Történet Gyalui Gyöngyvér fekete hajáról

regényrészlet, 1. rész

Sokszor nekikezdtem, két változatban meg is írtam ezt a történetet, sikertelenül. Hogy első alakjában nem sikerült, arra találok magyarázatot – a magam számára: a mindnyájunkban ott fészkelő öncenzúra akkoriban túlzott óvatosságra nevelt, amputálta, megcsonkította azt a tapasztalati valóságot, mely természetes módon kitölthetett volna egy novellányi keretet; és amit nem mertem (valójában nem tudtam) hitelesen megfogalmazni, mindazt célzásokkal, üres metaforákkal helyettesítettem. A második változat a túlbuzgóságnak lett az áldozata: a váratlanul ránk tört szabadság hevületében azt hittem, képes vagyok valamely divatirányzathoz, a posztmodern stílusjegyeihez idomulni. Ebből aztán valami zavaros, bizarr szövegtorzó jött létre. Kimaradt évtizedek után, a tehetetlenség mély kátyújából nem lehetséges egyetlen nekirugaszkodással a játékos könnyedségnek arra a magaslatára szökkenni, ahol a fejlettebb világ irodalma sziporkázik. Azért a csillogásért ők küzdöttek meg, nekünk egyelőre botorkálnunk kell a magunk rögösebb, provinciális útján.

Csakhogy számomra nagyon fontos lejegyezni, megörökíteni ezt a történetet. Még akkor is, ha távolabbi világok felé nincs „üzenete”. Valószínűleg gyarló hiúságból. Mert az a szerénytelen képzetem támadt, hogy a világnak ez az a rejtett kis zuga, amelyet az emberiséggel megismertetni – éppen az én feladatom.

Aztán egy éjszaka ismételten szegény Gyalui Gyöngyvérrel álmodtam. Nyomottan, zakatoló szívvel, kóválygó fejjel riadtam fel, s miután a veszettül áramló vér zubogása elcsitult a fülemben, egyszer csak elmúlt a rossz közérzetem. Azt hiszem, az volt a bajom, hogy a gyötrő emlékképeket nem tudtam logikai egységbe, szemléletesebben szólva: perspektívába, panorámába illeszteni. És most itt van egy álom: nem zűrzavaros, mint az éber tudat, amely kínlódva, mesterkélten rakosgatja egy történet mozaikkockáit, hanem azt sugallja: íme, a valóság maga a rend, csupán megfelelő távolságból kell szemügyre venni. Az irodalom tapasztalata ugyan azt ajánlja, hogy az elbeszélő távolodjék el története helyszínétől is, ha azonban erre nincs mód, elvonulunk két-három hétre egy csendes zugba, például egy szanatóriumba, és úgy képzeljük, hogy megteremtettük az „epikai distanciát”.

Az épületek

Az iskoláról nincs mit mondani. Szokványos betonépítmény egy csendes mellékutcában, tágas tantermekkel, a hatvanas évek stílusát idéző hatalmas ablakszemekkel. Sokkal izgalmasabb a bentlakás, ahol én dolgozom. Az iskolával párhuzamos utcában, pontosabban a várost észak–dél irányban átszelő főúton áll. Kapujából jobbra-balra tekingetve egyetlen szempillantással felmérhető az erdélyi urbanizáció jellege, illetve a polgárosodás megtorpanása. Ha negyven évvel ezelőtt a Maros völgyében északról haladtunk lefele, akkor átszeltünk egy-két jómódú, a városból élő községet, majd egy kis szemnyugtató, beépítetlen természet után gyéren lakott, kertes, falusias elővárosba érkeztünk, ezután következett a sűrűbben épített, apró házas külváros, amely aztán, a központ felé haladva, természetszerűen folytatódott változatos stílusú, méretesebb és méltóságosabb polgári épületekkel. A saroktól számítva harmadik épület a jelenlegi bentlakás: ezen a környéken akadt el 1918 után az urbanizáció. Mára természetesen minden megváltozott. Észak felől közeledve a szabad természet után – pontosabban a szabad természet helyett – rögtön lakótelepekbe ütközünk, és ami üres hely még megmaradt a Maros veszedelmes árterületén, azt most kezdik beépíteni, a hetvenes, pusztító árvízre emlékezők rémületére.

A bentlakás épülete a huszadik század legelejét idézi. Tetején cifra kiszögellések, haszontalan bádogtornyocskák, az ablakok körül a gipszreliefek lekoptak. Legfőbb ékessége a méretes címer volna, a motívumok mezejét azonban letördelték és simára meszelték. Roncsaiban is felismerhető az impozáns boltív alatt, hogy egykor megkomponált, súlyos kapumestermű volt az, amin most belépünk. Rövid időre megpattintva hagyom, hogy velem együtt más is bepillanthasson (ha esetleg valakinek felkeltettem volna az érdeklődését). A keskeny rés éppen középen metszi a főépületet, az imént elnagyoltan vázolt homlokzat folytatását, itt emelet is kapaszkodik rá, s még arra is egy gömbölyded torony, manzárd ablakszemekkel. Ennek említése építészeti szempontból is fontos, mert korhadásnak indult faerkélyeivel a megboldogult Monarchia fürdővárosainak villáit idézi, de az elbeszélés ürügyeként sem érdektelen, minthogy a gyerekek igencsak kedvelnek odafönt az ablakokban ücsörögni és lekiabálni. Szemünkbe villan még egy öreg fenyő, és ha nekilódulna a fantáziánk, gondozott, tágas udvart láthatnánk mögötte, lugassal és virágágyásokkal, távolabb ligetes parkot, sétánnyal, bokorlabirintussal. Ezért becsukom magam mögött a kaput, és megkísérlem leírni a valóságot. Jobb kezem felől tehát a „villa”, a valamikori nagypolgári ház. A szabad teret alkalmi toldaléképületek zilálják szét. Baloldalt tanulószobák, klubhelyiség, azután egészségügyi szoba, mögötte raktárhelyiségek; bádogtetejű étkezde, hátrébb egy tákolmány műhely és filagória, sufni, miegymás, zöldövezetként kicsiny futballpálya. A „villa” a tulajdonképpeni bentlakás, a gyerekek megtanulták, hogy az a cámin: otthon.

A kantin és a műhely közötti résben rozsdás vaskapu nyílik: százötven-kétszáz méternyit kanyargó zegzugos sikátor vezet az iskolához (amelyet már felületesen megtekintettünk), kisüzemek, magánházak hátsó fertályán át, ezért rácsokkal védve.

A gyerekek

rácsokkal védett sikátoron keresztül közlekednek a bentlakás és az iskola között, oda-vissza. Az alsó tagozatosok délelőtt járnak iskolába, és a délutánt töltik a tanulószobákban a nevelőtanárokkal, a felsősök ellentétes menetrend szerint. Délben következik be a legveszedelmesebb napszak, amikor a két sereg a kantinnál találkozik: a nagyok még esznek, a kicsik odakint várakoznak, és meg kell oldani a helycserét. Az ebédidőt jelző csengők egyszerre sivítanak fel az iskolában és az étkezde falán.

A tantermekből a gyerekek viszonylag fegyelmezetten indulnak a rácsos alagútba, ott azonban hamar szétbomlik a sor. Az osztálybeli munka szabályozott ritmusa meg a környezet, a zárt tér valamiféle fegyelmező rendet kényszerít a gyerekekre, és az adott keretek között a szaktanítók, tanárok képesek három-négy órán keresztül helytállni. Az épületen kívül nincs módszerük a rend fenntartására: ez nem az ő hivatásuk. Jobban elfáradnak a kísérőszolgálat félórája alatt, mint az egész délelőtti tanítástól. Ordítva, csapkodva, pánikban szaladgálnak a ketrecfolyosóban teljesen felszabadultnak látszó gyermekek után. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a rácsok két oldalán a nézők sohasem mulasztanák el a látványt, mely minden alkalommal képes valami újdonsággal szolgálni. Asszonyok konyharuhával a kezükben lépnek ki a hátsó udvarba, révézetesen tördelik a kezüket és sikongatnak, az idősebbek, a megértőbbek csak a fejüket ingatják kárhoztató mosollyal; komolyabb családapák feddő szavakat kiáltanak át, nemritkán a tanítónőknek; fiatal, salopétás munkások a futballmérkőzések változatos szókészletével buzdítják a legharciasabb kölyköket. Ez a hálás közönség mintegy magasabb teljesítményre ösztönzi az elszabadult hordát. A kacskalábúak, a lomhán görgő Down-kórosok, a gyámoltalanok csupán üvöltöznek egymásra, viszont ők az áldozatai a keményebb egyéniségeknek: hátulról elkaszálják, fenékbe rugdossák, fejbe csapják őket. Rozzant szavak, a kerítésen túli józanok számára értelmetlen töredék mondatok kavarognak. Az erősebb fiúk egymást püfölik. Georgeta négykézláb mászik és ugat, rövidesen néhány másodikos csatlakozik hozzá: nem ismerik a nyelvi, etnikai különbségeket. Csakhogy itt is vannak vezéregyéniségek, akik sérthetetlenek: Tibi és Viorel méltányosan elosztják egymás között a hódolók csapatát, ugyancsak nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Egyszerre rugaszkodnak neki a rácsnak, a szabadulási ösztön elementáris és példateremtő gesztusával. Nyomukban híveik kicsi, de serény osztaga kapaszkodik máris, cibálják tíz körömmel, foggal a dróthálót, de csak nekik, kettejüknek sikerül fejhosszal a kerítés fölé emelkedniük. Túloldalt az ifjúmunkások felkészülten várják a mutatványt, mely egyhangú mindennapjaik rítusává lett. Hosszú botokat emelgetnek röhögve, és a két kikapaszkodó orrát böködik. – Kuss vissza, hülyék, a ketrecbe! – Rémisztő pofákat vágnak, botjaikkal hadonásznak. – Vigyázzatok, dilinyósok, me’ ezek itt széttépnek, megesznek, ezek itt mind kannibálok! – Jól mulatnak mindahányan. A pedagógusok tehetetlenek, bár a két vezéregyéniségtől kevésbé tartanak. Viorel és Tibi nem fog átmászni, a túloldalon leereszkedni, sohasem kísérelték meg a szökést. Világuk az iskola meg az otthon között rövidre zárul, a kerítésen túl minden ismeretlen, talán félelmetes. A kerítésre kapaszkodás mindennapi szertartásaik közé tartozik. Hamarosan felbukkan azonban mellettük, a bentlakás irányából, Csatári, és szelídíti őket az étkezde felé. Az udvaron, a termekben, a konvencionális terekben a falak, az ismétlődő történések egyhangú rendje és a személyzet beidomult modora, egyáltalán, a szokás ereje kialakított bizonyos – a rendet és fegyelmet imitáló – viselkedési sztereotípiákat.

Mert nem mindig ilyen zaklatottak a gyerekek. Amikor kézhez kaptam a kinevezésemet ebbe az intézménybe, szabályosan megrémültem: mihez kezdek ezekkel a szerencsétlen szellemi fogyatékosokkal? Átlapoztam néhány pszichológiai, neveléstani munkát, ám nem lettem bölcsebb. Az első napokban csak figyeltem a kollégáimat: az enyémhez hasonló zavarodottság, ingerültség. Minden csütörtökön „szocializációs tevékenység”: kilépünk a megszokott, zárt térből a városba, kettes sorokban az életbe, az idegen valóságba, és kétségbeesetten igyekszünk elkerülni a káoszt. Talán a második-harmadik héten moziba mentünk, testületestül, és nem győztem csodálkozni. Ezek a kis, félelmetes vandálok, akiknek idétlen ricsajától a járókelők a túlsó járdára menekülnek, a lüktető képek előtt szinte pisszenés nélkül, a lélegzetüket visszafojtva ülnek. Teljesen mindegy, milyen ócskaságot vetítenek, a látvány, a színek villogása, valami homályos történet meg a mozi különleges hangulata elkápráztatja őket. Villanygyújtáskor mosolyogva, kórusban suttogják: – Milyen szép volt, tanár néni! Ugye, jövünk máskor is, tanár bácsi? – A történetből kukkot sem értettek. Ekkor határoztam el, hogy folyton mesélni fogok nekik. Ültünk délelőttönként a tanulóteremben, én pedig meséltem, ami éppen eszembe jutott, elsősorban állatokról, végtelen erdőkről, ahol csodák történnek, az állatok csupa jót tesznek egymással, virágos mezőkről, ahol őzek, rókák és nyulak kergetőznek tarka virágok közt a szivárványos ég alatt, homoksivatagról és égbe nyúló, kék havasokról, de még csillagokról és űrutazásról is. A történeteimnek nem volt, ma sincs csattanója, ötletszerűek, és nincs bennük semmi kompozíciós fegyelem, de a kalandosság meg a színek, a sok mozgás leköti a figyelmüket. Idejében tudomásul vettem szellemük lanyhaságát, ezért nem értettem kezdetben, mi zavar mégis a jelenlétükben. Aztán rájöttem: a tekintetük. Szemük, amely rám csüggeszkedik, de homályos, sötét: ablak, mely sohasem veri vissza a fényt, mert redőnye örökre leeresztve. E mögött a homály mögött olyan szeretet rejtőzik, amit az egészséges, csillogó szemű gyermekek nem ismernek, mert ez öntudatlan fájdalomból van. Így ültünk napra nap a tanulószobában, úgy tettünk, mintha a kötelező leckéket tanulnók, ki-ki elolvasta, leírta, amihez kedve volt (ami érdekli őket, megjegyzik, ami nem, azt úgyis elfelejtik); és mosolyogva hallgattuk, hogy a szomszédos termekben a nevelőnők szenvedéllyel, üvöltve magyaráznak, vonalzóval csapkodnak, mert ők tanítani akarnak, a gyermekek pedig „cirkuszt csinálnak”. A nevelés legfőbb eszköze mifelénk gyakorta a hangerő. Többen másutt is a szememre vetették már, hogy nem megfelelőek a módszereim, nem fegyelmezem kellő határozottsággal a tanulókat.

Egy csütörtöki napon, amikor első ízben kellett egymagam „szocializációs sétára” vinnem a csoportomat, elmondtam a reggeli mesét az illedelmes kisnyulakról, az ügyeletes személyzet segítségével tiszta egyenruhába öltöztettük őket, és a kapuban gyülekeztünk. Azt kértem tőlük, hogy halkan beszélgessenek, én csak suttogni fogok, és jelekkel mutatom, merre haladjunk, mit tegyünk. Szégyelltem, rettenetesen szégyelltem magam. Engem sokan ismernek ebben a városban, és nem fogom elviselni az ellenségeim és barátaim gúnyos mosolyát. És szégyelltem magam, amiért szégyellem ezeket az árvákat, elesetteket, és nem emberi mivoltukhoz méltón vezetem őket, hanem puszta jelekkel irányítom. Mentünk, mint kis angyalok csapata, a Főtéren. Jól öltözött úriasszony lépked előttünk, bekapja az utolsó szem „kakast”, a zacskót összegyűri és elhajítja. Gabika kiugrik a sorból: – Ej, ej, néni, nem szabad szemetelni! – Felkapja a papírt, és egy kukába dobja. A hölgy hátra sem tekintve igyekszik tovább. Előttünk húsz-harminc méterre nyugdíjas formájú úriember figyeli a jelenetet. (Nyugdíjas lehet: hátratett kézzel sétálgat, nem rohangászik.) Én a menetoszlop mellett, a közepe táján haladok, hogy mind a tizenhat tanítványomat szemmel tarthassam, különösen a hol lemaradó, hol nekiiramodó két lányt a sor végén. (A hangulat kedvéért, némi sejtelmes célzatosságot mímelve, szívesen emlegetnék tizenkét tanítványt. Az emlékezetemben élő valóságnak azonban egyetlen apró tényét sem akarom, a hamis irodalmiság látszatáért, módosítani.) Amikor a sor elébe érkezik, mosolyogva megszólítja a fiúkat: – Melyik iskolából vagytok, gyerekek? Én még az utcán ilyen szépen, fegyelmezetten vonuló iskolásokat nem láttam. – Az élen állók kérdő tekintettel felém fordulnak. Intek nekik: szólhatnak. – A Lenin utcai 2-es számú Kisegítő Általános Iskolából jöttünk. – A férfi egy pillanatra maga elé réved, láthatóan igyekszik a képzeletbeli térképén elhelyezni az iskolát. Nem tudni, mit gondol, de újra mosolyog: – Az igen. – Hadoszlopom rám tekint. Várják a dicséretet, aztán a képességeiktől telhetően kihúzzák magukat, vonulunk tovább. Amitől féltem, csak nem úszom meg. Körbejárjuk a Főteret, és amint a veszélyes átkelőhelyen a forgalom miatt szóródik a figyelmem, a sor végén Gyalui Gyöngyvér nyakáig felkapja a szoknyáját, és társának, Jolánnak mutogatja az új bugyiját vagy micsodát. Szerencsére most elég a szigorú homlokráncolás, sziszegés meg a fenyegető mutatóujj, visszaáll a rend. A túlsó járdán épp ekkor tipeg el feleségem őnagysága, kolléganőjével karöltve. Ilyenkor viszi át az iratokat egyik hivatalból a másikba. Azt hiszem, észrevett, mintha óvatosan felém intene, de nem vár meg. A visszafelé úton, a bentlakás közelében valaki nagyon figyel bennünket. Nem mozdul, megvár. Sovány, fáradt arcú kolléganőm, a nyugdíj közelében, egész életét ebben a bentlakásban dolgozta végig. Váltottunk már néhány szót. Megsimogat néhány kobakot, a lányok meg körbeölelgetik. A női nevelők előnye. Nem tudok simogatni, és nem tudnám elviselni, hogy ölelgessenek. – Akarok mondani magának valamit. Majd holnap, jó? Jó kicsi társaság ez. – Befordulunk a kapun. Ilyen sok esemény ritkán történik velem egyetlen nap alatt.

A nevelők

a felső tagozaton most már mindannyian egyetemet végzettek.

Terebesi Rozáliának, sovány, fáradt arcú kolléganőmnek, aki életének legjelentősebb részét ebben a bentlakásban töltötte, csupán tanítói képesítése van, ezért alsó tagozatos csoportot vezetett. Ellenkező váltásban dolgoztunk (azóta nyugdíjba vonult), de másnap korábban jött be, hogy beszélhessen velem.

– Azt akarom mondani, hogy amióta maga hozzánk érkezett, azóta figyelem a csoportját, hogy milyen sokat fejlődtek ezek a gyermekek.

– Fejlődtek?! Tényleg?

– Fejlődtek. Én kiskoruktól fogva ismerem őket. Csak a lényeget akarom mondani. Van magában valami különleges képesség…

– Bennem? – kérdem ostobán. Soha senki nem mondta még nekem, hogy valami különleges képesség lappangana bennem.

– …hogy jól tud bánni ezekkel a gyermekekkel. Ezt nem lehet megtanulni, erre születni kell, hogy ezeket a kis elesetteket ne csak idomítsuk, hanem emberként foglalkozzunk velük. Ezt ők megérzik. Nem tudják, de megérzik. Én tudom, hogy maguk, tanárok most sokan idekerültek, nem jószántukból, és az első adandó alkalommal aki teheti, elmenekül. Én pár hónap múlva nyugdíjba megyek, s lehet, nem lesz rá módom, hogy még beszélgessek magával. De János, ha kibírja, maga ne menjen el innét, ezekért a szegény gyermekekért kérem.

Megráztak a szavai. Persze hogy el akartam innen pályázni. Az egész életem abból áll, hogy el akarok pályázni valahonnan. Nemcsak én. Akik mostanság itt összekerültünk, mindenki kapcsolatok után pislog, keresi az útját-módját, hogy mihamarabb jobb helyre kerüljön. Nem azért születtünk a világra, hogy szüntelenül örömtelen munkát végezzünk.

Nevelőtársaimat oly módon szeretném bemutatni, ahogyan egy jó színműben a szereplőket megismerjük: megjelenésükkor a szerző alig néhány mondatos instrukcióban körvonalazza jellemük és előéletük legfontosabb mozzanatait, és megszólalásuk után az első párbeszédből máris előttünk áll egy teljes karakter. Ám ha én ezt tenném, belebonyolódnék össze nem függő események és beszélgetések leírásába, és regényterjedelemben sem tudnám hihetővé, tehát egységessé alakítani a valóságot, mely milliónyi jelentéktelen részletből szövődik. Egyébként is, sokat változott az idők folyamán a színkép, egyesek elmentek, elhúzták a csíkot, ahogyan én is szerettem volna kezdetben, aztán újabbak érkeztek; emlékezetemben összemosódik a szereplők vándorlásának menete, míg kialakult az a kis társaság, amely ma már az intézményen kívül is összetartozik. Így hát, ízlésem ellenére, a hatalmi piramis csúcsán kell kezdenem.

Én viselem annak az ódiumát, hogy az igazgatónő személyiségjegyeihez, háta mögött, hozzátapadt a „Főnéni” titulus; román kolléganőim is, minthogy a fogalomnak a román nyelvben nincs megfelelője, Haupttanteként emlegették. Kezdetben jól képzett, intelligens, igazi pszichológus és humanista igazgatónőnk volt, velem egy időben érkezett az iskolába. Az első hetek tapasztalatai után annyira megrémült, hogy pánikszerűen elmenekült, alacsonyabb beosztásba a frissen átszervezett tanfelügyelőségre. Rövid, zűrzavaros exlex-állapot után szélvészként csapott be közénk Rodica Ionescu teljes, csaknem másfél méteres magasságával. Nevét, hírét ismertük: akik frissen kerültünk ebbe az intézménybe, mindannyiunk kinevezésén az ő aláírása szerepelt. Középiskolai tanári állásért vizsgáztunk, és ő a megmondhatója, milyen megfontolások alapján irányított bennünket a kisegítő iskolába. Tulajdonképpen csapdahelyzetbe került: a megyei vezetés csúcsán átszervezések történtek, némelyek kegyvesztettekké váltak, mások magasabb pozícióba kerültek, ő pedig közénk, vagyis fölébünk. Most tehát visszatetszést keltett lelkében az udvaron látott fegyelmezetlenség, ricsaj, és azonnal hozzálátott rutinosan a rendteremtéshez. Mindenekelőtt rákiabált a gyerekekre, hogy sorakozzanak. De ez nem a sorakozás ideje volt. Fityiszt mutattak, visszakiabáltak, szemberöhögték. Egy szemtelen, magas lányt öklével fenyegetett, utánaszaladt, ráparancsolt: – Állj meg, te, ha én mondom! Én vagyok az új igazgató néni! – Az meg csak szaladt tovább, élvezte a fogócskát, és hátra-hátrapislogva integetett neki. Ekkor moroghattam csak úgy, magam elé: – Ezentúl van nekünk Főnénink… – Valaki meghallotta mellettem, s tovahullámzott a név, mint a színházi nevetés.

Őrodikasága megunta a hajszát, a felnőtteket idomíthatóbbaknak tarthatta, hirtelenjében az iskola épületébe csődítette a tanárokat, nevelőket: röpgyűlés.

– Elvtársnők és elvtársak! Hallottam szomorú hírét annak, hogy milyen fejetlenség uralkodik ebben az intézményben. Ez így nem mehet tovább. Dragii mei, de azi încolo pune†i mâna pe lopatá! – Ami magyarul valahogy így hangzik: „Lelkeim, mától kezdve ti is megfogjátok a lapát nyelét.” A pszichológus, defektológus, logopédus, pedagógus szakemberek tapintatosan igyekeztek megmagyarázni az intézmény sajátosságait, neurológiáról, skizofréniáról, viselkedészavarról, handicap fejlődésről, Down-kórról beszéltek neki, diszgráfiáról, diszlexiáról meg hiperaktivitásról, mire ő a katedrára csapott:

– Lelkem, beszélj nekem becsületes, szép román nyelven, s ha nem tudsz, menj külföldre! Hipp meg hopp aktivitást pedig én nem ismerek, csakis a pártunk irányelveit követő aktivitást. – A pletyka szerint a főtanfelügyelői funkciót a Párt aktivistájaként hazánk eredményekben gazdag mezőgazdaságában folytatott elévülhetetlen szervezői tevékenységének jutalmául érdemelte ki, és ott kialakított kétségbevonhatatlan módszereit vitte át, sikerrel, az oktatás-nevelés tökélyre emelése érdekében.

Az első értekezlet nem járt kiemelkedő sikerrel, ám – mint régi, tapasztalt kolléganőim előrevetítették – az intézmény életében új éra kezdődött. A nevelők csapata néhány nap alatt megoszlott. Milyen a jó vezető? Szoros gyeplőn tartja, egyértelmű rendszerbe sorolja az alattvalóit: bizalmasaim, híveim, behódoltak, megbízhatók, megbízhatatlanok, gyanúsak, ellenségek, egyszínűek, kétszínűek.

Csatárit már említettem. Ő például képes volt megőrizni a tartását anélkül, hogy behódolt volna. Egyszerűen elvégezte, amit elvártak tőle, nem állt be az asszonyok közé pletykálni, de az igazgatónőnek sem hízelgett. A sajátos történelmi fejlődés előhívott egy tömör román kifejezést, melynek nincs kifogástalan megfelelője a magyar karakterológiában. Descurcáre†: olyan ember, aki a nehéz helyzetekből mindig „kibonyolódik”, kibogozza a körötte összekuszált szálakat. Legközelebbi szinonimája: talpraesett, pestiesen: „ügyes”, de mégsem tökéletes a megfelelés, mert egy-egy kifejezés a nemzet múltját sűrítheti. Încurcá: összekuszál, megbonyolít. Descurcá: kibogoz, eligazít. Ilyen ember volt Csatári. Tökéletesen kétnyelvű. Hatvannyolcban, a Nagy Társadalmi Reformok kezdetén rábízták, hogy alapítsa meg az egyik székely kisváros első román nyelvű lapját. Épp olyan emberre volt szükség, mint ő, aki ismeri a székelyek nyelvét és gondolkodásmódját, és tud románul írni róluk. Az újságot ő szerkesztette, írta és olvasta. Csakhogy alig fél évtized alatt a színmagyar város lakosságának összetétele radikálisan megváltozott, és ekkor már olyan újságírókra volt szükség, akik ugyan csak románul tudtak, viszont csak románul gondolkoztak. Csatári mégsem volt annyira román, hogy román lapok alkalmazzák, a magyar szerkesztők viszont román újságírónak tekintették. Próbálkozott itt is, ott is, felkereste Bukarestben egykori nagy hatalmú megbízóit, elvtársait: eltűntek a süllyesztőben, vagy más vizekre eveztek. Akkor hazatért, városunkba; a régi kapcsolatok működtek: romántanárra nagy szükség volt a magyar osztályokban, előkelő líceumban tanított évekig. Csakhogy változtak a törvények, és neki nem volt tanári véglegesítő vizsgája, minthogy fiatalon újságot szerkesztett. Ő is megismerte a kalandor tanárok izgalmas életét: évről évre mind kevésbé neves iskolában kapott helyettesítő állást, ám mégiscsak sikerült a városban ragadnia. Sőt, kijárt magának egy tartós kinevezést ide, a kisegítő iskolába: descurcáre†. Kár érte, hogy öregségére áttelepült Magyarországra.

Összekuszálódik emlékezetemben az idő. Az első tanévben vagy a következőben történt? Ionescu Rodica magához rendelte a férfi „munkaerőket”, és bejelentette: a nyári vakációban majd Craiován kell részt vennünk egy háromhetes továbbképző tanfolyamon, hogy később megkaphassuk a szakképzett nevelői minősítést. Csatári ekkor hibát követett el. Azt mondta, ő már elindította részvételi szándékát a doktori eljárásban, mégpedig a megyénk sajtótörténete témában.

– Én tudom, hogy magának jó kapcsolatai vannak, Csatári, még Bukarestben is, de itt egyelőre én vagyok a főnök, és nekem képzett fejekre és dolgos kezekre van szükségem – mondta az igazgatónő, meglepően választékosan és iróniával.

Én is vérszemet kaptam, és kijelentettem: abból a tudományágból szeretnék fokozati vizsgára jelentkezni, amelyből sikeres versenyvizsgát tettem, és amelynek eredményeként a kinevezésemet kaptam.

Nem részletezem a jelenetet, mely ezután következett, asztalcsapkodással és fenyegetőzéssel. Méltóságosnak nem nevezhető hangulatban kullogtunk el.

Csatári a következő napokban meglehetősen komoran nézett maga elé, bár nyomott hangulatát a tanítványaival nem éreztette: következetesen szigorú és atyai volt. Aztán egyik délben, a munkaidő végeztével hozzám lépett. – Gyere, menjünk be a „Főnénihez”, engeszteljük meg, különben baj lesz. – Nehezebb helyzetben volt, mint én, mert nem versenyvizsgával nyerte el az állását.

Az igazgatónő úgy fogadott, mint aki természetesnek tartja a főhajtás gesztusát, kissé enyhülten hellyel és valami mosolyfélével kínált. Panaszkodott.

– Maguk komoly, érett férfiak, megérthetik, hogy itt sok mindenben magukra kell elsősorban számítsak. Megértem, ha nem ez volt az életük álma, hogy reggelenként a pisis, kakás fehérneműt gyűjtsék össze. De ez nem kutatóintézet. Az asszonyok ehhez jobban értenek, de megbízhatatlanok, összevissza pletykálnak, rossz hírünket kelthetik – mondta kétértelmű királyi többesben.

Csatári nem sokat teketóriázott, elhagyta a tiszteletköröket.

– Tudok róla, hogy újabb gyermekcsoportokat akarnak a bentlakásban elhelyezni. János kollégámmal felajánljuk a segítségünket. – Csak bámultam: nekem semmit sem szólt az információiról meg a tervéről. Az igazgatónőnek felcsillant a szeme.

– Ejnye, Csatári elvtárs, hogy maga mindenről idejében értesül… Valóban nagy gondban vagyok.

– Hány gyermeket akarnak ideköltöztetni?

– Az a helyzet, hogy a pártbizottságon átnézték a megye iskoláinak statisztikai adatait, és az arányok meglehetősen rosszul alakulnak. Például a mi iskolánkban is minden évjáratban, párhuzamosan egy magyar és csak egy román osztály van, ráadásul a magyar tagozaton több is a tanulók összlétszáma, márpedig ez nem tükrözi a megye nemzetiségi arányait, hát még ha az országos számokat vesszük alapul. A pártbizottságon az elvtársak felhívták a figyelmemet, hogy az nem lehetséges, hogy ebben az iskolában több magyar gyermek legyen, mint román, amivel természetesen én is teljes mértékben egyetértek. Ezért most Craiovából hoznak gyermekeket. Maga ezt, helyesen, észrevette, hogy nagy gondban vagyok: hol helyezünk el ennyi gyermeket? Végignéztem a hálótermeket: nincs, sehogy sincs hely annyi ágynak.

Csatárinak a szeme sem rebbent. Az én arcomon bizonyára látszott a megütközés vagy a visszatartott nevetés.

– Szóval hány gyermekről van szó?

– Pontosan még nem tudom. Vagy húszról.

– Raktáron van annyi üres ágyunk?

– Amennyi kell, még több is. Hely, az nincs.

– Erre van nekünk egy javaslatunk a kollégámmal.

Az igazgatónő apró, ravasz szeme megcsillant. Nem volt kövérnek mondható, nem löttyedt rajta háj, inkább erős testalkatúnak hatott, karja, lába, mindene vaskos volt, keble rengett, ha a zömök asszonyok lendületével ügyködött. Leginkább a széles válla miatt látszott terebélyesnek. A haját bizonyára festette, de alig volt mit: akárhogy fésülte, nem tudta eltüntetni a fejét éktelenítő kopár foltokat. Most azonban még valami kacérság is átsuhant a tekintetén.

– Tényleg tud valami megoldást?

– Hány éveseket hoznak?

– Állítólag elsősök. De számíthatunk arra, hogy egy-két évvel idősebbek.

– Ez az. Ezek úgyis többnyire csököttek. Namost. Az ágyak egy-nyolcvan vagy egy-kilencven hosszúak, a gyermekek nem lehetnek magasabbak száznegyven centinél. Ha lefűrészelünk az ágyakból negyven, szükség esetén ötven centit, minden három ágy után helyet nyerünk egy negyediknek, nem számítva az eddig kihasználatlan holttereket, például a tizenkettős, hármas, tizenhatos hálóban, következésképpen ha elfűrészelünk hatvan ágyat, bőségesen lesz helyünk még húsz másiknak, amelyeket ugyancsak elfűrészelünk.

– És lesz nyolcvan darab egy méter harminc vagy egy méter negyven centis ágyunk… – okvetetlenkedtem közbe, meggondolatlanul.

– Tessék? – kapta fel a fejét az igazgatónő.

Csatári a bokámat rugdosta. – Nem, semmi – motyogtam visszakozva.

– Maga nem egy elveszett ember, Csatári – mosolyodott el végre felszabadultan őrodikasága. – Akkor ebben meg is egyeztünk. Mikor kezdik el a munkát?

– Akár holnap.

– Rendben. Felszerelés, szerszámok?

– Én tudok hegeszteni, van felszerelésem. Egy csomó vasfűrész kell.

– Meglesz. Munkaerő?

– Kiválasztunk vagy tíz jókötésű fiút, a fűrészeléshez nem kell ész. A tevékenységet természetesen a munkára való nevelés, a kézügyesség-fejlesztés tervezetében fogjuk nyilvántartani.

– Maga kimondottan talpraesett ember, Csatári lelkem. Akkor holnap kezdenek. Két hét alatt befejezik?

Csatári megengedett magának egy kis humort.

– Tisztelettel jelentem, igazgató elvtársnő, határidő előtt teljesítjük a tervet.

– Szép, szép. Munkára fel, elvtársak! – Még fel is emelkedett teljes magasságában, és kegyes kézmozdulattal elbocsátott.

– Te Lajos, komolyan gondoltad ezt az egészet? – kérdeztem Csatárit visszatérőben, a rácsok sikátorában. – Nekem ugyan lelkesen dobog a szívem az örömtől, hogy a numerus clausus alapján városunkban csakis kevesebb magyar ajkú szellemi fogyatékos létezhet, mint román nemzetiségű, ezért tehát ki kell igazítani az arányokat, mert most még valahogy bepréseljük ezeket a szerencsétleneket a Prokrusztész-ágyakba. De hát ők is megnőnek, a mostani hatodikosaink között tizennyolc évesek is lesznek két év múlva.

– Ne aggályoskodj mindig, Janikám! Két-három év múlva én már biztosan nem leszek itt, s valószínűleg te sem. Mit fáj ez neked? Addig lehet, hogy ezt az egész kócerájt is felszámolják.

Másnap nekikezdtünk. Két hétig valódi bolondokháza lett a bentlakás. A szétfűrészelt ágyak megtöltötték az udvart, a folyosókat, a gyermekek egymás hegyén-hátán feküdtek, összekeverték a ruháikat, és őrülten felszabadultnak érezték magukat. A nevelőnők otthon nyugtatóval próbáltak aludni, de a feladatot határidőre elvégeztük. Nemsokára megérkezett a „szállítmány”, sötét bőrű, ideges, valóban apró gyerekek. Különös ismertetőjegyük, hogy kezdetben nem lehetett megközelíteni őket. Az asszonyok próbálták magukhoz édesgetni őket, de ha csak fölemelték a kezüket, hogy megsimogassák egyiket-másikat, azok rémülten, artikulátlan hangon vinnyogva karjukat az arcuk elé emelték, mint akik minden feléjük irányuló mozdulattól csak ütést várhatnak.

De nem is Csatárit kellett volna elsőként megidéznem. Mert egyszer csak közöttünk termett régi barátom, egyetemi társam, Péki István, akit széles ismeretségi körében mindenki csak Daninak becéz. Az átlagosnál magasabb, erős fizikumú, olyannyira, hogy magánmítosza szerint a Katanga-telepen a kiöregedett nehézfiúk az ő ifjúkori pofonjaiból készítik a disszertációjukat. Azért dicsekszik a pofonjaival, mert a verseiről csak keveseknek beszél. Nagyjából hét-nyolc évenként hoz ki egy-egy kötetet, a kritika ilyen alkalmakkor felfigyel rá, egy kicsit ünneplik is, megjelenik néhány figyelmes elemzés, művészi-poétikai beteljesedést remélő dicséret, azután ismét hosszú évekre elfelejtik, mert versen kívül semmi egyebet nem hajlandó írni, a sajtóban azt is ritkán közöl. Az életből, a megélhetésből nem csinál nagy ügyet, mert – mint mondani szokta – verset kocsmában is lehet írni, és a pia árát még mindig sikerült előteremtenie. Az apja, akit tanítóként sokat rángattak ide-oda az ötvenes években, rávette, hogy a létbiztonság kedvéért tanuljon ki egy szakmát, „azután majd művészkedhetsz, fiam, a szabad idődben”. Így hát elvégzett egy építészeti technikumot a szülei kedvéért, a szakmát azonban utálta, soha nem gyakorolta, azután bölcsészdiplomát és alapos műveltséget szerzett, évekig kis falvakban tanított, mígnem megjelent közöttünk, és úgy fest, nem is vágyakozik már jobb helyre.

Bogdán Kálmánt a legtehetségesebb szobrászművészek között tartják számon mifelénk. A hatvanas években, fiatalon volt a legsikeresebb, köztéri szobrai, nyúlánk testű, nagyvonalúan kidolgozott aktjai városkalauzainkban, nemzetközi katalógusokban is láthatók. Egyik legnépszerűbb fiatal tanárunk volt a középiskolában, sorra fedezte fel a tehetségeket, s bennünket, akik nem tudtunk rajzolni, megtanított látni és a valódi esztétikai szépet felismerni. A nyolcvanas évek közepén elfogytak a magyar tagozaton a rajzórák, s máris szerény társaságunkat gyarapította a Lenin utcai kisegítő iskolában. Szerencsénkre, mert az örökös derűjéből nem lehet kilendíteni. Nemzetközi művészi tekintélye pedig még itt is érvényesül: megengedték, hogy a nevelői munka mellett az iskolában, néhány órában rajzot tanítson. Sikerélményként szokta mutogatni a gyerekek súlyos látomásait: „Ezek a tapasztalatok változtattak a világról vallott művészi felfogásomon” – mondta néhány év elteltével. A pszichológusokkal együttműködve, magyarázó szövegekkel ellátva és egy komoly dolgozat kíséretében olyan kiállítást rendeztek a gyermekek alkotásaiból, hogy külföldön is visszhangja támadt kísérletüknek.

A komolyzene területéről is van két kiváló szakemberünk, művészünk. Miután felszámolták városunkban a Pedagógiai Intézetet, a főiskolai oktatók keresgéltek maguknak munkahelyet, aki nem talált, az megpróbált külföldre távozni. Grigoru† Ioan, számtalan kórusmű szerzője, több versenymű díjazottja már-már örömteli álláshoz jutott volna, ha a feleségét nem csábítja el egy magas beosztású pártaktivista. Hűtlen felesége magával akarta vinni a fiaikat is, ők viszont az apjukhoz ragaszkodtak. Csak egy mód volt „megszerezni” őket: ha az apának nincs biztos jövedelme, nem képes eltartani a gyermekeit. A „Párt keze”, hogy képileg szemléltessem, messzire elért, Grigoru†, politikai megbízhatatlanság okán, nem kapta meg a biztosra ígért állást a területi rádiónál – s lám csak, hol lelt ő is menedékre? A kisegítő iskola nevelői között. Afféle igazi művészlélek, ahogy mondani szokták, nehézkes a gyakorlati dolgokban, nem véletlen, hogy az igazgatónőnk hamar kiszúrta magának. – Grigoru† elvtárs, lássa, itt mindenkinek van valami többletfeladata a napi kötelezőn kívül, maga meg csak teng-leng a gyermekek között. Kap tőlem egy nagy lehetőséget a bizonyításhoz, ami igazán méltó a maga közismert, nagy tehetségéhez – mondta jóindulatúan. Így történt, hogy Grigoru† elvtársnak száztagú kórust kellett összeállítania, „Há’sze van itt elég gyermek, nem lássa!”, és utasításba kapta, hogy azzal sikeresen kell szerepelni a Megéneklünk, Románia fesztiválon. Szegény Grigoru† kínlódott, izzadt, szenvedett, hetekig próbált délutánonként a gyerekekkel, kis csoportban, nagy csoportban, teljes létszámmal, el lehet képzelni, micsoda művészi élményei lehettek. Az előadás mindenesetre összeállt, és a megyei fesztivál legsikeresebb jelenete, mondhatni, csúcspontja a Lenin utcai Kisegítő Iskola száztagú kórusának bemutatkozása volt, amikor is az egy helyben állni képtelen, taknyoló, grimaszkodó, hadonászó gyerekek bármiféle együtthangzás nélkül, ám teli torokból üvöltötték a korszak divatos indulóját, miszerint „Noi suntem mândria †árii”, Mi vagyunk a haza büszkesége – mert Grigoru† elvtársnak azért van humorérzéke –, és a fellépést hosszas, leállíthatatlan tapsorkán követte.

Bogdan Vasile (nem tévesztendő össze Bogdán Kálmánnal), ugyancsak az idő előtt kimúlt főiskola egykori tanára, zeneesztéta, szerencsésebb volt, mert később, a nevezetes előadás után érkezett hozzánk, sápadtan, idegroncsként. Egyébként, hazafiatlanság okán, valószínűleg nem is bíztak volna rá ilyen rendkívüli jelentőségű feladatot. Ő volt az egyetlen, akit még Péki Dani meg Bogdán Kálmán örökös hülyéskedése sem tudott soha felrázni depressziójából, és aki mindvégig és folyamatosan afféle büntetésként fogta fel nevelői kinevezését. Máig sem oldódott fel közöttünk egészen. Kezdetben, mindannyiunk szokásos feladatai mellett (kakás fehérneműk kiválogatása, a vécék ellenőrzése, öltöztetés, vetkőztetés stb.), ő alkalmanként takarítói munkákat is ellátott (az udvar és a hálók seprése, ágyneműcsere, más hasonlók), és mindezt megalázónak érezte. Neki ugyanis remek tanítói állást kínáltak fel egy városközeli faluban, csakhogy ő ezzel sem volt megelégedve. Hogy, hogy nem, útlevelet szerzett Jugoszláviába, és a vámvizsgálatnál a poggyászában megtalálták az összes személyi iratait, diplomáit, művészeti díjainak és tanulmányainak jegyzékét, ami kétségtelenül bizonyította, hogy valamely idegen, ellenséges országba akar szökni, mint valamely igazi bűnöző. Bizonyára emiatt érkezett hozzánk olyan roggyant, búskomor állapotban, holott igazán örülhetett volna, hogy nem sokkal rosszabb helyre irányították. Dani és Kálmán nem győzték a sértődöttet alakítani: jeles és vidám társaságunk iránt tanúsított közönyével súlyosan megbánt bennünket. Pedig hát: hol talál ebben az országban a mienknél előkelőbb munkatársi gárdát? Alig tudtak olykor halvány mosolyt csalni a zeneesztéta cserepes ajkaira.

Akkoriban én is feltettem magamnak a kérdést, komolyan: hol találnék ebben az országban jobb közösséget, mint itt? Művészeket, alkotókat, becsületes embereket, akik között jól érzem magam, akikkel nap mint nap kultúráról és értékekről is szót válthatunk. Egyikünk sem mondta ki, de tudtuk: együtt akarunk maradni, amíg lehetséges.

A férfiak közül, miként sejtetni próbáltam, egyedül Csatári teremtett mértékletes kapcsolatot a hatalmi piramis csúcsával, de funkciókra ő sem törekedett; viszont hozzánk sem társult, messzire távozott. A nők között inkább akadtak törtetők, mint általában az oktatási intézményekben. A legszerényebbnek Bugaciu Doina látszott, visszahúzódó természetét ismertem, korábban egy iskolában tanítottunk. Talán a nevére volt annyira szerény, egyszer elárulta: Ingeborg Holsteinnek keresztelték. Férje, a Securitate tisztje olykor meglátogatta munkaidőben, s ezzel az ürüggyel velünk is elbeszélgetett, a közismert módon eregette a vicceit, de senki sem izgatta magát miatta, s gondolom, mi sem okoztunk sok fejtörést neki.

Sohasem értettem, miért érdemes funkciókért törekedni, törtetni egy olyan korban, amikor például a költők már szerelmes verset sem szívesen közöltek a hatalomhoz törleszkedő sajtóban: nehogy a Párthoz vagy annak Vezetőjéhez szóló omagiuként értelmezze valaki. A női lélek azonban számomra ma is kiismerhetetlen, és férfi kollégáimmal nem győztünk csodálkozni, amikor a két Enikő „hatalmi harca” nyilvánvalóvá lett.

Csira Enikő volt a magabiztosabb és a mutatósabb; magas, szőke. (Senkivel sem találkoztam, aki ne szőkének ismerte volna.) Azért lehetett sokaknál magabiztosabb, mert szélárnyékban, a férje védelme alatt élt, aki a megyei pártbizottság aktivistájaként a leginkább bizalmi tantárgyat, a tudományos szocializmust és rokon tudományait oktatta a főiskolákon. Tanárképzőt végzett, de miután férjhez ment korábbi tanárához, egyik napról a másikra logopédussá lett. Aztán az egyszemélyes logopédiai központja megszűnt, és áthelyezték a kisegítő iskolába, csakhogy ez a munkahely az ő társadalmi státusában alantasnak, majdhogynem megalázónak számított. Ringó, kicsit lomha, de nagyon nőies, macskaszerű járásával a férfi vezetőket mindenütt, bármilyen ügyben a maga pártjára hódította. Csakhogy itt női vezetés volt, Ionescu Rodica egy szempillantás alatt meggyűlölte az olyan asszonyokat, akik a férfiakat nem funkciójuk által, hanem szépségük vonzerejével képesek leteperni.

Amint azt természetesen mindenki tudja, akkoriban a második számú vezető, az aligazgató lehetett más nemzetiségű és más nemű, jelen esetben magyar és férfi. Szegény Rákos Péternek az állására viszont senki nem pályázott, pedig ő boldogan szabadult volna tőle. Az igazgatónő mindenek ura volt, ha valami rosszul működött, ha baj történt, azt bárkire átháríthatta, akárkit felelősségre vonhatott. Az aligazgatónak azonban konkrét munkaköri leírásában a bentlakás felügyelete szerepelt, annak minden anyagi, pedagógiai, egészségügyi vonzatával, az összes gyermekkel, nevelővel, személyzettel együtt. Erre a hatalomra, amelynek birtokosa fél lábbal mindig a börtönben érezheti magát, sem Csira Enikő, sem Orosz Enikő nem vágyott. Hanem két másik, mindjárt az igazgatóét követő funkció mutatkozott jelentősnek: a párttitkáré meg az ideológiai kör vezetőjéé. Igazi, elegáns, értelmiségihez méltó szerepkörök voltak ezek: sem anyagi, sem szakmai felelősség nem társult hozzájuk, képzettséget, olvasottságot nem igényeltek; ennél sokkal nagyobb kihívást jelentettek: rugalmasnak, szemfülesnek kellett lenni, napra készen tudni, hogy „merről fúj a szél”. A párttitkár fontosabb személyiség volt, politikai szempontból akár az igazgatót is megróhatta (volna). Az ideológiai kör vezetőjének viszont még készülnie is kellett: naponta olvasni a brosúrákat, expozékat, a vezércikkeket, hogy a mindenheti üléseken, szükség esetén, leleplezhesse a kollégák esetleges felkészületlenségét, és pontosan tájékoztasson a legaktuálisabb irányelvekről, hiszen ezeknek hiányában hogyan is lehetett volna ellátni itt a nevelői munkát. Ehhez látszólag Csira Enikő értett jobban: férje révén mindig birtokában volt a legfrissebb információknak; meg is hívta őt néhányszor az értekezletekre előadást tartani. A küzdelem a párttitkári funkcióért indult meg, több mint egy évvel a választás előtt, de mindkét Enikő tudatában volt annak, hogy magyar nemzetiségű dolgozónak az ideológiai kör vezetésére van több esélye. Csira Enikő magabiztosabb, határozottabb volt, de elkényeztetett lévén, hiányzott belőle az igazi lendület meg a fantázia.

Orosz Enikőben szinte túltengett az életerő: csupa ötlet és vállalkozókedv. Nőisége nem az alakjából, enyhén molett, gömbölyded idomaiból sugárzott (értelmetlen lenne összevetni ellenfelével), hanem a temperamentumából. Nők társaságában ez a sugárzás eltűnt, képes volt érdektelenné és jelentéktelenné válni. Gyermektelen, elvált asszonyként ez volt az ő titka és szerencséje: Rodica igazgatónő Csira Enikő jelenlétében ingerültté vált, arcára kiült a gyűlölködő irigység, Orosz Enikő társaságát (ez volt a benyomásom) inkább szívelte. Mégis imponált a férfiúságomnak, hogy a barna hajú, a molettebb, mondhatni, kegyeibe fogadott: sok kis baját és nagy harci kedvét öntötte reám, nem mintha szüksége lett volna a tanácsomra. Az én csoportomban mindig csend volt, s ha olykor meg tudott szökni a dolgai elől, nekem gátlástalanul fecseghetett ellenfeléről. Talán bizonyítani akarta női mivoltának erejét is, így hittem sokáig. Csakhogy az én csoportomban volt Gyalui Gyöngyvér.