×

Iancu Laura: Karmaiból kihullajt

Vincze Ferenc

2008 // 07-08
„küzdj, sorsod ez:
meghalni minden nap, elégszer
mígnem Odafönt ébredsz”

A költő megérzi és megérti mindazt, amit az egyszerű ember csak sejt. Megérti és közvetíti a felfoghatatlant, az emberi létezés kegyetlen csodáját. Iancu Laura legújabb verseit olvasva – ha voltak is – már nem lehetnek ábrándjaink az életről. Nem lehetnek ábrándjaink a magától megoldódó problémákról, ember és ember, ember és Isten között fennálló viszonyról. A születés és a halál közötti idő csoda, kegyetlen és kíméletlen csoda, melynek minden pillanatáért küzdeni kell: akkor is, ha az a pillanat kegyetlen, s akkor is, ha az tele van reménnyel. Mindkettőért küzdeni kell, és mindkettőt meg kell élni. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Nincs kegyetlenség remény nélkül, és nincs remény kegyetlenség s kíméletlenség nélkül. E kettő vajúdó feszültsége, e kettőért való küzdelem felismerése és felvállalása jelentheti az ember öntudatra ébredését. A kilépést az önáltatás jótékony homályából és elfogadását a mindent felőrlő küzdelemnek.

Iancu Laura Karmaiból kihullajt című verskötete az egyes ember öntudatra ébredését járja körül. A versek meg-megszakadó, szinte félbemaradt sorokkal vetnek az olvasó elé gondolatokat, érzéseket és néha csupán egy-egy hangulatot. Az öt versciklusból építkező kötetet öt stációnak is tekinthetjük, melyek szorosan kapcsolódnak a világ teremtéséhez, Jézus szenvedéseihez, kereszthalálához és a feltámadáshoz. Erről vallanak részben a cikluscímek is: Visszaszámolás, Genezis, Átmenet előtt, Nagypéntek, Nincs ellenség. Biblikus világ ez, biblikus és mélyen profán. György Attila a könyv borítóján így fogalmaz: „Szép világ sejlik föl Iancu Laura verseiből. Szép, mert a teljes értéket élő ember világa ez, ahol a fogalmak saját fényükben és jelentésükben csillognak, maguktól értetődő, egyetlen valóságként.” Egyszerűen és tisztán hangzik mindez, azonban úgy vélem, s ezt támasztják alá a költemények is, mindez a tisztaságért és az őszinteségért vívott küzdelem folyamatos felvállalásának köszönhető. Iancu Laura költészete puritán, kevés szóval igyekszik elmondani mindent, egy-egy metaforába, szókapcsolatba sűrítve a szinte már elmondhatatlant. Nincs halmozás, nem fecsérli feleslegesen a szavakat, minden szónak, szintagmának kiszámított helye van – és mégsem tűnik ez erőltetettnek, modorosnak. Érezhető, hogy a kimondott és leírt szónak értéke, jelentősége van, hogy a megszólaló lírai én tisztában van szavai súlyával. A kötetet a szabad versek jellemzik, de a költő számára a forma sohasem válik öncélúvá, uralkodóvá, hanem minden esetben a tökéletes eszközt jelenti a tartalom megfelelő közléséhez.

A versek megformáltsága jóval túlmutat önmagán. Az olvasás során rögtön szembetűnik a központozás gyakori hiánya, s hogy kevésszer jelennek meg nagy kezdőbetűk. Iancu Laura verseire leginkább a félbemaradt vagy az éppen felénél elkezdett mondatok a jellemzőek. A meg-megszakadó mondattöredék viszont nem feltétlen jelenti a gondolat ívének hiányát, sokkal inkább a hitelesség kérlelhetetlen akarását. Csak azok a szavak kerülnek papírra, melyek kiforrtak, melyek érvényessége megkérdőjelezhetetlen. Az emberi lét megragadása, létezésünk mondatokba tömörítése nem nélkülözheti azt az (ön)reflexiót, mely rámutat a tökéletes leképzés lehetetlenségére. „Mentünk s beértük a cél / mellékállomásait. // Mentünk mellék léttel / zsebünkben feszülettel // Kezemben fegyver. Életem / őrizetlen.” Mindösszesen két egész – megkezdett és lezárt – mondat található a rövid költeményben, melyek funkciója és tartalma szorosan összefügg. Mindkét mondat ténymegállapításokat közöl, felülírhatatlan, de egyszerű tényeket. Ezeken nem lehet változtatni. Ebből a pár sorból azonban felfejthető Iancu Laura költészetének lényege. Érdemes megfigyelni a cselekvést jelentő igéket: „mentünk” és „beértük”. Az úton levést, a haladást tárja elénk az első, míg a második a közben elért stációknál való megpihenést. A szusszanás azonban csak pillanatnyi, hiszen ahogyan a mozdulat című versében fogalmaz: „félúton / hiába / sötétedik”. A megállás, a cél előtt való megállapodás lehetetlen, csak a folyamatos keresés hozhatja el esetleg a végső cél elérését. A keresés közbeni megállás a cél elvesztését jelenti: „Csak / tudd, hogy veszít ki győztes.” (Csak lassan) Ugyanakkor minduntalan felmerül az a bizonytalanság, az a kétkedés, mely állandó velejárója a létért folytatott küzdelemnek: „bevégezve sohase lesznek a dolgok” (Dolgok), máshol pedig: „Bolondul azt hiszed, / lesz beteljesülés” (Szeged felé). Szintén a bizonytalanságot sugallja a következő sor: „nem találtunk istent odaát” (ma). Ezt a sort az Őrizetlen című vers beért mellékállomása magyarázza: az út közben elért stációk nem jelentik a végső cél elérését is egyben. A mellékállomás mögött még nincs ott Isten, nincs ott a transzcendens elérésének lehetősége. Mert voltaképp ez a cél, a végcél. A kiűzetés során elvesztett transzcendens egység megtalálása és visszaállítása. Már ha lehetséges. Az erre utaló sorok is tele vannak kétségekkel: „megértik egyszer tán a holtak is / az istennyelveket” (egyszer); „ki mondja meg, a kijárat helyett / a menny hol maradt el?” (kijárat). És a folyamatos keresés mögött ott rejtőzik a hit. Az a hit, mely kétségekkel teli, de egyúttal megkérdőjelezhetetlen. S éppen e kettősség okozta törékenységében rejlik ereje; és abban, hogy ez a törékenység nem marad reflexió nélkül: „nem kell, hogy létezz / csak túléld hitem” (Stációk). A kiindulásként idézett Őrizetlen című vers ötödik sorában a „Kezemben fegyver” mondat lezárt tényt közöl. A reflexió tényét. A keresés közbeni reflexió a költő esetében nem más, mint az írás. Az írás, mely folyamatosan elbizonytalanít, kérdéseket tesz föl. Az önreflexió elengedhetetlen eszköze, ami megakadályozza a felejtést: „írni: feledni indulok / belém törnek az örök utak” (ma is). A feledés a menekülést, a cél feladását jelenti, azt, hogy a múlttal való szembenézés vállalása nem történik meg. De a „belém törnek az örök utak” sor éppen a feledés lehetetlenségét mutatja fel, azt, hogy a szembenézés az elkövetett vétkekkel megkerülhetetlen. Mert másnak igen, magunknak megbocsátani nem lehet: „hogy miért nem bocsátok meg? / a vétek tart csak egyben // bocsásson, aki feledni akar / kinek van mire emlékezni” (Szeptember). A vétkek elfeledése a célhoz vezető út és egyben a cél feladását is jelentené.

Az Őrizetlenül című vers hat sorba sűríti mindazt, amit aztán töredékek bontanak fel, félmondatok és elejtett szavak helyeznek tágabb perspektívába. S a vers nemcsak a végcélról, ember és Isten kapcsolatáról szól. Az út nemcsak erről a viszonyról szól, hanem ember és ember közötti kapcsolatról is. Az első két mondat igéinek többes száma társra utal. A másikra, akinek szintén ezt az utat kell bejárnia. Aki mellettünk járja saját útját: „Mentünk mellék léttel / zsebünkben feszülettel”. A „mellék lét” a másik létezésének felismerése, és annak tudása, hogy a két lét különböző, egymástól függetlenül járják saját stációikat. Az utolsó mondat, majd félmondat egyes száma szintén ezt az elhatárolást végzi el. Reflexió az Énre, aki vállalja ugyan a másikat, de mindeközben tudja, a saját utat csak egyedül lehet bejárni. Az odafordulás pedig – legyen a másik éppen Isten vagy az embertárs – csak őszintén történhet meg. Azzal a kíméletlenséggel, mely egyszerre nyújtja a másik felé bizonytalanságunkat és hitünket. Így történhet meg az Iancu Laura verseiben, hogy néha elmosódik a határ, s már nem fejthető fel a különbség ember és Isten között, hiszen az odafordulás jellege és módja azonos: „én véled tenném / ha lehetne / véled bomlanék egy földbe / takarózzék ölelésünkből / az utolsó béke” (Két négysoros). És mindez, az őszinteség kegyetlensége adja a reményt, mely rávilágíthat az emberi létezés ambivalens csodájára: „ember, küzdj, sorsod ez: / meghalni minden nap, elégszer / mígnem Odafönt ébredsz” (fent, lent).

Iancu Laura költészete töredékekből épül, az emberi lét felismert és megragadott töredékeiből. És nem kívánnak többet mondani a megéltnél és a megtapasztaltnál. Csupasz, minden cicoma nélküli szavak és mondatok sorjáznak egymás után, s gyakran tűnik úgy, mintha magukban állnának, s a következő mondat mintha már másról szólna. Ezek a versek nem gyönyörködtetni akarnak, nem az olvasó csodálatát kívánják elnyerni. Olyan horizontot nyitnak meg, melybe csak kellő önreflexió révén léphetünk be. És akkor kiegészíthetjük a megkezdett vagy félbemaradt mondatokat.

(Magyar Napló, 2007)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben