A botrányok éve

A második Gyurcsány-kormány második évének kultúrpolitikájáról

A második Gyurcsány-kormány első évének kulturális tevékenységéről szóló dolgozatomat azzal a megállapítással zártam, hogy „az elmúlt egy esztendő a rendszerváltoztatás óta mind anyagi, mind koncepcionális szinten a válság elmélyülésének időszakaként tartható nyilván, és a kulturális élet szereplőit depressziós hangulatba kényszerítő állapotokon az sem javít, hogy tudjuk, közben zajlottak olyan, kormányzati ciklusokon átívelő nagy programok, jelentős kiállítások, amelyek sikerként könyvelhetők el”.¹ Ez szóról szóra igaz a mögöttünk hagyott második esztendőre is, legfeljebb annyi a különbség, hogy a miniszter még az előző évinél is láthatatlanabbá vált, a sajtóban elsősorban az oktatás felelőseként szólal meg, bár e minőségében is igen keveset. A kulturális élet résztvevői joggal érzik úgy, hogy támogató, értük lobbizó kormányzati képviselet nélkül maradtak. Hiller István hallgatása, illetve gyenge szereplései ellenére is meglepően sok hangos kulturális botrányt produkált a tárca, az eredményeket meg nem sikerült megfelelően tálalni, a jó kezdeményezések keresztülviteléhez pedig hiányzik a politikai erő és az elszántság.

Múzeumok alfában

Az első Gyurcsány-kormány Lendületben az ország című programjában még nagy terveket fogalmaztak meg a hazai múzeumi rekonstrukciókkal kapcsolatban: „A kulturális vidékfejlesztés jegyében folytatjuk az elmúlt fél évszázad legjelentősebb múzeumfejlesztési programját, az Alfa programot.”²

A minisztérium 2007. december 19-i közleménye szerint a magyar múzeumi modernizációt szolgáló Alfa program „2007-ben is jelentős eredményeket hozott”. Az eredményeket a szaktárca a látogatószám növelésében látja: „2007-ben immár egyértelműen megállapítható, hogy az Alfa program messzemenően beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Prioritásai, fejlesztési irányai, kezdeményezései rendkívül kedvező folyamatokat indítottak el. Ennek legszembetűnőbb jeleként az 1980-as évek végére 9-10 millió főre csökkenő s az 1990-es években jellemzően stagnáló látogatószám az elmúlt négy évben folyamatosan emelkedett: elérve a 2006-os 11,6 millió főt.”³

Pedig a néhány kiemelt intézménynek köszönhető látogatószám-emelkedés egyáltalán nem igazolja vissza az Alfa program sikerét, az egész országban joggal várt múzeumi modernizáció megvalósulását. A múzeumi rekonstrukcióra például évről évre egyre kevesebbet fordít a kormányzat: 2002-ben, az Orbán-kormány idején még 3,65 milliárd forintot szánt a költségvetés a múzeumi rekonstrukcióra. 2003-ban már csak 2 milliárd 740 millió forintot, 2004-ben pedig mindössze 1 milliárd 205 millió forintot terveztek. 2005-ben és 2006-ban megint nőttek az összegek (2,2, illetve 2,7 milliárdra), de a 2007-es költségvetés már csak mindössze 167,3 milliót, a 2008-as pedig 52,4 milliót tartalmaz.

2008. január 1-jétől megszűnt a múzeumok állandó kiállításainak ingyenes látogathatósága, amit joggal várt el a szakma. 2004-ben az Európa Terv részeként 24 állami múzeum állandó kiállításai váltak ingyenessé, de az ezt előíró rendeletet módosítani kellett. Egyrészt kénytelen volt belátni a tárca a szakma régóta hangoztatott álláspontjának igazát, hogy az ingyenesség nem vitt el több látogatót a múzeumokba, a felmérések különben is azt bizonyították, hogy a potenciális közönség számottevő része nem is tudott erről a kedvezményről (egyébként a 2004-es döntéssel összességében körülbelül évi 600–700 millió forintot veszített a múzeumi szakma). Másrészt a magyar rendszer olyan általános és nem differenciált kedvezményeket tartalmazott, amelyek ellentétesek az 1957-es Római Szerződéssel, ezért az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen. Így 2008-tól olyan új differenciált kedvezményrendszert kellett bevezetni, amelyben fennmaradtak bizonyos kedvezmények (például a pedagógusoké), de új elemek is bekerültek (például a 26 éves életkorhoz kötött ifjúsági kedvezmény, a felsőoktatási kedvezmény). Fontos tény, hogy az intézményfenntartóknak továbbra is joguk maradt további kedvezmények nyújtására (például az önkormányzat területén élők számára, tanulóknak, 65 év felettieknek). Annak azonban aligha örül az egyre több saját bevétel beszedésére kényszerített múzeumi szakma, hogy a minisztérium szerint Magyarország „továbbra is »éllovas« marad a múzeumi kedvezmények tekintetében: az ingyenesen belépők aránya az EGT-ben mért 24-25%-kal szemben legalább 35% lesz, miközben nő a diák látogatók száma”.⁴

Egyes intézmények a saját stratégiájuknak megfelelően fogják a kedvezményrendszerüket alakítani. A Szépművészeti Múzeumban 2008. januártól 1200 forintba kerül egy teljes árú jegy, minden hónap harmadik szombatján ingyen mehetnek be a 26 évesnél fiatalabbak, valamint a 18 év alattiakat kísérők. Az időszaki kiállítások belépőjének megvásárlásával az állandó gyűjtemény ingyenesen megtekinthető. Ugyanígy járnak el a Magyar Nemzeti Galériában is, ahol 800 forintba kerül a belépőjegy (ahogy az Iparművészeti Múzeumban is), s minden hónap harmadik vasárnapján ingyen látogathatóak a galéria állandó és időszaki kiállításai. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítását 1000 forintért lehet megtekinteni, de van itt 2000 forintos családi jegy is. 2008-tól az állami múzeumok állandó kiállításaira a szervezett diákcsoportok ingyenesen, az időszaki kiállításokra 50 százalékos kedvezménnyel mehetnek be.

Egyre nagyobb szakmai vitát váltanak ki az úgynevezett nagy közönségkiállítások. Az ilyen kiállítások szervezése mögött alapvetően két érv húzódik meg: egyrészt az intézményeknek egyre több saját bevételt kell produkálniuk,⁵ másrészt mind a kormányzati, mind a vele szorosan együttműködő marketing szemléletű menedzser vezetők kommunikációjában azt hangoztatják, hogy a múzeumok működésének minőségét elsősorban a látogatószám növekedésében lehet lemérni. Főleg ez utóbbi vélemény árt a szakmai munkának, mert azt sugallja, hogy a múzeumokban folyó tudományos munka, a gyűjtemények gondozása és tudományos feltárása kevésbé fontos feladat, s az ezt végző művészettörténészek, muzeológusok, történészek nem is alkalmasak a modern kihívások elé állított múzeumok vezetésére. Marosi Ernő művészettörténész-akadémikus szerint is „Magyarországon elterjedt az a téveszme, hogy aki művészettörténészként megfelelő, nem lehet jó menedzser”.⁶ Természetesen ezzel nem azt állítom, hogy ne lenne szükség nagy, közönségcentrikus kiállításokra, csupán nem szabad figyelmen kívül hagyni a tudományos szempontokat sem, illetve az állami garanciavállalással nem rendelkező intézményeket sem szabad magukra hagyva a lassú elhalásra kárhoztatni. S az is világosan látszik, elsősorban a debreceni MODEM-ben, hogy a fővárosi sikerek miatt a vidéki nagyvárosok múzeumainál is egyre nagyobb az igény a nagy közönséget vonzó kiállítások rendezésére. De már az egyházi múzeumok is ennek a szellemében nyitnak a közönség felé, gondoljunk csak székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum 2007. augusztus 11. és november 11. közti Szent Imre-kiállításának óriási sikerére.

A minisztérium 2007. végi közleménye szerint „a gyűjtemények mobilitását, a nemzetközi tapasztalatok és követelményrendszerek hazai meghonosítását, múzeumaink hazai népszerűségét és a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolását egyaránt elősegítő, kiemelt feladat, hogy intézményeink mind nagyobb számban vegyenek részt nemzetközi kiállítási projektekben. E közösen előkészített kiállítások lehetőséget teremtenek nagy jelentőségű külföldi kulturális értékek hazai bemutatására éppen úgy, mint értékeink és múzeumaink nemzetközi elismertetésére. A program sikeres végrehajtását az NKA miniszteri kerete, Múzeumi Kollégiuma és a beruházási terület támogatási forrásai, valamint a kiállítási garancia jogintézménye tették lehetővé.” Ennek kimondása a minisztérium szerint azért is fontos, mert némely intézményvezetők sorozatos médianyilatkozataikban azt sugallják, mintha a múzeumi sikereik mögött csak az ő személyes tehetségüket, koncepcióalkotásukat kellene keresnünk.

2007-ben a legjelentősebb, állami garanciavállalásban részesült kiállítások valóban nagyszámú közönséget vonzottak. A legnagyobbat a Szépművészeti Múzeum Van Gogh-tárlata (2006. december és 2007. március között 480 ezer főt), a Magyar Természettudományi Múzeum 2007. február és november közti Argentin dinoszauruszok – Patagónia óriásai című kiállítása 175 ezer, a Szépművészeti Múzeum 2007 márciusától szeptemberéig tartó „És megérkeztek az inkák” – Peru művészete a spanyol hódítás előtt című tárlata 163 ezer, a Magyar Nemzeti Múzeum Dzsingisz kán és öröksége című, 2007. május és szeptember közti kiállítása 101 ezer látogatót csalt be a múzeumokba. Jelentős sikert hozott még a Szépművészeti Múzeum Hundertwasser- és a Medici-kiállítása, valamint a Magyar Nemzeti Galéria 2008 márciusában zárult Zichy Mihály művei a szentpétervári Ermitázsból című tárlata.

A múzeumokkal kapcsolatban egy területen vitathatatlan sikerről beszélhetünk, a múzeumok népszerűsítését, „a múzeumi szféra jobb társadalmi beágyazottságának elősegítését” szolgáló programok esetében. Különösen hatásos a 2003 óta megrendezett Múzeumok Éjszakája elnevezésű esemény: 2007-ben a 156 részt vevő intézményben összesen 235 ezer látogató fordult meg egyetlen éjszaka alatt.

Botrány botrány után

Cannes-i részvétel

2007. április 26-án Hiller nyomulása fúrta meg a magyarok cannes-i szereplését címmel jelent meg cikk az Indexen.⁷ A cikk is megállapítja, hogy hazánk nem került be a 2007-es Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál kiemelt meghívottjai közé, mert Hiller István kulturális miniszter mindenáron az Andrew G. Vajnához kötődő, Goda Krisztina rendezte Szabadság, szerelem című filmet kívánta beerőszakolni a főprogramba. Az Index idézi a filmfesztivál szervezőinek utolsó levelét: „Annak ellenére, hogy többször is elmagyaráztuk, sajnos hiába, hogy ez a film nem felel meg a kritériumainknak, az önök országának képviselői nem voltak hajlandóak elfogadni érveinket.” A miniszter erőszakosságának meg is lett a következménye, Magyarország meghívását a Tous les Cinémas du Monde 2007 programba visszavonták, s helyettünk a lengyeleket hívták meg. Külön kellemetlenséget okozott, hogy Hiller István még a franciaországi magyar nagykövet közreműködését is kérte a nyomásgyakorlásban, ami a nyugat-európai művészeti fesztiválok esetében elképzelhetetlen eljárásnak minősül. Hiller különösen fontosnak érezte az etyeki Korda Stúdió cannes-i jelenlétét, ám mindez nehéz helyzetbe hozta volna a fiatal független magyar filmeseket. Ezt többen, még Janisch Attila, a Magyar Filmszemle igazgatója is elítélte, Bollók Csaba, a 38. Magyar Filmszemle legjobb szerzői filmjének, az Iszka utazásának rendezője pedig sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a filmjét nem láthatja a cannes-i közönség. Szerencsére a film pár hónap múlva meghívást kapott a mexikói Monterrey Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába, ahol a rendező személyesen mutathatta be a fesztivál közönségének. Ugyanakkor Tarr Béla A londoni férfi című filmjét bemutatták Cannes-ban, így tizenkilenc év után ismét jelen lehetett egy magyar film a hivatalos versenyprogramban.

Hiller egyébként Halász János e tárgyban elmondott interpellációjára adott válaszában Serge Sobczynskinak, a cannes-i filmfesztivál programigazgatójának az MTI-nek adott nyilatkozatát idézte: „Minden évben 10-15 országgal tárgyalunk egyszerre, de végül csak 5-7-tel jutunk dűlőre. Van, amikor a meghívottak mondják le, van, amikor mi lépünk vissza. Ez mindennapos dolog a fesztiválok történetében.”⁸ A Népszabadságnak Sobczynski azt is elmondta, hogy „azért nem hívták meg Magyarországot, mert 17 mű megtekintése után sem találtak megfelelő számú, színvonalú és a feltételeknek megfelelő alkotást, de jövőre újra tárgyalnak a Filmunióval”.⁹ Ezen sem ártana elgondolkozni, mert az elsődlegesen könynyed szórakoztatásra szakosodott magyar filmiparnak az elmúlt két évtizedben sok adóssága halmozódott fel, hiszen joggal kérdezi meg a Tarr-sikernek méltán örülő igényes közönség, nekünk mikor lesz saját Katy¬unk vagy például  A mások életéhez hasonló alkotásunk.

A KOGART-támogatás

Hillernek láthatólag különösen fontos a tőkeerős vállalkozások állami segítése, a cannes-i ügyhöz hasonlóan nagy vihart kavart például a KOGART támogatása. Már azt is furcsálkodva fogadta a képzőművészeti szakma, hogy a magyar milliárdos Kovács Gábor 2007 nyarán olyan programot hirdetett, amelynek keretében magáncégek segítségével kíván egy új kortárs gyűjteményt létrehozni a saját alapítványán belül. Kovács ezen kísérlete nem járt sikerrel, ám az ötletet „eladta” Hiller István szakminiszternek, akivel 2008. március 11-én 50 millió forintos együttműködési megállapodást írt alá. A szerződés szerint a minisztérium egy forintjához kétforintnyi magántőkének kell kapcsolódnia, s így három évig évi 150 millióból épülhet tovább Kovács Gábor magánygyűjteménye. A KOGART azt is vállalta, hogy száz céget próbál megnyerni évi 1-1 millió forint adományozására, s így gyűjti össze az évi 100 milliót. Az összegből körülbelül 100 kortárs művészeti alkotást vásárolnak, amelyből 75 a gyűjteménybe kerül, 25 darabot pedig jótékony céllal elárvereznek. Sajátos értelmezése ez annak az évek óta hangoztatott hilleri ígéretnek, hogy a magántőke bevonása az egyik legfontosabb cél a kultúra finanszírozásában.

A KOGART-os szerződés ellen 2008 márciusában nagy számban tiltakoztak műkritikusok és művészek is, sőt, még a kedvezményezett fiatal képzőművészek is csatlakoztak a tiltakozó akcióhoz. A szakma felháborodását elsősorban az indokolta, hogy az állam mindössze évi 27 millió forintot fordít az összes hazai közgyűjtemény kortárs művészeti vásárlására,¹⁰ miközben annak a jogát nem vitatták el, hogy bárki építhet a saját pénzéből magángyűjteményt. Sasvári Edit művészettörténész a Népszabadságban kifejtette, hogy szerinte a minisztérium a művészek szociális problémáját akarja ezzel a megállapodással megoldani. „Ha már az üzleti szemlélet kerül előtérbe, akkor az állami jótékonykodás helyett a műkereskedelem fölpezsdítését kellene elősegíteni. A kulturális irányításnak azonban nincs elképzelése sem ezen a területen, sem a leépült állami intézményrendszer jövőjéről. Koncepció hiányában inkább a magánszféra karjaiba menekül.”¹¹

A Heti Válasz összefoglalásában Fitz Péter, a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum igazgatója kifejtette, hogy „jogilag nyilván minden rendben van, de erkölcsi értelemben a közpénzek hűtlen kezelése zajlik. Ilyen mecenatúra sehol a világon nincs, ez olyan, mintha az Egyesült Államok kormánya a Rockefeller vagy a Guggenheim családnak adott volna pénzt gyűjteményfejlesztésre. Ha én magánemberként vásárolok egy festményt, ahhoz is hozzájárul majd a minisztérium?” – teszi fel a kérdést.¹²

A tiltakozás kapcsán a miniszter némi cinizmussal jegyezte meg, hogy ha más, akár állami intézmény von be magántőkét, a tárca ugyanilyen feltételekkel kész azt támogatni. A prae.hu honlapon kilencszáznégyen írták alá a szerződés elleni internetes petíciót, s többen kommentálták is. Nyakas Ilona, a K. A. S. Galéria (Kortárs Alkotók Stúdiója) vezetője például ezt írta: „Közel húsz év munka után szeretnénk mi is minimális megbecsülést elérni, hiszen az, hogy ma kortárs művészetről szó esik Magyarországon, nagyrészt a veterán kortárs galériáknak köszönhető.”¹³

Európa Kulturális Fővárosa – 2010

Hiller István miniszter és Tasnádi Péter, Pécs város polgármestere közösen kért föl egy művészeti, kulturális szakemberekből álló testületet, hogy a többször megfeneklett Európa Kulturális Fővárosa rendezvény programjainak kialakítását felügyelje. A művészeti tanács 2008. március 1-jén kezdte meg működését, s azt a feladatot kapta, hogy dolgozza ki a végleges kulturális stratégiát és programtervet a korábbi javaslatok, valamint a Pécs városa által készített győztes pályázat megfelelő elemeinek figyelembevételével. Az egész pécsi projekt katasztrofálisan áll, kiderült, hogy a Nagy Kiállítótér nem fog megépülni, s minden bizonnyal több beruházás is csak 2010 közepére készül el. Pécs súlyos anyagi gondokkal küszködik, jelentős ingatlanportfóliót kellene értékesítenie a projekt sikeres megvalósítása érdekében. A pénzhiány miatt Pécs helyett Kínában rendezik meg a kórusolimpiát is, ami jókora bevételkiesés a városnak.

A 2010-es előkészületeknél tehát két gonddal kell számot vetnünk: a jelentős késlekedéssel és a forráshiánnyal. 2008 februárjában derült ki, hogy a 3,5 milliárdosra tervezett Káptalan utcai Nagy Kiállítótér megépítését Bajnai Gordon ÖTM-miniszter nem támogatja. Ezért a kiállítótér az eredeti pályázati célnak megfelelően egy kisebb épületben, kb. 1000 négyzetméteren a Zsolnay Kulturális Negyedben kaphat helyet. Hargitai János, a Baranya Megyei Önkormányzat elnöke szerint elfogadhatatlan a minisztérium döntése, és a megye – mint a múzeum fenntartója, a program kedvezményezettje – a Zsolnay Negyedben nem kíván múzeumi épületeket működtetni. Hargitai szerint az elképzelt Nagy Kiállítótér a megyében található múzeumok fenntarthatóságát biztosította volna.

A 10,9 milliárdos beruházási értékű Zsolnay Kulturális Negyed van a legnagyobb csúszásban. A Nagy Kiállítótér új tervezési munkái további csúszást okoznak. A terület tulajdonviszonyai rendezetlenek, és a gyár még termelő üzemeinek áttelepítése sem halad, mert nincs rá pénze az igazgatóváltással is küszködő cégnek A közel 8 milliárdos Konferencia- és Koncert-központ tervezett működtetése is problémát okoz. Ha a város üzleti alapon kívánja működtetni, akkor az uniós támogatás 85% helyett csak 50%-os lehet, de ez esetben az önrész meghaladná a város erejét.

A majd 5 milliárdra rúgó Regionális Könyvtár és Tudásközpont esetében – szintén a megye a kedvezményezett – 2008 márciusában még csak az engedélyezési tervekkel kapcsolatos szerződéseknél tartottak, s itt is akadozik a konzorciális partnerek, a megye, a város és az egyetem együttműködése. Túlfeszített, tehát csúszásveszélyes a Széchenyi tér, Tettye városrész, az Uránváros és Megyer Kertváros rendezése is: bármilyen kisebb hiba, nem várt fejlemény álljon elő, és nem készülnek el 2010-ig a tervezett objektumok.

Mindezeket tetézik a személyi, vezetői gondok, a nyilvánvaló koncepciótlanság. Márpedig bizonyítani kell, hiszen nyilvánvalóan politikai döntés született, amikor Pécs és nem például Debrecen nyerte el a rendezés jogát. Az eredeti pályázatot jegyző szakemberek közül már senki sem vesz részt a projekt megvalósításában, 2007 novemberében Méhes Márton művészeti igazgató is lemondott, ezért volt szükség a már említett művészeti tanács kinevezésére. A program döcögéséért a kulturális kormányzat is felelős, a tárca által 2007-re ígért 250 milliót nem kapta meg a projekt, így bizonytalan a 2008-ra ígért 300 millió forint sorsa is.

Katasztrofális Pécs megközelíthetősége is, a projekt sikere érdekében ezen is javítani kellene, de az M6-os autópálya pécsi szakaszának átadását csak 2010 kora tavaszára tervezik. Vasúton lassabban lehet a fővárosból Pécsre érni, mint személyautóval, ebben 2010-ig nem várható javulás. A 4 milliárd forintért korszerűsített repülőtér első szakasza ugyan 2006 márciusában elkészült, de nehezen sikerül bekapcsolni a nemzetközi légi forgalomba.

Reneszánsz Év

A 2008-as kulturális költségvetésben egyetlen újdonsággal találkozhatunk, a Reneszánsz Év megrendezésével. A kormány 4 milliárd forintot szán erre a mondvacsinált évfordulóra, miközben csak 2-300 milliót szántak a Bartók- és a Kodály-évforduló megünneplésére. A kiemelt évfordulókat figyelőknek joggal van az az érzésük, hogy a valóban nagy lehetőségeket nem használja ki a kulturális politika. 2008-ban ilyen lehetne a Nyugat 100 éves évfordulója. A kormányzatnak inkább a Nyugat-centenáriumot kellett volna országos médiaeseménnyé avatnia, s nem a megfoghatatlan Reneszánsz Évet. Csakhogy a Nyugat által felvetett kellemetlen társadalmi kérdések nagy része még ma is aktuális, míg Mátyás trónra lépésének 550. évfordulója olyan ködbe vesző esemény, melynek kapcsán bármire el lehet költeni az állam pénzét. Hiller István oktatási és kulturális miniszter a Reneszánsz Év vidéki programjainak miskolci megnyitóján elmondta: „az évad költségvetése 4 milliárd forint, ebből 2,6 milliárdot fordítanak pályázatokra és fejlesztésekre, 1,4 milliárd forint jut a programok finanszírozására”.¹⁴ A költségvetési összeg, illetve a pályázatok egy része megtévesztő, mert az egész Reneszánsz Évet úgy tünteti fel a szaktárca, mintha 4 milliárdnyi új forrás lenne a kultúrára, miközben a pénz jelentős részét elviszi a politikai pozíciók osztogatására is alkalmas adminisztráció, a pályázatok, a programok egy része már eleve létezett, csak az évad keretében hirdették meg őket. Aminek az egész magyarság örülhet, az Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrának a román kormány által is támogatott renoválása. Ugyanakkor a csekély számú hazai reneszánsz épített örökségnek a kiemelt program keretében történő felújítására, fejlesztésére nem maradt forrás és lehetőség. A Szépművészeti Múzeum A Mediciek fénykora – élet és művészet a reneszánsz Firenzében című, Donatello, Fra Angelico, Verocchio, Botticelli, Leonardo, Raffaello, Bronzino és Vasari műveit bemutató kiállítása is nagy siker, a 2008. május 18-i zárásig több mint százezren látták. Ám nyilvánvaló, hogy a kiállítás a Reneszánsz Év nélkül is hasonló létszámú közönséget vonzana.

A Kulturális Főváros-projekthez hasonlóan a Reneszánsz Év esetében is voltak személyi változások. 2008 februárjában a Hungarofest Kht.-n belül működő programiroda Hiller István által 2007 nyarán kinevezett vezetője, Thuróczy Zoltán mondott le. Thuróczy feladata a januárban indult évad koordinálása volt. A programsorozat vezetését a Hungarofest 2008 elején kinevezett vezetője, Rubovszky Rita vette át.

Az ő megjelenése a Hungarofest élén sokaknak meglepetést okozott, hiszen Rubovszky Rita az Orbán-kormány idején, 1998-tól 2000-ig az Europália kormánybizottság, majd 2003-ig a Hungarofest igazgatója volt, például a sikeres francia és az olasz kulturális évad kötődik nevéhez. A Hungarofest többek között a hazai fesztiválok és a külföldi magyar kulturális évadok rendezéséért felelős. A Hungarofest éléről a Medgyessy-kormány tehetetlenségéről elhíresült minisztere, Görgey Gábor távolíttatta el Rubovszky Ritát. Hiller István már 2004-ben visszahívta, de Rubovszky csak 2007 végén fogadta el az újbóli felkérést. A Hungarofest a Reneszánsz Év megrendezésén túl részt vállal a Haydn-év megrendezésében is. Rubovszky személye garancia lehet arra, hogy a jövőben nem a kormány egyik PR-irodájaként fog működni.¹⁵

Nagy visszhangot kiváltó igazgatócserék

Viszonylag botránymentesen zárult a Ludwig Múzeum¹⁶ igazgatói pályázata, bár a szakmát eléggé megosztotta, hogy nem az esélyesnek tartott Fitz Pétert, hanem Bencsik Barnabást nevezte ki vezetőnek a miniszter. 2007 szeptemberében elhunyt a Ludwig Múzeumot 1993 óta vezető Széchenyi-díjas művészettörténész, Néray Katalin. Az évi csaknem félmilliárdos költségvetéssel gazdálkodó múzeum igazgatói pályázatát 2007. december 20-án írták ki, amelyről a felkért szakmai bírálóbizottság véleménye alapján döntött a miniszter. A bírálóbizottság elnöke Schneider Márta, az OKM szakállamtitkára volt, a testület tagjai: Vígh Annamária közgyűjteményi főosztályvezető, Boros Géza művészeti főosztályvezető-helyettes, Bán András, a Művészetkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatának elnöke, Konok Tamás Kossuth-díjas festőművész, Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Kiss Imre, a Művészetek Palotájának vezérigazgatója, Mélyi József művészettörténész, Hemrik László, a Közalkalmazotti Tanács képviselője, valamint Hegyi Loránd művészettörténész, aki távollétében írásban véleményezte a pályázatokat. A bizottság munkáját külső szakértőként Walter Queins, a Ludwig Alapítvány ügyvezető elnöke segítette.

A pályázatra öten jelentkeztek: Fitz Péter, Bencsik Barnabás, Sturcz János, Tímár Katalin és Molnár Mária. A közalkalmazotti jogviszony keretében betöltendő igazgatói megbízatás elnyeréséhez felsőfokú szakirányú egyetemi végzettséget, legalább ötéves szakmai gyakorlatot és kiemelkedő tudományos tevékenységet határoztak meg. A miniszter februárban öt évre Bencsik Barnabás művészettörténészt nevezte ki igazgatónak. Hiller István szerint „Bencsik Barnabás pályázata nyitott, közönségbarát múzeumot állít a középpontba, továbbá egyértelmű és határozott törekvést mutat a kortárs magyar képzőművészet nemzetközi kortárs művészeti életbe emelésére”.¹⁷

Sokkal nagyobb hullámokat vetett a Nemzeti Színház igazgatói pályázata. A pályázatot 2007. szeptember 24-én hirdették meg, s a jelentkezőknek 45 napon belül kellett leadniuk pályázataikat. Ebben az esetben is szakértői bizottság tett javaslatot a vezető személyére, de a miniszteré volt a döntés joga. Jordán Tamás igazgatónak 2007. december végén járt le a mandátuma, de Hiller István 2008. június 30-ig megerősítette őt pozíciójában, így a 2007/2008-as színházi évad levezénylése még a jelenlegi vezető feladata maradt. Pályázatot négy szakember nyújtott be: Alföldi Róbert, a Bárka Színház igazgatója, Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, Hudi László rendező, az Alternatív Színházak Szövetségének elnöke és Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház igazgatója. Közülük Hiller István a Nemzeti Vagyonkezelő Tanács jóváhagyásával öt évre Alföldi Róbertet nevezte ki. A kinevezés mind a szakmát, mind a közönséget megosztotta, főleg Alföldi közéleti szereplései, valamint az egyik kereskedelmi tévé politikailag erősen elfogult bulvárműsorában való szerepvállalása miatt. Alföldi a kinevezését követően jelezte is, hogy a Nemzeti Színház igazgatójaként nem fog a továbbiakban a Heti Hetes című műsorban szerepelni. Az írókat is megosztotta Alföldi egyik első bejelentése, miszerint kortárs magyar írókat hívna meg darabokat írni a színházba: „Elismerem, hogy van létjogosultságuk a kísérleti színházaknak, de kell egy hely, ahol nemzeti klasszikusokat játszanak kiérlelt és bevált módon. A leendő főigazgató által meghívott írók listáját (Esterházy Péter, Nádas Péter, Spiró György) kiegészíthetnénk a hagyományos értelemben véve is nemzeti gondolkodású művészekkel. A másik oldalon állók tehetségét természetesen elismerem, de politikai-publicisztikai megnyilvánulásaik kételyeket idéznek elő bennem, főként akkor, ha egyesek a miniszterelnök őszödi beszédét a retorika csúcsának tartják. A jelenlegi feszült helyzetben csak őket hívni hazánk első színházába azért is helytelen, mert ez erősítheti a tragikus, országos méretű megosztottságot” – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Kalász Márton.¹⁸ Pozsgai Zsolt drámaíró ugyanitt kifejtette, hogy szerinte a Nemzeti élére éppen azok nem pályáztak, akik a leginkább alkalmasak volnának a nemzet első teátrumának vezetésére. Szerinte is sajnálatos, hogy „a színházi szakmában átjárhatatlan klikkek vannak, bizonyos kritikusi és politikusi közegek nem teszik lehetővé, hogy együtt dolgozzunk. Jordán Tamás direktorsága alatt sem volt igazán tere a kortárs magyar drámának, ami pedig alapvető volna a Nemzeti Színházban. Tartok attól, hogy eztán se lesz. Csak mi lettünk kiszorulva a Nemzetiből, élő magyar írók. Ami nem biztató: Alföldi Róbert kinevezése után említett néhány divatos, klikkhez tartozó írót, akiktől drámákat rendelne. Egy ideális direktor inkább azt jelenti be, talált három olyan új drámát, amelyet szeretne színre vinni, nem nézve, hogy azokat kik írták.”¹⁹

Az igazi botrányt az Iparművészeti Múzeum igazgatócseréje váltotta ki. Takács József igazgató leváltását terjedelmes tanulmányban dolgozta fel Szilágyi Márton irodalomtörténész, jelezve, hogy a döbbenetes kirúgás a múzeumi szakmán túl is nagy viharokat támasztott.²⁰

2007 augusztusában a kulturális miniszter azonnali hatállyal visszavonta az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának, Takács Imrének és gazdasági igazgatójának, Zádor Tamásnak a vezetői megbízatását. Az indokokat nem ismertették a nyilvánossággal, a tárca közleményéből akkor csak annyi derült ki, hogy a döntést az intézményben lezárult ellenőrzés eredményének ismeretében hozta meg Hiller István. Takács Imre főigazgató szerint az Iparművészeti Múzeum anyagilag és programjaiban is sikeres volt, hibáról nem tudott. A miniszter az intézmény főigazgatói feladatainak ellátására miniszteri biztost nevezett ki Pálfi Ferenc személyében, aki már korábban több hasonló politikai feladatot is kapott, például a 2002-es kormányváltás után a Balassi Bálint Intézet ideiglenes vezetését is rábízták.

A nagy múltú intézmény munkatársai nem értettek egyet a miniszterrel, és nyilvános állásfoglalást juttattak el Hiller Istvánnak, amelyben kitértek arra is, hogy a múzeum dolgozói Takács Imrével szeretnék folytatni a munkát: „2006 februárjában az Iparművészeti Múzeum ötvenkét szakalkalmazott munkatársa Takács Imre főigazgatói pályázatát harminckilenc szavazattal biztosította támogatásáról. Hivatalba lépése óta a múzeum jelentős, mérhető szakmai sikereket és eredményeket ért el, és ez a pozitív változás elsősorban a főigazgató személyének és programja következetes megvalósításának köszönhető. A múzeum alulírott munkatársai kijelentik, hogy az intézmény szakmai munkájának folytatását Takács Imre vezetésével és pályázati programjának megvalósításával képzelik el.”²¹

A kibontakozó sajtóvitából, valamint Szilágyi Márton hivatkozott tanulmányából az derül ki, hogy a háttérben nem is politikai, elsősorban személyes okok állhatnak: a Takács és a miniszter által támogatott Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója közti szakmai és emberi vita. Ennek az ellentétnek korábban már a leváltott főigazgató művészettörténész felesége is áldozatául esett, hiszen 2007 májusában bocsátották el a Szépművészeti Múzeumból. Ezt erősítette meg a Magyar Rádiónak nyilatkozó Marosi Ernő művészettörténész, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke is, aki szerint Takács Imre felmentése mögött Baán László személyes féltékenysége és aknamunkája húzódik meg.²²

Az Iparművészeti Múzeum dolgozóinak tiltakozása és a jelentős médiavisszhang ellenére sem változtatott a döntésén a szakminiszter, s a sebtében kiírt pályázatot követően 2007. december 1-jétől Renner Zsuzsannát nevezték ki a múzeum új főigazgatójának.

Még tovább lefele – a 2008-as költségvetésről

A maradványképzési kötelezettség miatt 2005 óta azt tapasztaljuk, hogy a kulturális terület elfogadott költségvetési számai és a tények között jelentős különbség van. A 2007-ben tovább csökkenő kulturális költségvetési tételek, valamint a gyorsuló infláció miatt romlott az intézmények és a szervezetek költségvetési helyzete. Ráadásul a 2007-es és a 2008-as költségvetésben nagyon sok sort, tételt vontak össze, így téve átláthatatlanná és kevésbé ellenőrizhetővé a pénzköltést. De még az átlátható tételek ellenőrzése is akadozik, például a 2007-es költségvetés több mint 1 milliárdot tervezett a mozgókönyvtári feladatok ellátására, de ki tudja, mire is fordították valójában ezt a pénzt, mert mozgókönyvtárakra bizonyosan nem.

A maradványképzésnek az a káros következménye, hogy az egyszeri forráskivonás összege eltűnik a tárcától és ezen keresztül az intézményektől is. Ennek a kivonásnak a mértéke eléri a 20 milliárd forintot.

A 2008. évi költségvetés szinte minden területen változatlanul hagyja az előző évi megszorításokat. A legtöbb soron még az infláció mértékével sem növelték az összegeket. 2008-ra a kulturális beruházások leálltak, aminek nemcsak a kulturális életben van negatív következménye, hanem elmarad a lehetséges beruházások gazdaságélénkítő hatása is. A költségvetésben egyetlen jelentős mértékű új tétel szerepel, a Reneszánsz Évre szánt 4 milliárd forint.

A kormány 2002-től 2006-ig halasztotta a PPP-beruházásban készített Művészetek Palotájának törlesztését, amely így kétszer annyiba kerül az adófizetőknek, mintha idejében törlesztettek volna. Ez érzékeny kiesést jelent a kulturális ágazatban is.

2008-ra viszonylag kevés kulturális beruházást tervez a kormányzat: a költségvetés a Magyar Nemzeti Múzeum parkolási gondjainak megoldásával, a Magyar Állami Operaház színpadtechnikájának felújításával, a Szent György tér és a Mátyás-templom EU-pénzekkel kiegészített rekonstrukciójával számol.

A Magyar Mozgókép Közalapítvány 2008-as támogatása a 2003. évi szint alatt maradt. 2007-ben új kuratóriumot neveztek ki a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány élére, s közben újra privilegizálták a MAOE helyzetét. 2008-ban sem emelkedett az 1956-os Közalapítvány, a Politikatörténeti Alapítvány, a Holocaust Dokumentációs Központ, a Terror Háza, a Fesztiválzenekar, a Magyar Könyv Alapítvány, a Zsidó Örökség Közalapítvány, a Magyar Történelmi Film Alapítvány támogatása.

Megyei körkép

A 2006-os önkormányzati választások elsöprő erejű ellenzéki sikere után az állam mind az illetékbevételek megkurtításával, mind az egyes normatívák csökkentésével intézmény-összevonásokra, illetve -bezárásokra kényszeríti a megyei önkormányzatokat. A költségvetési törvények szerint a megyék kötelező feladatain kívül semmit sem finanszíroz az állam, ám az egyéb elvonások miatt a megyék saját bevételeikből sem tudják pótolni az intézményeiknél jelentkező forráshiányokat. A megyei önkormányzatok így az intézményi struktúra átalakítása mellett vagy az ingatlanjaik eladására, vagy hitelfelvételre, illetve kötvények kibocsátására kényszerültek. Az egyre nehezebb gazdálkodási helyzetben több önkormányzatnál a fejlesztési hiteleket is a működtetésre fordították, amit joggal tesz szóvá az Állami Számvevőszék is. Az előbb leírt folyamatok miatt 2007-ben Nógrád, Somogy, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Zala, Csongrád, Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megyében szűnt meg a megyei művelődési központ, de Hevesben is folyamatban van az átalakítása. Azért a művelődési központokhoz nyúlnak hozzá először, mert a Horn-kormány 1997-es döntése óta a megyéknek nem kötelező feladata a művelődési központ fenntartása, csupán a szakmai tanácsadás és szolgáltatás működési feltételeit kell megteremteniük. A lecsupaszított kötelező feladatokat egy önkormányzati iroda is képes ellátni. Az így felszabaduló – a megyeszékhelyeken fekvő, értékes – ingatlanokat pedig pénzzé lehet tenni.

A katasztrofális helyzetben levő művelődési házak területén nincs előrelépés, hiába jelent meg 2007 májusában a 2007 és 2013 közötti időszakra vonatkozó kormányzati közművelődési stratégia munkaanyaga, sok jóval ez sem kecsegteti a szakmát. Miközben a stratégia első felében leírt helyzetkép pontos és jó szakmai meglátásokat tartalmaz, a megoldási javaslatok nem tudnak túllépni a már Bozóki András idejében megbukott tervek, programok szajkózásán.

Reménykeltő a Skaliczki Juditék készítette, 2007 szeptemberében közzétett, 2008–2013-as könyvtárügyi stratégia, az úgynevezett Portál program. Kérdéses, hogy lesz-e elég erő, politikai akarat és forrás a szakmailag jó elképzelések megvalósítására.

A Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat 2007-es létrehozásával, a régészeti feltárásokból származott bevételek központosításával a múzeumok is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, félő, hogy mindezek mögött az ellenzéki vezetésű megyék ellehetetlenítésének politikai szándéka húzódik meg.

A színháztörvény

A készülő színháztörvény is erősen foglalkoztatta az elmúlt évben a művészeti élet szereplőit. Az OKM a kulturális szakállamtitkár által felkért szakértői munkacsoport közreműködésével elkészítette annak a törvénynek a koncepciótervezetét, amely a színházak, valamint a zene- és a táncművészeti intézmények működéséről, állami támogatásáról és sajátos munkajogi szabályairól rendelkezik majd. A 2007 őszére elkészült tervezet nyilvános szakmai vitájára a Magyar Színházi Társaság, a MASZK Országos Színészegyesület, a Független Színházak Szövetsége, a Magyar Zenei Tanács, a Magyar Muzsikus Fórum, a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, a Magyar Táncművészek Szövetsége, a Magyar Hivatásos Tánc- és Balettegyüttesek Egyesülete, a Színházi Dolgozók Szakszervezete, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete kapott meghívást. Örvendetes, hogy végre széles körben folyik egyeztetés, aminek köszönhetően 2008 májusában lezárult a színházi törvény koncepciótervezetének szakmai vitája, a törvénytervezet részleteinek kidolgozását ezután munkacsoportokban végzik el. A tárca még idén be szeretné benyújtani a kormánynak a jogszabály koncepcióját. A minisztérium szerint az a cél, hogy tiszta helyzetet teremtsenek az előadó-művészeti intézmények finanszírozásában, a munkajogi kérdésekben és a nyilvántartásban. Vajda Márta, a Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkára szerint a koncepcióban „a független színházak regisztrációjának rendszerét alaposabban ki kell dolgozni, s […] oda kell figyelni a munkajogi szabályozásra”.²³

A koncepció – a filmtörvényhez hasonlóan – társaságiadó-kedvezménnyel számol, ám ez 2009-ben is csak akkor jelenthet tényleges kedvezményt, ha az adótörvényeket is módosítják. A színháztörvény megalkotásánál jó volna azt a hibát elkerülni, amit a filmtörvénynél nem sikerült, mert a törvényt kiegészítő miniszteri rendeletek éveket késtek. Persze először is üdvös lenne végre egy elfogadott és működőképes színháztörvényről beszélni.

Sokan felróják a törvénytervezet hibájául, hogy integrálva kezeli a zenekari, kórus- és táncegyüttesek szabályozását, pedig többen várnának egy önálló tánctörvényt is. A tervezet az állami finanszírozás teljes átalakításáról szól. Bár a támogatottak köre bővülne, jócskán csökkenhet a költségvetési támogatása azoknak a színházaknak és szimfonikus zenekaroknak, amelyek az eddigi működésüket nagymértékben az állami támogatásra alapozták. A fenntartói szerepben lévő önkormányzatoknak nem nyújt garanciát az intézmények megtarthatóságára, hogy a tervezet önként vállalt s nem kötelező közfeladatként kezeli a színházak működtetését. Ha azonban kötelező feladat lenne, akkor ez finanszírozási kötelezettséget is jelentene az államnak. A tervben megfogalmazott, nézőszámhoz kötött kiegészítő támogatás elsősorban a vidéki, népszínházi formában, illetve feladatokkal működő intézményeket veszélyezteti. Egyrészt a művészi munka színvonalcsökkenéséhez, kommercializálódáshoz vezethet. Másrészt a fenntartó önkormányzatok a kívánalmak teljesítése végett a színháztól idegen, de bevételt/közönséget generáló feladatokat postázhatnak a színházakhoz, ennek jeleit már több vidéki színháznál láthatjuk. Kérdéses a létrehozandó Előadó-művészeti Tanács hatékonysága, a filmtörvény által létrehozott hasonló szerv is csupán egyszer ült össze az elmúlt két évben. A tervezet erősen lazítana a munkavállalók jogain, a felmondás szabályain is, ami különösen meglepő egy magát baloldalinak nevező kormány esetében.

NKA – új járulékok

A kulturális intézményrendszer egyik legfontosabb támogató szerve a Nemzeti Kulturális Alap, amelynek átalakítását évek óta hiába kéri a szakma. Pedig a szakkollégiumi rendszer szerkezetét át kellene alakítani, miként a döntési folyamatok decentralizálását sem lehet már sokáig halogatni. De ezt csak a szakma bevonásával lehet megtenni, a szakma kizárása miatt Bozóki András átalakítási koncepciója is kudarcot vallott.

Az NKA-tól is sok pénzt zároltak, csupán 2005-ben 4,1 milliárd forintot, arra hivatkozva, hogy az intézmény az Orbán-kormány döntése következtében 1999-től nem önálló pénzügyi alapként működik. Ettől persze még nem kellett volna az összegeket zárolni, ráadásul 2006 első felében, az NKA önálló alappá visszaalakulása után is a szakkollégiumok pénzkeretének átlagosan negyven százalékát zárolták, vagyis működésében az önálló alappá alakulás semmilyen érdemi változást nem hozott.

Az NKA működésének legnagyobb problémája, hogy évek óta folyamatosan csökken a járulékokból befolyó összeg, miközben a kormányzat egyre több feladat finanszírozását akarja áttenni a központi költségvetésből az NKA-hoz. Ezért legkésőbb már a második ciklus elején, 2006-ban meg kellett volna változtatni a járulékok rendszerét.

A kormány 2008-ban új járulékok bevezetését tervezi, miközben tavaly szeptember elején még a kulturális járulék eltörlése volt napirenden: „Végleg eltörölnék a többi kis adót, tehát elbúcsúzhatunk az olyan egzotikusan hangzó sarcoktól, mint a kulturális, a földvédelmi és az erdőfenntartási járulék, a vadvédelmi, a halászatfejlesztési és a tenyésztési hozzájárulás” – írta akkor az Index.²⁴ Ez könnyen ellehetetleníthette volna a magyar művészet és közművelődés legfőbb finanszírozó szervezetét, sőt magát az egész kulturális intézményrendszert is.

A kulturális tárca tehát rosszkor nyújtotta be a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvénymódosítást, amely nettó évi 2,5 milliárd forintos többletbevételhez juttathatná az alapot, mert nem vette figyelembe a koalíció szakadását – emeli ki a Napi Gazdaság²⁵, illetve az Index²⁶. Hiába készült elfogadható, sőt jó tervezet, minimális az esélye annak, hogy megszavazza a parlament.

A járulékmódosítás körül kialakult vitából a média ingerküszöbét csak az internetadónak elkeresztelt 0,8 százalékos kulturális járulék ügye érte el. Erre aztán a pártok is egymást túllicitálva reagáltak a kezdeményezésre. Azzal sokan tisztában vannak, hogy az NKA-ról szóló, 1993-ban alkotott törvény módosításra szorul, s leginkább éppen azoknak az adatoknak az aktualizálására van szükség, amelyeket a jogszabály melléklete tartalmaz. Ez a hatoldalas kiegészítés foglalja össze a kulturális járulék fizetésére kötelezett termékek és szolgáltatások körét. Közöttük csupán egy sor az „Internet hozzáférés-ellátás szolgáltatás”. Számos dolog szerepel még benne, az állam valamennyi telekommunikációs eszköz és szolgáltatás után kulturális járulékot szed(ne) (a mobiltelefonoktól az MMS-küldésen át az országos és regionális rádió-, televízióműsor-szolgáltatásig). Ráadásul ezek közül több után 1-2 százalék a befizetendő járulék, amihez képest az internetszolgáltatás utáni 0,8 százalék elfogadható mértékűnek mondható.

A 25 százalékkal sújtott pornográfia esetében szerintem tovább szigorításra lenne szükség, mert jelenleg csak azokkal fizettetnek járulékot, akik ezeket a termékeket importálják, gyártják, levetítik, kiadják stb., miközben azokat is járulékkal kellene sújtani, akik szemérmetlenül kiteszik a pornográf termékeket az utcára, a kirakatokba. Például azok a benzinkutak is fizethetnének, ahol a gyerekek fejmagasságában helyezik ki a pornó-DVD-ket.

A mostani törvénytervezet melléklete sokkal jobb, mint az aktualitását vesztett 1993-asé, mégis nagy hullámokat vetett az „internetadó” körüli médiacirkusz. Az MDF-es Pettkó András szerint elfogadhatatlan, hogy „a kormányzat ki akarja terjeszteni a kulturális járulékot az internet-szolgáltatókra is, hiszen két héttel korábban még minden parlamenti erő egyetértett abban, hogy további kedvezmények és új tervek szükségesek az internet-használat bővítése érdekében”.²⁷

A magyar társadalom informatikai lemaradása a járulék bevezetésének terve előtt alakult ki, s a legfőbb oka, hogy Magyarországon nincs igazi verseny, ezért európai összehasonlításban is magasak a szélessávú internet-hozzáférések előfizetési díjai.

A napirenden levő törvénymódosítás valószínűleg elbukik, ami a jelenlegi belpolitikai helyzetben érthető is, pedig a járulékok fizetésének kérdését mihamarabb rendezni kell, s ebből a legdinamikusabban fejlődő, jelentős üzleti nyereséget termelő hírközlési ágazat, az internet sem maradhat ki.

Nyitrai Zsolt közleménye szerint „a Fidesz ellenzi az internetadó bevezetését, mivel elsőrendű a kultúra támogatása, és nem lehet egy »másik kultúra« megadóztatása a cél. Az információs társadalomból a lakosság több mint fele kimarad, ezért az új adó csak rontaná a jelenlegi helyzetet.

A Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény módosításaként napvilágot látott egy olyan javaslat, amely megadóztatná az internetet. A Fidesz informatikai és telekommunikációs munkacsoportja elfogadhatatlannak tartja ezt a javaslatot. A kultúra támogatását fontosnak tartják, azonban az nem történhet egy másik kultúra, az internet megadóztatásával.”²⁸

Ez valamennyi, a kultúrával érintkező területre igaz, az eleve járulékkal sújtott televíziózásra, a nyomtatott sajtóra, a könyvkiadásra. Jelenleg még azok az alapítványi formában működő nonprofit könyvkiadók is fizetnek az eladott köteteik után kulturális járulékot, amelyek a könyveiket kizárólag támogatásokból, köztük az NKA pályázati pénzeiből adják ki. Ez az igazi ellentmondás, ezt a kettősséget kellene felszámolni.

A távközlési cégek is megszólaltak az „internetadó” ügyében, a két legnagyobb hazai internetszolgáltató, a Magyar Telekom és a UPC például – gazdasági érdekeiket figyelembe véve – 2008 áprilisában együtt tiltakoztak a tervezet ellen. A vállalatok közleményben hívták fel a döntéshozók figyelmét arra, hogy szerintük „a tervezett lépés ellentétes az információs társadalom fejlesztésének céljaival, különösen az e-közigazgatás programmal, az e-befogadás célokkal és az európai uniós tendenciákkal”.²⁹ Az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága – a kulturális szakma örömére, az internetes cégek kampánya ellenére – a 2008. április 22-i ülésén leszavazott minden olyan módosító javaslatot, amelyik kiemelte volna az internet-szolgáltatásokat a kulturális járulékoltatási körből.

Beváltatlan ígéretek

A kormányzat évről évre tologatja nagyszabású ígéreteinek beváltását, pedig igen nagy szükség lenne rájuk. Csak néhány példa az elhalasztott tervek, a be nem váltott ígéretek közül:

Továbbra sem fogtak neki az Óbudai Gázgyár területére ígért múzeumi negyed kialakításának. A 2005-ös költségvetésben 60 millió forint szerepelt erre a célra, 2006-ra már csak 30 millió maradt. Az építkezés 2007-ben sem kezdődött el, de a 2008-as költségvetésben is szerepel az Óbudai Gázgyár fejlesztése.

A 2003-ban meghirdetett Európa Terv szerint évente másfél milliárd forinttal kellene emelni a magyar film támogatását. Ennek keretét a 2004. évi költségvetésben még szavatolták, de az összegnek 2006-ig 10 milliárdra kellett volna nőnie. Ezzel szemben 2008-ban csupán 4,74 milliárd forint szerepel a költségvetésben.

2006-ban kellett volna átadni a Nobel-díjasok lágymányosi parkját, ám ez idáig mindez csak ígéret maradt. Az Európa Terv szerint az Erzsébet téri volt buszpályaudvar épületeiben akarták létrehozni a magyar Formatervező Központot, de a rendezetlen tulajdonviszonyok miatt még semmi sem történt.

Csúszik a közkönyvtári kölcsönzési jogdíj (Public Lending Right – PLR) bevezetése is, bár itt az elmúlt esztendőben történtek előrelépések. Elkészült a jogszabály tervezete, s az írószervezetek bevonásával folyik a szakmai vita. A PLR lényege, hogy a szerző művének közkönyvtári kölcsönzéséért ellentételezésben részesül. Az EU irányelve a kölcsönzési és bérbeadási jogokról 1992 óta van érvényben, hazánkban a tervek szerint 2009. január 1-jétől kezd működni a PLR-szisztéma, feltéve, hogy 2008-ban elfogadják a szerzői jogi törvény módosítását és az új jogszabályt. Ha nem indul be a PLR-rendszer, akkor hazánk ellen eljárást is indíthat az Európai Bizottság.

Az elmúlt éveket egészében nézve megállapíthatjuk: külön vesztesége a kulturális szektornak, hogy a szocialista–liberális kormány adócsökkentő választási szlogenjei ellenére minden kulturális szolgáltatás áfája 12-ről 15, majd 20 százalékra növekedett.

Milyen jó volna, ha tartaná magát Hiller István ahhoz a 2003-as parlamenti bizottsági meghallgatáson is hangoztatott kijelentéséhez, mely szerint „mivel nekünk nincsenek gyémántmezőink és olaj- vagy aranybányáink, a kultúra az a terület, ahol mi az értékeinket, a mentalitásunkat, a múlt és jelen kapcsolatát be tudjuk mutatni. […] Bár minden kormány minden befektetésében látnék annyi garanciát, mint már középtávon ebben, hogy tudniillik ez megéri! Még egyszer mondom: lehet, hogy ez nem egy év alatt mérhető le forintban, dollárban, euróban, de megingathatatlan vagyok abban, hogy a kultúránk, a kulturális értékeink bemutatása már középtávon, a gondolkodás, a rólunk kialakított kép, a kapcsolatrendszerünk bővítése kérdésében is igenis lefordítható csengő-pengő eurókra. Megéri. Én ezt vállalom, emelt fejjel és meggyőződéssel.”

Jegyzetek

¹ L. Simon László: Ki figyel a magyar kultúrára? A második Gyurcsány-kormány első évének kulturális igazgatási, kultúrafinanszírozási tevékenységéről. Kortárs, 2007/6.

² A Lendületben az ország című kormányprogram 12. oldalán. A kormányprogram innen tölthető le: www.mfa.gov.hu/NR/rdonlyres/A9F8F5A7-2925-4F5C-B5A9-36DD260FB892/0/Kormanyprogram.pdf

³ Az OKM év végi összefoglalója – múzeumi terület, 2007. december 28., http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1437&articleID=230408&ctag=articlelist&iid=1

⁴ Az OKM év végi összefoglalója – múzeumi terület, 2007. december 28., uo.

⁵ Csak egy példa: a 2008-as minisztériumi költségvetési törvény szerint a közgyűjtemények bevételi előirányzata nő, miközben a támogatásuk csökken. A megyéknél és a települési önkormányzatoknál is hasonló a kulturális intézmények helyzete.

⁶ Ferch Magda, Miért teszik tönkre az Iparművészetit?, Magyar Hírlap, 2007. szeptember 7. 18.

⁷ Gőzsy Kati – Spirk József: Hiller nyomulása fúrta meg a magyarok cannes-i szereplését.

http://index.hu/kultur/pol/hillcann04_/

⁸ D. Á.: Ki fúrta meg a magyar filmek cannes-i szereplését? http://www.deol.hu/main.php?c=9905

⁹ Csákvári Géza: Ellobbiztuk? Fiatal alkotóink mégsem vesznek részt „A világ filmművészetében”.

http://nol.hu/cikk/444633/

¹⁰ A Ludwig Múzeum 2007-ben a Nemzeti Kulturális Alaptól kétmillió forintot, az OKM-től ötszázezer forintot nyert pályázaton gyűjteménye gyarapítására, a rangos fővárosi Kiscelli Múzeum körülbelül évi ötmillió forintot fordíthat műtárgyvásárlásra, és sorolhatnánk a hasonló példákat.

¹¹ Varsányi Gyula: Kié a kortárs gyűjtemény? Hullámokat ver Hiller és a Kogart együttműködése.

http://nol.hu/budapest/cikk/487202/

¹² Devich Márton: Van képük hozzá. Magánvagyon épül közpénzből? – Hiller István örül.

http://www.hetivalasz.hu/cikk/0804/van_kepuk_hozza

¹³ http://www.prae.hu/prae/petitions.php?pid=2090&action=l&page=18

¹⁴ Kulturális és sajtóbizottság – beszámoló a Reneszánsz Év 2008 programjairól. 2008. április 15. http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=723&articleID=231192&ctag=articlelist&iid=1

¹⁵ Csak egy példa: a Hungarofest 87 millió forintot költött a 2007-es adventi parlamenti programra.

¹⁶ A Ludwig Múzeum hazánk egyetlen nemzetközi anyagot is gyűjtő kortárs művészeti intézménye, amelyet 1989-ben alapított a magyar állam. A gyűjtemény alapját jelentő 70 műtárgyat Peter és Irene Ludwig műgyűjtők adományozták Magyarországnak. A múzeum kezdetben a Budavári Palota „A” épületében működött. 1996-ban kortárs művészeti múzeummá alakult, és jelentékeny magyar anyaggal bővült a gyűjteménye. 2005-ben költöztek a Művészetek Palotájába, ahol három szinten körülbelül 3300 négyzetméternyi kiállítótérrel rendelkeznek.

¹⁷ Bencsik Barnabás a Ludwig Múzeum új főigazgatója. 2008. február 20. http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=2089&articleID=230837&ctag=articlelist&iid=1

¹⁸ Pethő Tibor – Tölgyesi Gábor: „A Nemzeti sehol sem avantgárd színház”. http://www.mno.hu/portal/538672

¹⁹ Uo.

²⁰ Szilágyi Márton: Baljós árnyak. Az Iparművészeti Múzeum körüli botrány művelődéspolitikai kontextusa. http://www.magyarszemle.hu/szamok/2008/2/Baljos_arnyak

²¹ Petíció a leváltott főigazgatóért. Az Iparművészeti Múzeum munkatársai nem értenek egyet Hillerrel. http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=134805

²² Az interjút Gellért András készítette a Kossuth Rádió Közelről című műsora számára, s 2007. szeptember 6-án hangzott el.

²³ Színházi törvény. http://www.muvesz-vilag.hu/szinhaz/hirek/6711

²⁴ Baksa Roland: Indexen a jövő évi adócsomag-tervezet.

http://index.hu/gazdasag/magyar/pakk070905/%20(2007.%20szeptember%205.).

²⁵ Papp Zsolt: Elvérzett az internetadó – már az MSZP sem támogatja.

http://www.napigazdasag.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=366485#

²⁶ Fejlődésellenes az internet megadóztatása. http://index.hu/tech/net/nyet080410/

²⁷ „Elfogadhatatlan”! – Az MDF és az SZDSZ elutasítja az internetadót!

http://www.hirado.hu/cikk.php?id=273328

²⁸ Fidesz: az internetadó mélyítené a digitális szakadékot. http://www.mno.hu/portal/553817

²⁹ Bodnár Ádám: Magyar Telekom és UPC: együtt az „internetadó” ellen.

http://www.hwsw.hu/hirek/35890/magyar_telekom_upc_atsze_internetado_kulturalis_jarulek_internetszolgalatatas.html