×

A fénnyé érlelő

Tamás Menyhért: Kísértések

Fodor Miklós

2008 // 07-08
Tamás Menyhért költői világa egyfajta archaikus természetszemlélet talaján bontakozik ki. A vers-én számára a jelenségek először látványként adódnak, amely – ellentétben a ma uralkodó létszemlélettel – nem távolodik hideg elidegenedettséggé, sőt, maga a vers út a mai kor embere által feledett tapasztalat, az izgató-ihlető otthonosság felé. A környezethez fűző kapocs jellege eleveníti meg ezt az otthonosságot. Tamás Menyhért költői megszólalása drámával terhes: a jelenkori ember érzésvilágának, világérzékelésének és világalakításainak hátteréből kifakult archaikus-szakrális jellegű természettapasztalatot kísérli meg újraélhetővé tenni; ám tudja, hogy tettének hatásfoka alig mérhető. Marad a szembeszegülés utolsómohikán-szerű gesztusa.

A természet az ember számára elsősorban az eredetet jelenti. Egy költői kép utal erre a legmegvilágítóbban: „gyökérbilincsbe zárva”. Az eredet élménye, jelenléte a lélekben olyan, mintha bilincsbe fogná a költői személyiséget. A megérintett ember az érintettség foglya. Nincs szó arról, hogy ezt ne akarná, hogy ez a fogság a szabadságát venné el, annál inkább arról, hogy nem engedi a jelenkorhoz asszimilálódni. A fogság Tamás esetében hűséget jelent. Hűséget éppen a jelen embervilágával szemben egy, a lélekben felidézhető, természetcentrikus léthez. Azt a nem hivalkodó, szinte ki sem mondott tudást hordozza és sugallja, miszerint az eredettel való kapcsolat minden lény hosszú távú és jó létének alfája.

Rousseau-i kívánalom: térjünk vissza a természethez, hagyjuk személyiségünkre, lelkünkre hatni. Másképpen: legyünk újra gyermekei a természetnek. A visszaút költői megjelenítésére a szerző az eksztatikus festőiség révén tesz kísérletet. „Aki közeléhez közel lép, / koravén titkait is felleli” (Zöld erdő) – a közelség mozdulatlan eksztázisa révén a lélek titkokba avatódik. A titok maga az átélt élmény, a természet közelsége, s ez a lélek legmélyéig hatol. E közelség néma szólítása ihleti a költői megszólalást, melynek iránya nem annyira ezen élmény kifejezése, azaz nem visszatekintő, hanem inkább kifelé forduló: az érintett lélek közvetíti érintettségét az embervilág felé. Innen e költészet csendes, de határozott megszólító karaktere.

Tamás Menyhért számára a természet versihlető forrás, és egyben törvényadó hatalom. Esztétikum és etikum nála minden pillanatban, minden szóban és minden képben egy. Elsődlegesebbnek mégis inkább az etikumot érzem: e költészet akar valamit a világban, akar valamit tenni a világgal. Az esztétikum – mely a rejtélyesség, az eksztatikus látás, a különös szóösszetételek és szóképzések formáiban jelentkezik leginkább – ennek az elszánt, szinte már szent akaratnak a szolgálatában áll. S hogy mit akar ez az akarat? Azt, hogy a világ mondhassa mondandóját, s hogy e mondandó, mely nem más, mint önmaga kisugárzása, hathasson a lelkeken keresztül. Azt akarja, hogy az ember a természet ethoszával töltődjék.

Ember és természet egymáshoz fűződő kapcsolatának kulcsszava egy ősi, szakrális fogalom: szövetség. A kötet egyik 1966-ból datált verse szól erről himnikusan: Szövetségben a fákkal. A szövetség fogalma általánosan erős kötődést jelez. Szövetségre akkor van szükség, ha valaminek a védelmére, valaminek az érvényre juttatására az egyének egyénekként kevésnek érzik magukat. A szövetség egyben bizalom is a másik iránt, hogy az kész áldozatot hozni értünk, ha a helyzet úgy kívánja.

A fákkal való szövetség első hallásra nehezen értelmezhető. Nem értjük, mit jelenthet itt a szövetség. Azért nem, mert a mindennapi tevés-vevésben ez a viszony nem jelenik meg. A fák Tamás Menyhért gyűjteményes kötetében önmagukon túl valami mást, de hozzájuk szervesen kötődőt is képviselnek. Az erdőt, a növényvilágot, a természetet, de jelentik a súlyosan megélt, öröklétbe hajló időt, a bizonyosan nem hiábavalót – éppen a modern kori ember által kialakított élettel szemben. A szövetség a fákkal tehát szövetség az egész természettel, annak egyes lényeivel, életelevenségével, rendszerével. A fa, avagy a természet – archaikusan értve – az ember szülőjeként, beavatójaként, társaként jelenik meg. Élményként megélt, átérzett, elfogadott, intellektuálisan megértett hatalom. Nagyhatalom. Még ha „gyöngéd” is. „Ágaitok gyöngédsége / fürösztött meg a kék égbe”. Jelképes, rituális fürdetésről van szó, mely egy alapvető lelki élményre utal. A lélek annak részévé válik elszakíthatatlanul, amiben megfürdik. Az ég a mindenség egészére utal. A természetélmény kapcsolja a lelket a mindenséghez. Így szakrális-anyai közvetítő. De nemcsak anyai: „derekatok konoksága / tanított az igazságra”. Konokság, hűség, kitartás, elszántság – azonos irányba mutató, férfias fogalmak. A fák igazsága szilárd, nem ide-oda hajló, nem szubjektív, nem relatív igazság. Ez a gerincét (törzsét) vesztő mai embervilág igazságok-fogalmához képest archaikus gondolkodást jelez: az abszolút vagy isteni igazság érvényét. A vers az ágak és a törzs után a gyökereket is megidézi. A gyökérhez a kín élménye kapcsolódik. A kín itt a földhöz való ragaszkodás kínja, s a földhöz való ragaszkodás egyben a néphez, az anyanyelvhez, az országhoz való ragaszkodást is magával hozza.

A szövetség fogalma őrzi ószövetségi jelentését is – szövetség Istennel az általa adott törvény megtartása és képviselete érdekében –, bár ez Tamás Menyhért költészetében nincs előtérben. A kimondott szó a fák, a folyó, az eső, a tenger „üzenetét” hivatott közvetíteni. Hogy mennyire fontos a költő számára e fogalom, álljon itt a Mondd ciklusból néhány verscím: A hegy üzenete, A forrás üzenete, A folyó üzenete, Az eső üzenete, A kő üzenete. Az üzenet: törvényadó szelíd sugallat, nem szó. Szóvá alakulása a költő száján jelentősen eltér az ószövetségi stílustól, hisz a természet oly hatalom, mely nem parancsol, hanem élményt adva formál. Aki a természet hatása alá került, ösztönösen kezd sugallata szerint érezni, szemlélni, gondolkodni, képzelni, ítélni. Élni. Ebből következőleg persze e törvény hatékonysága is – „törvényünk a mélyben és fenn: / halálunk is fénnyé érjen!” – jóval mérsékeltebb, mint a parancsolaté.

A fákkal való szakrális színezetű szövetség nézőpontjából a történelem: a gyökerét vesztő lélek sorsdrámája. A személyes vagy csoport-élettörténetek: nagyhatalmi játszmák viharaiban sodródó levelek. Vagy mint az a Beszegzett ég verseiből kiolvasható: ide-oda guruló gombolyagok. A történelem nem értékteremtő tényező, hanem népek, népcsoportok eltörlője a maga gigantikus, elembertelenítő, elszemélytelenítő hatásával. A fákkal kötött szövetség éppen e történelmi természet- és lélekpusztító szétzilálódás ellenében születik. Ahol a történelem az úr, ott nincs gondviselés, nincs oltalmazó ég – „beszegzett ég” van. Tamás Menyhért költészetében a történelem átélt iszonyata örök háttér minden észleléshez, minden szóhoz – ellenében énekel a művész.

Mircea Eliade szerint az archaikus kultúrák mítoszai és rítusai, melyek a természet körfolyamataira épülnek, arra szolgálnak, hogy a népet megóvják a történelemtől. Tamás szemléletmódja ebbe a gondolatvilágba illeszthető. Ő is úgy látja, hogy a magyar nép archaikus-közösségi kultúrája – beleértve törvényeit, szokásait, életmódját, szerszámait, de legfőképpen művészetét – a természet jelenségeire, folyamataira, sugallataira alapozott kultúra. E kultúra nem halt meg, elevenen árad ma is, mint egy folyó. A Kallós Zoltánnak ajánlott Tegnap – szépen, holnap – szebben című vers tanúsága szerint ősi dalszerzőink utódaiként a maiak feladata hármas: őrizni a partokat („part-őrzőben”), azaz a kereteket, legyen az társadalmi vagy művészi forma, nem engedni, hogy a társadalmi vagy művészi lefitymálások mérgezzék az áramlást vagy éppen lecsapolják az energiákat; elmerülni a népdalokban („torkig dalban”), énekelni őket, magukba szívni ritmikájukat, dallam-, kép- és érzésvilágukat. Mindezt azzal a céllal, hogy az „ősi dallam” tovább áramolhasson az időben, tovább táplálhassa ezt a népet, s hogy tovább vájhassa a medret a maga belső, rejtett erővonalai szerint. A jelenkorban és már régóta egy harmadik feladat is a művész utódok elé tárul: ha széjjeltekintve „környes körül hasadt lélek”, akkor a dal formájú mondandónak gyógyítania is kell.

Nem személyes költészet ez. A szólás a szent szó felé tör, bár nem akar elérni odáig. A szavak jelentése és a versek szövete egyaránt igen sűrű. A szóban világészlelet és léleksugallat egyidejűleg idéződik szételemezhetetlenül. Minden költői szó többet jelent önmagánál. A mérhetetlenig lát, vagy arra nyit rést. A „volt” az ősidőkig visszanyúló múlt, a „lesz” a semmibe homályló jövő. A „volt-mederben”, a „lesz-mederben” part és meder az ember kulturális kereteire utal. Mindenféle formára, mely arra hivatott, hogy az emberi minőséget megóvja az elhasználódástól. A Tegnap – szépen, holnap – szebben versben Molnár Anna is sokkal több egyszerű népballadai szereplőnél. Ő a nép archaikus, természetcentrikus művészetének megszemélyesült lelke. Miként Tamás Menyhért világa: szólítható megszólító. (Felsőmagyarország Kiadó, 2006)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben