×

Sándor Zoltán: Emese

Csík Mónika

2008 // 07-08
Az Emese szexregény? Olvasható akár annak is. Posztmodern mese? Miért ne. Fordulatokban és akadályokban bővelkedő kalandregény? Teológiai, vallási vagy filozófiai posztulátumokat taglaló spirituális mű? A főhős külső és belső útkeresésének aktusába ágyazódó, precízen kidolgozott lélekábrázolás? Társadalomkritika? Romantikus szerelmi történet? Is-is. Ha akarom, bármelyik.

E regény hagyományos műfajelméleti besorolása gyakorlatilag lehetetlen, hisz a szerző a jellem- és cselekményregény jellegzetességeit ötvözve az elmélyült lélekábrázolás mellett az izgalmas meseszövésre is hangsúlyt helyez, és miközben lírai betéteket, naplórészleteket, elektronikus üzeneteket, blogokat sző a szövegtestbe, esszéisztikus törekvéseinek megvalósításához is teret teremt. „Az a szándékom, hogy regényt írjak. Tökéletes regényt, lélegzetelállító narrációval, a legkülönfélébb tézisek és elméleti betétek nüanszos elemzésével, érdekes szereplőkkel, akik az élet forgatagában, a véletlenek furcsa egymásutánjában különleges szituációkba keverednek. (…) Ez egy love story, csakhogy erre az alapszituációra, kihasználva az irodalmi eszköztár és e fajtalan műfaj számos lehetőségét, rárakosgatok minden mást, ami görbe tükörként híven ábrázolja egy csüggeteg kor téves eszméit és egy lepratelep tévhiteit” – nyújtja be a receptet a szerző, így a lehetséges olvasatok sokféleségének köszönhetően az írói boszorkánykonyhában formálódó, képlékeny regény már önmaga gerjeszti az értelmezéseket.

Bár a fiatal szerző legújabb prózakötetének megírásakor olyan alkotók csapásán indult el, mint Kafka, Beckett, Borges, Hamvas vagy Kirkegaard, önmagán átszűrve, ízlelgetve azok szellemi esszenciáját, és gyakorlott kézzel zsonglőrködik olyan ősi toposzokkal, motívumokkal, mint az utazás, bolyongás, maga az álom vagy a tér és idő relativitása, mindvégig ügyel arra, hogy ezekkel ne csak megjelöljön, hanem sajátos módon közöljön, közvetítsen, csiszolva, finomítva egyéni hangját. Világlátását a bonyolult szerkezet és időtechnika, a különleges atmoszféra, valamint a mesés jellegű képsorok és a közvetlen valóság tudatos vegyítése hivatott tükrözni. „Az életet álommá kell átalakítani, s az álomból valóságot formálni” – e kettős transzformációból eredő bonyolultság nemcsak a szerkezeti megkomponáltságban köszön vissza, feltételezi a térbeli és időbeli síkok struktúrájának megteremtését is. Az író valóság és fikció mezsgyéjén alakítja ki regényének terét, amely az álombéli és teremtett valóságok határainak egybemosásával jöhetett létre. Ez a képlékeny metatér világunk labirintus voltát tükrözi ugyan, mégis ellenpólusa a „cellaszerű élet”-nek: esetlegességével, átjárhatóságával a szabadság lehetőségét kínálja.

„Különös érzésem van, hogy álmokban élek, de a hétköznapi álmodozóval ellentétben én tudom, az álmoknak nem az a szerepük, hogy megvalósuljanak, hanem csupán az, hogy menedéket nyújtsanak” – mondja, miközben kirkegaard-i kiábrándultsággal elemzi az őt körülvető világot, melyben a téridegenség létélménnyé csontosul, s az élhetetlennek érzett valóságból a múltba, az álmokba vagy egy fiktív közegbe (a regénybe) való menekvésre késztet. Ebben a miliőben rakódik össze a történet, fittyet hányva a hagyományos cselekmény logikai és időrendi összefüggéseire.

Központi figurája az Őrült, aki női bugyikra írja a regényét. Mítoszokból, eposzokból, legendákból, lovagregényekből, népmesékből, bibliai, keleti, görög parabolákból és filozófiai eszmefuttatásokból állítja elő az alapanyagot a szerző, s ebből a matériából gyúrja össze sóvárgó, zaklatott, félelmekkel teli, önmagával is meghasonlott hősét, aki folyton keres, bolyong. A mai kor emberének archetípusát.

Az állandó nyugtalanság és keresés mélyáramlata ugyan már jóval az ipari civilizáció megjelenése előtt megszületett, de a nyugati kultúrában eddig még soha nem látott, akut formában csak most jelenik meg, kollektív diszfunkciót eredményezve. Tehát a modern ember alapvető problémájának, a keresés kényszerűségének miértjeit kutatja az író, s a főhős bőrébe bújva járja végig azokat a létsíkokat, ahol ezen okok gyökereit sejti. Fizikai síkon az egyén szabadságkeresése zajlik, amire a transzcendentális régiókban való kiteljesedés és a teremtés vágya indítja. A szabadság az őrültség fogalmával egyenlítődik ki, az őrültség pedig az írással, hisz „írónak lenni valójában az őrültség társadalmilag elfogadott formája”. A szerző különleges, öntükröző-sokszorosító technikával készíti főhősének alteregóit, s helyezi őket a szöveg különböző bugyraiba, hogy az olvasó a regénybéli jelenben, álomban, fikcióban, naplóba merevített múltban vagy a készülő mesterséges közegben, a regénybéli regényben bukkanjon rájuk, teljesen összezavarodva, hogy melyikükkel is van dolga éppen. Ez a talányos bújócska a szabadságkeresés egyik alternatívája, miként az időben való bolyongás is hasonló célt szolgál. A főhősnek is szembesülnie kell korunk emberének alapproblémájával, meg kell értenie, hogy amíg a múlttal való azonosulás vagy a jövőbe irányuló, folyamatos, kényszerű projekció formájában manifesztálódik számára az idő, addig lehetetlen önmagára, tágabb értelemben a szabadságra találnia.

A másik központi szereplő Emese, a főhős ideálja, „a” nő. Emese többarcú figura, értelmezhetőségének sokszerűsége különféle olvasói igénynek kedvez, attól függően, hogy a prózaszinteken futó történeti szálak melyikét ragadjuk meg éppen. Emese alakváltásait követhetjük nyomon fejezetről fejezetre haladva, a hús-vér nő futurisztikus/álombéli mese hősnőjévé, az eredendő női princípium megtestesítőjévé, megfoghatatlan ideává válását. A vele való kiteljesedés, a vele való egyesülés vágya a duálteóriában, a kiegészülés utáni sóvárgásban gyökerezik. Az őstörténet rejtélyes hagyományaiban és az ősvallások titkos rítusaiban felmerülő androgün lény teljességének, egységének, tökéletességének elérése a végső cél, melynek nosztalgiája lázként éget. Ez az egyesülés valósul meg anyagi szinten a szexuális együttlétek során, ugyanakkor az éteri síkon való kiteljesedés a személyiséggé válással azonos, a szó vallásos értelmében is.

Nemcsak egymást hajszoló szerelmesek történetéről van szó tehát, hanem sokkal összetettebb és mélyebb szimbolikáról, amely a férfiúi és a női lélek leheletfinom ábrázolását, a nőiségért való trubadúros rajongást, a teremtés misztériumát, a lét folytonosságát és folytathatóságát, végső soron isten és ember kapcsolatának módozatait vizsgálja, tükrözi, hisz az Emese valójában tükör, melyben önmagával fog szembesülni az olvasó.

(Magyar Szó, Kilátó Könyvek 2., 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben