Főhajtás XV.

Szerepek, színészek, terített asztalok

1.

Színésszel színházról szokás beszélgetni, mert a színész a játékról – élünk, halunk, feltámadunk! –, a színházról szeret leginkább mesélni.

Közhely. Néha igaz, néha nem.

Nemcsák Károly előtt hatalmas tányéron parányi, titokzatos piramis: Magvas grillázzsal nemesített, szelíd házinyúl-pástétom tökmagolajos rókagomba-salátán.

– Gyerekkoromban gyakran gombásztunk a Bükkben – kezdődik az előadás: mesél a színész –, közel laktunk az erdőhöz, akkoriban bőven termett még rókagomba…

Megfontoltan ürülnek a tányérok, van, aki a rókagomba, van, aki az őzlábgomba kiismerhetetlen titkairól mesél. Kiderül: társaságunkban egy vizsgázott gombaszakértő is ül.

Egy korty neszmélyi Sauvignon blanc.

– Gyerekkoromban apámmal jártam ki a szőlőnkbe, akkor még nem szerettem a bort, aztán később… – mereng borát kortyolgatva a színész.

Mindenkinek van egy ezerszer elmesélt története az első pohár borról.

Szarvasbélszín, kacsamáj, egri kékfrankos.

– Gyerekkoromban nálunk a csutát is beledarálták a mustba…

A borászok lelkesen, részletesen, szakszerűen magyarázzák a színésznek a nagyborok készítésekor mostanság használatos, modern eljárásokat.

Mint tengertükrön a törékeny vitorlások, röpülnek tányérunkon a porcukorban fürdő málnás rétesek. Pohárban egri Merlot: lenyugvó nap.

Néhány óráig eszünkbe sem jut színházról beszélgetni.

2.

Eszenyi Enikő a vágy villamosán érkezik a budai kerthelyiségbe: ma este a színésznő Blanche Du Bois maszkjában vacsorázik.

A borászok a színésznőre kíváncsiak, a színésznő a borokra. A séf lelkesen magyaráz.

– A besztercei szilvával díszített-ízesített, füstölt libamájpástétommal töltött kucsmagomba villára tűzött egy falat: nem szabad elaprózni, és rögtön mellé egy korty villányi Pinot Noir – így lesz tökéletes az étel és a bor ízeinek testet-lelket boldogító összhangja.

Üresek a tányérok, üresek a poharak.

Van, aki hangosan lelkesedik, van, aki halkan.

A színésznő megfontoltan, némán kortyolgatja borát, talán nem is érti, miről vitatkoznak ilyen izgatottan, szenvedélyesen az ízek és borok tudós szakértői…

– És a művésznőnek hogy ízlik együtt a kettő?

– Érdekes, ez éppen olyan, mint a színházban. A vágy villamosa bemutatója után – remek előadás, nagyon szeretem – volt, aki dicsért, volt, aki elmarasztalt, ajnároztak, pocskondiáztak. Kinek ez tetszik, kinek az. Blanche Du Bois például nem mindent szeret, amit én imádok! És sok mindent kedvel, amit én utálok!

Szó nélkül kortyolgatjuk vörösborunkat: mindenkiben másképpen csenget a vágy villamosa.

3.

– Az az igazság, hogy gasztronómiai analfabéta vagyok… – Mácsai Pál hangja halk, tárgyilagos, de finoman érezteti: tudja, hogy itt, ebben a borok, étkek illatával elvarázsolt kertben nem illik ezzel dicsekedni.

Szindbádot játszotta évekig, Krúdy Gyula örök életű hősét, aki rosszallóan nézett a pincérre, amikor a rajnai rizlinget nem tenyérbe simuló rajnai pohárban szolgálta fel, s ha a Tabán girbegurba utcáin bolyongott, pontosan tudta, melyik kiskocsmába kell betérnie, ha majorannás kakaspörköltet, s melyikbe, ha este kifogott halból készült harcsapaprikást akart pirkadatkor vacsorázni.

Csak pillanatokig tart a tapintatos csend.

– Gasztronómiai analfabéta az ínyenc, a borbarát, a gourmet Szindbád? – hitetlenkedik az asztaltársaság.

Mácsai Pál picit összehúzza szemét, a halkéssel választékos mozdulattal megigazítja a tányérján csiszolt ékszerként ragyogó ételkölteményt – Harcsa Krúdy módra Ráczosan –, körtáncot lejt poharában a bor, egy zamatos korty, egy ízletes falat, tengerillatú körülötte a világ…

– A húslevest szeretem, és a főzelékeket, és mindent, ami vízben él…

Az omlós, hófehér harcsahúst egy korty türkizragyogású száraz bor kíséri utolsó útjára.

Elvarázsolt kertben elvarázsolt színész: asztalhoz ült a gasztronómiai analfabéta Mácsai Pál, és jóízűen, boldogan megebédelt Krúdy Gyula hőse, Szindbád.

4.

Helyreállított múltszázad-forduló: a százéves pesti étteremben ragyog az újrafényezett szecesszió. Ha besétálna, s az egyik asztalnál helyet foglalna Szomory Dezső, legfeljebb elegáns monoklija és elefántcsont gombos sétapálcája keltene feltűnést.

Máté Gábor – valamikor Szomory-hős – most, miközben óvatosan a szőlőlevélbe öltöztetett, szarvasgombába rejtett, Royal Cuvée-mártással dúsított őzfiléfalatokat ízlelgeti, régi színházi történetet mesél.

– Vége volt a Hermelin előadásának, öltözőmben ültem a tükör előtt. Elsőként belép Ruttkai Éva. Fölállok. Újra nyílik az ajtó. Befelé nyílik, Ruttkai Éva ösztönösen egy kicsit jobbra lép, barátom nem látja a színésznőt, mert eltakarja az ajtó. Megölel, gratulál, csukja maga után az ajtót. Ruttkai Éva áll velem szemben, mosolyog, már éppen megszólalna, de újra nyílik az ajtó, a belépő elől újra eltakarja. Ruttkai Éva az ajtó mögött hallgat, az ajtó előtt áll barátnőm, átölel, gratulál, csukja maga után az ajtót. Ruttkai Éva rám mosolyog. Újra nyílik az ajtó… Színpadi utasítás Szomory Dezső darabjában: (Mint fent.) Mindenki mondott valamit az ajtó előtt. Ruttkai Éva mindenkit meghallgatott – az ajtó mögött. Lehet, hogy közben arra gondolt: „ez egy igazi Szomory-darab”.

A szecessziós csillogással újrafényezett százéves pesti étteremben villányi vörösbortengerben lubickolunk: habzsoljuk az emlékeinkkel fűszerezett múltat.

5.

Barokk boltív: a hajdani Víziváros parányi polgárházainak falmaradékai barátságosan belesimulnak a 21. századi épülettömb szögletes falsíkjaiba. Lüktető acélszerkezet: hangtalanul föl-le kúszó lift. Üvegtetővel borított régi udvar: a hajdan hepehupás kockakövek helyén márványsima padló, körülöttünk krómacél ablakkeretek, de az emeletre vezető kétszáz éves lépcső fölé vakolt boltív borul, az erkély faragott kőoszlopaihoz hajdan biedermeier uracsok támaszkodtak.

– Szeretjük mindenben a merész ellentéteket – mondja a Németországban született, magyarul beszélő, olasz igazgatónő.

– Az érettbárány-kotlett és ez a furcsa-izgalmas, a hús ízével feleselő-barátkozó rozmaringos kuszkusz köret fantasztikus! – áradozik Hirtling István. A fantasztikus szó n hangját hosszan, boldogan megnyújtja, a dallamív buja felhangja érzékelteti a színész elragadtatott jókedvét.

Szekszárdi bikavérrel locsolgatjuk magunkban a remek hangulatot.

Ebéd után séta a szállodában. Kőkeretes ablak, faragott kövekkel díszített erkély: szemben velünk a Vár oldalában több száz éves ásító kőkapu. Fémkeretes ablak, acélfalak övezte balkon: a pesti Duna-part üvegpalotái integetnek felénk.

Gömbölyödik bennünk boltíves múlt és szögletes jelen.

Posztmodern szelek fújdogálnak.

6.

Múlt idő. Szentivánéji álom: Titánia tündérkirálynő ebédel a Margitszigeten.

Tányéron sorakoznak az erdei vadak: szarvassonka, vadkacsamell, őzfilé, vadnyúlpástétom, áfonyamártásban kucsmagomba.

– Még soha nem ettem vadkacsát – szólal meg halkan Bara Margit, és megpörgeti poharában a bíborsötét szekszárdi Turul Cuvée-t: Titánia születéséről mesél.

– Egy színésznő mindig úgy érzi, soha nem elég vékony a színpadon, és mert a jelmeztervező, a drága Lackovich Piroska mindenféle libbenő-lebbenő áttetsző fátylakat álmodott rám, hogy szép és karcsú legyek, fűzőt vettem föl a tüllcsodák alá. Másnap próba, belépek a színpadra, abban a pillanatban dühödten ordítani kezd a rendező, Major Tamás: Vegyék le róla azt a páncélt!

Pillanatnyi csend. Akkor a Nemzeti Színházban, most a Margitszigeten. Bara Margit királynői eleganciával villájára tűz egy darabka kucsmagombát, megmártja áfonyában – szeme tükör: párát von rá a boldog erdélyi gyermekkor ízeinek emléke –, egy falat, még egy…

– Imádom az áfonyát! – sóhajt, s folytatja a történetet. – Levették a páncélt Titániáról.

Némán kíváncsi tekintetek karéjában Titánia finoman, szemérmesen lesüti a szemét, befejezi a régi mesét.

– Levették rólam a páncélt. Aztán – néhány hétig nem ettem.

Egy korty ősz aromájú Chardonnay búcsúztatja a tálon virágcseppekkel illatosított gyümölcsök gyűrűjében tündöklő szerelemfakasztó szűzérméket.

Titánia tündérkirálynő ebédelt a Margitszigeten.

7.

Kisportolt, napbarnított, őszülő úr – büszkén hangsúlyozza: elmúlt hatvan. Reggel indultak ifjú kedvesével Budapestről, útközben megálltak egy pompás kisvendéglőben, kedvük kerekedett igazi magyaros ebéddel múlatni az időt.

Harminchat fok árnyékban – asztalhoz bilincselő pörköltillat, álomba ringató túrós csusza.

Öt óra körül megdördül az ég, vihar söpör végig Pannónián. Kellemesen záporszagú szürkületben tálalják a vacsorát. Előétel: Aszúborban nemesített gyümölcsök, sonkába röjtött gomolyával.

Játék a kastélyban: Ernyey Béla szakértő szemmel méregeti a tányéron egymásba kapaszkodó két kis sonkatekercset, ízlelgeti a falatot, most nem színész, most igazi gourmet, csendben, halkan, elegánsan magyaráz a séfnek.

– Én az egészet ruccola-ágyra tenném, és kellene rá még egy kis balzsamecet, és a főétel előtt citromszörbetet tálalnék, lezárni azt, ami volt, helyet teremteni annak, ami még jön. Citromfagylaltból is lehet csinálni…

Valaki közbevág: Egy kis vodkával meglocsolva…

– Nem, nem, inkább limoncellóval – duruzsol a színész hangja (…amikor a citrom szót kimondja, megcsillan szemében a régi színpadi pillanat: Kifacsart citrom vagyok!, zokogta Molnár Ferenc darabjában az önimádó, ripacs Almády, azaz Somogyváry Rudolf, és Ádám-Ernyey Béla boldogan ordított fel, mert ha Almády egy kifacsart citrom, akkor Annie-Ruttkai Éva őt szereti!…) –, limoncellóval inkább, azzal lágyabb, finomabb, kerekebb…

Ódon villányi vörösbort kortyolgatunk.

Asztal mellett fecsegve, gyöngyöző mondatokban főz még nekünk Ernyey Béla néhány remek étket.

8.

Tünde késik. Telefonsikoly.

– Araszolok az Erzsébet hídon, nem tudom, mit csináljak, úgysem fogok enni egy falatot sem, igyekszem odaérni, bocsánat, jövök…

Autója begördül a szálloda elé, kipattan.

– Hol kell itt bemenni?

– Parancsoljon, művésznő, a bejárat! – Szolgálatkész portás, ünnepélyes igazgató, udvarias bemutatkozás, hatalmas virágcsokor.

– Bocsánat, egy falatot sem fogok enni, éjszaka jöttem haza, és a közlekedés…

Mosolygó arcok sorfala között vonulunk föl az étterembe.

– Ne haragudjanak, de egy falatot sem…

Előétel-falatkák, talán ha kettő, aztán néhány korty hideg borleves. De a tokaji aszúban érlelt gyümölcsökkel körített házi füstölésű csirkemellfilének már csak a fele marad árván a tálon.

Udvaros Dorottya két jóízű falat között mesél.

– Soha nem tudtam sokat enni. Vidéken voltam rokonoknál. Reggel korán bőséges reggeli, délben nagy tányér leves, utána valami hús… csak turkáltam a villával a tálban. Közben kedvesen nógattak: „Egyen erővel is, ha ízlik!”…

– Egy falatot se, művésznő, ha nem kívánja! – nyugtatja udvariasan a színésznőt az étterem vezetője.

Tünde előtt már üresen ragyog a tányér. Észre sem vette, amíg mesélt, az illatos füvekkel és egri bikavérrel pácolt szürkemarha hátszínszelet az utolsó falatig eltűnt.

Udvaros Dorottya szeme ragyog, a színésznőt körülduruzsolja a kávéillatú, álomfüstös béke, Tünde boldogan belesimul a napfényes délutánba.

Ilyenkor szoktak szívünkben termőre fordulni az aranyalmafák.

9.

Garas Dezsőt – a színészt, aki ifjú korában, filmen ifjú Schwartz volt, deresedő hajjal, színpadon Liliomfi, s a kettő közt, negyven éve, a Nemzeti Színházban Szellemfi – udvariasan, barátságosan fogadják a belvárosi étterem lebilincselően előkelő különtermében.

– Reméljük, kellemesen fogja nálunk érezni magát, kedves művész úr!

Helyet foglalunk a gyönyörűen megterített asztal körül. Szellemfi – a hajdani vándorszínészek is tudtak illemet – udvariasan mosolyog.

– Ha nem kérdeznek, ha nem faggatnak, ha nem erőszakoskodnak, én eszem és hallgatok. Ha megkérdezik, milyen volt, hogy ízlett, kedves művész úr, a vacsora, az más, akkor őszintén megmondom, hogy…

Megmondja. Egy szó, három betű. A pincér fehér kesztyűs keze megremeg, a tálcán ijedten csilingelnek a metszett üvegpoharak.

Kések élén, poharak peremén, tányérok szélén csillognak a fények.

Sürgölődő pincérek, egy korty pezsgő, egy falat libamáj; ki-be vándorolnak a tányérok, a tálak, a tálcák, telnek, ürülnek a poharak, kortyolgatunk, falatozunk…

Hátunk mögött pincérek sorfala, pontosan egy időben, ritmusra emelkednek a tányérfedők, a balzsamecetes szederrel, mogyorós, kakukkfüves metélttel tálalt bélszínérmék illatfelhői mindannyiunkat megrészegítenek.

Szellemfi – kezében borospohár, áttetszően csillog benne a bíborvörös egri bikavér – elragadtatottan sóhajt: Ez fantasztikus! Elképesztő! Remek!

Senkinek nem jut eszébe megkérdezni: Milyen volt, hogy ízlett, kedves művész úr, a vacsora?

Pompanap: néma csendben tokaji aszúval édesítjük a boldog estét.

10.

Ifjú színész korában Kállai Ferenc esténként, előadás után zaftos-zamatos marhapörköltet, ropogós rántott szeletet, füstízű flekkent vacsorázott, egyszerű, magyaros ételeket, hozzá üvegkancsóban fél liter fehér- vagy vörösbort. Ízvilág, ízharmónia, borévjárat – mindennapi szókincsünk akkoriban nem ismert ilyen finomkodó szavakat.

Romeo 1947-ben üzemi koszton élt.

Falstaff 1981-ben fűszerekben fürdő húsokról, zsíros falatokról, vérpezsdítő, agytisztító aszúborokról ábrándozott.

Kállai Ferenc (Romeo és Falstaff) 2003 nyarán, a tiszteletére felsorakozott pincérek gyűrűjében, az ódon hangulatú étterem pazar lakomára terített asztalánál ülve összehúzott szemmel, gyanakodva méregeti a tányéron gömbölyödő hideg előételt: Libamáj bon-bonok Tokaji Aszúban áztatott gyümölcsökkel, mandulába forgatva.

Romeo 1947-ben azt sem tudta, hogy ilyen létezik.

Három évtizeddel később Falstaff talán megpróbálta elképzelni.

Kállai Ferenc most hátradől a karosszékben, egy korty aranyfényű aszú, és mint soha nem látott szöveget kezdi – „Színház az egész világ!” – hangosan felolvasni hajdani szerepét, Falstaff aszú-monológját. Mint a libamáj bon-bonok, gömbölyödnek szájában a szavak, a színészben felizzanak a régi indulatok, megelevenedik a múlt. Lassan alkonyodik.

Falstaff Romeóról mesél. Romeo Falstaff-fal beszélget. Kállai Ferenc a múlttal.

Terített asztal mellett boldog pillanattá zsugorodik bennünk az idő.

11.

És sarkig tárulnak előttünk a kapuk: A kékszakállú herceg vára.

A budavári étterem kő boltíves középkori bejáratán át érkezünk Judittal a napfénnyel terített asztalig. Az első kapu: A Palota virágos teraszán. Harangjáték. Rózsaszirommal illatosított vízben öblítjük ujjainkat, poharunkban nyers pezsgő csillog, távoli tengerek titokzatos illatai lebegnek a tányérok fölött.

Kőkapun át lépünk be a második terembe. Fortuna dicsőséges oltáránál „antik” mázban fogoly- és fácánhúst falatozunk – fanyar csokoládé, édes áfonya –, az asztal a régi istenek bíborszínében ragyog.

Fortuna vért ad: a villányi Kopár dűlőben született vörösbort kortyolgatjuk.

Boltív a harmadik kapu: király őseink arcképcsarnokába érkezünk, s a Királyok fenséges asztalánál erdei vadak, gombák bódító ízeivel barátkozunk.

Utunk innen álomvilágba, régi lovagterembe vezet. Évszázados kövek komorlanak fejünk fölött, Tokaj napsugara szikrázik poharunkban.

Továbbhaladunk, mélységes titkok örvénye felé: a pezsgőbarlang félezer éves kőboltozata alatt búcsúzunk a Kékszakállú herceg várától.

Meláth Andrea Bartók-dallammal simogatja a szívünket: Szép és nagy a te országod, Kékszakállú! Sóhajtásnyi idő: kiürülnek a pezsgőspoharak.

Judit és boldog társaságunk néhány óráig a vendéglátás titkainak palotájában bolyongott.