×

„És kitántorgott Amerikába”

Oravecz Imre: Ondrok gödre

Kemsei István

2008 // 06
Van az emberi létezésnek egy olyan, mára akár kiveszettnek is mondható alapformája, amelyik nem években, évtizedekben, évszázadokban regisztrálja a mérhető időt, nem órával a kezében számolgatja, hanem a vissza-visszatérő, természet formálta ciklusokban, s csakis e ciklusokon belüli folyamatokban működik igazán. Születésben, életfolyamban és elmúlásban. Amelyben a változások csupán valamely állandóságon belül érvényesülhetnek, s ebben az állandóságban embernek, állatnak, tárgynak egyaránt megvan a maga otthonosságot nyújtó, legyökerezett helye. Szentimentális nosztalgiák és feltáratlanul maradt léttitkok kötődnek ehhez az időben eltemetett, jórészt feledésre ítélt életformához, talán nem is alaptalanul, hiszen mára morzsányit is alig hagyott belőle láttatni az agresszióival változó világrendek kibogozhatatlan szövevénye.

Az életmű alakulását, fejlődési-eszmei irányát figyelve nem felelőtlenség megállapítani, hogy alkotói szempontból nézve Oravecz Imrének mélységesen igaza volt, amikor irodalmi sikereinek teljében visszavonult szülőfalujába, talán azért, hogy ne kelljen részt vennie abban az üzleti életben, amit ma irodalomnak nevezünk, talán más okból. Talán pontosabb tudomása is volt arról, hogy az a kincs, az a hatalmas kiterjedésű, legbensőbb univerzum, az eltemetett valóság titka, ami rá vár, ott van elásva a Mátra és a Bükk hegységet egymástól kettéválasztó Tarna folyócska völgyében, a Mátra keleti lábánál, a gyökereknél. S hogy meg is találta, azt egyebek között már a nagyszerű Szajla-verseskönyv is bizonyította, de az Ondrok gödre még inkább.

Oravecz ugyanis az Ondrok gödrével némiképp a magyar irodalom évszázados adósságát törleszti. Ebben a könyvben megírja a tizenkilencedik századi magyar paraszt nagyon hiányzó igaz regényét, a hagyományosnak sejtett, hamis mítoszokba göngyölt paraszti lét felbomlási folyamatának történetét. Megírhatta volna már régebben más, ugyanezt, de hogy mindenkinek csak töredékeiben sikerült megragadnia a témát, annak jó oka lehetett. Móricz például – főként novellisztikájában – feldolgozott belőle tragikus villanásokat, leheletfinom lélekrezdüléseket. Megírhatta volna a nyilvánvaló élményfolyamatot Móricz után a nagyszerű, briliáns érzékiségű, lenyűgöző stílusú Szabó Pál vagy a nagy tehetségű, mélyen látó, a valóság dolgait a legaprólékosabban elemezni képes Veres Péter, de ők ehhez a feladathoz talán rossz korban születtek, írói erejük legtermékenyebb időszakában az „osztályharc” ábrázolásának hatalom által megrendelt kötelessége fontosabbnak bizonyult az emberi létezés belső igazságának tükrözésénél. Elég csak levenni a polcról a két trilógiát, Szabó Pál Talpalatnyi földjét vagy Veres Péter A Balogh család történetét, hogy láthassuk, miként roncsolja szét e remekműveknek szánt alkotásokat a korabeli aktuálpolitika hátsó szándéka, vagy ha úgy tetszik: a „történelmi materializmus” eszmerendszerének úthengere. A legbensőbb, a teljesebb lelki lét megformálását hogyan próbálja kínosabbnál kínosabb helyzetekben helyettesíteni az állét ábrázolása, a kívülről irányítottság megjelenítésének íróra ráerőszakolt házi feladata. A két kiváló klasszikus mentségére szólva: nekik még az Oraveczéhez hasonló, évszázadnál is hosszabb időbeli távlatuk sem volt meg egy, a megvalósultnál hitelesebb, tárgyilagosabb, távolságtartóbb, egyben időállóbb ábrázoláshoz. Ezért is lehetnek az említett művek csupán tanulságos kísérleti torzók az utókor számára.

Az Ondrok gödre azonban továbbmegy a Veres Péter vagy Szabó Pál kijelölte bizonytalan céloknál, a Balogh Janik és a Góz Jóskák osztályharcos arcélének megrajzolásánál. Szárazabban, távolságtartóbb tárgyilagossággal ugyan, de másfajta mélységekbe ás, egészen addig, ahol az érzelmek nem befolyásolják. Csak a következmények. Igaz, nem is abban az időtartományban gondolkodik. Nem marad meg a puszta parasztregény szintjén, hanem a világát fenyegetettnek érző lét regényévé is teljesedik, azaz: visszahátrál a kezdetekig, oda, ama pontig, ahol a paraszti lét képzeletbeli bomlása elkezdődött. Az északról Pétervására, délről Recsk által behatárolt, szándékosan néhány négyzetkilométernyi szűk térbe szorított figurái szinte tüntetően alig vesznek részt a külvilág, így a történelem mozgásaiban, példának okáért a Bach-korszak vagy a kiegyezés eseményeiben. Azaz csak annyiban részesei az emberi személyiség felmorzsolását célzó külső időnek, amennyiben az felgyorsult technikai fejlődésével és az evvel együtt járó magatartás-változásokkal befolyással van életük menetére. A falun kívül zajgó világ történései azonban éppen a létforma átalakulása miatt állandóan jelen lévő, sötét, kísérteties árnyként nehezednek sorsukra, kitaposottnak vélt életútjukra. A regény eseménysora ugyanis tele van folytonos változással, emblémákként: a „korszerűsödés”, a „technikai haladás” s ezáltal a „gyarapodás” követésének kényszerével. A paraszti munkafolyamatban az erős, ám lassúnak bizonyuló ökröt föl kell váltani a „korszerűbb”, gyorsabb lóval. Az ekének már minden ízében vasból kell lennie. Gőzcséplőgépet kell venni, vagyis ha kismértékben is, de kapitalizálódni szükséges. Azt is mondhatnánk ezzel, hogy Oravecz regényének folyamata – Mikszáth brezinai tájának téren kívüli rokonaként – szándéka szerint egy örökös jelenben érvényesülő, megbillenés előtti időben zajlana talán, ha volna módja rá, évről évre, évszakról évszakra, időtlen időkig. Erre utalnak a környező hegyeknek az abszolút jelen időt őrző megfestései, s az is például, hogy a középponti figura, Árvai István válságos pillanataiban rendre ebben az időn kívüli tájban lel vigasztalásra. Látható, hogy a szerzői szándék szívesen helyreállítaná ebben a nagyon is létezőnek felfogható világban az elhallgattatott természeti órát, csak többé nem teheti. Minduntalan homokszem kerül a fogaskerekek közé. Rekonstruálhatná az embert, akit pusztán a létezés szükséglete, a környezetével azonos ritmus átélési képessége vezérel. Csak hiába tenné, mert ez az ideálkép is fokról fokra porladna szét ujjai között. Ismét a Mikszáth ábrázolta, kizökkenés előtti, törékeny abszolút jelen időben élhetnénk, amikor az Árvaiak által megszervezett élet közepébe csöppenünk. Az idő azonban éppoly könyörtelen, mint annak idején Mikszáthnál: nincs visszaút, csak összeomlás.

Nem lehet az véletlen, hogy a regényből nagyon keveset tudunk meg a szabadságharc bukása utáni idők politikájáról, a közben lezajló politikai mozgalmakról. Mindössze csak annyit, ami belőle ebbe a távoli világba betüremkedik. A regény nyitó egyensúlyában megrajzolt szajlai világ részben olyan, a gazdasági élet változásai által közvetlenül befolyásolható világon kívüli világként mutatkozik be, ahol látszólag nem történik semmi érdemleges a megélhető életfolyamaton kívül. Még a falu is szemérmesen takarja múltját, múltjának eseményeit: „Érdekes, hogy a dűlőnevek közt egy sem akad, amely valami eseményhez, történéshez kapcsolódna, vagy valami ilyesmit sejtetne. Mintha a régi szajlaiak, vagy akik előttük éltek errefelé, nem akartak vagy nem tudtak volna mesélni. Mintha nem esett volna velük a határban semmi emlékezetes, megörökítésre méltó. Mintha nem támadtak volna rá sehol senkire, nem ontották volna senki vérét. Mintha soha nem borult volna fel a határban kocsi, nem tűnt volna el senkinek tehene, disznaja, birkája.” S valóban, ha Mátra-térképpel a kezünkben olvassuk ezt a regényt, az Oravecz említette földrajzi nevek jó részét megtalálhatjuk: Dolyina, Szárazrét, Koponya-tető, Paskom, Pecegpallag, Péter-hegy, Falun aluli dűlő, Kis-hegy, Darnó stb. Az idegennek keveset mondó, szelíd elnevezések ezek más helységeink sorstragédiákat, megesett gyilkosságokat, szerencsétlenségeket sejtető elnevezéseihez képest.

Éppen e látszólagos eseménytelenség, begyökerezettség dacára válhat regényhelyszínné a régi Szajla: mert nem történik benne semmi figyelemre méltó. Azaz: ott van a regény, ahol végképp nem keressük. Éppen úgy, ahogyan számtalan helyszínen, számtalan emberi sorsban sem lelhető fel semmi feljegyeznivaló. Nehezen mérhető idők telnek el, amíg történik „valami”. S az is mennyire kevés, és mennyire egyenlő mércével mérhető: meghal valaki gyengének született gyermek a családból, szakadékba zuhan egy tehén. S az is mennyire sok, hiszen emberi sorsokba van ágyazva minden vetés, minden aratás, minden legeltetés, minden gombászás a hegyen. S az apa-fiú kapcsolat alakulása, változása az időben is maga a sors, mert azt sem a véletlenek sorozata hozza létre, hiszen az emberi cselekedetekre nehezedő, alig észrevehető világtörvények alakítják. Az előd-utód viszony szabályozza ugyanis az emberben élő szubjektív történelmet. S ez a történelem fontosabb az egyén számára, mint az egyetemlegesnek mondott félszáraz datálások hányaveti sorozata, birodalmak születése, pusztulása. A művészi ábrázolás ugyanakkor nem a pökhendi, sorsokon átgázolni képes történelemírás. A szépirodalomban azt kell feljegyezni igazán, ami nem feljegyezni való. Ez a művészet örök paradoxona.

Az Árvaiakkal éppenség nem történik semmi olyan, ami emberrel nem történhet meg. Az öröm, a tragédia se több a kelleténél. Az a nyitó egyensúly, ami a könyv kezdeti állapotát jellemzi, szinte paradicsomi. Az elbeszélő részletesen beszámol a mesebelinek is mondható mátraalji tájról, a korabeli paraszti udvar kellékeiről, a hagyományos háromgenerációs családi szerkezet együvé ötvöződéséről, a falu homályba vesző történelméről. A mesebeli hatást fokozza, hogy Oravecz nem horgonyozza le a regényt a konkrét időben. Csak sejthetjük, hogy kezdetben nagyjából az 1860-as években járhatunk, hiszen a család doyenje, az idős János ifjan részt vett a szabadságharcban: „Az öreg húsz éve még telkes jobbágy volt.” A bukás után sokáig bujdosott: „Nem mintha az osztrákok őt személy szerint keresték volna, azt sem tudták, hogy a világon van, létezik.” Azt is sejthetjük, hogy vége a Bach-korszaknak, rendes mederben folyik az élet, azaz a változások kiindulópontján találjuk magunkat: „A fiú nem okozott csalódást az apjának, de alapvetően különbözött tőle. Haját már levágatta, nadrágban járt, és hétköznap, munka közben is csizmát hordott.”

Az emblematikus erők mindig a külsőségekben mutatkoznak meg először, mint valami benső történés sajátos tulajdonságú kivetülései. Nagyjából ezeknél a mondatoknál, a regényfolyamat kiindulópontján kezdődik az eseménysort szervező emblémák rendszerének kialakulása, mégpedig két síkon: egy külsőn és egy belsőn. A külső emblémasort az idézett „alapvető különbözés” indítja el, miközben a kiindulóponton tapasztalható életforma látszólag egyáltalán nem változik: a családfő a régi, a „törvényszerű” életvitelt követve továbbra is az istállóban alszik, a jószágokat vigyázva, de a nadrágos-csizmás viseletet már szükségszerűen követnie kell az ökrök lovakra cserélésének, a gőzcséplőgép beszerzésének, a földbirtok folyamatos gyarapodásának. Új életforma kezdődik itt: a szerzés életformája, amelyből a legnagyobb fiú – István, a voltaképpeni „főhős” – már kilóg. S nemcsak amiatt, mert a továbbiakban sem lesz részese a szerzésnek, hiszen az öröklés által szétaprózódott birtok már nem birtok. István a megházasodással még egy fontos lépést tesz a hagyományoktól való elszakadás felé. Nem foglalja el apja hálóhelyét az istállóban, felesége mellett alszik, vagyis másodlagossá degradált szerepével ő is megtör egy hagyományt. Elkopik az a szabályrendszer, hogy az idősebb helyét az ifjabbnak kell elfoglalnia a létfolyamatban. S azzal, hogy időről időre bérmunkát vállal, sőt, az Amerikába utazás anyagi eszközeinek megteremtése végett gyári munkássá is alantosul, azaz „kétlaki”, „ingázó” lesz, az elidegenedés irányba mozdul el.

Eközben kicsúszik a világmegtartó szándékú kézből maga az élet. A benső emblémasor maga a tömény veszteség. A túlgyarapodott családban szinte megkönnyebbülésszámba megy, ha meghal valaki gyermek, s az is szabállyá merevül, hogy az apa Toldi Györgyként tekint jussát kérő felnőtt fiára. Senki nem kívánja, hogy szétbomoljék a család, csak többé nem értelmezhető a régi módon az a szeretet, ami valaha egyben tartotta. Dologivá, kiüresedetté válik az emberi lényeg. A kívülről irányított létnek sajátja ugyanis, hogy kiöli áldozatának életéből az összetartozás érzését.

Árvai János, a kiváló, tehetséges gazda nem szereti egymás után sorjázó gyermekeit. Mert arra kell gondolnia, hogy amit szorgos hangyamunkával egybegyűjtött, egyszer csak szétaprózódik. Ezzel a szeretethiánnyal egyszersmind kizárja létéből a még megvalósítható jövőt. Árvai János így indul meg azon tragikus hősök útján, akiknek pusztán jelenük van. Szemre s időben is túlságosan gyorsan válik a „modern” ember egyik első prototípusává, aki abban a pillanatban, amikor megszerezte, el is veszítette a szabadságot.

Ezt jelképezi a mindent felborító új embléma: Amerika. Az először csak motívum- s anekdotaszinten felmerülő szó az idő előhaladtával szimbolikussá-emblematikussá, az egyetlen lehetséges jövendő szivárványos képévé erősödik, amelynek lehetetlen ellenállni. Hiszen ha a valódi létben megszűnt a jövő, illetve ha az a jövő annyira pusztulásos képet mutat, mint amilyen az idős János agyvérzés előtti féltudati állapotában megjelenik, akkor csakis egy olyan álomképben teljesedhet ki, ami nagyon messze van a jelenét élő ember tudati és létállapotától.

Ha úgy vesszük, szövegszerkezeti értelemben véve az Ondrok gödre nem a hagyományos felfogás szerint értelmezhető regény, hanem az időben lineárisan haladó, egymástól elkülönülő történeteknek, sok esetben az őket meg-megszakító elbeszélői beszúrásoknak – a másodlagos elbeszélő szövegeinek – olyan ritkásra hagyott láncolata, amelyben a szemek csak lazán, az egymás közötti viszonyukat alig változtató figurák, a mindig azonos tájegység, az életforma, a rítus szerint megismétlődő cselekedetek által kapcsolódnak össze. Konkrét időmeghatározások nélkül, olykor nagy időbeli ugrásokkal, de mivel a létfolyamat szinte nem változik, a szerkezetnek ez a fajta hiátusos felépítése egyáltalán nem feltűnő, sőt, az emberi létnek azt a sajátos ritmusát követi, amikor sokáig nem történik semmi, majd aztán bekövetkezik valami emlékezetes.

A regény zárlatában egyszerre konkréttá válik az idő. Árvai István és családja éppen a millenniumi kiállítás ideje alatt száll hajóra, hogy „kitántorogjon” Amerikába. A cselekmény és annak kiválasztott ideje több mint emblematikus. Árvai István nem csupán Szajlával, a paraszti léttel, a gyökereivel szakít, hanem egész magyarságával, a történelemmel. Egy olyan Ábel ő, akiről aligha hihető, hogy visszajön. (Jelenkor Kiadó, 2007)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben