Lefokozott létérzet
„gyermekeim, a megfakult hangok”
(Babits)
Nem történik meg minden, csak a hőssel;
ám elkallódik csonka teste némelykor
annak is. Nem őrizheti meg a gyermeki
rajongás sem az örök káprázatot. Nehéz
szükségben végzet ellen törni a szerencse
busa üstöke felé; ilyenkor béklyók fognak
le – semmi delejes fény, lovagváraidat
rég másra testálta a felséges képzelet. –
Már csak a kötöttség; vacak valóság
ragadja meg nyersen lecsapott vállad.
2007. június 24.
Alkotás
Midőn még az írógép kopogott,
föl sem merült benned az elfojtás csapdája.
Most még olyan aprósággal sem kell
törődnöd, mint a vatta a füledben –
a képernyőre képzelt idea néha teljesen néma,
mint a számítógép, mely nem számol a valósággal.
Féld az egyensúlyvesztés állapotát
1.
A gyengeség órái; mézízű szélben a
Bolondot kivéve mindenki tétova.
Csörrenő idegek rablánc-kötelékei
láthatatlanul (a bizonytalanságnál
minden elviselhetőbb). A kaput
jól bezártad-e vajon magad mögött?
Szárnyas mennyei boldogságot rebesgető
tehetetlenség – holott csak a kudarc. Ami
a zsenge fűnél finomabb papírcetlire volt
fölírva s maradandónak látszott, elkallódott.
2.
A kiszáradt medrű képzelet! S mennyi maga-
mutogatása a mértéktelen dilettantizmusnak.
Ki hallja még a lázadó szív lüktetéseit? Hát a
világ csörgedezve apadozó csermelyeiét?
2008. április 16.
Nemes Nagy Ágnes kéksötétje
„Volt már, hogy a kék megsötétedett”
Egy faldarab kikezdve, utcai.
Még kéksötét imbolygás (múltidő) –
A galamb tépett tolla ha kinő,
elérnek vétlen szárnycsapásai.
Ilyenkor tékozló színek sehol;
a csoda hihetetlen: képtelen
– akár a szégyellt, vétkes szerelem –
föleszmélni a havas sár alól.
Hol napsütés, hol didergő homály
a kőpadon. A kisebesedett
ág levedzik; fölötte fény s rekedt
kiáltások. A lélek még kopár.
Izsák, 2008. február 22.
