×

Kiss Gy. Csaba: Ariadné avagy a bolyongások könyve

Simon László

2008 // 07-08
A szerző mindig finom, előzékeny úr volt, s hogy az is maradt, bizonyítja: ő maga igazítja el olvasóját legújabb munkája mibenléte és műfaja felől. Ezt olvashatjuk tőle könyve borítóján:

„Egy triptichon első darabját tartja kezében az olvasó. A hármaskönyv pillanatfölvételek gyűjteménye lesz, szellemi kalandok és közép-európai találkozások emlékeiből áll össze. Ez az első rész: úti jegyzetek a múlt század kilencvenes éveiből. Régi, talán apámtól örökölt szenvedélyem az utazás. Vagy talán: barangolás, kóborlás, csellengés, kódorgás, csavargás. Bolyongás. Céllal és cél nélkül. Az is szíthatta bennem ezt a vágyat, hogy fiatal éveimben elég hosszú ideig vasból készült függöny takarta el előlem a láthatár jó részét. A végigjárandó labirintus nekem mégis elsősorban szomszédságunk Európája. Zökkenőkkel, kátyúkkal tarkított útjait koptatva egyre határozottabb meggyőződésem, hogy idegenként járva e tájakon, magunknak is idegenek maradunk.”

A magyar ember szívesen, olykor a kelleténél hangosabban hivatkozik arra a közhelyre, hogy keleti eredetünk, rokontalanságunk, legfőképpen pedig nyelvi elszigeteltségünk miatt vagyunk idegenek Európában. Ezzel mentjük fel magunkat a lustaság és tunyaság vádja alól. Nem így Kiss Gy. Csaba, aki már-már adys szenvedéllyel ostoroz bennünket: „Ma is elmondhatom, szánalmasan keveset tudunk a környező világról. Mintha beleburkolóznánk a magyar nyelv köpenyegébe, s keleti flegmával néznénk keresztül ezeken a tájakon.” (Valahol Közép-Európában)

Kiss Gy. Csaba egész munkássága, benne jegyzetírói törekvése egyebek közt annak az idegenségnek, az önpusztító elidegenedésnek az oldására, fokozatos megszüntetésére irányul, melyet a fentebb idézett borítószövegben úgy fogalmazott meg, hogy „idegenként járva e tájakon, magunknak is idegenek maradunk”.

Bolyongásainak színterei nagyjából Vilnius (Vilna) és Róma, illetve Bukarest és Párizs között lelhetők fel, s ez a földrajzi kiterjedés nagyjából megfelel nyelvi, művelődéstörténeti és történészi érdeklődésének és ismeretei tágasságának: germanistának tanult, ám a német mellett hamar elsajátította a lengyel, a szlovák, a francia és a horvát nyelvet is. Otthon van az e nyelveken teremtett kultúrákban és az e nyelveken beszélő emberek között. Nem idegen közöttük, nem jöttment, nem közönséges utazó a bebarangolt világokban, hanem megértéssel közeledő barát, aki ismeri a fogadó ország, főleg és mindenekelőtt a közép-európai országok népeinek hagyományait, vágyait, szorongásait, de talán még álmait is. Mert mindenhova az érdeklődés és tudásvágy vezérli. „Különös élmény Horvátországot tanulni” – írja a Bóklászom a fehér városban című jegyzetében. Megindító és példaadó mondat, s még inkább az lesz, ha tovább olvassuk: „Ismerkedni Zágrábbal, s egy kicsit a múlttal, a horvát irodalommal. A nyelv persze más, de amit kifejez, amit el akar mondani, vagy amit el akar titkolni, az néha mellbevágóan ismerős. Olvashatjuk magunkat horvátul, a gesztusok, a viselkedési formák, a szemlélet – újra és újra meglepődöm – kísértetiesen emlékeztet a mienkére. Hiába, nyolcszáz év…”

Érdemes megnézni, milyen vonzódások irányítják az utazó lépteit, melyik nép kultúrája, történelme, múltja és jelene bűvöli el oly erősen, hogy valóságos lírai vallomásra bírja. Nem kell sokáig kutakodnunk, hogy megállapítsuk: Kiss Gy. Csaba a lengyel nép bűvkörébe került, s ha Lengyelországról szól, ha a lengyelek hányattatásairól ír, olykor valóban költői húrokat penget. Varsóban bolyongva például így villantja fel a lengyelek tragikumát: „Varsó ázik… Mintha századok, borzalmas pusztítások tüzét kellene ennek az esőnek eloltania. Hányszor dúlták föl, rombolták porig! Mert ez a város ellenállt, nem hagyta magát megalázni. A lengyelek mindig tudták, hogy áldozatok nélkül nincs szabadság.” (Ázik Varsó)

Aztán itt van a szerző ifjúkora óta szerelmetes városa, Krakkó. Aki ismeri Kiss Gy. Csaba már-már angolosan visszafogott és fegyelmezett természetét, bizonyára meglepődik az egyik jegyzet utolsó mondatából felcsapó ujjongó hangon: „Krakkó, ifjúságom fővárosa, várj, megyek.” (Krakkóba indulni) A könyv tudatos szerkesztésére utal, hogy a szerző a kötet középpontjában helyezte el két vallomásos írását, s hogy az egyik (Töltésen innen) gyermekkora meghatározó vidékét, a Szentimrevárost és a „lágymányosi istenek” szűkebb pátriáját idézi fel, a másik pedig (Otthon, Krakkóban) újfent ifjúsága álomi városát. Ám nem szökik könny a szemébe, tekintete sem homályosul el az emlékektől, inkább csak jelzi életének sorsdöntő helyszíneit, azt a két fix pontot, ahonnan nemigen lehet már kimozdítani – bolyongjon bárhol, bármennyit Európában.

Ha – mint a zenei alkotásoknak – az emberi sorsoknak is volna vezérmotívuma, „mely a hozzákapcsolt dolgok említésekor vagy megjelenésekor vissza-visszatér”, akkor Kiss Gy. Csaba életének vezérmotívuma feltehetőleg az 1956-os forradalom és szabadságharc lenne. A tizenegy éves kiskamasz élménye ott kísért ebben a könyvben is. Milyen jelképes ereje, előre- és visszautaló gesztusértéke van az őrt álló orosz katona mozdulatának: „Fönt a Citadella. Amikor ’58 tavaszán arra mászkáltunk, az egyik bokor mögül szovjet őrszem lépett elő, s intett: ne tovább!” (Töltésen innen)

1956 valóban vissza-visszatérő, tanulás, tapasztalás és eszmecserék révén mélyülő-gazdagodó élménye Kiss Gy. Csabának. Lengyelországi találkozásai is érlelték-árnyalták benne a forradalomról vallott nézeteit, gyakran érezhette úgy, hogy a lengyelek őszintébben ragaszkodnak a magyar október emlékéhez, mint honfitársai. Máshol is megtapasztalhatta, hogy a magyar forradalom valamiképpen közös európai élmény (főként a mai hatvanasok generációjában), hogy a külföldiek ezzel a történelmi tettükkel azonosítják a magyarokat. Párizsban, a forradalom 40. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián érlelődik meg benne a gondolat: „Itt, Párizsban érzi az ember igazán, hogy a mai magyar országképünket 1956-ra lehetne, kellene építeni. Közhely ez talán. De újra meg újra ismételni kell.” (Párizsi csellengések)

Bolyongásainak talán legkedvesebb, legtöbb élményt kínáló színtere Szlovákia, a „történelmi Felföld”. Olyannyira az, hogy Bernben járva Bártfa jut eszébe. Hasonlóságokat, párhuzamokat lát a két város múltjában, de: „A későbbi századokat tekintve elég abszurdnak látszik az összevetés.” (Berni levelek)

Nem itt, hanem egy másik írásában fogalmazódik meg egyik szlovákiai élménye kapcsán, hogy mi lehet az oka a későbbi összehasonlítás abszurditásának: a közép-európai nyomorúság. „Kíváncsi volnék, mit mondana egy száz esztendő előtti iglói polgár a mai főtéren végigsétálva. Nem a szlovák nyelv volna neki idegen, az tűnnék fel, hogy a németnek és a magyarnak mára hírmondója sem maradt. A megszakított folyamatosságot érzékelné.” (Iglói fényképek) Egyének, népek eszméletvesztését tapasztalja a szerző, a megszakított folyamatosság tragikus következményeit még a sírköveken, a fejfákon is. A besztercebányai temetőt járva ezek a mondatok futnak a tolla hegyére: „A temető németül, szlovákul és magyarul beszél. Sokszor ugyanazon a síremléken, ugyanannál a családnál váltakozik a beszéd. A változások még a nevek írásmódját is érintik. Itt, ezen a domboldalon jól tanulmányozható Közép-Európa összebogozódott múltja. Innen szintén elfogytak a magyarok.” (Sebes víz a Garam)

Élvezetes elbeszélői modor, szemléletes beszéd, történészi felkészültség, tiszta fej, elfogulatlanság – s mi minden még! – Kiss Gy. Csaba, a barátságos utazó erénye. Nem csodálkoznék, ha ő maga írná meg azt a művelődéstörténeti útikönyvet, melynek hiányát éppen egyik szlovákiai útja felidézésekor teszi szóvá. (Sáros és a történelmi emlékezet)

Ha könyvkiadó lennék, megvárnám a triptichon harmadik kötetének megjelenését, s bizony felkérném ama bédekker megírására.

(Ráció Kiadó, 2007)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben