×

„Flóra, szeretlek!”

A tisztaság fogalma József Attila kései verseiben

Cseke Ákos

2008 // 07-08
„L’amour, c’est tout ce que l’on n’a pas.”
(Charles-Louis Philippe)

„Szorongások gyötörnek nélküled. Aztán reszket a kezem, ég a torkom és fáj a fejem. Néha látom a képedet és az a legrosszabb – nagyon próbálok más dolgokkal foglalkozni, de nem megy.”1 „Én nő nélkül egy napig is alig tudok meglenni s így aztán hol a kezem izzad, hol a torkom szorongatja görcs, hol kényszercselekedetek vezetnek, hol szorongásaim vannak, oly erős szívszorulásokat érzek s ki tudná elsorolni tüneteim egész légióját, amelyek közt nem utolsó, sőt igen erős kellemetlenség az, hogy alig sikerül az emberekkel megtartanom a szükséges objektív kapcsolatokat.”2 Így vall első leveleiben József Attila a távolság testileg is elviselhetetlen gyötrelméről annak a Kozmutza Flórának, akivel 1937. február 20-án egy baráti összejövetelen ismerkedik meg. Az első találkozáskor Flóra egy pszichológiai teszten keresztül fürkészi az akkor már ismert költő lelkét. József Attila valósággal fitogtatja zsenialitását, de őt a lány fiatal szépsége még így is jobban lenyűgözi, mint a lányt a zseni, aki inkább megrémül a szeme elé táruló pszichológiai képlettől. Remegő lélekkel várja a költő a második találkozást, és azonnal feleségül kéri őt. Flóra azzal üti el a bohókás fiatalember kérését, hogy talán mindenkivel ilyen gyorsan kezdi. A költő azonban nem tágít. Azonnal boldog akar lenni, nincs ereje és ideje arra, hogy fölösleges köröket fusson, taktikázzon, udvaroljon, riválisokkal bíbelődjön, vagy ügyesen színlelje közönyét, és úgy tegyen, mintha nem ütötte volna szíven a nő szépséges jelenléte. „Egy pillanatot sem szabad elvesztegetnie az embernek boldogságra törő útjában.”3 Szeretni akar, szemérmetlenül és bármi áron. Megoldást találni a problémára, amelyet sem a költészet, sem az elismerés, sem a barátság nem oldhatott meg. Hiszen „a megoldás éppen a szerelem”.4 Követeli Flórát. „Tessék azt mondani: igen, igen, vagy: nem, nem. Én csak így nem bírom ki.”5 „Én a szerelmet tisztán akarom.”6

„A tájak őszintesége jutott eszembe róla” – írja Flóra visszaemlékezésében.7 A fiatal nő hamar megérti, hogy József Attila nem egy újabb női testet akar az ágyába, hanem társra vágyik, valahogy úgy, ahogy a szerzetesek akarják, követelik Istent. Azt is megérti, hogy aki úgy akarja őt, mintha jussát követelné, távolról sem egy isten. Magához és másokhoz kiszámíthatatlanul őszinte, szemérmetlenül akaratos, betegesen reménykedő és betegesen reményvesztett, bájos, komor, kiábrándult ember. E mellett a férfi mellett kellett volna egyszerre istennek lennie és nőnek maradnia, valami féktelen és eszeveszett kapcsolódásban, amely távol állt mindentől, amit addig szerelemnek képzelt. „Csodát várt tőlem, emberfölötti dolgokat, pedig magam is nehéz helyzetben, testi és lelki állapotban még mindig támogatásra szoruló lettem volna.”8 Emberfölötti kapcsolódásban kellett volna asszonnyá válnia, akire egy férfi szerelme elviselhetetlen felelősséget ró. József Attila erről beszél neki szóban, levélben, táviratban, versben. „Ha hű vagyok, az ostobaság, ha hűtlen vagyok, az gyalázatosság. Hogy lehetek én addig felelős, amíg te felelőtlen vagy?” „Hogy szabad olyan helyzetbe hoznod engem, hogy ne legyen jogod felelősségre vonni?”9 Csodálatos program, mely szinte nem is emberekre szabott. Mely nem is emberekről szól, nem érzelmet akar csak, nem vigasztalást, nem is testiséget csupán, hanem jóval többet. Mindent. „Édes Flórám, drága gyönyörűségem! Légy az, aminek kívántalak: kétes létben a bizonyosság. Csókoljuk meg egymást, egyetlen egyszer és ha »unszollak mégis szóval igenre«, felelj, egyetlen egyszer, hadd fogjak hozzá az én igazi életemhez.” „Meg kell értened, rettenetesen félek attól, hogy azt mondod: nem. Borzasztóan védtelen az ember.” „Ha igent mondsz, te bolond lány, én erre az egy szóra az életemet teszem és ha megcsalsz, tiszta lelkiismerettel és nyugodt lélekkel megöllek.”10

Beney Zsuzsa a József Attilában tomboló metafizikai, már-már vallásosnak mondható vágy intenzitásával magyarázta a Flóra-szerelmet és a belőle születő leveleket és költeményeket: „Olyan fokú kívánság volt ez, amely önmagában hordta teljesülhetetlenségét – mert olyan fokú beleolvadás, elfogadás vagy odaadás, mint ami ezekben az újra és újra kigyulladó, mondhatnánk végső, a létre vagy nemlétre kiélezett vágyakban fellobbant, a realitások tartományában, az én integritásának megtartása mellett nem valósulhatott meg.”11 A Flórához írt versekben és levelekben ugyanazt az abszolút igényt, vágyat látjuk, mint a Vágó Mártához írottakban, és bennük a hihetetlen vágyon át a megtisztulás roppant igényét.12 Az írások légköre mégis egészen más: hiányzik az a magabiztosság és elegancia, mely a metafizikai világ ismeretéből, tudásából fakadt, ahogy hiányzik a fiatalkori szerelmes levelek évődő, pajkos, játékos alaphangja, az a „tündéri báj”, amelyről Saitos Gyula beszélt az ifjú József Attila versei kapcsán. A Vágó Márta-leveleket még lehet a huszonhárom éves költőzseni fontoskodásának venni – egy darabig talán Márta is abban reménykedett, hogy a levelekben leírtak csak szép udvarló szavak –, a Flórához írt levelek azonban azért megrendítőek, mert látszik, hogy József Attila mindezt valóban komolyan gondolja: minden idegszálával és minden porcikájával a nő közelségét áhítja, egész lényével átéli a szerelem valóságát, és küzd a vele járó boldogsággal, kietlenséggel, kétségbeeséssel, egyesüléssel, szenvedéssel.

Három alapvető szempontra hívnám fel a figyelmet a Flórához írt levelekben annak a roppant vágynak a kapcsán, mely az együttlétnek ebben a döbbenetes és talán elviselhetetlen igényében fogalmazódik meg. Az első a teljes, örökkévaló együttlét igénye, melyet a levelek írója egyértelműen az ember végső boldogságának tart. Flóra így emlékezik erre: „Mert legtöbbet azért mégis erről beszélt: szerelem, házasság, egymáshoz tartozás, közös munka, hűség, sőt: az egymásnak teremtettség, mint az emberi lét egyetlen igazi boldogsága. Erről akart meggyőzni.”13 József Attila a családról, a szerelmes együttlétről valóban megvallja: „én úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb boldogság, bár sok boldogtalansággal jár együtt, hiszen amennyire szeretik, annyira féltik is egymást. De azért ennél több embernek nem juthat”.14 „Én tulajdonképpen örökké együtt szeretnék lenni magával, akár anélkül, hogy valaha is »beszélgetnénk.«”15 Egyfajta evilági üdvözülésről beszélhetünk a szerelem e képlete kapcsán, mely a teljes egyesülés vágyának ad hangot: „»Hát persze – mondta ő [József itt a kezelőorvosa véleményét idézi] –, az ember nem tartozhatik 100%-ig egyvalakihez.« Én bizony azt válaszoltam, hogy igenis, tartozhatik, sőt, éppen, mert teljesen ahhoz a valakihez tartozik, kell a többi emberhez is tartoznia.”16 A hűség központi témája leveleinek és verseinek: „József Attilával egyetértettünk, hogy van becsületes hűség is, ahogy ő mondta: két »igazi szerető« csak teljes hűségben tartozhat egybe, a hűségnek kölcsönösnek kell lennie, különben, ahogy ő írta: »a legerősebb ember is összeroppan«.”17

A második irány ezt a meggyőződést erősíti, amikor etikai küldetést lát a szerelemben, az ember erkölcsi megtisztulásának lehetőségét. „Az a helyzet, amelyben vagyok, azok a kapcsolatok, amelyeket tartok a világgal, méltatlan, illetve méltatlanok hozzánk. Magyarán szólva nyakig vagyok a sárban. (Szeretném, ha nem kellene hozzátennem ehhez, hogy így is messze fölötte állok a közfelfogás moráljának – én azonban az egész egyetemes világgal szemben férfi akarok lenni.)” „Én eddig befelé fordultam. Flóra, Flóra – te is azt mondtad, hogy csak egy szép név. Hát ha az, akit illet ez a név, valóság akar lenni a külvilágban, kifelé fordulok. Szántóföldemet felverte a gaz, kertemet a gyom: nem olyan nagy munka azt átszántani, megkapálni.”18 A szerelemben az ember láthatóvá válik a maga valóságában, jóságában és bűnösségében, ez a lemeztelenedés szellemi értelme; a szerelem valósága igaz értéke felől kérdezi ki és mutatja meg az embert saját maga és a másik előtt. A „tiszta vagyok, azért vagyok, / mert szeretlek” (Bibliai) bizakodó önképe már a múlté, a szerelem tükrében a szerelmes férfi saját magát nem tisztának, hanem még a szerelemre is érdemtelennek látja, és megrémül, szinte visszahőköl saját tisztátalansága miatt. Flóra emlékezése szerint: „Időnként felidézte múltját, elszenvedett sérelmeit, és – szorongva – »szégyellni való« cselekedeteit, attól tartva, hogy azokat nem tudom megbocsátani.”19 József Attila így írt szerelmének: „Magának az a dolga, hogy mindent, érti, még a legsulyosabb bűnöket is bocsássa meg nekem, visszamenőleg, meg előre is, az én dolgom meg az, hogy még a legpicikébb vonatkozásban se legyek hűtlen és ne csaljam meg soha semmiben.”20 A szerelem lehetetlenségét megértve ezt írja: „Most már nem is hiszem, hogy valaha is olyan ember lenne belőlem, aki magához illenék.”21 „Néha arra gondolok, hogy most sok mindenért meglakolok – és ez jól esik.”22 Ezzel az önismereti és megtisztító szerelmi együttléttel szorosan összefügg, harmadsorban, a megtisztító kimondás igénye. A boldogságot az olykor fájdalmas lelepleződés teszi lehetővé, mely az erkölcsi megtisztulás felé mutat, ehhez azonban szükséges a kimondás élménye. A szónak, a kimondásnak megtisztító hatalma van. „Mindent el akarok mondani magának.”23 „Most, hogy megírta, hogy igazán szeret, sok mindent elmondanék abból, ami nyomott engem, mert most már közös ügynek kell venni őket.”24 „Valakihez tartozni kell. Maga nélkül nincs semminek értelme. Nincs értelme sem annak, hogy írjak, sem annak, hogy éljek.”25 „Aztán amit vétettem maga ellen, azt is el akarom mondani.”26

A levelekben jelentkező, a megtisztulás fogalmához kapcsolható hármas ihlet (a teljes együttlét vágya, a bűnösség kínzó tudata, a kimondás igénye) a korszak költeményeiben is megfigyelhető. Tverdota Györgynek igaza van, amikor azt állítja, hogy bár a bűnképzet a fiatalkori versekben is előfordul, a bűntudat elhatalmasodása – Kafka és Freud nyomán – a harmincas évek jellegzetes jelensége.27 A kései költemények egyszerre, egymásból következőleg és egymástól elválaszthatatlanul bűn- és tisztaságversek; sőt, bátran mondhatjuk, hogy a szerelmes megtisztulás vágyának kevés szebb költői dokumentuma van magyar nyelven, mint a Flóra-szerelemből született nagy költemények és levelek. A bűntudat a lélek tisztátalanságának a beismerése (itt természetesen nem a bűn hétköznapi értelméről van szó, ahogy azt fentebb idézett levelében József Attila is hangsúlyozza), és e szorongató tapasztalat lehetséges feloldásaként jelentkezik a megtisztító szerelem végtelen igénye. A versekben a valóságos bűnösség és a lehetetlen feloldozás néz farkasszemet egymással: a bűnösség tudata megtisztulásért kiált, mértéke azonban elképzelhetetlenné és elérhetetlenné teszi a bocsánatot. Ezt a kettősséget és ellentétet fejezi ki a világ már-már platonista „megkettőzése”, a fönt és a lent, a sár és a fény világa közötti, egyre táguló szakadék megpillantása. Erre utal a Flóra 3. Már két milliárdnak az Ódát is megidéző kijelentése,28 az Én, ki emberként sorai („Lelkemen szöktet, paripán, a képed, / épp csak érintvén vizeket, mezőket”), de a „nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba” (Nem emel föl) alaptapasztalatának, illetve az „egész világom ege lettél” (Flóra 5. Megméressél) szerelmi és a „néha engedd, hogy a mennybe lásson” (Nem emel föl) vallásos jellegű feloldási kísérlete vagy igénye is. A fönt és a lent, a megtisztító segítség és a megbocsáthatatlan bűn világát idézik a vallásos képvilágból kölcsönzött és a szerelemre alkalmazott olyan sorok is, mint: „Ő a mezőn a harmatosság, / kétes létben a bizonyosság, / lábai kígyóim tapossák” (Flóra 5. Megméressél). A nő alakja a szentekhez hasonló erejű és hatalmú megváltóként jelenik meg, akihez a megtisztulás olyan, József Attilánál hagyományosnak nevezhető asszociációi kötődnek, mint a víz („ízét adja a tiszta víznek / száját adja a tiszta íznek”), a fürdés-mosakodás („gondjaim mosolyai mossák”) vagy a magasság („egész világom ege lettél”).29 A Flóra szintén ezekre az egyszerű és tragikus „bináris oppozíciókra” épül: a férfi oldalán a múlthoz kötődő kín, a szégyen, a rossz, a félelem és az ebből megszülető vágy a feloldozásra („tudnál-e engem új világra hozni”) vagy a bűnhődésre („örömöm tán a büntetések hozzák, / hogy sírva nézem majd, ha boldogan / sétálsz azzal, ki méltóbb lesz hozzád”), a nő oldalán pedig az erény („erényeidből épül-e szerencse”), a nyugtot adó szerelmes türelem és a megbocsátás áll („lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?”). Ezt látjuk a Száradok, törődöm vagy a Sas című versekben is: „Ifjits meg, bocsánat! / Flóra szép szerelme!”, „Én őt váltom és engem / ő vált így valóra.” A bűnnek ellenszegül a szerelmes asszony jósága és a szerelmes együttlét megtisztító ereje, ami „eltölti a gonoszt félelemmel”.30

Van ebben valami alapvető aránytalanság, az önmaga szükségeivel küzdő, saját léte terhét hordani nem tudó férfi és a vágyott nő valósága között, aki „minden a mindenben”, aki közellétével a világmindenség és a létezés esetleges értelmét adja. Már a kortársak szemében is a középkori himnuszok világát idézték a Flóra-versek,31 melyek arról a döbbenetes emberi igényről tanúskodnak, melyet a költő nem tudott és nem is akart takargatni, és amellyel a szeretett lényhez fordult, akiben valami végsőt, feltétlent akart megpillantani, ki minden szóra szótlan, figyelő szeretettel válaszol. „Majd akkor fogok egészen meggyógyulni, mikor mi egészen együtt leszünk” – mondta József Attila Flórának nem sokkal halála előtt. Vagy ahogy egyik levelében írta: „Azt hiszed, hogy én egyszerűen az ágyamba akarok egy nőt? Akkor nem vetettem volna szemet rád. Tessék kimondani, hogy igen, – nekem tudnom kell a kísértések között, hogy van isten.”32 Segítségként, végső menedékként tekint a szerelemre: „S az előbb is valami őrjítő félelem fogott el, annyira, hogy papírt, ceruzát fogtam és azt akartam írni magának: Flóra, segítsen! De aznap, amikor behoztak, szintén állandóan az az őrült gondolat járt a fejemben, hogy magát kellene mindenekelőtt segítségül hívni.”33 „Azt szeretném, ha maga mentene meg engem.”34 „Aki nekem újra életet tudna adni, az csakis maga lehet.”35 A viszony feltétlen, abszolút jellege, amellyel József Attila Flórához fordul, egészen olyan, ahogy például Hildebert de Lavardin fordult Urához és Istenéhez: „Te vagy javam, dicsőségem, / amim van, te adtad nékem. / Vigaszom a szenvedésben, / gyógyszerem a senyvedésben, / bús kedvemben lantom, hárfám, / haragomban csönd-szivárvány, / a fogságból mentesítőm, / ha elestem, fölsegítőm.” (Alpha és Ómega, Babits Mihály fordítása)

Talán ezért váltakoznak az istenes és a szerelmes versek egymással József Attila utolsó korszakában: a nő itt szinte Istennel egyenlő, ugyanaz az igény vonatkozik rá, ugyanazt a hátborzongató szorongást kellene feledtetnie, amit a vallásos ember számára Isten sem tud egészen sohasem feloldani. Fejtő Ferenc, aki 1935 januárjában értő tanulmányt közölt az Amor sanctusról a Gondolatban – ennek első olvasója Fejtő szerint József Attila volt –, azt írja a középkori szerelmes versek kapcsán: „[Bernát] a szerelmet átviszi, átvetíti az istenségre.”36 Babits is szerelem és vallás, vallásos költészet és erotika megkapó egységének a dokumentumait látja és láttatja ezekben a versekben, melyekben a lélek „minden szerelmi ösztöne a menny szerelmében” összpontosult.37 Flóra József Attila verseiben is – melyeknek vissza-visszatérő fogalma a „menny” (lásd pl.: Reggeli fény, Nem emel föl, Töredékek) – a gyógyító szentek alakjai mellé kerül, akik fölötte állnak a tisztátalanságnak, és legyőzik a bűnöket. Karcsú alakja a tisztaság és a teljesség ígéretét hordozza, biztató jelenléte a hiánytalan boldogság szinonimája. A teljes együttlét vágya, az otthon öröme („hazaszólít, amikor űznek” – Flóra 5. Megméressél), amit a levelekből, de akár az Ódából is ismerhetünk, ebből a bűnös, megérdemelten bűnhődni és érdemtelenül üdvözülni egyaránt vágyó tapasztalatból származik.

A bűnösséggel, bűntudattal és hozzá kapcsolódóan a megváltó, üdvözítő szerelmi vagy vallásos tér vágyával szorosan összefügg a gyermekiség, a fiúiság messze ívelő motívumrendszere, amelynek a versek a szeretett nővel,38 a hazával,39 a kozmosszal40 és Istennel41 szemben egyaránt hangot adnak. A gyermeki szív előfordul a gonoszság tereként,42 és ennyiben nyilvánvalóan a „tiszta szív” fiatalkori képzete helyére áll, a gyermekiségnek és a tisztátalanságnak az ilyenfajta – egyáltalán nem hagyományos – hasonulása azonban nem annyira morális, mint inkább ontológiai gyökerű: a „gyermek a lelkem” nem az ártatlanság–bűnösség kategóriáján, hanem a gyermeki lét kiszolgáltatottságán, ráutaltságán, őszinte és nem takargatott szükségén alapul. Latinul a „szubjektum” szó annyit tesz, mint alávetett, kiszolgáltatott, a latin középkor ezért gyakran hangoztatta, az ember nem szubsztancia, önmagában álló lényeg, hanem reláció, a lényegivel, az istenivel kapcsolatban álló, tehát lényegülő – megtisztuló – lény. Nem Isten, hanem Isten gyermeke. A gyermekség, a gyermeki lélek József Attilánál ezt a feltétlenül „másra” – szerelemre, Istenre, hazára, jóságra – utalt lélekállapotot jelenti elsősorban, az elfogadás, a gondoskodás szükségességét. Jellemző, hogy az Ódából ismert szerelmes fohász („te lágy / bölcső, erős sír, eleven ágy, / fogadj magadba!...”) a kései versekben visszatér, de nem a szerelmes férfi, hanem a fiú imájaként, mely egy magasabb valósághoz száll: „Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva” (Nem emel föl); „édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” (Hazám). Az elfogadás („fogadj magadba”), az őrzés („őrködj énfelettem” – Nem emel föl), a megbecsülés („hogy megbecsülj, ha el nem érhetem / önnön jóságom útján győzedelmem” – Flóra 2.) óhaja ebből a végső árvaságból, magárahagyottságból fakad, mely elsősorban ama tudatból táplálkozik, hogy a megváltó igazság, a lét és a szó tisztasága csak kívülről érkezhet, ugyanúgy, ahogy – Vágó Márta éles elméjű megjegyzése ez – „az Eszmélet első szakaszában a falevelek a tavasszal kívülről szállnak rá a fákra. Aki nem érzi belül a kifelé törekvő megújhodás hajtóerőit, az képzelheti ezt így.”43

Ennek az alárendeltségnek, relációnak, gyermeki ráutaltságnak több formája létezik. Az egyik a szerelem bűntől megtisztító, bűnbocsánatot adó hatalma. A tisztaság mindig az integritásra, a létnek önmagával való belső egységére és nyugalmára utal, illetve ennek a problémáját veti föl. A kérdés az: ki garantálja az énnek és a világnak önmagával való boldog azonosságát (tisztaságát)? A bűn elválasztja magától az embert, távolivá és érthetetlenné teszi önmaga előtt: a szerelem valósága lehet az, ami a reintegráció lehetőségét vagy reményét adja. A költő József Attila számára azonban a távolság, a dezintegráció, a tisztátalanság problémája nem ezen az egy szinten jelentkezik. A ráutaltságnak más formája is van, mely az embernek nem saját magától, hanem a költőnek saját szavától való messzeségében, illetve közelségében ölt testet. A kérdés az: ki szavatolja a belső gondolatnak a kimondott szóval való megegyezését, az embernek saját léte és a költőnek saját szava értelmét? Amint a versekből kiderül, József Attila számára ebben az esetben is a szerelem lehet az egyetlen megoldás. A szerelem az, ami megvált a múlt tisztátalanságától, újraegyesíti az embert saját magával a megbocsátás révén,44 ezen túl azonban a szó tisztaságával is a szerelem ajándékozza meg a költőt. Ami ebből a szempontból a legfigyelemreméltóbb, az az, hogy – jóllehet József Attila tudatában volt saját költői szóvarázsának – volt ereje szembenézni az én, akár a legkiválóbb költői én elégtelenségével az igazság aktusában, és volt ereje bevallani, hogy pusztán önmagában, a szeretet tanúsító ereje nélkül, minden mondása, költői szava hiteltelen és értelmetlen.

A probléma, a saját szavai hitelességét kereső költő kérdésessége nem új; már Madáchnál is megjelenik, gondoljunk Az ember tragédiájára, ahol végső kétségbeesésében Ádám két eszközt kap az Úrtól az életben maradáshoz: egyrészt a lelkében szüntelenül zengő isteni szózatot, másrészt pedig a női társat, akinek szíverén keresztül „költészetté fog és dallá szűrődni” a tettdús élet zajában elnémult égi szó. Felidézhetjük a Jónás imáját is, ahol „a beszéd-képesség nem a beszélő sajátja. A »Gazda« ajándéka a beszéd”,45 vagy Pilinszky sorait, aki a teljes és szinte megválthatatlan szóínség állapotát jelenti be: „Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam” (Apokrif), és aki a beszéd aktusát a fuldokláshoz, a beszélő száját pedig egy sebhez hasonlítja: „Egy hang kellene, egy kiáltás, / egyetlen jajdulás csupán! / Megnyílik, mint fuldoklóé, / és üres seb marad a szám.” (Viszontlátás) Babitsnál, Pilinszkynél előfordul ugyan, de nem jellemző, hogy a szóínség, a szó kihűlésének állapotát a szerelemhez való olyan nyílt, szemérmetlen, könyörgő fohász váltja föl, mint József Attilánál, akinél a szerelem lét- és szómegváltó hatalma egyedülálló erővel jelentkezik. A közelség, a női jelenlét, figyelem és szerelem iránti sóhaj itt a tanúskodás elengedhetetlen szükségében áll: a kimondott igazságon túl kell egy „oda-adó” tekintet, mely igazolja és hitelesíti a költő szavát. Ezt láttuk a Flórához írt levelekben is: „Mindent el akarok mondani magának.” „Maga nélkül nincs semminek értelme. Nincs értelme sem annak, hogy írjak, sem annak, hogy éljek.”

Az előző évek verseiben is megfigyelhető ez a probléma: József Attila már korábban is a szó elárvulásáról, „kihűléséről” beszélt a költészet, a szólás társtalanságában. „Óh! / Minden más hiábavaló, / az alku, az átok, a csönd, a szó!” – írta 1930-ban (Tömeg). „Fáj a szívem, a szó kihűl. / Dehát kinek is szólanék – –” – ezzel a két sorral és ezzel a két gondolatjellel fejeződik be a nagyon szép Reménytelenül. A Nagyon fáj ugyanezt az élményt közvetíti: az a költő, akinek a szavát nem hitelesíti a szerelmes jelenléte, akinek a szavai nem tisztulhatnak meg a szerelem tapasztalata által, olyan, mondja József Attila talán Babits nyomán,46 mint a magára hagyott gyerek, akinek a kezében „csörgő csereg” – ugyanúgy, ahogy az, „ki szeret s párra nem találhat, / oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat”. A női kény tisztátalansága, az önmagát és a „szeretni kell” törvényét nem ismerő női nem megváltatlanná és megválthatatlanná teszi nemcsak a szerelmes férfit, hanem szavait, költészetét is. Az Ódában is feltűnik ez a gondolat, pozitív értelemben: a szólás kiességét, kietlenségét, sivatagát egyedül a szeretett nő jelenléte társítja értelemmel: „Óh mennyire szeretlek téged, / ki szóra bírtad egyaránt / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget!” A szerelem bírja szóra a szólásra hivatott költőt, szerelme révén ő ad értelmet szavainak: az Óda hite odáig megy, hogy a szeretett nő adja a lehetőségét nemcsak a költői szónak, mely kifejezi a férfi belső világát, hanem a mindenségnek is, mely általa szóhoz jut és értelmet nyer. A Flóra-versek ezen az Óda által kijelölt úton mennek tovább a szerelem tanúsító ereje tekintetében, csak a dimenziók lesznek szerényebbek és így valahogy ijesztőbbek is: a mindenség, a költészet mindensége helyett az egyes szavak értelme válik kérdésessé, s a szerelmes szavak szárnyalása helyett, mely ódával köszönti kedvesét, nemcsak a költőnek a saját szava iránti tehetetlensége fogalmazódik meg a szerelmes jelenlét hiányában, hanem vele együtt a létezés tökéletes értelmetlensége is.

Ezt a belátást fejezi ki a Flórának, mely a szerelem híján a létezés hiábavalóságát jelenti be,47 ahogy azt is kimondja, hogy a költői beszéd kizárólag a kedves figyelő jelenléte révén telítődik tartalommal, és lesz hihető a szavakat kimondó költő számára is: „bámultam a Dunát, megáradt, / libegtetett leveles ágat, / úgy kanyarított sok fodort, / deszkát harapdált és sodort / olyan sok szép villogó dinnyét / a sárga ár, hogy el se hinnéd, / és én se hinném el talán, / ha nem tenéked mondanám.” A tanúság mérhetetlen szüksége jelenik meg József Attilának ebben a gyönyörű vallomásában, az a tény, amelyről Jean Guitton beszél, hogy „l’ętre intime a besoin d’ętre cru ou d’ętre aimé pour s’apparaître” [az emberi léleknek szüksége van arra, hogy higgyenek neki, és hogy szeressék őt, ahhoz, hogy megmutatkozzék, hogy jelen lehessen önmaga számára],48 és amit Jean Grenier úgy mond, hogy „tanúra mindig szükségünk van, legyen bármilyen messze is. Egy tanúra, mint a Primitívek képein, mint Giotto freskóin: valakire, aki bár mozdulatlan, távoli és rejtőzködő, de figyel minket. Tanú, amint a sivatag mélyén élő kenobiták számára is tanú a Megfeszített. S ha nincs bizalmasunk, gyóntatónk, jobb híján beérjük olyan látvánnyal, mely mozdulatlansága révén a szemtanú szerepét tölti be.”49 A Flórának a szerelmes figyelem tanúsító és megtisztító hatására utal. A szó értelmét, tisztaságát nem szavatolja teljes egészében az őt megalkotó költő, szükséges hozzá ezen túl a női társ jelenléte, bátorító és szerelmes figyelme, mert ez adja meg végső hitelét a szónak éppúgy, mint a valóságnak. Gondoljunk az olyan sorokra, mint „Két szemedből fűre, bogárra tiszta / értelem árad” (Én, ki emberként) vagy „Ízét adja a tiszta víznek, / száját adja a tiszta íznek” (Flóra 5. Megméressél). A tisztaság fogalma itt a világ integritására utal, a világ önazonosságára, amelyet nem a szubjektum tételez, hanem a szerelmes lét, a szerelemben való lét biztosít. Nem a „tiszta ész” az, aki garantálja a lét és a szó bizonyosságát, erejét és tisztaságát, hanem a szerelmes nő jelenléte teszi, hogy a létezésben magában felfedezhető a tiszta értelem: tőle függ értelmetlensége vagy értelme, íze, szépsége a kinti és a benti mindenségnek egyaránt. Ha nincs kinek szólni, egy kitüntetett, szerető figyelem hiányában nemcsak értelmetlen, hanem abszurd s szinte jogtalan minden szó és minden vers.

Ugyanerre utalnak a Ha elhagysz sorai: „Ha elhagysz, mint az ég alján a nap, / mit is tehetnék, hogy ne szánjanak. / Ki fogná föl szívével énekem, / ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem?” Az Óda helyzetének megfordítása ez, hiszen itt nem a hajnal roppant, csillogó erejétől fordul vissza a férfi a szerelmes megtisztulás felé:50 az alkonyat a rettegett eltávolodás képe lesz, és benne a költő a mindenséget szóra bíró jelenlét fájdalmas eltűnésének tehetetlen tanúja. A női társ jelenlétének hiányában a költő már nem saját szavai mindenhatóságát ünnepli, hanem minden szép szó képtelenségét. S amikor rádöbben a női abszolút szerelem lehetetlenségére, vagy inkább belátja a nőnek mint élő, hibázó, elesett lénynek természetes ellenállását, ki maga is inkább vigaszra szorulna – talán épp az ilyen irtózatos vággyal szemben –, akkor nemcsak a világ értelmébe vetett hit rendül meg benne, de a szó igazságának a lehetősége is egyre távolabbra kerül. Az, hogy minden reményét föladta, ott látszik a legjobban, ahol a költészethez viszonyul: már saját szavainak sem hisz. Csak idő kérdése, hogy mikor csapnak át a szavak az értelmetlenségbe. „Mint a motor, mely már begyulladt, / de nincsen útja és nem indulhat, / olyan vagyok s ha bátrabb volnék, / értelmetlen szavakat szólnék.” (Mint a motor) A szó kihűlése, hazátlansága azt a belátást jelzi negatív formában, hogy a szó és a lét tisztasága, értelme a szót kimondó szubjektum által nem garantálható. Az öntudat, a tiszta ész mítoszának erőteljes megkérdőjelezése ez, a válasz pedig egy végső, érthetetlen és értelmetlen fohász a szerelemért, megtisztító erejéért.

A szerelem megtisztító hatalma azzal párhuzamosan lesz mindent meghatározó erő, ahogy a tiszta, önmagát fürkésző észbe vetett hit ereje szertefoszlani vagy legalábbis meggyengülni látszik. A bizonyosság forrása nem az értelem öntisztázó ereje, hanem a másik felejthetetlen jelenléte. A tiszta ész kritikája felől ez persze nehezen értelmezhető, sőt, tudományos alapon mindez könnyen patologikusnak tűnhet, amiből az embernek a lehető leggyorsabban ki kell gyógyulnia. A perszonalizmus huszadik századi elméletei felől azonban érthetőbbé válik a tisztaságnak nem az ésszel, hanem a társsal, a másikkal, a szeretettel/szerelemmel való összekapcsolása. Ez az, amire többek között Lévinas filozófiája is felhívta a figyelmet, aki a legfőbb és egyetlen normalitás keretein belül elemzi a közelség, a szeretés, a lemeztelenedés, az „egészen más emberi” előtti megremegés vagy fájdalom minden értelmen és lényegkeresésen túlmutató alapvető tapasztalatát.51 Ezért beszél a francia filozófus az arc epifániájáról, melyben az ember embersége jelentkezik, és ezért azonosítja az emberi arcot a végtelen és a teljesség minden értelmen túlmutató, megdöbbentő tapasztalatával: „A végtelen kimeríthetetlen többlete messze meghaladja az öntudat aktualitását. A végtelennek az a patakzása, ami az emberi arc, többé már nem mondható ki az öntudat fogalmaival, a fényre és az érzékire utaló metaforákkal. Az arcból áradó etikai követelmény az, ami kérdésessé teszi a vele szemben álló és rá váró öntudatot. A parancs öntudata – már nem öntudat, mert kitépi az öntudatot a maga centrumából, és alárendeli a Másiknak.”52 A szerelemben a saját büszke öntudatában önmagának kiszolgáltatott ember előtt felsejlik annak lehetősége, hogy túllépjen önmagán. Ezt a megtisztulást ígéri a másik arca mint végtelen, és ezt hozza el a nyelviség ténye, mely nem pusztán hordozza az értelmet, hanem a másik figyelő jelenléte révén ő maga válik értelemmé. „A másik jelenléte alapítja meg a nyelvet, az ő arca hozza el az értelmet. Ő oltja be a létet értelemmel, hiszen a nyelv nem egyszerűen az értelem kiszolgálója, hanem ő maga válik értelemmé.”53 A Flórának a szeretetben való lét sürgető igényét és boldog örömét fejezi ki a szóhoz való viszonyon át. Nem a szerelmesek katartikus egyesüléséről zeng ódát a költő; a nő nem a vágyódás titokzatos tárgya, hanem a lét és az igazság conditio sine qua nonja. A másik közelsége szüli meg az igazságot, az igazság aktusát, a vallomást magát, hiszen bár a költő képes a vallomásra, csupán önmagában teljes mértékben képtelen arra, hogy szavatolja saját szavai hitelességét és végső igazságát. A szerelem a külső megváltásnak ebből az igényéből és szükségéből fakad, a közelség akarásából, mely „nőt akar” mindenekelőtt: de a nő közelségéért azért „hevül”, mert benne a szavak és a dolgok közelségének és ismerősségének a lehetőségét sejti meg, amit a szerelem tenne egyedül valóvá, amit neki kellene valóvá tennie.

A kérdés, amit a szerelem feltétlen lét- és szómegváltó hatalma felvet, magától adódik: szabad-e ilyen mérhetetlen vággyal fellépni egy emberi lénnyel szemben? Dante gesztusa ez, aki a nőben mindig azonnal egy magasabb lét képviselőjét látta, de mindenekelőtt Platóné, aki a szerelemben emlékezést sejt, visszaemlékezést az isteni ideákra, és aki a szerelem ritka ajándékát arra használja föl, hogy benne, majd általa Istenhez érjen el. A fiatal József Attila boldog kiáltása, az „Istennek tégedet felellek!” (Áldalak búval, vigalommal), ugyanerre a magatartásra utal, és az Ignotus Pálnak ajánlott Könnyű, fehér ruhában utolsó strófája is hasonló módon fogalmaz: „Megalkotom szerelmemet… / Égitesten a lábam: elindulok az istenek / ellen – a szívem nem remeg – / könnyű, fehér ruhában.” A különbség is nyilvánvaló azonban, hiszen a szerelem itt már nem reális válasz Isten problémájára, hanem alkotás, amely társat adhat az isteni birodalom, talán a remegő szívvel a halál birodalma felé induló férfi számára.54 Azt hiszem, nem lehetetlen József Attila utolsó hónapjaiban írt műveit, töredékeit így értelmezni: a legutolsó versekben jelentkező szerelem- és nőfelfogásban az a legmegrendítőbb, hogy József Attila miként számol le a szerelemnek az élet számára katartikus, megtisztító voltával, és hogyan fordul mégis, épp a szeretet és a szerelem jegyében a halál mindentől megtisztító tapasztalata felé. A levelek is tanúskodnak erről, a szerelem és a halál titokzatos, egyre szorosabb – frázisszerűen, Ady-hatásként már a fiatalkori művekben is megjelenő – kapcsolatáról. Előbb arról ír a költő, hogy a szerelem az egyetlen erő, mely élni segít,55 aztán arról, hogy a szerelem talán nem is más, mint a halál megtanulása, „a halál iskolája”. Már a Jaj, majdnem…-ben és az Amit szívedbe rejtesz-ben is megfogalmazta ezt: „Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem! / Jaj, majdnem összenyom a félelem! / Egy ölelésben, asszonyok, / ki halna meg velem?”, és: „A szerelembe – mondják – / belehal, aki él.” Flórának ezt írja a szanatóriumból: „Igazán csak arra tudok emlékezni, hogy mély álom fog el arra a gondolatra, hogy nagyon szeretem magát. Most első ízben érzem, hogy meg fogok halni.”56 Máshol így ír: „Nagyon szeretném, ha magát magam mellett tudnám, átvitt és közönséges értelemben egyaránt. Talán nem is kellene így elpusztulnom, ha maga mellettem volna.”57 „Mért is nem lehetett velem, mellettem maga?”58 „Ha meg nem szeret, mért ne vezettetném magam akár a pusztulásba is?”59

A szerelem, mondja a legszebbnek tartott zsidó szerelmi dal, erősebb, mint a halál, kemény, mint a sír, a buzgó szerelem.60 Csodálatos hitvallás ez, mely a szerelem és a metafizika végső, elidegeníthetetlen egyneműségét hivatott alátámasztani. A szeretés nem érzelem, megalkuvás a magánnyal, unaloműzés, űrkitöltés, szórakozás. A szerelem túlvilági cselekedet az evilági életben: egy másvilágból meríti erejét. A szerelemnek ezt az intenzitását meg lehet érteni az emberi képességek logikájába illesztve: Phaidrosz beszél erről A lakomában,61 a szerelem erejéről, amely tisztává tesz, és élni segít („Csak magunkból nyerek vigaszt, / erőt az élet érdekében” – Március). A szerelem bátorsága azonban nemcsak az emberi képességek evilági rendjébe illeszthető: meg lehet érteni az életre való képtelenség, talán a taedium vitae felől is. Az élet elégtelensége, a földi szerelem kietlensége vezeti a többre vágyót a szerelem végső valóságához, mely nem beteljesíti már az életet, hanem megszünteti. A világirodalom nagy témája ez: „»Aki nem hal bele a szerelembe, nem tud vele élni.« Ez ugyanaz, mint a nyugati misztika jajszava, de a provanszál líráé és Trisztáné is. Szent Teréz röpimája: »Belehalok, ha nem halok meg!« Al-Halládzs azt mondta: »Ha megöl, éltetni fog, mert nekem a halál az életem és az élet a halálom.«”62 Az etruszk szarkofágok mosolygó szerelmesei juthatnak eszünkbe, akik megtisztulva az élettől, derűsen indulnak a halál ismeretlen kalandja felé. A szerelem itt a halálhoz úgy kapcsolódik, hogy a mítosz a meghalás aktusát egyfajta szeretkezésként láttatja: a férfi számára a halál egy nő alakjában jön el, aki révén szeretve kirajzolódik a mindennapi életből, megtisztulva az élettől, és aki így mintegy valóra váltja őt.63 Cesare Pavese utolsó verseinek egyikében ugyanez a téma játssza a főszerepet, a halál a szeretett nő képét ölti magára, úgy jön el a szerelmes férfiért: „Verrŕ la morte e avrŕ i tuoi occhi…” „Majd eljön a halál és a te szemeidet látom az arcán…”,64 de Hermann Hesse szép regényének utolsó mondatai is erre utalnak: „De hát hogyan akarsz egyszer majd meghalni, így, anya nélkül? Anya nélkül nem lehet szeretni. Anya nélkül meghalni sem lehet.”65 A nő, aki az élet eredete és vége, és a szeretett nő, aki valóban az Anya képét hordja magán, nem, mint Freud gondolta, a konkrét múltból felmerülő anya képét, az Ödipusz-komplexus jegyében, hanem a végső megtisztulás jövőbeli asszonyának, az örök nőinek a képét, aki a mezopotámiaiak számára Istár, az egyiptomiak számára Ízisz, a görögök és rómaiak számára Aphrodité-Vénusz, a keresztények számára pedig Mária alakjában, makulátlan, szűzi tisztaságában ölt testet. József Attila is az Anyához szól, ki előbb még Flóra, majd egyre inkább az egykori édesanya – s a meghalt édesanya révén a Halál – képén szűrődik át: „Majd eljön értem a halott, / ki szült, ki dajkált énekelve. / És elmulik szivem szerelme… / Széthull a testem, mint a kelme, / mit összerágtak a molyok. / S majd összeszedi a halott, / ki élt, ki dajkált énekelve. (Majd…) „Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna, fönn. / Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm.” („Költőnk és Kora”)66

„Fizikai és metafizikai szinten élünk. Például az alsó ajkad érzéki, a felső nem az. Mégis itt vagy, és mégis itt vagyok.” – írta Vágó Mártának a fiatal József Attila.67 A szerelem József Attilánál – ez összeköti a fiatalkori és a kései alkotásokat – valóban mindig ebben a jól meghatározott kettősségben mozog, tehát sohasem kizárólag testi-fizikai, hanem egyben mindig lelki-metafizikai valóság. A szerelmes ember nem az anya vagy a saját teste iránt érzett szeretetet éli szinte beteges kényszerűségből újra egy másik nővel, mint Freud állította, hanem az Istenre, a Valóságra, a Tisztaságra való elkerülhetetlen hajlamához keres párt, hogy egyesülve vele megtisztuljon, otthonra találjon, és felnőjön saját léte értelméhez. A szerelem a tisztaság őre vagy ígérete: vagy az Istenhez való misztikus emelkedés, illetve az Istenben-lét formája, mint a korai versekben,68 vagy pedig, mint itt látjuk, az Anyához való végső visszatérésé, a nőnemű halál képében. Az átváltozás ebben az értelemben a tisztátalanból a tisztaság felé tartó metamorfózist az életből a halálba való átlépésként jeleníti meg, a halálra való képességként. Semmi heroikus nincs ebben: védtelenség van benne, annak a megvallása, hogy miként az ember élni, írni sem tud egyedül, úgy meghalni sem. A szerelem segít, megóv, összeszed és felemel, az életben vagy a meghalás aktusában. A szerelem annyiban a végső normalitás, még ha olykor gyógyíthatatlanul patologikusnak tűnik is, amennyiben nem más, mint üdvkeresés. Ezért, hogy József Attilának a nőről valahogy mindig a végső tisztaság jut eszébe, hozzá emelkedne a szerelem tapasztalata révén, az egyeditől az egyetemeshez, ahogy azt már fiatal korában megfogalmazta: „De jellemzőm ma már a passzivitás, azaz hogy mint minden érzés, úgy szerelmem is teljes akció, azonban kissé transzcendens és nem esetlegességeidet kívánó, nem egy mozdulatodat, csókodat, vagy dünnyögő dédelgetésedet, hanem azt keresi, ami ezeknek benned való egyetemessége, tehát elvon, absztrahál.”69 Ezt a „kissé transzcendens” absztrakciót látjuk itt is, amelynek során Kozmutza Flórából, nevének varázsa által, „a tavasz ébredésének pillanatképe lesz, s az ezzel egybeolvadt nőalak mögött áttetszik egy antik tavaszistennő törékeny bájú eszményi lénye”,70 majd pedig ez a feltűnő és eltűnő istenalak a szerető édesanya emlékfoszlányaival együtt az Ősanya, Mária, a Boldogasszony, a „maxima feminarum”71 azaz a legfőbb nő, a „drága nővér, feleség, szűzek gyöngye, ritka szépség, ékesség”72 képévé transzformálódik, miközben alakja összefonódik a nőneműként elképzelt és eljövő, az újlatin nyelvekben nőnemű halállal. Az ebben az értelemben felfogott nőiség – az örök női sajátos alakja ez – túllendít minden esetlegességen, zavarosságon, életen és halálon is. Ezt a didergő, mindent-tudó megszabadulást érezni az utolsó hónapok egyik töredékének ismert soraiban: „Mint a Tejút a vonuló / egek táguló / boltozatán / s mint a valóság heveny láz után / ugy ragyog és világít / lelkemben, mely világot áhit / az emberi fölszabadulás. / A mindenség oly tisztán és üdén / csillog, mint harmatcsepp a menny levelén.”

Ha az Anya képében nem az ödipális komplexus végső feltűnését, hanem a mindenen túlmutató tiszta valóság áhítatát látjuk – úgy, ahogy az Ave Maris Stella ismert középkori himnusza mondja: „Kiváltságos szent Szűz, / mindenek közt enyhe, / oldd fel bűneinket, / enyhíts, tisztíts minket!” –, az egyben azt is jelenti, hogy József Attila fejlődése nem írható le az Úrtól az Űrig való változással,73 hiszen a tisztaság akarása és a feltétlen, az egyetemes igénye végig megmarad e költészet középpontjában; a Flóra-szerelem versei, a Flóra-szerelem továbbgondolása az antik istennő, az örök női, illetve az Anya figurájában az Úrnőhöz mint valami végső, feltétlen valósághoz való emelkedés vágyát fejezik ki, aki talán tiszta űr, talán boldog mindenség – mellette pedig az Úrral, a „formáló alakkal” (Nem emel föl) való folytonos küzdelmet, kételyt, hitetlenséget és hitet, melyek itt már elválaszthatatlanul összefonódnak. József Attila kései töredékeiben az Anya úgy veszi át az egyre távolodó Flóra szerepét, ahogy az Isteni színjátékban Beatrice adja át szerelmét a Boldogasszonynak. A különbség is nyilvánvaló azonban: a magyar költő számára ez éppannyira boldogság, mint megtöretés, éppolyan értelmetlen és hiábavaló, mint amilyen elkerülhetetlen és reményteli. A tisztaság vágya az élettől való megtisztulás valóságos vágyává alakul, vagy inkább az élettől való megtisztulásba való beletörődéssé, az anya, a szerelem, a szeretet, a nőnemű halálhoz való kötődés révén. Ezt sugallja Beney Zsuzsa elemzése, aki a Flóra-szerelem célját a költőt önnön halálával való összebékítésében látja, és aki az élettől való megtisztulás akarását így foglalja össze: „A költészet, úgy tűnik, túllépett a fájdalom kapuján, de ellenkező irányban, nem a világ elfogadása, hanem a mindent feladás, a mindentől megszabadulás [mondhatnánk: megtisztulás] irányába.”74

A tisztaság és a tisztulás Istene végig jelen van ugyan, hozzá fordul, hozzá fohászkodik, de ennek az Istennek a léte József Attila kései verseiben bizonytalan, távoli, kétes: nem azért, mert talán nincs, mert talán csak a lélek káprázata, hanem épp ellenkezőleg, azért, mert ha létezik is, Isten „tiszta valósága” önmagában itt már nem elég. Ez az, amit József Attila egy kései töredéke mond ki, mely egy híres középkori kijelentés parafrázisaként és korrekciójaként, amely az isteni szeretet mértékét a mértéktelennel határozta meg,75 nem habozik kijelenteni, hogy „aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanúl”. Az elegendő mérték, ha szeretetről van szó, legyen bár a mértéktelenség, a mértéktelen és halhatatlan szeretet, egyetlen lehetséges és méltó tárgya mégis csupán a halandó emberi lehet. Ezért kerül a Szűz Máriává alakuló anya még nem és már nem transzcendens alakja Isten transzcendenciája elé. „Édesanyám, egyetlen, drága, / te szűzesség kinyilt virága / önnön fájdalmad boldogsága. / Istent alkotok (szivem szenved), / hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, / hogy jó legyek s utánad menjek!” Ez a csodálatos töredék zárja le József Attila tisztaságverseit, összefoglalva a költői pálya sok tanulságát, kezdve a tisztaság-szüzesség problémával, a gyermekség, fiúiság témájával, egészen a menny, a szerelem, a megtisztulás, a jóság, a magasság, a halál és az anyaság összekapcsolásáig. Fontos kiemelni a vers paradoxonait, a teremtő helyett a teremtett Isten alakját, a megfordított pietŕ-helyzetet, amelyben a fiú siratja el édesanyját, vagy a szülő anya helyett a szűz anya misztériumát, amint azt Beney Zsuzsa megtette,76 ennél is fontosabb azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a költő, a szeretet nevében, felborítja a szokásos rendet, és nem azért fohászkodik, mint a középkori Mária-himnuszok írói, hogy az égi Asszony megmentse őt, hanem azért alkot Istent, még ha nincs is, hogy megmenthesse az égi Asszonnyá váló szerető és szeretett édesanyát, a nőt, akit tisztasága révén élete és legfőképpen halála egyetlen, végső tanújául hív. A tisztaság itt már nem az idő hatalmától szorongó ember boldog vágya arra, hogy az időn túlra helyezve megmentse magát az igaz élet számára, hanem az életet feladni kész és mégis az élet legelső, felülmúlhatatlan forrásához mindenen, az elmúláson és Istenen túl, akár Isten ellenében is kötődő ember fájdalmas himnusztöredéke. Isten, ha kell, itt már csak azért kell, hogy lehessen szeretni az evilági és a túlvilági életben. A halál képében jön el az anya, a szüzesség, a makulátlan tisztaság képviselőjeként, ki Isten fölé vagy Isten elé kerül, és aki a halálnak nem annyira erotikus, mint lelki-kozmikus hetairájaként képessé teszi a meghalásában gyermekké, fiúvá visszaalakuló férfit a halálra. A valóságosnak ez a szinte misztikus kívánása a tiszta idealitáson túl, és az a teljes nyíltság, amellyel megvallja esendő emberi vágyát Isten előtt, avatja ezt a költészetet utolsó fellobbanásaiban is a tisztaság költészetévé: a tisztaság feltétlen, még „Istenen” is túlmutató akarásának kifejezőjévé. Ennek a roppant vágynak köszönhetően lesz József Attila elő-előkerülő Isten-tagadása hitelessé, és egyben a szeretetnek és a tisztaságnak ez a feltétlen, Istenen is túlmutató, elemi vágya, komor akarása az, ami talán a mai napig a leginkább kiváltja e költő és e költészet olvasása közben megdöbbenésünket és csodálatunkat.

Jegyzetek

1 József Attila Levelezése, Osiris, Budapest, 2006, 512.

2 Uo., 527.

3 Uo., 571.

4 Uo., 511.

5 Uo., 537.

6 Uo., 534.

7 Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi, Budapest, 1987, 22.

8 Uo., 102.

9 József Attila: i. m., 534.

10 Uo., 535.

11 Beney Zsuzsa: József Attila halála – A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetéről. Budapest, 1999, 271.

12 Lásd például a következő, Vágó Mártához írt leveleket: „Leveledet ma kaptam meg, reggel, de mégsem abból ítélem meg, hogy milyen csúf és hazug erők játszanak bennem is azzal, amit szerelemnek is mondanak, másnak is, ami azonban az én számomra életem lényegének tisztasága… Úgy hiszem, hogy éppen ennek a tisztaságnak nevében föl kell mutatnom makuláit is, hogy lásd, ez a tisztaság erő is, nincs annyi pecsét rajta, hogy be kelljen burkolnia magát, mint Wells Láthatatlan emberének.” „Egyszer kilenc éves koromban loptam, hogy az Etusnak játékot vehessek. De azóta tiszta, tisztességes és becsületes voltam és mégis oly áhitattal néztem rád, emberségedre, mint aminek az elérésére húszesztendei szörnyűséges élet, megaláztatás és szenvedés kellett. Vedd tudomásul, hogy most már nem bírok elszakadni tőled. Vagy megőrülök, vagy megdöglöm vagy a feleségem leszel.” „Te voltál eddig minden jóm és szépem, amit bőrömmel is megérinthettem, akit nem én gondoltam ki a magam számára, hanem az Isten, a Legszebbet és a Legjobbat Másoknak Jó Elképzelni Tudó.” (József Attila: i. m., 260., 327. és 311.)

13 Illyés Gyuláné: i. m., 18.

14 József Attila: i. m., 572.

15 Uo.

16 Uo.

17 Illyés Gyuláné: i. m., 48.

18 József Attila: i. m., 544.

19 Illyés Gyuláné: i. m., 18.

20 József Attila: i. m., 531.

21 Uo., 563.

22 Uo., 572.

23 Uo., 580.

24 Uo., 571.

25 Illyés Gyuláné: i. m., 23.

26 Uo., 86.

27 Lásd Tverdota György József Attila bűnverseit tárgyaló előadás-sorozatát (kézirat, megjelenés előtt).

28 „Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld, / a csendes eső és a tiszta nap.”

29 Lásd Széles Klára: József Attila ifjúkori verseiről. Irodalomtörténeti Közlemények, 1963/3.

30 A nőre vonatkozó vágy természetesen nem mentes szexuális felhangoktól sem. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy bár a Flóra-versekben jelen van a testiség, az „ölj öledbe” kényszere, szembetűnő, hogy a költemények alapvető hivatkozási pontja meghatározó módon nem a test, hanem a szív és a lélek: az utolsó év verstermésében alig van olyan mű, amelyben a két szó valamelyike elő ne fordulna. (Lásd pl.: „e csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, / mint sebről a kötést, te leoldtad”, „szól a szem és a szól a szív, / folyamodnak teérted”, „keresném engedelmes / szívvel / az örökös ifjuság dalát”, „már nem képzelt ház üres telken, / csinosodik, épül a lelkem…”, „tudod, szívem mily kisgyerek”, „intsd meg mind, akit szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám”, „fontold meg jól, szived mily terhet vállal”, „ártatlanul fölfalja szived, / mint zsenge buzát a szőke malacka”, „a megbántott Föld ha kihül, / ég Flórám és szívem szerelme”, „édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”) Amikor a költő szerelméhez szól, épp a testi vágyakon túli világ megnyitását kéri tőle: „Végy ki e mélyből engemet, / fogd ki a kéjt, meritsd szemed / hálóját mélyre bennem” (Az árnyékok…).

31 József Jolán emlékezése szerint sokan kétségbe vonták, hogy Flóra valóságos személy lenne, és azt gondolták, „nemlétező személyhez írja Attila a verseket, amelyek olyanok, mint a középkori Mária-himnuszok”. József Attila élete. Argumentum, Budapest, 1999, 247.

32 József Attila: i. m., 544.

33 Illyés Gyuláné: i. m., 67.

34 Uo., 74.

35 Uo., 76.

36 Rapszodikus elmélkedés Babits Amor sanctusa fölött. F. F.: József Attila. Holnap, Budapest, 2005.

37 Babits Mihály: Amor sanctus. Tanulmány a középkor latin himnuszairól  – Esszék, tanulmányok II., Szépirodalmi, Budapest, 1978, 363.

38 „Boldog vagyok: gyermek a lelkem; / Flóra szeret.” (Március)

39 „…édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” (Hazám)

40 „Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna, fönn.” („Költőnk és Kora”)

41 „Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek ily kegyetlen árva.” (Nem emel föl)

42 „Én úgy szeretlek, mint a gyermek, / s épp olyan kegyetlen vagyok.” (Ha nem szorítsz)

43 Vágó Márta: József Attila. Szépirodalmi, Budapest, 1975, 321.

44 „Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni, / erényeidből épül-e szerencse, / hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni, / hű szeretőd munkáján elfelejtse?”

45 Sipos Lajos: A vers mint korábbi szerephelyzetek újrainterpretációja. S. L.: Írások Babitsról. N. J. Pro Homine, Budapest–Újpest, 2002, 105.

46 „Mit keres ott a földön? Tán a rímet, / mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek, / keresi gyermekessen. A cselédek / kisöpörték? Vagy ott csörög a táncban / perecnek kötve egy frivol bokára?” (A Madonna fakírja)

47 „Most azon muszáj elmerengenem: / hogyha te nem szeretnél engem, / kiolthatnám drága szenem, / lehunyhatnám fáradt szemem.”

48 L’Amour humain. Editions Montaigne, Paris, 1948, 73.

49 J. Grenier: Mediterrán inspirációk – Olaszország. Műhely, 2006/4. 12.

50 „(Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak, / talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: / Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.)”

51 „Le prochain m’assigne avant que je ne le désigne – ce qui est une modalité non pas d’un savoir, mais d’une obsession, et par rapport au connaître, un frémissement de l’humain tout autre… C’est l’obsession par l’autre, mon prochain, m’accusant d’une faute que je n’ai pas commise librement qui ramčne le Moi ŕ soi en deçŕ de mon identité, plus tôt que toute conscience de soi et me dénude absolument.” (Autrement qu’ętre et au-delŕ de l’essence. Livre de Poche, Paris, 1996, 139. és 147.)

52 E. Lévinas: Totalité et infini. Essai sur l’exteriorité. Poche, Paris, é. n., 228.

53 Uo., 228.

54 Lásd Vágó Márta visszaemlékezését: „Kényelmesen hátradőlt, keresztbe vetette lábait, és miután felolvasta, a végén hozzátette – az a jó benne, hogy itt a végén: elindulok az istenek ellen – a szívem nem remeg – mégis, éppen remegés van! Hangosan, élvezettel fölnevetett. Ez az egy öröme még megvolt, tudta élvezni tehetsége szárnyalását.” Vágó Márta: i. m., 315.

55 „Ne feledje, hogy csak maga által vagyok.” (József Attila: i. m., 561.) „Aki nekem újra életet tudna adni, az csakis maga lehet. Ez nem is olyan megvetendő dolog.” (Uo., 565.)

56 Uo., 559.

57 Uo., 562.

58 Uo., 567.

59 Uo., 568.

60 Énekek éneke 6, 8.

61 Phaidrosz beszéde szerint (vö. Platón: A lakoma 178b–179b.) a szerelem az a törekvés, amely mindenkit, akit valaki szeret, arra sarkall, hogy jobb legyen és hogy megjobbítsa a körülötte levő világot is. Amikor a szeretett ember színe előtt, szerelmes tekintetének megfelelni vágyva cselekszünk, akkor ez határtalan erőt ad, ez az erő pedig jóra fordítható. A végső etikai alap tehát nem is más, mondja Phaidrosz, mint a szerelmes látás és látottság tapasztalata, a szeretetben való lét, és cselekedetünk ereje nő, ha valaki – akár csak jelenléte által is – tanúsítja szeretetünk és általa létünk egyáltalán nem magától értetődő értelmét. „Nincs az a gyáva, akit Erósz a bátorság megszállottjává ne tenne, olyannyira, hogy felvehetné a versenyt a született hőssel is.” Saját életünk hősévé válunk a szerelemben, annak a boldog tudatában, hogy szeretve vagyunk, mert a szerelem gyávából bátorrá, fukarból bőkezűvé, bizalmatlanból reménykedővé tesz bennünket („bátorrá vakmerőből tettél”, Flóra 5.). Innen a végtelen és mégis ösztönös vágy a közelségre, mely minden emberi létezést alakít, és innen a kietlen szomorúság, szorongás és gyötrelem is, amely a szerelem nélküli élet sajátja. József Attila szerelmes verseiben nyilvánvalóan jelen van a szeretésnek ez az etikai és ontológiai dimenziója, a szerelem ereje, mely láthatóvá tesz, kiemel, megtisztít és feladatot ad, mert „helyrerak”.

62 Vö. Denis de Rougemont: A szerelem és a nyugati világ. Helikon, Budapest, 1998, 72.

63 Szerb Antal így ír a szerelem és a halál etruszk felfogásáról az 1937-ben megjelent Utas és holdvilág híres jelenetében: „Ez a halál, vagy talán inkább a meghalás. Mert az nem ugyanaz. Ezek a nők, akik elcsalják a férfiakat, ezek a szatírok, akik elragadják a nőket, haláldémonok. De figyeled? A nőket férfi-démonok ragadják el, a férfiakat női démonok. Ezek az etruszkok nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus… mert vágyódtak utána, és végeredményben minden vágy erotikus, illetve azt nevezzük erotikusnak, amiben Eros isten, vagyis a vágyódás benne van. A férfi mindig valami nő után vágyódik, mondták barátaink, az etruszkok, tehát a halál, a meghalás nő. Nő a férfi számára, de férfi, erőszakos szatír a nő számára… A halál egy ringyó, aki elcsábítja a legényeket. Rettenetes nagy vaginával ábrázolják. És ez a vagina valószínűleg többet is jelent. Onnan jöttünk és oda megyünk, mondták ezek az emberek. Egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül születtünk, egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül kell meghalnunk, a halál-hetairán keresztül, aki az Anya nagy ellentéte és kiegészítője.” Szerb Antal: Utas és holdvilág. Magvető, Budapest, 1974, 169.

64 C. Pavese: Verrŕ la morte e avrŕ i tuoi occhi. Einaudi, Torino, 2006.

65 H. Hesse: Narziss és Goldmund. Európa, Budapest, 1996, 337. (A fordítást a német eredeti alapján módosítottam – Cs. Á.)

66 A halál és a szerelem összefonódására utal Beney Zsuzsa elemzése is, melyben a költőnő a Flóra-verseket a halálra készülődés verseiként mutatja be, Flórát pedig a halálképzetek mozgósítójaként. „Végül is a halál lényege nem a »semmi« volt, hanem annak a borzongató sejtelme, hogy van a világnak egy másik, számunkra mindörökre beláthatatlan, felfoghatatlan aspektusa – bennünk, kívülünk, az anyagban vagy az anyagon kívül. Ennek létezése pedig mindent megenged, mindent lehetővé tesz, az egész világot átszínezi az ismeretlenség és a kiismerhetetlenség borzongásával.” I. m., 279. A Flóra–anya–halál azonosításra utalt Szabolcsi is, Beney Zsuzsa szép elemzései nyomán: Kész a leltár. Budapest, Akadémiai, 1998, 777.

67 Vágó Márta: i. m., 248.

68 „Fürödjünk meg a folyóban, szív a szívben, / Hiszen mi is tiszták vagyunk, / Hátha mi is elfolyunk a tiszta vízben. / Tiszta vagyok, azért vagyok, / Mert szeretlek, / Látom én az Istent, amint / Szivét adja a szivednek. / Hogy tebenned jött most elém, / Azt is látom – / Ő az én örök szerelmem / S a halálom.” (Bibliai)

69 József Attila: i. m., 230.

70 Tverdota György: i. m., 100.

71 Lásd Anzelm hetedik imáját: Oratio ad sanctam Mariam pro impetrando eius et Christi amore.

72 Damiáni Szent Péter: Himnusza az égi jegyesről. Babits Mihály fordítása.

73 Tamás Attila: Az »Úr«-tól az »Űr«-ig. Átalakulások József Attila világlátásában – „A Dunánál”. Budapest, 1995, 77–83.

74 Beney Zsuzsa: i. m., 44.

75 Lásd Szent Bernát: Hogyan szeressük Istent? In A kegyelemről és a szabad elhatározásról. Kairosz, Budapest, 2002, 140. („modus, sine modo diligere”)

76 Beney Zsuzsa: i. m., 46.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben