Érlelődve; Mikor

Érlelődve

Szemedből ősi bölcsesség sugárzott.
Vasakaratú napjaid, éveid
belekapáltad a föld termékenységébe,
és szépséged is a nyárba szökkent át
minden növényben gazdagon
hajlongva, érlelődve feslett ki két
kezed munkája. Te a mindig tettre
kész, én pedig az álmodozó. Néztem
szél tépte hajad, megfakult mosolyod.
Dombhátak és bozótosok kerted alatt
toporzékoltak az előkúszó szélben.
Este a szobádat belepő szürkületben
imára mozdult szád, s magányodban
gubbasztottál leeresztett szárnnyal,
mint egy madár.
Konokul küzdöttél az életedért,
igazságodért, és egészen összetörtél
az elszenvedett sérelmek súlya
alatt.
Minden azt bizonyítja, hogy léteztél,
és én elvesztettelek.


Mikor

Mikor a kéz vonakodott
lenyomni ezt a kilincset.
Mikor fáradt visszhangra
lelt kopogásom, mikor
fény csorgott izzó arcodra.
Mikor viharfelhők tornyosultak
föléd a rekkenő nyári melegben.
Mikor az alkony pírján
keresztül estharmat hullt
kötényedbe. Mikor felemelted
hangod az engedelmességre.
Mikor hozzád vittem terhem,
és sírva lepakoltam.
Mikor beteg voltál és
kiszolgáltatott. Örökké
vártál valamilyen feleletre.
Megtöltötted eleven tartalommal
a tárgyaid, életre keltek körülötted.
Cinkosi bizalmassággal osztottad
szét az életed. Az ősz járt a kertedben,
majd egy napra visszatévedt a nyár, és
utolsó dühével lobog, mint egy
gyújtogató.