×

Lisszaboni arcok

Szombathy Bálint

2008 // 06
Ismeretlen városban járva figyelem az emberek arcát. A város arcait. Arcokat, melyeket máshol nem láthatok, és sokáig megmaradnak az emlékezetben. Amelyek olyanná teszik az adott helyet, olyan jellegzetes minőséget adnak neki, hogy mással nem lesz összehasonlítható.

A legtöbb emberi arcot az utcán és a forgalmas tereken látni. De ha csak tehetem, rendre felkeresem a piacteret, tengerparton pedig a halpiacot. A piacokon még a helybeli árusok és vevők uralkodnak, a helyi archetípusok, akiknek hanglejtéséből, mozdulataiból és viselkedéséből következtetni lehet a város alapvető jellegére és lakosainak jellemére. Itt kendőzetlenül mutatkozik meg a helyi folklór: alkudozás, hangoskodás, füttyszó, esetenként nóta keveréke kovászolja össze az utánozhatatlan hangulatot. Itt minden majdnem olyan, mint száz évvel ezelőtt volt.

Nem fontossági sorrendben ugyan, de második állomásom a templom (majd a temető). Templomba akkor jó betérni, amikor elvonult a turisták hada, amikor már csak a helyi emberek keresnek lelki enyhet mennyezete alatt. Itt is jól meg lehet figyelni az átszellemült, nyugodt arcokat, összevetve őket a falakon és ablaküvegeken látható, ugyancsak áhítatos, de megmerevült festettekkel. A festettek évszázadokon keresztül változatlanok, és az élők nemzedékei rendre megismerkednek velük.

Nagyon kedvelem az egyre gyérülő kiskocsmákat, ahová nem járnak turisták. Bárhol járok, felkeresem őket a városközponttól távol eső utcácskákban, kanyargó sikátorokban. Néhol nagyon nehéz őket megtalálni, mert sok helyütt veszendőben a hely szelleme. Mint például Rotterdamban, ahol vendéglátóim nem akarták megérteni, miért vonzanak engem a félreeső ivók, amikor annyi fényűző, eleven vendéglátó akad. A hely szellemének a tokját, tartózkodási helyét keresem, mondom ilyenkor. Mint keresztes lovag a szent Grált.

Lisszabon Belém nevű negyedében az elnöki palota, illetve a Fernando Pessoa földi maradványait is magában rejtő Szent Jeromos-kolostor feletti kanyargó sikátorokban nem kellett sokáig keresnem a helyi kiskocsmákat. Ott szinte mindegyik valamirevaló utcának van saját kávézója, cukrászdája – legtöbbször közös házasságban –, kocsmája, étterme. Ide idegenek, turisták nem járnak, és nem is fognak. Sokuk elé kiviszik az asztalokat és a padokat, és az utcai alkonyatban folyik az élet, megtelve valami olyasféle feszélyezetlen energiával, amilyen számomra eddig csak a Balkánon létezett. A söntés felett megtermett sonkák csüngnek, a termetes vágódeszkán ott a kocsikerék-sajt, és a bort alkalmanként fahordóból csapolják, a vendég legszebb gyönyörére. Mintha mindig búcsújárás lenne, mintha mindig ünnepelnének valamit. Valószínűleg önmagukat.

Más a helyzet a portugál főváros legismertebb szórakoztató negyedében, az úgyszintén dombtetőre épült Bairro Altón. Amikor az idegen beteszi a lábát ebbe a nappal álmos, éjjel pedig határtalanul élő negyedbe, az az érzés fogja el, hogy valamilyen Párizs–Tirana-keverékbe csöppent. Az egymásra merőleges, de igencsak lejtős utcákban nem látni azonnal, hogy itt találhatók Lisszabon legismertebb éjjeli lokáljai. Az összefirkált, tarkára festett falak eltakarják a cégtáblákat és a bejárati ajtókat. Nemrég még azt hittem, az az utcai vizuális – ha akarjuk, alternatív – kultúra, ami Amszterdam vagy Berlin némely negyedeiben fogadja az utast, páratlan Európában. Most már tudom, hogy mégsem. Bairro Alto agyonszínezett, falfirkákat, figurális falrajzokat, stencil-graffitókat és tageket egymásra rétegező eklektikus falai túltesznek kontinentális kirajzásuk valamikori forrásain. Ide meglehetősen későn, négy-öt éve érkeztek el a falművészet kortárs törekvései, most viszont nincs határa a kreatív tobzódásnak.

Itt, a Bairro Altó-i házfalakon ismertem meg a város arcainak különleges népét. Kiterjedt, néha emberi nagyságú figurák képében léptek elém egy olyan antivilágból, amely idegen hangulatot áraszt abban a miliőben, ahová az emberek szórakozni, felejteni járnak. Ezek a falakra fújt alakok visszavetették gondolataimat az élet sötétebb, gondterheltebb oldalára, a szociális és ideológiai problémák felé. Univerzális nyelven nyilvánultak meg, üzeneteikben azonban – az általános felvetések mellett – a helyi bajok is nyilvánosságot kaptak. Ezek a lisszaboni arcok azt üzenték, nincs tökéletes világ, csak emberek, akik méltósággal viselik mostoha sorsukat. És azt, hogy humorral, gúnnyal, élcelődéssel fityiszt lehet mutatni a búbánatnak. Valamint az olyan sajátos nemzeti érzelemnek, mint amilyen a saudade, a portugálokban élő ezeréves nosztalgia.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben