„Mit állunk itt? Már mindenki hazament.”
Shakespeare: Romeo és Júlia
Függöny lehull, ki járt egykor kéz a kézben, már magában botlik.
Galambszárnyszín haja vállára omlik, hideg foggal tép a húsba.
Sandít. Lépne oldalt s vissza. Szembe jő, sötét torlasszal, az idő.
Vad szél, satöbbi. Lelkére vehetné mily nyomorult, nem veszi.
Hurcolja, halasztja, fékezi, vesztené sorsát, de nem teszi.
Nem is fényezheti, mint ki suvickol néhanap elvásott cipőt.
Régen volt, hogy míg állt az udvarnyi résben, nézve fel,
Hebegte legbelül:
Eltűntek mind, és mindenki elhagyott engem.
Jöhetne Regensburg napfényben, vagy Kielnél a vasszínű tenger,
Mogorva kikötői népek, Krisztus után ezerszáznegyvennégyben.
Minden jó után már, és még minden jó előtt. Eljöhetne immár.
Így, párban egyedül, énekli Chat Baker. Amikor megszólaltat
Gyémánttű forgó, fekete lakkfelszínt, alighogy megjelent.
Két évvel a forradalom után, máshol. Itt mindnek lógnia kell,
Mert képtelenség sokáig elbújni a csillagközi térben.
Hát befogad rög, sár. És rendesen, esővert varjak gyomra.
De megóv, út menti hullámlemez-váró, esőfüggönnyel.
És egy végképp magára hagyott, rozsdás kerékpárral.
Nem lopták le a dinamót. Ajakbiggyesztve gazdára vár.
Ha jönne a gazda. Ha csűrben az idei termés.
Hosszan bámul esőbe a várakozó, kivárja végét.
Mi lenne, ha megtelne csirázó maggal az íróasztal?
Mi hozzá a zene? Boldog ölelőzés, parolázás – mire?
Hová tűnt? Ó, ha meglelné most az ifjonti friss erőt!
Elhagyatnak akkor mindenek, tanították eltelt napok,
És vidulunk, sírunk veled, idő, ostoroddal jóra terelődünk.
Hertzeg – fewld hyv mezeytelen, el futamlyk, azky czak eel,
Syr, nem syr, halaala lezen, mynth azkyth el sodor a´zeel.
Sodor, bőrig áztat, elver, áztatott kender vág hátamba árkot.
Ki vágyna nagyobb méltóságot? Mint a gyermekkor sodorta,
S rád ruházta terhet, ha rebbenő függönyön által megpillantod
Dúlt halomban, nehéz és durva fegyverein heverni az időt.
