×

Café Stockholm (4)

kisnovellák

Hendi Péter

2008 // 06
A Szomszédok utcájától a Nemzetek teréig

Véletlenül ugrott be ez a cím. Jó kapusnak szerencséje van, szokta volt apám mondogatni, még valamikor a múlt század közepén. Tulajdonképpen nem is cím volt, csak néhány szó egy rövidke színdarabban, amelyet én magam írtam, ugyancsak a múlt században, de már a vége felé. Akkoriban egy ENSZ-szervezetnél dolgoztam, Genfben, a Nemzetek terén, és az utcát, ahol laktam, csakugyan úgy hívták: Szomszédok utcája.

Lesz a jövő héten egy drámaíró-tanfolyam a Grütli színházban, puhatolóztam feleségemnél, valamikor a kilencvenes évek elején. Egy hétig fog tartani, délután kettőtől este tízig. Úgy gondoltam, folytattam, hogy megoldhatnám két és fél nap szabadsággal, elosztva az öt délutánra. Ki van zárva, felelte a feleségem. Talán csak mert nem volt valami nagy véleménnyel a mai színházról, de talán egyébként is. Ezt a választ felejtsd el, ha az én szabad időmről beszélgetünk, mondtam neki. Azóta is büszke rá, hogy ilyen jól feleltem. Szerintem színpadon is megállta volna a helyét.

Ott ültem hát a színházban, és az első két délután nemigen rúgtam labdába. A társaság, amelyiktől levelet kaptam, azzal a nemes céllal alakult, hogy felkarolja francia Svájcnak jobb sorsra érdemes színpadi szerzőit. A Radio Suisse Romande, a Comédie de Genčve lomtalanítás idején elküldött nekik néhány visszautasított művet, hátha felkeltik valakinek az érdeklődését. Jobban járnál, mondta François, a társaság elnöke, ha rögtön franciául írnál, ahelyett, hogy a magyarodat fordítgatnád. Ha érdekelne, éppen most indul egy… Persze tudtam én, hogy nekem két rossz közül kell választanom. Franciára a magyart, vagy rögtön franciául, amit majd ki lehet javítani? Az eredmény mindig fájó kompromisszum. A tanfolyamon az első problémát az okozta, hogy nem mindig értettem, hogy Jean-Claude mit akar. Francia földről jött, maga is író, bár a nevét hallván kicsit elterelődött a figyelmem az irodalomról. Mert úgy hívták, hogy Renault. Ám az igazi rossz akkor kezdődött, amikor végre megértettem Monsieur Renault, alias Jean-Claude feladványát. Akkor szenvedtem csak igazán, amikor köröttem tíz penna mint motolla rótta a sorokat, miközben nekem semmi, de semmi nem jutott az eszembe. Se franciául, se magyarul! A lausanne-i Marie-Helčne, akinek néhány hangjátéka ment már a rádióban, az egyik kávészünetben barátságosan felém fordult, és azt mondta: Nagyra becsülöm a bátorságot, amely téged idehozott. Úgy látszott hát, hogy egy héten át nekem itt a hülye gyerek szerepét kell játszanom.

Aztán szerda délután egy csapásra megváltozott minden. Feladat szerint tízperces monológot kellett írnunk egy képzeletbeli nagy utazásról. Hogy a fantázia szabadon szárnyaljon, Jean-Claude szerteszét szórta közöttünk egy világatlasz kitépett oldalait. Választani lehetett, hogy a reggeli felkelés után ki hova repül. Szinte szétrobbantam a dühtől, mert mi a francot kezdjek ezzel most megint? Ez nem az enyém! Ez nem én vagyok! Aztán széttörtem pokolba-börtönöm rácsait, nem gondoltam se Szingapúrral, se Kamcsatkával, ha buzgó vérem úgy kívánta, a francia helyesírásnak is jócskán fittyet hánytam, és megírtam az én Nagy Utazásomat, a Szomszédok utcájától a Nemzetek teréig.

Este nyolc után kezdtük bemutatni a műveinket, és úgy nézett ki, hogy én aznap már nem fogok sorra kerülni. Nagyon nem örültem ennek, mert csütörtökre halaszthatatlan feladatot kaptam a feleségemtől, ezek meg itt azt fogják rólam gondolni, hogy: Na persze! A harmadik prezentációt követően szólásra emelkedtem. Sajnos, nem tudok itt lenni holnap, mondtam, de szívesen előadnám a darabomat még ma este. Erre nem hangzott fel jobbról is, balról is a lelkes Halljuk, halljuk! Maga Jean-Claude is elgondolkodva nézett maga elé. Amennyiben volna rá érdeklődés, tettem hozzá szinte kihívón. Marie-Helčne sajnálta, hogy el kell érnie az utolsó vonatot. Ne vegyem személy szerint, de tényleg… Sajnálhatta is, de hogy mennyire, azt csak másnap tudta meg. Szédületes, hogy mekkorát fordul a világ, amikor egyszerre csak azt kezdik mondogatni rólad, hogy menynyire tehetséges vagy! Persze lehet, hogy nem annyira a művemmel, mint inkább a játékommal vívtam ki a sikert, na de hát mit számít az egy színházban. A király az király.

Gőgös-húszéves koromban a budapesti jogi egyetemen megkérdezett egyszer egy fiatal filmrendező, aki néhány évtizeddel később Oscar-díjat kapott, hogy lennének-e színészi ambícióim. Mert éppen szereplőket keresett az első játékfilmjéhez. Húszéves nemmel válaszoltam, mert azt hittem, hogy én majd filmeket fogok írni, és nem is akármilyeneket. Pedig nem kell megijedni, amikor az élet hirtelen valami másra invitál. Ha igent mondok a rendezőnek, ki tudja, mi nem lehetett volna belőlem egy napon. S ha nem megyek el a drámaíró-tanfolyamra, dacolván szeretett oldalbordám ellenérzéseivel, akkor talán úgy élem le az egész életemet, hogy ez a Szomszédok utcájától a Nemzetek teréig kapcsolás, ez sohasem áll össze a fejemben. A dolgokat nem elég megélni. És akkor talán azt a reggelt se mesélem el soha, amely már hetek óta itt motoszkál a fejemben. Elmondjam? Ne mondjam? Hiszen olyan kis semmiség. Na de ha van egy jó címe!

Ez is akkoriban történt, a kilencvenes évek táján. Végigmentem a Szomszédok utcáján, elhaladtam a Reformátorok szobra előtt, a park végén az ötös busz még üresen állt a végállomásul is szolgáló megállóban. Mögöttem a Reformátorok szobrai, szemben a Grand Théâtre, balra a Conservatoire, jobbra a Rath múzeum. Íme, a hétköznap reggelem kulisszái, amidőn felszállok az ötösre, és felszáll utánam nem sokkal az a hatvan év körüli nő is, akit nem ma látok itt először. És mint minden alkalommal, most is arra gondolok, hogy ha ez a nő mindenhol és mindig ugyanazt csinálja, mint itt reggelenként, indulás előtt, az ötös buszon, akkor ez a nő nagyon idegesítheti a környezetét. A lányát, az unokáját, a férjét, a kolléganőjét, mindenkit! Ahogy odamegy az első ajtóhoz, hogy kinyissa az egyik ablakot, aztán ahogy odamegy a hátsó ajtóhoz, hogy kinyissa a másik ablakot, leveszi a kabátját vagy a pulóverét, katonás mozdulatokkal összehajtja, és ráhelyezi az ülése támlájára, kicsit meg is simogatja, és mintha arra is vigyázna, hogy amíg leül, egy szellő véletlenül fel ne kapja… na és ahogy a táskája oldalzsebén a cipzárt felhúzza, a szótárfüzetet a zsebből kirántja, felüti, és tanulni kezdi egy ki tudja, mely nyelv mely szavait: ez a reggeli torna, ez a minden perc drága, ne vesszen csepp se kárba nyüzsgedelem olyasfajta tumultusélményt kelt bennem, mintha tömve lenne a busz, holott csak ketten vagyunk. Enyhít valamit a fóbián, hogy mielőtt a végállomásról kigördülnénk, még felszáll néhány utas. Paradox módon ettől egyszerre több lesz a levegő. És akkor, még mielőtt a Nemzetek terére vezető kalandos úton elérnénk az első megállót, feláll helyéről a nő, kezében a ki tudja, melyik nyelv mely fontos szavaival odasiet a vezetőhöz, és amíg a piros lámpánál várakozunk, kérdez tőle valamit. Soha senki nem fogja megtudni, hogy mit, a biztos csak annyi, hogy a nő visszatér a helyére, és kinyitja a szótárfüzetet, amelyben ki tudja, melyik szón pihent meg az imént a mutatóujja. És akkor egy másik nő, akit eddig észre sem vett senki, rosszallóan a fejét csóválja, és azt mondja a szótárosnak, hogy Svájcban az ember nem beszélget a buszsofőrrel. És látszik rajta rögtön, hogy ezt nemcsak úgy mondja, hanem úgy is gondolja. Hiába erősködik az első, hogy hiszen ő csak, meg hogy mért zavarna az bárkit, ha egyszer... Az ember kérdezhet néha valamit, nem igaz? Svájcban az ember nem beszélget az buszsofőrrel, ismétli makacsul, aki az imént a fejét csóválta, s kiderül az is, hogy több is lenne a tarsolyában, mert ha nagyon kellene, elmondhatná, hogy ő egyszer már balesetet szenvedett annak folytán, hogy valaki beszélni kezdett a buszsofőrrel.

Nem is olyan semmiség ez a történet, mint gondoltam. Most látom csak, hogy mennyi minden lenne, lehetne benne, de ne térjünk el túlságosan a tárgytól, és főként azt ne feledjük, hogy közben a Nemzetek terére visz bennünket a busz. Hol, ha nem itt szólalhatna meg az a nemzetközi tisztviselő, aki egyrészt egy mellette ülő kollégájának, másrészt az utasok egyre népesebb hadának most összefoglalja a ma reggel tanultakat azzal, amit már eddig is tudott. Hát igen, mondja a nemzetközi tisztviselő, Münchenben tilos a vezető kilátását eltakarni. Strengt verboten, teszi még hozzá a nyomaték kedvéért, majd azzal folytatja, hogy Svájcban nem szabad a buszsofőrrel beszélgetni, Marseille-ben pedig tilos neki válaszolni…

A mon ami, Heini Hunziker

Van nekem két festő barátom. Hildebrando és Bernard. Hildebrando, a festő, írtam legutóbb egy elbeszélésben, megemlítvén azt is, hogyan ismerkedtünk meg. Nem mintha különösebben érdekes lett volna, de valahogy jól illett a történetbe, amit éppen meséltem. Aztán ha Hildebrando, a festő egyszer már ott volt, gondoltam, lehúzok róla még egy bőrt. De akkor már nem róla beszéltem, hanem Bernard-ról, aki éppen elpanaszolta nekem, hogy-mint járt egy híres ügyvéddel, aki rendelt tőle egy képet. Önmagában talán ez sem lett volna különösebben érdekes, de valahogy jól illett a történetbe, amit éppen meséltem.

Az elbeszélésben, amit most írok, mondtam egy napon Bernard-nak, megemlítem az esetedet azzal az ügyvéddel. Megköszönte, és rögtön megkért, szóljak majd, ha az írás megjelenik, mert elküldené az ügyvédnek. Bernard öröme egyrészt meglepett, másrészt jól is esett. Meglepett, mert ha festményei, mondjuk, nyolcvan év múltán ötvenmillió euróért kelnének el egy kínai árverésen, ugyan mi jelentősége lesz akkor annak, hogy én is írtam róla. Másrészt jól is esett Bernard öröme, mert túl azon, hogy az én elbeszélésemben már ma benne van – igaz, hogy nem magyar, azt azért ő is tudja, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok –, mondom, túl mindezeken, Bernard, úgy látszik, szívesen ül fel azon vonatok egyikére, amelyeket én, lelki egyensúlyom ápolása végett, gondos igyekezettel küldözgetek a jövőbe. Örültem hát Bernard örömének, mert nem árt, ha más is hisz abban, amit az ember csinál.

Újult erővel folytattam az elbeszélést, amit talán épp az a kis plusz, hogy Bernard örül, hogy benne van, az segített át a holtponton. Egyszerre zöld lett a lámpa. Végére jutok ennek is, gondoltam nagy vígan, és az is megfordult a fejemben, hogy a benne lévő festőt átkeresztelhetném Bernard-ra. Mert akkoriban ritkábban láttan Hildebrandót, no meg egy kicsit nehezteltem is rá, hiszen amikor hat hónapja elköltözött ebből a városból, adott egy búcsúpartit, amelyre engem nem hívott meg. Aztán mégsem cseréltem ki a nevét, mert igaz ugyan, hogy illett volna engem is meghívnia, végül is úgy találtam, hogy Hildebrando, a festő valamiért sokkal jobban hangzik, mint Bernard, a festő. A Bernard talán jobban menne a szobafestővel. Ez persze nem jelenti azt is, hogy Hildebrando jobb festő lenne, mint Bernard. Megjegyzem, én ezt a kérdést nem szívesen dönteném el az utókor megkérdezése nélkül, de szerencsére nincs is rá szükség, mert ami engem illet, az mindössze annyi, hogy mi hangzik jobban, az, hogy Hildebrando, a festő, vagy az, hogy Bernard, a festő. Bernard, a szobafestő, mondta egy hang megint, mintha csak incselkedne velem. Arra is gondoltam, összekapcsolom a két nevet, de sem a Hildebrando-Bernard, sem a Bernard-Hildebrando nem látszott jó megoldásnak. Talán nevezhetném az én festőmet Jean-Paulnak vagy egyenesen Salvador-Pablónak. Ugyanakkor az se igazán helyénvaló, hogy Hildebrando nevét, pusztán azért, mert nem hívott meg a búcsúpartijára, mondom, pusztán azért kihagyjam az elbeszélésből, amelynek, már-már táncra is perdülök tőle az utcán, egy napon bizonyára a végére jutok.

Nocsak!, törte át egy hang az éjfél közeledtével egyre hangosodó zenét, amelyben nyakig, hogy ne mondjam, éppen fülig ültem. Felnéztem a képernyőről, és Hildebrando állt előttem. Megint itt jár a városban, amelytől, miként én, ugyanúgy ő se tud elszakadni. Egy hónap múlva itt lesz megint, és ad egy partit. Majd küld egy emilt. Persze, jutott eszembe, jön a születésnapod. Néha ötvenen is összejöttünk az alig harminc négyzetméternyi lakásában. Hol lesz?, kérdeztem, mert tudtam, hogy feladta a bérleményt. A Rhinóban, mondta. Ott alszik mostanában, a lakásfoglaló barátai révén híressé lett bérházban. Néhányan hat-nyolc éve laknak már ott, de most kiteszik őket az utcára. De nem a tél vége előtt!, mondtam megrökönyödve. Nem, nem a tél vége előtt. Iszol valamit?, kérdeztem, és becsuktam a laptopot. Nem azért, hogy több hely legyen az asztalon, hanem mert nem akartam, hogy meglássa a nevét a képernyőn. A napokban beszéltem rólad közös ismerősünkkel, Bernard-ral. Te ismered Bernard-t?, kérdezte Hildebrando élénken. Idehívjam?, nyúltam volna máris a mobilomért. Egy más alkalommal, felelte Hildebrando.

Hildebrando partit ad szombat este, mondtam négy hét múlva Bernard-nak, gyere el te is. Ha engem nem hívott, akkor talán... Ugyan, szakítottam félbe. Néha ötvenen is voltunk nála, akik közül sokan azt se tudták, hogy kinek a vendégei. Különben is, kanadai büfé lesz. Mindenki hoz magával valami enni-inni-valót...

Eltelt vagy két hónap. Éppen az utolsó simításokat végeztem az elbeszélésemen, melyet egy ideig érni hagytam, de most újra elővettem, és egyre jobban meg voltam vele elégedve. Nocsak!, törte át egy hang az éjfél közeledtével egyre hangosodó zenét. Hildebrando állt előttem, a festő. Iszol valamit?, kérdeztem. Tudod, mondta, miután leült az asztalomhoz, azt a személyt, akit te legutóbb magaddal hoztál a partimra, azt a személyt én ebből az egész városból legutoljára hívtam volna meg. Bernard-ra gondolsz?, kérdeztem meglepetten. Én azt hittem, hogy régi jó ismerősök vagytok. Nem, nem voltak régi jó ismerősök. És Hildebrando elkezdte mesélni, hogy miért nem. Szó, ami szó, Bernard maga is zúgolódott a parti után. Fel tudod fogni, hogy micsoda fickó ez a Hildebrando?, kérdezte. Meghívta a feleségemet, akinek négy évvel ezelőtt én mutattam be, és engem nem hívott meg. Talán csak azért nem, mert nincs emil-címed, feleltem neki.

Hildebrando teáját letették az asztalra, én meg becsuktam a laptopot. Nem azért, hogy több hely legyen. Inkább csak attól féltem, hátha meglát valamit a képernyőmön, aminek talán nem örülne...

Reggeli Párizsban

Kilenc óra után ébredtem egy Szajna utcai hotel harminchármas számú szobájában, fenn a harmadik emeleten. Igaz, hogy csak két csillagunk van, ám a fekvésünk ragyogó, és valamikor olyan illusztris személyek fordultak meg náluk, mint Miles Davis meg John Coltrane vagy a Hemingway meg a George Orwell, most meg én is. Na jó, az Orwell talán csak a konyhán mosogatott, és bizonyára nem itt, hanem valahol a Latin negyedben, de hetven év múltán ennek aligha van jelentősége. A Szajna utcán ő is végigment, és az előtte tornyosuló zöldség-gyümölcs, hentes- és haláruk szem-szájnak ingere látványa őt is úgy vehette körül, mint most engem. Azt persze talán még nem tudhatta, hogy ebből a paradicsomból nem feltétlenül csak azok érzik magukat kirekesztve, akiknek üres a zsebük. Habár lehet, hogy írói pályájának kezdetén, egyszersmind az egzisztenciális ranglétra legeslegalján, George Orwell már azt is tudta.

A Boulevard Saint-Germainen, éppen ahol tegnap este taxiba szálltunk, összetalálkozom Endrével. A Festivale de Littérature Hongroise hétvégi programjának befejeztével elmentünk megvacsorázni egy marais-beli algériai étterembe. Már jártam itt korábban, mondta Endre a taxiban, amikor áthaladtunk a Place de la Bastille-on. Nagyon régen, tette még hozzá. De ugye a börtön már nem volt meg?, kérdeztem. Az étteremhez érvén hiányoltam az emlékeimben oly elevenen élő, szűk utcákban lükető embersereget. Persze most vasárnap éjjel volt, nem pedig délelőtt. Meg aztán ez itt a Marais széle, magyarázta Georges. Nem az Orwell, hanem a Darányi. Ő ajánlotta, hogy idejöjjünk, mert itt szokott megszállni a barátjánál, ha átjön Bázelből Párizsba. Négyen négyfelől érkeztünk, és négyfelé laktunk, ez volt a közös nevező, mely eldöntötte, hogy hol vacsorázzon a kis magyar csapat. Zsolt volt köztünk a legműveltebb, de hogy a műveltség mennyire relatív, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy nem tudta, mi az a couscous. Erre gondoltam délelőtt, amikor hirtelen előttem termett Endre.

A Louvre-ba indult, neki is ez volt az utolsó napja Párizsban. Szívem szerint én inkább sétálnék, mondtam neki, ám az eső esett. Én is, felelte Endre, de neki még esernyője se volt. Csak sapkája. Megnézem odaát, mutattam a fejemmel a túloldalra, hogy ott van-e Monsieur Sartre. Később talán én is csatlakoznék. Gyere csak, mondtam nagylelkűen, bár amíg a Louvre-ból ideérsz, akkor is, ha nem nézel meg mást, csak a Mona Lisát, addigra én már lehet hogy továbbmentem, de persze a Sartre urat még elkaphatod. Ebben maradtunk.

Becsaptak volna ezen a szent helyen?, tettem fel magamnak valamivel később kérdést. Költői kérdés volt, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy igennel is lehet rá felelni. Nézzük csak! Volt a tejes kávé, a croissant, a vajas kenyér, a baracklekvár meg a narancslé. Tudtam, hogy nem lesz olcsó, olyannyira tudtam, hogy meg sem lepődtem, amikor a pincér az elém tett két számla egyikére ráírta az összeget, hogy huszonkét euró és tíz cent. Kipengettem egy húszast meg egy kettest meg két ötvenest, és hozzáláttam, hogy zsebbe való számítógépemet összekapcsoljam az arasznyinál alig nagyobb, széthajtható billentyűzettel. Tegnap délután, mikor a fesztivál szünetében átjöttem egy kávéra, megállt az asztalom előtt egy fehér köpenyes afrikai fiatalember, aki bizonyára a konyhán dolgozott, mint azt hajdanában George, az Orwell is tette, és elragadtatással nézte az előttem lévő két kis jószágot. Bluetooth, mondtam neki a varázsszót, és felemeltem a tenyérnyi komputert, amiből rögtön láthatta, hogy a kapcsolat wireless. Erre gondoltam, miközben a billentyűzet gombját lenyomva tartottam, hogy az asztalomon lévő két kis állatka megtalálja egymást. Néha percekig is eltart ez a művelet, nem csoda hát, hogy egyszerre csak megláttam, hogy az egyik számlán 7,50, a másikon meg 9,20 szerepel. Az első a narancslé, a második a tejes kávé meg a tartine, azaz a kenyér és a vaj. Persze azonfelül még ott lenne a croissant és a baracklekvár, amelyiknek a kis üvegcséjét, tetején a Café de Flore felirattal, majd hazaviszem magammal levélnehezéknek. Na jó, ma már az ember nem nagyon ír levelet. Akkor emil-nehezéknek. Örülnék, ha lenne valami funkciója az íróasztalomon, mert az életben, erre mostanában kezdek rájönni, csak annak van értelme, amit az ember használ is valamire. De térjünk vissza a két számlához! 7,50 meg 9,20 az 16,70. Ahhoz, hogy 22,10 legyen, kell 5,50. Ezen osztozna hát a croissant és a baracklekvár, mert ezek a nem egyenesen konyhából jövő dolgok, mondjuk így: vendégek körül kerengő földi javak, ezek nincsenek rajta a számlákon. Mondjuk, hogy 3,50 a croissant és kettő a lekvár. Mi? Három euró ötven egy croissant-ért? Te jó isten! Hiszen az Genfben legföllebb ha egy frank kilencven, ami annyi, mint egy euró és húsz cent. Na jó, mondjuk, hogy 2,90 a croissant és 2,60 a lekvár. Tényleg, két euró a tégelyes lekvárért, akkor is, ha mégoly gyűszűnyi, az egy kicsit túl olcsó lett volna. És így legalább a kettő közötti arány is valószínűbb, teszem hozzá megnyugodva.

De van itt még egy kérdés, kopogom le a billentyűzeten, szinte egy időben azzal, hogy rámosolygok egy másik pincérre, aki most a közelembe lép, és ránéz a reggeli romhalmazra. Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék. Én pakoltam át a szomszéd asztalra, mert az első pincér, akinek fizettem, magától nem vitte el, pedig azóta többször is itt járt. Bizonyára ennek is megvan a magyarázata. Akkor takarítunk le egy asztalt, ha elment a vendég, különben lehet, hogy ott maradna utána egy használt fogpiszkáló vagy papírzsebkendő, vagy ki tudja, mi. Eldöntöttem magamban, hogy ennek így kell lennie, ezért nem is berzenkedett bennem semmi az ellen, hogy midőn az írásba belekezdtem, a reggeli maradék ott hevert előttem. Sok jó kis helyen is elfér. Egy idő után azonban mégiscsak átszortíroztam a lerámolnivalót a szomszéd asztalra, s tettem ezt otthonosan, könnyedén, még csak fel sem kellett állnom érte. És most a pincér, a második, látván a kvázi nincs gazdája halmazt a szomszéd asztalon, vagyis hogy gazdája az van, de lélekben mintha egyre távolodna, a pincér most hozzálát, hogy behajtsa a két számlán fellelhető kinnlevőséget. Már megtörtént, mondom neki.

És ekkor mintha a reggeli maradékát illetően lenne egy csodálkozó, majnem tanácstalan tekintete. Az ebből eredő parányi szünetre rögvest azt felelem, hogy engem nem zavar, ha elviszi. S mivel az írásban egy kicsit kimelegedtem, kérek tőle egy pohár csapvizet. Semmi akadálya, feleli barátságos mosolyával, amelyről csak azt tudom mondani, hogy nincsen benne semmi pincéri. Elragadó! Mintha csak zsebében lenne az elmúlt évszázad során itt megfordult összes nagy elmének kulturális kvintesszenciája, ez a pincér, csakúgy, mint bármely kollégája, comme il faut, mindent megmagyarázna nekem, ha ahelyett, hogy az aranyos kis billentyűzetemen pötyörésznék, feltenném neki a kérdést, hogy hogy van az, hogy a kilenc-húszból meg a hét-ötvenből huszonkettő-tíz lesz, és aztán mit csináljunk a fennmaradó öt-ötvennel. Mégis, perceg bennem bennem valami tovább, mint fában a szú, kettő euró kilencven egy croissant-ért? Az hétszáz forint! Szinte szégyellem magam, de aztán támad egy mentő ötletem. Lehet, hogy meglátták rajtam, még mielőtt én magam is tudtam volna, hogy a végén majd, levél- vagy emil-nehezéknek, vagy micsodának, elviszem magammal a baracklekvár üvegcséjét. Könnyű belátnom, hogy üvegbetéttel mindjárt másként fest a dolog.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben