítani, számomra pedig hirtelen fontosabbá vált Gyalui Gyöngyvér állapota, mint a naponta feltűnt új vezérek szónoklatai az esti adásban. Csupán Dani vett részt, egy alkalommal, egy új szerveződmény alapító gyűlésén; másnap kajánul sziszegte, mint akinek a lábujjára léptek, mint vészlátó Teiresziász: „Az eufória hetek alatt eltompul majd, a nemzetiségi egyenlősdinek és demokráciának nem jósolok nagy jövőt, viszont jőni fog, ha jőni kell, régi kor sok nyertese, mint új világrend téteményese.”

Alighogy megerősített pártalapszervezetünk nem szűnt meg, inkább függőben maradt, mondhatni, lebegő állapotban létezett, bár értekezletet nem hívtak öszsze, és újonnan választott vezetőink jobbára a hiányukkal jeleskedtek. A két Enikő lendülete láthatólag nem tört meg, csak munkásságuk színtere helyeződött át valahová a falakon kívülre. Jelenlétükben vibrált, átforrósodott a párás, jégfonallá fagyott nyálszilánkoktól terhes levegő, ezért a hiányuk is látható formát öltött. Ha egyikük-másikuk visszatért valahonnan, titokzatosan sokat tudó arccal körberöpködte a kolléganőket, információkat, híreket suttogott a fülekbe. Számukra azonban most legfontosabbá az igazgatónő vált, érthetetlen okból hárman egymás számára fontosabbak lettek, mint korábban, és összeállt egy harmonikusnak látszó vezetői triász. „A három grácia metamorfózisa” – vigyorgott Bogdán Kálmán, amint végigvonultak az udvaron, s bizonyára „Gráciák”-sorozatának új darabját érlelte képzeletében. Egyensúlyozó nyugalomnak lehetne nevezni a felnőttek állapotát ezekben a napokban. Az a fajta nyugalom ez, amikor a távolban dörög, zúg, morajlik a világ, a bensőnk is fortyog, és ezt a kétszerezett feszültséget az ember dülledt szemű vagy befelé figyelő lárvaarccal, mint védőburokkal, fedezi. Hiába képzeltük mi szenvtelenül kiegyensúlyozottnak magunkat, a levegő mégis vibrált a falak között, az ország, a város delejes sugárzása behatolt a falakon, és megmagyarázhatatlan áttételek útján megérintette a gyermekeket: napról napra ingerlékenyebbé, zaklatottabbá váltak. Azt hiszem, az ő biológiai órájuk érzékenyebb, mint a mienk. A hónapok, évek egyetemes rendjét a tudás szintjén nem ismerik, ellenben érzékelik; az év végi hazautazás és a (bizonyára) meghittebb családi, ünnepi környezet hiánya, az elmaradt karácsonyi örömszerzés megviselte a szervezetüket, a lelküket, és a viselkedésük érzékelhetően megváltozott. Még az én állítólag helyes magatartású csoportomban is a széthullás jelei mutatkoztak; a megszokással: a mesék és a napok eseményeinek szabályos, kizökkenthetetlen ismétlődésével igyekeztem mindig az egészséges élet képzetében, legalább az emberi lét peremén, magyarán, kordában tartani őket. Kiesvén a napi monoton ritmusból, a lélek órája szerint változásra, megújulásra, ünnepre vágyva sűrűbbek lettek a váratlan indulatkitörések, nem kis mértékben Gyalui Gyöngyvérnek köszönhetően. Aki, szegény, nem tudhatta, hogy kis gonoszságaival a saját homályos jövőjét teszi nehezebbé: az erősebbel nem ajánlatos dacolni.

Az étkezőnek nevezett bódéban zajlott az ebéd. A szokásosnál fásultabb voltam, figyelmem ellanyhult és szétszóródott a lármában, amit már két-három asszony csendet parancsoló, eszeveszett rikoltozása sem volt képes fokozni, emiatt percekre szem elől tévesztettem Gyöngyvért. Amikor észleltem, már nem tudtam beavatkozni: egy tányér főzeléket a vele szemben ülő lány képébe nyomott. Elvesztettem az önuralmamat, áttörtem magam a hadonászó, nyüslető gyermekek tömkelegén, Gyöngyvér mellé léptem, és dühösen, durván rákiáltottam. Ő ekkorra már kikászálódott a hosszú asztal mögül, ahol kényelmetlen deszkaszálakon ültek, szétütött a körötte acsargókon, és amint megfordult, éppen velem szemközt találta magát. Szinte toporzékolt az indulattól, arca eltorzult, ínye kifordulva izzott, akárcsak a tekintete, és ugyanazzal a lendülettel, amellyel ellökdöste a társait, felém suhintotta vaskos mancsát, és belekapott a hajamba. Néhány szál az összeszorított markában maradt. Ekkor már ott állt az ajtóban az igazgatónő, csaknem jókedvűen lépett elém, miután teljesen elkeseredve, mondhatnám, kétségbeesve visszakoztam biztonságosabb helyre, nyomomban a zokogó Gyöngyvérrel. Ritka eset: egyszerre két nő akart hozzám beszélni. Gyöngyvér volt az erőszakosabb. Csukló, ziháló bömbölésből tört elő egy újabb, meglepő nyelvi fordulata:

– Tanár bácsi, én nem tudom, én nem akarok gonosz lenni.

A kitépett hajszálak helyét nem is éreztem, nagyobb fájdalom volt, hogy a keserűségem számára nem találtam irányt. Kire, mire haragudjam a világból? Erre a megveszekedett, magatudatlan leánykára? Feléje fordultam. Miután kiartikulálta szörnyű ajkain élete talán legszebb, legintelligensebb mondatát, reám emelte tekintetét, és állítom, örökre megmaradt az emlékezetemben: fény csillant, az értelem lobbanása villant meg a szemében néhány pillanatra, aztán ráereszekedett a homály, olyanná lett ismét, amilyennek mindenki ismeri. Máris az igazgatónő hangja csapott le.

– Na lássa, lelkem, tanár úr, a drágalátos kegyence most eljátszotta a becsületét. Sőt, a maga becsületét. Többet nincs halogatás, ha már magát is megtámadta. A jövő évet ilyen veszedelmes állat itt nem érheti meg!

– Ha állat, ennek a kis lénynek akkor nem a becsületét kell firtatni. Hanem lelke van – mondtam.

– Ne bölcselkedjen itt nekem maga is, mint a cihológusok. Egyelőre még én vagyok itt az igazgató. Megmondtam: elviszik innen a szülei, haza, s foglalkoznak ők vele, vagy zárt intézetbe, vagy ahova akarják.

Orosz Enikő lépett közénk, aki az imént viharzott elő valamely fontos mozgalmi körútjáról. Hogyan érzékeltessem? Eléggé harciasan állunk szemközt egymással, az igazgatónő meg én, Enikő pedig kissé oldalvást komolykodik tőlünk, a látszat és a cél szerint mindkettőnktől egyenlő távolságra, mint aki semleges és fensőbbséges tudás birtokában szándékozik igazságot tenni, a hangszínével és a mozdulatával azonban mégiscsak az erősebbhez közelít.

– Ezúttal már én sem tudok semmit tenni érettetek. Valóban közveszélyes lett a leányzód. – Aztán humorral próbálja oldani a helyzet komolyságát. – Janikám, tudod te, mivel tudtad eddig is fékezni? Ez a kis szerencsétlen szerelmes beléd, hisz a nap nagy részében te vagy az egyetlen férfi a közelében, s ez olyan emberfölötti erőfeszítésre késztette, hogy érted időnként az idiotizmusát is le tudta győzni. – Összenevettek az igazgatónővel, s ránk hagyták az elcsendesedett, szétzilált gyermekhadat.

Végnapjai felé botorkált az év, de még nem ért véget. 1989. december 31-e egyikünk számára sem hozott jót. Úgy alakultak az események (egyébként milyen nevetségesen jelentéktelen apróságok, az országos, sőt már egész Európát érintő, gigantikus történelmi fordulatokhoz képest!), hogy akaratom ellenére fontos szereplőjévé váltam a napnak, épp emiatt meghatározó mozzanatokra hiányosan, mondhatni, tudatkihagyásokkal emlékszem. Péki István, vagyis Dani barátom a költő érzékeny szemével figyelt mindvégig, amely (bár lehetséges, hogy cinikus távolságtartással, de) minden lényegeset a memória membránjára rögzít, és azonnal jótékonyan szelektál. Amit látott, mindazt prózában írta le, sokkal szemléletesebben, mint én a benne szereplő elfogultságával tenném, és nemrég ideadta szabad felhasználás végett.

Péki István feljegyzése

„Gyalui Gyöngyvér az utóbbi hetek kétségtelenül legsúlyosabb esete. Rosszabbodik beteg, gyötrődő agyának tevékenysége, de szűkebb környezetének és a tágasabb világnak is romlik a működése, és a világ átrezeg rajta. A kantinban, az asztalnál a gyermekek elhúzódnak tőle. Gyöngyvér az eszével nem tudja, de érzi, mert különféle módokon éreztették vele, és a gyermekek is sejtik valamiképp: számára itt ez az utolsó – nem vacsora ugyan, hanem az utolsó ebéd. Jolánt, korábbi barátnőjét csábítgatja egy fél fánkkal, erőszakosan nyomorgatja le maga mellé a padra, s hogy az nem áll kötélnek, dühödten az orrára nyomja a forró buktát, Jolán üvölt, Gyöngyvér toporzékol. Verébi János két ugrással mellettük terem, igyekszik úgy helyezkedni, hogy szemközt kerüljön a megvadult lénnyel, keresztülnyúl az áldozat fölött, úgy rántja maga felé vállánál fogva a tömzsi testet, halkan, erélyesen beszél hozzá. Kezek elernyednek, fej lehorgad, a bűnös vállát veregeti, csillapítja, taszigálja kifelé, baljában pedig…

Ehhez ismerni kell néhány jelentéktelen körülményt. A tanároknak, nevelőknek fejvesztés terhe mellett tilos a közös étkezés ideje alatt egy falást is elfogyasztaniuk. Nem a puszta takarékosság okán, hanem hogy teljes figyelmüket a tanulóknak szentelhessék. Ez a mai azonban különleges nap, minden más, normális időben munkaszünet: Szilveszter napja. Percekkel ezelőtt a főszakácsnő rejtélyesen sutyorogva magához intette Getát: – Tessék mán elfogadni, sze mi is megesszük a magunkét idebe, s nem lássa most senki a vezetők közül! – hunyorít szolidárisan. És ki tudna ellenállni a gőzölgő, illatos ünnepi fánknak. A nők az ablakra pislogva nyeldesik, Grigoru† köszöni, nem kívánja ezen a lepratelepen, én bizony két falásból bekapom, Verébi János szórakozottan lapongatja, mint boldogult ifjúkorában a csitrimellet (mondom s mutatom én a csivitelő hölgykoszorúnak), mert minden idegszálával résen van, folyamatosan Gyöngyvért lesi ugrásra készen.

Baljában tehát, miközben buzdítja, csillapítja, taszigálja kifelé a vétkes leánykát, tudattalanul gyúrja, gyömöszöli a zsíros tésztát. Megbolydul a terem, vihogás, dobogás, evőeszközök harangoznak. Geta, ez a kis törékeny, de hihetetlenül temperamentumos nő felpattan a székre, fenyegető pálcával a kezében, visongásától a gyermekek is megszeppennek, csendesednek, helyükre ülnek, a felnőttboly ugyancsak szétpattan, Geta magaslati helyzetéből messzire lát, ajkáról olvasni a veszélyt: – Haupt-tan-te! –, s mire az igazgatónő udvarhölgyei kíséretében bevonul, javában zajlik az étkezés-étkeztetés normális menete. De az igazgatónő nem hülye.

– Na, mi van, lelkeim, mi ez a zaj? A nevelő elvt… hölgyekre és urakra nem hallgattok, mindig én kell rendet csináljak, mi?!

Teljes másfél méteres magasságában körülhordozza tekintélyét, azonnal rácsap a hiányosságokra. – Verébi hol van! – Az izgágán hangoskodó Geta és a szelídebb Doina egyszerre mondja: – Kivitte Gyöngyvért.

– Persze maguk összetartanak a fegyelmezetlenségben, tudom én, hogy védik egymást.

Ekkor tér vissza Verébi János, csapzottan, mint egy kalandos életű, szenvedélyes filmhős. Bal kezével még mindig az ormótlan fánkjába kapaszkodik, fehér tésztája kibuggyant, zsírja csorog az ujjai között, mégis valami nevetségesen kecses mozdulattal emelgeti, hogy akár táncra is kérhetné a feléje tartó szélvészt.

– Na, valahogy sikerült lecsendesítenem – mondja ártatlan naivsággal.

– Áhá, szóval sutyiban zabálunk, harácsolunk, munkaidőben, elhápolunk a tanulókat illető élelmiszeradagból, a kétkezi munkához persze nem fűlik a fogunk, egy kis fűrészelés, az ugye derogált az irodalmár úrnak, cihológiai elveket hangoztatunk, s közben meglopjuk a szegény árvákat!

János értetlenül bámul, majd felréved, a szétmállott tésztára pillant, ijedten elhajítja magától, mint undorító csúszómászót. Kivörösödik, fejébe tolul a vér, attól lehet tartani, még gutaütést kap, ha visszafojtja az indulatait. Úgy vitázik itt két ember, hogy csak a maga érveit látja.

– Az ördögbe is, hát mit hibáztam, igazgatónő? Nem is értem, miről van szó. Én csak kivittem ezt a kis szerencsétlent…

– Még maga áll az erdő felől! Amikor lábam előtt hever a tárgyi bizonyíték. – Rodica Ionescu olykor képes szellemdúsan fogalmazni. De egyre jobban belelovalja magát a háborúságba. – Még vitatkozni merészel?

– Most nem erről van szó. Egy gyermek sorsa. Sőt, egy egész gyermekközösség… – Kamaszos esetlenséggel maga elé legyint. – De erről most nincs kivel… – Kifordul az ajtón, kamaszosan duzzogva. A gyermekek leesett állal, bambán figyelik a felnőttek heccét. Ilyen magától értetődő csendet még soha senki nem teremtett az étkezdében. Az igazgatónő erőteljes léptekkel vonul a férfi nyomában.

– A felelősségre vonást úgysem kerülheti el, Verébi! – kiáltja utána. – Azért itt még én vagyok az igazgató! – János visszafordul.

Felkiáltójelek pattognak a levegőben, egymásnak ütköznek, szétpukkannak, nyomukban csoszogva, dobogva tülekedik, ömlik ki a kantin ajtaján a siserehad, megállíthatatlanul. Gyöngyvér mégsem bírt a bentlakásban megmaradni, a kijáratnál éledezik rövid apátiájából. Halvány rés nyílik a szellem tompaságán, csupán a hátát észleli egyetlen bizalmasának, aztán bevillan látóterébe a János felé tartó igazgatónő, mintha saját dühöngő tükörképével találkozna. Szuszogva rugaszkodik, tank dübörög, mozdony dohog így, hatalmas, elfacsarodó szája tüzet okád, az anyafarkas karmai koncsorodnak a nőstény ellenfélnek, ahogy odavonaglik, testével védve Verébi Jánost.

– Te, főnéni, haggy békit tanábácsinak!

– Há mi van, lelkem, ejsze éppeg te szólsz belé a felnőttek dógába – süllyed korai mélypontjára a vezető nyelvi fölénye. – Sze jó nézünk má ki, még tám letegezel, te idióta, te hülye!

Az asszonyok félrehúzódva, a kantin fala mellől figyelik a helyzetet. Innen, távolabbról, a szürkén gomolygó légáramlatokon keresztül, az eleredő havas esőben csak a mozdulatokat lehet megkülönböztetni: két vastag, eltorzult nőstény áll szemben egymással. Gyöngyvérnek elcsordul a nyála, karjaival ritmustalanul hadonászik; ellenfele feldúlt, fuvalkodó pulyka.

– Hallgass, főnéni, ne veszekedj velünk! – Hisztérikusan sipítóvá vékonyodik a hangja, s ettől kezdve az eltompult agy minden korábbi erőfeszítése és hosszú évek közös, egymásra épített nevelői munkája kárba veszett energia: – Zanyád pcsája, ffnéni, még gyszer zzannyád pics… – Kialakult reflexszel kapkod az asszony fejéhez, de annak felcsapó kezétől visszahőköl, védekezőn arca elé rántja a karját. János tétován forgolódik körülöttük, de a mérkőzést a játékvezető elvesztette, nem talál fogást, képtelen közbeavatkozni. Az igazgatónő nyilvánvalóan felülkerekedett, Gyöngyvér valami állati ösztöntől irányítva pillanatnyilag feladja, megfordul, és lomhán szalad, bukdácsol a köves talajon a sportpálya, a szabad tér felé, és szünet nélkül artikulátlanul visongja: – Zanyádpcsja zanyáddpcs… – A gyermekek időközben megtöltötték az udvart, sokan felbotorkáltak az internátusba, megtöltötték az emeleti ablakokat meg a borszéki villákat imitáló erkélyt, kisebb tömeg nyomába szegődik a hadakozó nőstényeknek, körbeugrálják őket, szurkolnak: – Ne hagyd magad, Gyöngyvér! – Aki menekül, szakadatlanul ugyanazt nyüszíti, miközben ormótlan hátán, kócos fején puffognak az ütések és a szitkok:

– Még nekem mersz ilyent mondani, te rohadék, ez a hála, hogy befogadtunk, te szerencsétlen hülye, há te tudad, hogy én ki vagyak! – A győztes biztonságával tud már körbe is tekinteni, és a gyermekek meg egész népes udvarháza felé harsog rövid, intő szózatot: – Amég itten én vagyak az igazgató, addig nállunk nem lesz foradalam!

Kórus biztatja Gyöngyvért, haj-rá, haj-rá, de ő nem bírja tovább a futást az ütések alatt, kifullad, lihegve megtorpan, az igazgatónő a lendülettől beleütközik, lábfeje beleakad egy kőbe, egyensúlyát veszti. Gyöngyvér, mielőtt felborulna, félfordulattal belekap vetélytársa hajzatába, s ettől az ellenhatástól az akár vissza is nyerhetné egyenes, méltóságos tartását, csakhogy ez a szép, ápolt, de mostanra szétzilált fejdísz ott marad a ragadozó karmokká összeszorult kézben. Bármennyire indulatoktól és vésztől terhes is a jelenet (amely tulajdonképpen alig néhány perc alatt játszódott le), a verébrajként csomóba húzódott asszonyok egymásra pislognak, és mélyen lehajtják fejüket, hogy maguk előtt is leplezzék: kuncognak. Egy felnőtt se moccan, csak a gyermekek rikoltozása erősödik, amint az igazgatónő orra bukik, Gyöngyvér vicsorogva feltápászkodik, majd diadalmasan magasba emeli állhatatosságának keserves jutalmát, s botorkál vele céltalanul az udvarban.

– Hur-rá, hur-rá! – harsog az emeleti ablakokból.

Verébi János mozdul elsőként, odaugrik az igazgatónőhöz, talpra segíti, de az nem tud megállni a lábán, egy szempillantás alatt feldagadt a bokája, a férfi karjába kapaszkodva próbál elindulni, bicegve. Grigoru† sem bír tovább tétlenül szemlélődni, megragadja Rodica Ionescu másik karját, aki fájdalmas arccal, fél lábon ugrál, és a két férfi között igyekszik tekintélyét őrizve lépkedni: meghitt, ünnepélyes séta, hármasban. Gyöngyvér megszakítja kószálását, János felé közelít, alig érthetően fordulnak ki a szavak a szájából:

– Hagyd ott, tanábács. Ő gonosz.

– Hallgass most, Gyöngyvér, ő is ember. Segíteni kell – szól rá vagy inkább motyogja a nevelő, mint aki a nagy zűrzavarban nincs is egészen tudatában annak, mit beszél. Kissé meghajolva támogatja az igazgatónőt, hozzágörnyed a megalázott, tarlott fejű női tekintélyhez. A leányka a mámoros pillanatok, a drámai csúcspont után sem tud megnyugodni vagy legalább elbágyadni, újabb dühkitöréssel emeli vaskos mancsát, melybe szinte beleragadt a meggyötört paróka, egykor saját hajzata, és teljes erőből rásújt a férfi koponyájára. – Jaj, istenem, jj-stnm – hüppög máris révézetesen, és csak ekkor hull ki kezéből diadalának jelvénye. Rodica Ionescu még ebben a szörnyű-nevetséges helyzetben, a fájdalomtól összeszorított fogai között is megtalálja tekintélye hangját.

– Lássa, Verébi, ennyit érnek a maga nagy, humanista nevelési elvei. Csak azt kapta a pártfogoltjától, amit megérdemelt.

Képzeljük el: ballagnak, tipegnek hármasban karöltve, meghitt sétálók a gyermekek sorfala között, akik mostanra azért megszeppenten lecsendesedtek. Mindeközben Gyalui Gyöngyvér süllyedni kezd a teljes homályba, s magával viszi emlékeit abba a sötétségbe, ahonnan a helyzet pontos jelentését már sohasem lehet teljes bizonyossággal felhozni.”

Függelék a történethez

Így ért véget számunkra az az év, Péki István Dániel kissé stilizált, szubjektív leírásában, mondhatni, egy korszak zárult le, az új esztendő azonban sokkal kellemesebben indult. Az első vasárnapon zsúfolásig megtelt a Vártemplom. Fontos események, ünnepek alkalmával a helybeli meg a világból hazasereglett magyarság, még a hitetlenebbje is templomokban keresi a valahova tartozás fészekmelegét. Annak az évnek az első istentiszteletén annyian gyűltünk össze, hogy állóhely sem volt elég, nyitva kellett hagyni a tágas, boltíves főbejáratot, ezrek maradtak kívül, az épület körül, de a szabadon és meghatottan ünneplő tömeg mindvégig kitartott, helytállt a hosszú szertartás ideje alatt. Bár idejében érkeztünk, családom megszokott helye a nyolcadik sorban foglalt volt, előrébb kerültünk, ismerősökkel szorultunk egymás mellé. És íme, kit látunk az első sorban, a szószék közelében? A két Enikő, kedves kolléganőim a hangulathoz méltó, békés egymásmellettiségben, lelkesedéstől kipirult és átszellemült arccal tekingetnek a szószék alatt szemlélődő vendégek, egyházi méltóságok felé, bókolgatnak a hajlott korú, ősz hajú presbitereknek. Felcsendül az orgonaszó, utána pisszenéstelen, hosszú csönd. Ez a szokástól eltérő, rendkívüli istentisztelet. A lelkész megáll az Úr asztala mellett, nem indul el fölfelé, a prédikátori székre, diszkrét fejmozdulattal jelt ad, és Csira Enikő lép színre, a valahai erdélyi nagyasszonyok tartásával az Úr asztala előtti kis dobogóra. Földig omló, tengerzöld ruhája tökéletes összhangban van sötétszőke, dúsan lobogó hajkoronájával. Néhány pillanatig kivár, szemkontaktust keres a meleg szavakra áhítozó gyülekezettel, majd kellemes altjával, finoman rezegtetett mellékzöngékkel belekezd a hosszú évtizedekig tiltott költeménybe, mely ettől a pillanattól kezdve egy régió s egy évtized kultuszversévé válik, hogy az iskolás nemzedékek számára hamarosan ugyanolyan közhellyé laposodjék, mint a korábban kötelező frázisok. Hangja egyre teltebben zeng, behatol a rossz akusztikájú mellékzugokba is, a magas mennyezetről, a karzatról, a falakról verődik vissza, arca lángol a szenvedélytől, s mire az utolsó szakaszhoz ér, szeméből könnycseppek gördülnek: „Kicsi fehér templomotokba most minden erők tömörülnek”. A záró soroknál, melyeket gyakorlott színpadi suttogással sóhajt a nép felé, már érzékelhető a katarzis, innen is, onnan is szipogás hallik, a félelembe, gyötrődésbe belerekedt emberek vágya: feloldódni, legalább a sírásban: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát.” A szétáradó csöndben viharzó lelkesedéssel csattan össze néhány tenyér, ám a templomi illemet tudó kisebbség látható meghökkenésére, kiket figyel a minden újdonságra fogékony, jelentékeny többség, elbizonytalanodik, elhal a taps. Mielőtt helyére visszatelepedne a versmondó, máris felpattan, alig túlzott, szeleburdi ünnepélyességgel a padszomszédja, de ez a menyecskés belépő egyenesen illik az ő szerényebb, népies viseletéhez: a ráncos, pörgő kalotaszegi szoknyához meg a gazdagon hímzett, virágmintás, pántlikás, mellre feszülő lájbihoz.

Egyik ámulatból esem a másikba: Orosz Enikő is képességeinek eddig (számomra) ismeretlen oldalát mutatja. Szív formájú ajkáról zsoltár csendül fel, a második versszaknál halkan búgó kíséretként bekapcsolódik az orgona is, fokozatosan a gyülekezet is ráhangolódik a dallamra, bent százak, odakint ezrek éneklik lélekben eggyé válva, ám a prímet, a vezérhangot Orosz Enikő viszi, hatalmas akarata mérhetetlenül fölerősíti szopránját, az egyetlen meghatott lélekké olvadt tömeget túlszárnyalja, élére száll e népnek, s mint egy új éra felsőbb hatalmának új irányelveit közvetíti az üzenetet: „Útaid, Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem; Te ösvényidre taníts meg, miken intézd menésem.”

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben