×

Összeomlás

Szabó Dezső életművének fogadtatástörténete 1945-től a monográfiák megszületéséig, 4. rész

Petrik Béla

2008 // 05
A Szabó Dezső-kérdés az emigrációban és az Új Látóhatárban

Miközben Magyarországon Szabó Dezső kizárólagosan Nagy Péter torzító tükrében jelenhetett meg a hivatalos marxista kánonhoz idomítva, a véleménynyilvánítás szabadságát, mint oly sokszor a negyven év alatt, ismételten az emigráció biztosította, ott is különösen az Új Látóhatár, amely már címében is Szabó Dezső fő corpusára, Az egész látóhatárra utalt.

Az első említendő esemény egy előadás, amely hatásában, mint később látni fogjuk, különös jelentőségűvé nőtt. A New York-i Petőfi Kör 1958. december 5-én Szabó Dezső nyolcvanadik születésnapja alkalmából emlékülést rendezett, amelyen Fenyő Miksát – mint Szabó Dezső kortársát, személyes ismerősét – kérte fel előadás tartására. Fenyő arra készült, hogy az övét megelőző, az életmű értékeit felvonultató méltatásra kellő választ adjon, annak esetleges pozitív hatását azonnal kioltsa. Miután azonban az előzetes információkkal szemben nem volt bevezető előadás, beszéde csapongóvá és zavarodottá vált, súlyosan dehonesztáló kijelentéseit a méltatni összegyűlt közönség előtt semmi sem ellensúlyozta. Bár polemikus természetű szövegét igyekezett tárgyilagossá tenni, a bevallott pártosságról nem kívánt lemondani. Olvasatában „a fajteória ilyen gyűlölködő beállításában Szabó Dezső megelőzte a Hitler-korszakot; tíz évvel megelőzte a Mein Kampfot”.114 Fenyő ezzel nem kevesebbet állított, mint hogy a hitleri tanok azonosak Szabó Dezső eszméivel, a „sárkány-fajzat, mely vitte a nemzetet náci-szolgálatba”, „azokból a sárkányfogakból kelt ki, amiket ő elvetett”.115 Így kerülhetett mondandójában egymás mellé Az elsodort falu egy részlete Bormann-nak a feleségéhez írott leveleivel. E súlyos, bizonyítatlan állításokat át- meg átszőtte Szabó Dezső magamutogatásának hosszas, anekdotákkal alátámasztott taglalása: „Ilyen vakhit mellett önmagában, kétségek és kérdések nélkül, egyedül retorikája erejében bízva, Szabó Dezső nem lehetett más, mint exhibicionista.”116 Kitért egyes jellemvonásaira, például „a pénz határtalan megkívánására”.117 Mindeközben minduntalan előkerült a Nyugat és Szabó Dezső szakításának története, Adyval és Móricz Zsigmonddal való szembeállítása.

Fenyő előadása az életmű egészéhez és az alkalomhoz is méltatlan volt, a hangnem emléküléshez nem illő, szubjektivitásában méltánytalan, a mondanivaló pedig tudományos szempontból értékelhetetlen. A hallgatóság felzúdulása olyan méreteket öltött, hogy a Petőfi Kör nyilatkozatban határolódott el előadásától: „megnyerő modorában majdnem annyi rosszat mondott el Szabó Dezsőről – nagyrészt elhallgatva nyilvánvaló érdemeit –, mint az emlékezetes hazai Szabó Dezső-vitában az írót támadó »vonalas« kritikusok.”118 Kiss Sándor és tucatnyi hozzászóló világosan kifejezésre juttatta – nem tagadva Szabó Dezső emberi gyengéit –: ragaszkodnak ahhoz az íróhoz, akit Az egész látóhatárból, a Ludas Mátyás Füzetekből, a Marczibányi, majd pedig a Rákóczi téri előadásokból ismertek meg. „Mi, a Petőfi Kör tagjai, otthon és a száműzetésben, Móricz Zsigmond Szabó Dezsőjét vállaljuk, és nem Fenyő Miksáét vagy Nagy Péterét.”119 Fenyő Miksa majd egy évtizeddel később maga is ekképpen értékelte előadását: „Előadásom Szabó Dezsőről marasztaló volt. Mint írót fogyatékosnak ítéltem. Mint szociológust felületesnek, mint politikust veszélyesen demagógnak, mint embert gonosznak.”120

Amerikában Szabó Dezső életművének gondozására Emlékbizottság alakult. Az 1958-as Petőfi köri sikertelen est után az Emlékbizottság 1959-ben külön kötetet jelentetett meg,121 amelyben részint válogatást adtak közre a Szabó Dezsőre emlékező írásokból, így itt jelentek meg ismételten Mécs László és Juhász Gyula versei, Móricz Zsigmond 1939-es köszöntése, részletek Németh László írásaiból, Tóth Árpád, Kodolányi János, Kovács Imre, Veres Péter, Kiss Sándor és mások visszaemlékezései. A különnyomat az Emlékbizottság felhívása mellett – amely az 1959-es év Szabó Dezső jubileumi emlékévvé nyilvánítása mellett szállt síkra – tartalmazta Kardos T. Béla tanulmányát, mely meghatározta az Emlékbizottság Szabó Dezső-kérdésben elfoglalni kívánt álláspontját, miszerint az életmű maradandó és értékes részét a szépirodalom képezi, a politikai tanulmányok a múlté. „A magyar olvasóközönség pedig szűnjön meg Szabó Dezső írásaiban kizárólag a politikumot, a politikai regényeket és szatírákat látni. (…) De Szabó Dezső műveinek szépirodalmi, tehát művészi szépsége, lírája, kozmikus múzsája megmaradt és élni fog, míg magyar és emberi szív egy magasabb rendű életért dobogni fog. Megjósolom, hogy az érdeklődés – igen helyesen – súlypontjával át fog helyeződni Szabó Dezső alkotásainak művészi, kulturális oldalára, amely eddig elhanyagolt, elmellőzött volt.”122 Ez a taktika az életmű kevéssé kényes és érzékeny részére kívánta a hangsúlyt helyezni, nyilván attól a megfontolástól vezéreltetve, hogy annak legalább egy részét kiszabadíthassa a hallgatás falai közül. Sokan kívánták a vesztegzárat ezzel megnyitni, ma már tudjuk, hiába. A kirótt büntetést ilyen engedményekkel nem lehetett feloldani, a Szabó Dezső-kérdésben nem volt pardon.

Az Emlékbizottság még egyszer felbukkant Magyarországon: 1963-ban levelet intéztek Szigeti József népművelési miniszterhelyetteshez, amelyet másolatban itthon élő neves, illetőleg a hatalmat képviselő személyekhez és lapokhoz, intézményekhez is eljuttattak.123 Az Emlékbizottság levelében rögzítette, hogy 1946 óta, amikor az Ének a révben című kisregény töredéke megjelent, az 1957-es Feltámadás Makucskán címmel összeállított, erősen csonkított szövegeket tartalmazó kötet kiadásán túl a gazdag irodalmi hagyatékból semmi sem jelenhetett meg. Visszatérve korábbi álláspontjukhoz, javasolták ezért, hogy az általuk felsorolt, alapvetően szépirodalmi jellegű művek – így mások mellett az akkor még részben csak kéziratban lévő Életeim, a Csodálatos élet című regény, a Napló és elbeszélések című elbeszéléskötet – jelenjenek meg, s ezzel adják meg a lehetőséget az író számára, hogy műveivel védekezhessen a marxista vádakkal szemben. Szóvá tették azt is, hogy a Szerzői Jogvédő Hivatal példátlan módon – a magyarországi szilenciumot az egész világra kiterjesztve – több esetben megtagadta az egyes művek szerzői jogainak megszerzésére irányuló kéréseket, megakadályozva a művek fordításokban való megjelenését. Az Emlékbizottság nemzetközi fórumokhoz kívánt fordulni abban az esetben, ha a helyzet felhívásukra nem változna.124

E szerény sikereket hozó akciók mellett itthon az 1958-as, a Szabó Dezső-i életmű felmutatására irányuló kísérletek kudarcot vallottak, s a színen nem maradt más, csak Nagy Péter. Ugyanabban az évben, amikor Nagy Péter újabb Szabó Dezső-kötete napvilágot látott,125 az Új Látóhatár két folytatásban közölte Gombos Gyula tanulmányát Szabó Dezsőről.126 Az esszé szinte ugyanazzal az időszakkal foglalkozott, mint amellyel Nagy Péter. Gombos itt határozta meg azt az eszmei alapvetését, amire később egész könyve épült. Összegzése ekképpen szólt: „Megmutatta, hogy erős lélekkel a kényszerhelyzetből is lehet vívmányt teremteni: a két erődrendszer közé szorulván sem el nem pusztult, sem meg nem adta magát, hanem tábort tudott ütni a maga önálló, világnézeti beidegzettségtől mentes politikai gondolkozásának. S e tett számunkra fontosabb, mint egyes nézeteinek mai érvénye vagy érvénytelensége. Mert az ő senki földje végső fokon a forrásvidéke annak az el-elfúló magyar eszmélkedésnek, melyet azóta harmadik útnak szoktunk nevezni, s amelyben egy kis nép életigénye küzd a reázúdult körülmények túlereje ellen.”127 A tanulmányt Gombos Molnár József szorgalmazására készítette, aki rendkívül nehezményezte Fenyő Miksa előadását, amint Gombos írta: „Szabó Dezsőnek Fenyő általi lekaszabolását nagyon méltatlannak tartotta”.128 Fenyőnek tehát sokat köszönhet a Szabó Dezső-irodalom, hiszen a Petőfi Körben elmondott beszéde Gombosban is mély nyomot hagyott: „A hallgatóság megdöbbenésére Fenyő egy óra hosszat azt bizonygatta, s elég indulatosan, hogy Szabó Dezső Hitlert is megelőzve fasiszta volt.”129 Gombos saját tanulmányára elégedetlenül tekintett, s ekkor fogalmazódott meg benne az az elhatározás, hogy Szabó Dezsőt a két háború közötti magyar társadalom részletes bemutatásával, e közegbe való beillesztésével értelmezze, amit kellő részletezettséggel könyvnyi terjedelemben képzelt el. Molnár azonnal felajánlotta a könyv kiadását, évek múltán az Auróra Kiadó első könyve Gombos Szabó Dezső-monográfiája lett.

Tanulmányának erősségét két rövid reflexióval szeretném példázni. Szabó Zoltán az egyik szerkesztőhöz, jelesül éppen Molnár Józsefhez írott levelében, az egész szám üdvözlése mellett, így emelte ki és értékelte: „Gombos esszéje Szabó Dezsőről tökéletes, van-e remény rá, hogy az egész tanulmány megjelenik könyv alakban, s ha igen, hol, mikor?”130 A megjelenést követő számban Cs. Szabó László, Gombos esszéjéből ihletet merítve, néhány Szabó Dezsővel kapcsolatos emlékét vetette papírra, és levelében Gombos írását „mértéktartó” és „igényes” tanulmánynak nevezte.131 Ahogy annyi más híres írónk, Cs. Szabó is sokszor megfordult környezetében, így például könyvtárának kiárusításakor segédkezett neki, s találkoztak egyik párizsi útjuk alkalmával is.

Néhány év szünet után, 1964-ben ismét Gombos Gyula jelentkezett Szabó Dezső-tanulmánnyal, Szabó Dezső, a regényíró címmel. Gombosra ekkor már mindenki úgy tekintett, ahogy Borbándi Gyula is fogalmazott, mint aki képes lesz az életmű hiteles és tárgyilagos feltárására.132 Tárgyilagosságára ez a tanulmány is bizonyíték. Pontosan mutatta be Szabó Dezső szépírói munkáinak és magának a szépírónak a gyengéit, hibás ars poeticáját, életidegenségét, zsenitudatának korlátozó befolyását. A hiteles életrajz reményét, az egyetlen lehetőséget Nagy Péter hazai ténykedése és Budai Balogh Sándor büntetőeljárása után már valóban csak Gombos Gyula munkája ígérte.

1965 januárjában emlékezett a folyóirat Szabó Dezső halálának huszadik évfordulójára, Gombos megjelenés alatt álló könyvének egy újabb részletével, az utolsó napokat leíró fejezettel. A tanulmány eseményeket rögzítő része nem adott többet, mint amit már a korábbi munkák is tartalmaztak,133 az értékelő rész az, amely Szabó Dezső életének ezen utolsó mozzanata kapcsán is igen világosan és plasztikusan mutatott rá az eseményben rejlő politikai mondanivalóra. Szabó Dezső életében és végrendeletében is sokszor emlegette: szeretné, ha kedves sétáinak helyszínén temetnék el, a Gellérthegyen. A kérés óhatatlanul politikai kérdéssé vált, annak a kérdésévé, hogy a háború után berendezkedő és újjászülető társadalom és nemzet hogyan viszonyuljon Szabó Dezső életművéhez. „S ebben benne volt az a végső kérdés is, mely akkor minden politikai összecsapás hátterében ott lappangott: milyen eszmék mintáiba öntsék a megolvadt magyar világot, vagyis: kié legyen az ország?”134 A kommunisták, de még inkább a szociáldemokrata városházi tanácsnokok hamar eldöntötték, Szabó Dezső nem kaphat sírhelyet a Gellérthegyen, ahol akkor már épült a Vörös Hadsereg dicsőségét és uralmát jelképező emlékmű – maradt a Rákóczi téren, a sebtében tákolt koporsóban eltemetve. „Az ő összeütött ládája, amit a földben hagytak, éppoly világos jelképként mérte a helyzetet, mint a hódítók diadalmát mondó emlékmű a hegy tetején. Aki e kettőt együtt választotta nézőpontnak, meglehetős biztonsággal tájolhatta be a magyar sorsot jó időre.”135

Gombos tanulmányára több észrevétel is érkezett. Nyeste Zoltán mint a temetésen részt vevők egyike elevenítette fel emlékeit, s vezette be az olvasókat az irodalmi végrendelet jogi érvényességének kérdésébe. Írását ezekkel a sorokkal fejezte be: „…egy dolgot bizonyosnak érzek. Azt, hogy a sírt körülálló fiatalok ösztöne nem csalt. Azok a fiatalok szinte kivétel nélkül Szálasi börtöneiből szöktek meg a temetés előtti napokban, s csaknem mindnyájukra Rákosi kínzókamrái vártak. Kétséges-e ma, hogy a diktatúrával való szembefordulásukban mindkét esetben igazuk volt? Szabó Dezsőnek lehettek, voltak is, tévedései és túlzásai (kinek nincsenek?). De a mi nemzedékünk (s nemcsak a miénk) elsősorban tőle tanulta a bármilyen színű elnyomással való tudatos szembefordulást, ami nélkül az utóbbi évtizedek magyar történelme bizonyosan szegényebb volna.”136 Horváth János volt kisgazdapárti képviselő lényegében megerősítette a Gombos tanulmányában foglaltakat a személyi kérdések körében, és néhány pontosító megjegyzést tett.137 Megszólalt a Gombos Gyula által is nevesített szociáldemokrata tanácsnok, dr. Hahn Sándor is. Levelében továbbra is a fővárosi szabályrendeletekkel magyarázta a temetés tekintetében elfoglalt korábbi álláspontját.138 A magyar történelem fintora, hogy azok, akik Szabó Dezső temetése kapcsán 1945–46-ban ellentétes oldalon küzdöttek, vitájukat mindnyájan a kényszerű emigrációban folytatták, Horváth János éppúgy New Yorkból címezte levelét a szerkesztőségnek, miképp Hahn Sándor. A polémiába Cs. Szabó László is bekapcsolódott egy levél erejéig, amelyben pontosan világított rá a Hahn Sándor által elfoglalt, a szakszerűség érve mögé bújtatott, ugyanakkor nyilvánvalóan elvi-politikai álláspont tarthatatlanságára. Kifejtette, hogy az európai kultúra régi hagyománya kivételt tenni híres személyekkel temetésükkor, Dantét, Petrarcát, Chateaubriand-t vagy a mi Gárdonyi Gézánkat említve példaként. „Tiszteletadásuk ilyen formájú megnyilatkozása csupán az író emberkerülő vagy lázadó természetének szólt; az elszigetelt sír írói és emberi alkatuk jelképe.”139

Két évvel Nagy Péter monográfiájának megjelenése után, 1966-ban az emigrációban napvilágot látott Gombos Gyula Szabó Dezső-monográfiája is, az Új Látóhatár folyóirat kiadójának tartott Auróra kiadásában. A két munka összehasonlíthatatlan. Nagy Péteré egy akadémiai intézet teljes fegyverzetének és kapacitásának felhasználásával, a kutató teljes anyagi és egzisztenciális biztonságában, a párt ideológiai támogatásával készült aprólékos, gazdagon jegyzetelt munka; Gombos Gyuláé a száműzött kezével írt, a mindennapos létért folytatott küzdelem közepette, minden szakmai és intézményi apparátus segítsége nélkül készült, nagylélegzetű esszé.140 S persze Nagy Péteré a kommunista rendszer által megrendelt, a marxista ideológia elvi alapvetésén álló, dogmatikus, súlyosan elfogult és igaztalan, egyoldalú dolgozat, míg Gombosé hiteles és tárgyszerű életrajz, amely képes volt felmutatni a hibák mellett a Szabó Dezső-i életmű valóságos, elfogultságoktól és félremagyarázásoktól mentes értékét és mondanivalóját. A kötet persze hivatalosan Magyarországra nem juthatott el, a központilag elrendelt csöndet nem törhette meg, megjelenésével nem ronthatta le a hivatásos életrajzíró művét. Hogy a könyv mégis hazajutott, és szűk körben, de hatott, arról például egy Németh Lászlóval készített interjúból is értesülhettünk, amely érdekes módon nem Magyarországon, de nem is az emigrációban, hanem Újvidéken jelent meg, s amelyben Németh a könyvet is méltatta: „Nemrég különben jó könyv jelent meg róla [Szabó Dezsőről – P. B.] odakinn, Gombos Gyula írta; beleérzése s kritikája, úgy hiszem, eltalálta a helyes mértéket a méltatlanul elfeledettel szemben, s nektek jó például szolgálhat, hogy kivételes kritikai páholyotokból mint lehet vitatott alakokba öltözött hazai problémákkal foglalkozni.”141

Gombos Szabó Dezső-könyvének irodalomtörténeti jelentőségét tulajdonképpen az adta, hogy az életmű értékelése során többé nem lehetett úgy írni – persze a kommunista rendszer alatt Magyarországon igen –, hogy munkáját ne vegyék figyelembe,142 s lényegében ellensúlya lett a Nagy Péter-féle hivatalos, egyoldalú és elmarasztaló kommunista értékelésnek. Ma már talán azt is kijelenthetjük, hogy ennek hiányában nem vehetnénk a kezünkbe olyan Szabó Dezső-életrajzot, amely hiteles és nem torzított képet közvetít.

Mindezek örvén még egy sajnálatos dologról kell megemlékeznünk, nevezetesen a Szabó Dezső életművével foglalkozók sorsának hasonlatosságáról. Ahogy Budai Balogh Sándorral szemben Magyarországon büntetőeljárás indult, úgy Gombost is sorozatos támadások érték: „Ez Európában jórészt nyomtatott betűben folyt, leginkább Ignotus és köre művelte. Ennek az érdekcsoportnak a tükörképe végezte ugyanezt Amerikában Fenyő Miksa vezetése alatt. De nem nyomtatott betűben, hanem élőszóval, hátmögötti ócsárló suttogással, s főleg különböző hivataloknál tett följelentésekkel. A vád mindig az volt: Szabó Dezső fasiszta volt, s én, aki könyvet írt róla, szintén fasiszta vagyok.”143 Gombost a feljelentéseket követően a Külügyminisztérium és a Bevándorlási Hivatal is vizsgálat alá vonta, amelyek aztán ejtették a vele szemben felhozott vádakat. Munkaadójánál, a Szabad Európa Rádiónál sem sikerült elbocsátását kieszközölni. E támadásokkal mégis sikerült elérni, hogy a könyvet a hivatalos szervek, amelyek amúgy az emigráns irodalmat voltak hivatottak támogatni, arra való hivatkozással, hogy minél több Kárpát-medencében élőhöz eljuthassanak, nem vásárolták, s a terjesztés támogatását megvonták tőle.

Az egyes hozzászólók nézetei között tehát nem az országhatárok jelentették a választóvonalakat, hanem ideológiai meggyőződésük. Számos emigrációban élő értett egyet a kommunista Nagy Péter által megfogalmazott, a diktatúra hivatalos kánonja szerinti értékeléssel. Ezt a nézetazonosságot némelyek nem is rejtegették, Németh Sándor például ezzel a felütéssel kezdte Gombos könyvéről írott kritikáját: „A közelmúltban Nagy Péter tanulmányai és példamutatóan pontos monográfiája tárta fel [Szabó Dezső] életének és munkásságának adatait.”144 Németh Sándor Gombost éppen azzal az egyoldalúsággal vádolta, amely oly bántó Nagy Péter munkájában, életrajzi esszéjét pedig lényegében a Németh László Kisebbségben című könyvében foglaltak „visszhangozásának” ítélte, két legyet ütve egy csapásra: elmarasztaló környezetbe állította – jegyezzük meg, a hazai állapotokra teljesen érzéketlenül – a kommunista diktatúrában élő és borotvaélen táncoló Németh Lászlót, ugyanakkor a Szabó Dezső-könyv szerzőjének hitelességét is kétségbe vonta: „A kötet érvelése, látószöge másodkézből való; Németh-epigonnal állunk szemben, s ez a jelenség manapság kuriózum.”145 Ahol Németh László és Gombos Gyula Szabó Dezső hibáira mutattak rá, kritikáikat fogalmazták meg az életművel szemben, ott Németh Sándor is helyeselt. Ahol pedig Németh László és Gombos Gyula megítélése eltért egymástól, s ahol Gombos esetlegesen nem osztotta Németh László fenntartásait, s kiállt azon gondolat mellett, hogy Szabó Dezső a magyar radikalizmus eszméjének egyik legfőbb képviselője, ott a kritikus gyorsan Németh László mellé állt, figyelmen kívül hagyva az epigonságra utaló megjegyzését, eldöntetlenül hagyva most már, hogy Gombos visszhangozza-e Németh László mondandóját, avagy sem. Németh Sándor a harmadik út, a magyar történelmi műhely gondolata kapcsán egy Szabó Dezső–Németh László–Gombos Gyula ívet húzott, amelyet azután a jól ismert antiszemitizmus vádjával igazított „helyére” az értékítéletek valós sorában, össze nem tartozó gondolatok, szövegkörnyezetéből kiragadott és így félrevezető szövegrészek indokolatlan összekapcsolásával és vegyítésével: „»Mindazt, ami a század eleji baloldalban haladás és radikalizmus volt, lényegileg tovább vitte, de kihántotta elvont, életidegen, doktrinér jellegéből« – állapítja meg Gombos Gyula. Kijelentése azonban meglehetősen elvont. Mire céloz a szerző? A feleletet Németh Lászlónál találjuk meg, s itt nem lehet szó félreértésről: »Ő [Szabó Dezső] szabadította ki a magyar radikalizmust a zsidóból«. Szabó Dezső e »nagy« érdemének akaratlan leleplezésével véget is ér az önéletrajz.” (Kiemelések az eredeti szövegben – P. B.)146

Ignotus Pál Gombos Gyula könyvéről szóló írásában, a tényleges hazai viszonyokat és állapotokat nem ismerve, valamiféle Szabó Dezső-reneszánszot vélt felfedezni, miközben a valóságban éppen a közéleti gondolkodó teljes elhallgattatása folyt és tartott negyven éven keresztül: „Olyat már láttunk, hogy a kommunisták elnézők egykori fehér sintéreikkel. De hithagyó kommunistának nem egykönnyen szoktak megbocsájtani. Ehhez képest bámulatos, hogy Szabó Dezső emlékének milyen tisztelettudó kegyelettel adóznak, mennyire megbecsülik hagyatékában, ami megbecsülhető, sőt talán annál is többet. Legföljebb a kegyelet túlsága vet gátat filológiai becsületérzésüknek. Műveiből amit értékállónak érzenek, újra kinyomtatják.”147 Vajon mire gondolhatott Ignotus, miközben ezeket a sorokat írta? Arra, hogy 1945 után egy kiadatlan regénytöredékén kívül148 1957-ig egyetlen munkája sem láthatott napvilágot, Erdei írásáig egyetlen érdemi értékelő sor sem jelenhetett meg róla,149 akit ezért azután állásvesztéssel büntettek? Vagy arra a kis, Vidám Könyvek sorozatban megjelent, egyébiránt több tízezer példányban elkelt (!), megcsonkított írásokat tartalmazó kötetecskére gondolt, amelyet Tóbiás Áron szerkesztett, s aki az egyik írás csonkítatlan közléséért írásbeli figyelmeztetésben részesült? Vagy Nagy Péternek az életművet és az embert lenullázni kívánó monográfiájára? Igen, feltehetőleg ez utóbbira gondolhatott Ignotus, aki Németh Sándorhoz hasonlóan beállt a Nagy Péter-féle életrajz méltatói közé: „Az új magyar irodalomtörténet egy érdemes kutatója, Nagy Péter olyan alapos, értő, kiegyensúlyozott életrajzot tett közzé róla, amilyen a mai Magyarországon a közelmúlt talán semelyik jelenésének sem jutott.”150 (Kiemelések tőlem – P. B.)

Már a fenti idézetből is kitűnik, Ignotus egyik legfontosabb állítása Szabó Dezső kommunista múltjára és elkötelezettségére utalt, mely szerint Szabó Dezső 1919 tavaszán „tele tüdővel ünnepelte a kommunista uralmat”.151 „»Az egész emberért«, nevezetes vezércikke a »Nyugat« első számában a Tanácsköztársaság kikiáltása után, lelkes hitvallás volt a »proletár forradalom« és az »új világrend« mellett, félreérthetetlen főhajtás Kun Béla előtt.”152 Idáig még Nagy Péter sem jutott el következtetéseiben, amiért Ignotus egyébiránt szemrehányást is tett neki, mondván, hogy 1919-es rikító színű szereplése Nagy Péter monográfiájában a „tapintat pasztelljával” lett megfestve, „tavaszi vérvörössége Nagy Péter ábrázolásában pöttyözött terakottának hat”.153 Másfelől Ignotus olvasatában Szabó Dezső irodalmi kiugrását „a kommunista irodalompolitikának köszönhette”, hiszen Az elsodort falu „a kommunista kultúrigazgatási szervek jóvoltából és pártfogásával jelenhetett meg”.154 Gombos könyvét Ignotus máskülönben gördülékenynek, higgadtnak, jóindulatúnak és „majdnem tisztességesnek” – azaz tisztességtelennek – tartotta, s a Szabó Dezső-kérdést most is ugyanúgy intézte el, ahogyan azt korábban bármikor, a fajiság és a zsidóellenesség vádjával. Magára a könyvre, az abban elmondottakra nem sok szót fecsérelt, az általa meghatározott és jól ismert témákat elemezte és rajtuk keresztül minősítette Szabó Dezsőt, nem sokat bajlódva azzal, hogy mit is mondott maga Szabó Dezső, s ezt hogyan értékelte és mutatta be Gombos. „A kérdés, mi az, amivel Szabó Dezső ezt az eklektikus visszhangot megtoldotta? Eszmeileg eggyel; azzal, amit így hívott: fajiság. Ebben az egyben csakugyan következetes volt; ha az alkalmazásban cikázatosan is, de állhatatosan a legendakeresésben. Volt, hogy pogromra tüzelt vele, és volt, hogy televényölelő zsolozsmára fakadt sugallatára; volt , hogy az egyik, és volt, hogy a másik származási közösség ellen élezte ki. De értelme, közéleti hitvallásban, csak akkor volt és lehetett, ha ennek címén az egyik származási közösség jogát a hazához fölébe helyezte a másik származási közösség jogának. Fajvédelem arra való, hogy jogegyenlőség legyen.”155 S innen már csak egy lépés a zsidóellenesség vádja, amit Szabó Dezső és rajta keresztül Gombos is megkapott. Ignotus kitért Fenyő újabb írására és a korábban már említett előadására is, „túlságosan zordnak és helyenként elfogultnak”156 ítélve megnyilvánulásait, s némiképpen saját vádjainak is ellentmondva utalt arra, hogy a második világháború éveiben „a Szabó Dezsőé volt a legbátrabb emberi és nemzeti jajkiáltás”,157 amelyért végső soron hódolatot érdemel emléke.

Fenyő írásának apropóját lényegében három esemény szolgáltatta, Nagy Péter és Gombos Gyula monográfiájának, továbbá Szabó Dezső Életeim című kötetének megjelenése. Fenyő is beállt a Nagy Péter könyvét méltatók sorába, az irodalomtörténeti írások legkülönb rangjára emelve hatalmas munkának minősítette, s ezen persze nem a terjedelmet értette, hanem „azt az imponáló tudományos felkészültséget, nagy sebészek boncoló késére emlékeztető analitikus képességet”, melyet „írói hivatottság és szorgalom együtt tud megművelni”.158 Fenyő úgy érezte, hogy Nagy Péter könyve „a Szabó Dezső-irodalom záróköve”.159 Sokat nem is tévedett ebben a várakozásában, hiszen a magyarországi hivatalos kommunista irodalompolitika és – mint láthatjuk – az emigráció baloldali-liberális csoportjai is igen szerették volna, ha ez marad az utolsó mondat Szabó Dezső ügyében, a kommunista párt rendőrsége és cenzorai minden tőlük telhetőt meg is tettek ezért. A tömjénfüstből kikeveredve azonban szemben találta magát Gombos könyvével, amely romba döntötte ebbéli várakozását, s valljuk be, nemcsak az övét, de a hazai hivatalos körökét is. Gombos könyvével az volt a nagy baj, hogy tárgyszerűsége és elfogulatlansága, továbbá a szerző egészen kiváló esszéírói teljesítménye miatt rendkívül nehéz volt fogást találni rajta. Az életrajz – a hazai források kényszerű nélkülözése ellenére is – gyakorlatilag számba vette az életmű valamennyi fontos mozzanatát, értékelte és elemezte irodalmi munkásságának valamennyi számottevő fejezetét, vagyis Gombos nem esett abba a korai emigrációt oly sokszor jellemző hibába, amit aztán joggal a szemére vethettek volna, hogy a források hiánya miatt felületes és így következtetéseiben téves művet adott ki a keze közül. S ahogyan a kritikusok nem elemezték Nagy Péter monográfiáját, úgy Gombos könyvének alapos vizsgálatát is hiányolhatjuk. A kritikák lényegét a Szabó Dezső alakja körül megcsontosodott elfogultságok adták, s nem az életrajzírók valós teljesítményei és a művek értékei. Fenyő sem igen tudott mit kezdeni választott tárgyával, s míg Nagy Pétert agyba-főbe dicsérte, Gombosról érdemben alig ejtett szót, s ha már a szerzővel nem bírt, legalább Szabó Dezső elmarasztalásába fogott. Az Életeimről sincs érdemleges mondandója, hacsak az nem, hogy a cenzúra által kihagyott részeket hiányolta, nem elsősorban a szabadságjogok korlátozása, sokkal inkább az antiszemita jellegű részek elhagyása miatt, ami Szabó Dezső életének, ahogyan Fenyő fogalmazott, „raison d’ętre-je”. Írását sűrűn fűszerezte személyes emlékezésekkel – a Bajcsy-Zsilinszky-affér, a Babits-bírálat, sőt a személyére tett Szabó Dezső-i megjegyzések –, amelyek az embert igyekeztek minél kedvezőtlenebb színben feltüntetni, de amely megjegyzéseknek igen kevés közük volt Nagy Péter és Gombos Gyula monográfiájának, illetőleg az Életeimnek az értékeléséhez.

Gombost nem is annyira az ellene folytatott hajsza viselte meg, hanem az a tény, hogy senki sem kelt sem az ő, sem a mű védelmére, az Új Látóhatár is csak Czigány Lóránt cikkét közölte, aki Gombost ugyan nem, de Szabó Dezsőt erősen támadta és elmarasztalta. Czigányt a szerkesztőség bízta meg, miután számos szerző elhárította a recenzióra vonatkozó felkérést, így például Kovács Imre is. Az írás kellemetlen helyzetbe hozta a szerkesztőket, hiszen azt ők rendelték, ugyanakkor az abban megfogalmazott vélemény nagyon kritikus és éles volt, s azzal maguk a szerkesztők sem értettek egyet. Az alkotói szabadságot azonban feltétlenül tiszteletben kívánták tartani, így végül is közölték a Gombos könyvét erősen bíráló tanulmányt. Problémát nem is ez okozott, hanem az, hogy nem állítottak mellé rögtön olyan véleményt, ami jobban kifejezhette volna a szerkesztők álláspontját, ami ellensúlyozhatta volna Czigány olykor igen nyers és néhol alaptalan állításait. A következő számban tisztázni kellett a helyzetet, mivel számos olvasó érdeklődött afelől, mennyiben osztják Czigány nézeteit. A szerkesztők közleményben rögzítették: „Szabó Dezső megítélésében a szerkesztők nézete közelebb áll Gombos Gyula, mint Czigány Lóránt véleményéhez.”160 S majd csak hónapokkal később, Molnár József tollából született meg az az értékelés, amelyre évek óta hiába vártak, s amely írás egyúttal össze is foglalta a Szabó Dezső-életrajz kapcsán kialakult polémia fontosabb állomásait.161

Czigány hivatkozott írásában azon nemzedék nevében értékelte a művet, amely már nem ismerhette személyesen Szabó Dezsőt, s amely nemzedék számára az általa használt fogalomrendszer már nem jelentett semmit. Szabó Dezsőben kizárólagosan a századfordulón született generáció képviselőjét látta. Gombost mint a monográfia szerzőjét Czigány pozitívan értékelte: „…könyve jól szerkesztett, kerek egész, stílusa könnyed és mégis intellektuális, arányérzéke kitűnő”.162 Ugyanakkor Szabó Dezső életművét, s így rajta keresztül Gombost is, utópistának, elgondolásait az adott társadalmi és politikai helyzetben irrelevánsnak minősítette. Elutasította magától azt a gondolatot – bár Gombos könyve ilyen következtetést nem vont le –, amely szerint Szabó Dezsőben egy nagy politikai gondolkodó örökségét kellene látnia, s a fiatal nemzedék nevében elhárított minden Szabó Dezső-i hatást. Recenziója summázataként lényegében a hivatalos hazai marxista irodalompolitika végső téziséhez jutott el, azt ismételte meg és erősítette fel az emigrációban: „Szabó Dezső örökre és végérvényesen meghalt.”163 Czigány azonban itt nem állt meg, s az életmű értékeit felmutató emigráció tagjait, így Gombos Gyulát is, egy letűnt korszak elavult eszméi képviselőinek bélyegezte, s ma már érthetetlen módon önvizsgálatra szólította fel: „Gólem alakja és burjánzó gondolatai végérvényesen ott maradnak, ahová tartoznak: egy elmúlt kor gondolatvilágában és néhány, ma már csak ifjúsága emlékein merengő intellektuel fejében. Reméljük, Gombos Gyula könyve e néhány intellektuelnek jó alkalmat nyújt majd az önvizsgálathoz.”164

Ahogy arra korábban utaltunk, Czigány Lóránt kritikája nem maradhatott ellenpontozás nélkül az Új Látóhatárban, részint mert megállapításaival sok helyütt szükséges volt vitatkozni, részint mert az még részben sem egyezett a szerkesztők s a visszhangokból ítélve az olvasóközönség jó részének álláspontjával sem. Továbbra sincs ugyanakkor vállalkozó szellemű szerző, aki Gombos könyvét értékelni tudná, így a szerkesztők kényszermegoldáshoz folyamodtak: Molnár József mint a kötet kiadója és egyben a folyóirat egyik szerkesztője vállalkozott erre. Írásában áttekintette a könyv megjelenése óta napvilágot látott reflexiókat, a már ismertetett Németh Sándor-, Ignotus Pál- és Fenyő Miksa-féle véleményeket, óhatatlanul párba állítva Nagy Péter és Gombos Gyula monográfiáját. Molnár tulajdonképpen örülhetett volna a Gombos könyve körül kerekedett viharnak, hiszen ennél jobb hírverést csak drága reklámhadjárat útján szerezhetett volna – az első kiadás az utolsó példányig elfogyott, s már ekkor készült a második165 –, úgy érezte azonban, nem hagyhatja szó nélkül a szerzőt ért igaztalan vádakat, s rá kellett mutasson a kritikusok „szokatlan módszerére”.166 Molnár itt nyilvánvalóan, ahogyan írta is, azokra a nem nyilvánosság előtti lejárató kampányokra kívánt utalni, amelyeket a mű „kritikusai” a folyóiratok hasábjain kívül folytattak ellene hatóságoknál tett feljelentések formájában, így többek között az amerikai bevándorlási hivatalnál, az FBI-nál, a külügyminisztériumnál. Azon túl, hogy rámutatott a Németh Sándor Magyar Műhely-béli kritikájában rejlő ellentmondásokra és „durva hamisításokra”, az elfogultságok forrásvidékét is megtalálni vélte: Némethtel mint a hollandiai Mikes Kelemen Kör egyik alapítójával és szervezőjével szemben a magyarországi hivatalos irodalmi és politikai köröknek való megfelelés alig burkolt vádját fogalmazta meg.167 Az ismertetés Ignotus Pál és Fenyő Miksa kritikái kapcsán is kitért a bennük megfogalmazott és megcsontosodott elfogultságokra. Molnár az elmarasztaló kritikák ama közös vonására is felhívta a figyelmet, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi Gombos munkája fölé kívánta helyezni Nagy Péterét. Külön kitért Ignotus Pál azon sugallt vádjára is, amely szerint Gombos Nagy Péter munkáját felhasználta volna könyve megírásakor. Mint a könyv kiadója pontos időrenddel mutatta be a monográfia nyomdai készítésének folyamatát, ezzel igazolva, hogy bár Gombos ismerhette Nagy Péter munkáját, érdemben már nem volt lehetősége kézirata átdolgozására. Rámutatott a két munka közötti különbözőségre is, elsősorban arra, hogy Nagy Péter munkája a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tervmunkái részeként, a teljes intézeti apparátus felhasználásával készülhetett, élvezve annak minden előnyét. Gombos könyvét összehasonlítva Nagy Péterével, arra hívta fel a figyelmet, hogy bár az az emigráció nyomorúságos körülményei között született, lényegében minden fontosabb, Nagy Péter monográfiájában szereplő momentummal érdemben foglalkozott. Ugyanakkor Molnár sem vállalkozott Nagy Péter könyvének részletes értékelésére vagy akár csak a két könyv összehasonlító értékelésére, csupán rögzítette Nagy Péter pártos igyekezetét: „Könyve lényegében a párt véleményét fejezi ki Szabó Dezsőről, s ez: Szabó Dezső fasiszta volt, politikai gondolkodásában retrográd, s valami ködös faji mítosz híve.”168

Molnár József írását többségében helyeslés fogadta, így elismerően nyilatkozott róla Kovács Imre, Szabó Zoltán, Gömöri György, Hanák Tibor, Papp Károly és a folyóirat olvasóinak sokasága, így valósnak bizonyult a szerkesztőség azon megérzése, hogy a Molnár előtti kritikai hang nem fedte le az emigrációs közvélemény minden árnyalatát, de még csak a többségét sem. Természetesen nem fogadta osztatlan helyeslés, így Ölvedi János, Zsigmond Endre részéről sem, sőt élesen elítélte Molnár írását, annak különösen a Magyar Műhelyre vonatkozó kitételét, Márton László. Ezt a kritikai élt Cs. Szabó László is szükségtelennek tartotta, hiszen ezzel véleménye szerint az Új Látóhatár maga ellen fordíthatta azokat, akik mindkét folyóiratban publikáltak, így személy szerint ő maga is kényelmetlen helyzetbe került. Borbándi azonban nem bánta, hogy Molnár József írásában olyan területeket is érintett, amelyekről korábban diszkréten hallgattak, úgy vélte, hogy mindez elősegítheti azt a tisztulási folyamatot, amelyen az Új Látóhatár végigment.169

Az Új Látóhatárban és az emigrációs közvélemény fórumain lezajlott viták ürügyén ismételten rögzíthetjük azt a felismerést, mennyire félrevezetőek a népiek és a kommunisták szövetségpolitikáját hangoztató vélemények, s mennyivel helytállóbbak azok a megállapítások, amelyek a kommunisták és a baloldali liberális-radikális körök közötti elvi azonosságra és hasonlóságra, összetartozásra utalnak. Az emigrációs közvélemény erős megosztottsága nyomán kiderült, hogy a Szabó Dezső-könyv kapcsán a választóvonal nem Magyarország és az emigráció, tehát nem a diktatúra és a szabad világ, hanem a kommunista álláspontot erősítő baloldali liberális és a konzervatív, illetve nem baloldali gondolkodók között húzódik. Így kerülhetett egy oldalra Ignotus Pál, Fenyő Miksa, Németh Sándor és a kommunista Nagy Péter, illetőleg a másikra Kovács Imre, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Borbándi Gyula, Kiss Sándor és Németh László, Gombos Gyula. Fontos ezt rögzítenünk, hiszen a hazai irodalomtörténetben még ma is hódít az a vélemény, mely szerint a kérdés megítélésében a hazai hivatalos és a nyugati emigráns álláspontok között húzódott a határ: „A kilencvenes évekig így a Szabó Dezső-kutató értelmezések nemcsak szellemi, hanem térbeli értelemben is kettészakadtak: míg a »hivatalos« hazai kritika a kezdeti teljes elhallgatás után elmarasztaló értelmezésekkel próbálta kiszorítani Szabó Dezsőt a kánonból, addig a nyugati országokba emigrált szellemi körök továbbra is igyekeztek megőrizni és fenntartani a Szabó Dezső-örökséget.”170 Ez a tézis nem éppen pontos, hiszen mind itthon, mind az emigrációban törésvonalak húzódtak Szabó Dezső megítélése körül, igen érdekes és sajátságos „táborokat” hozva létre.

Végezetül

A Szabó Dezső-kérdés 1945 utáni kezelése annak a folyamatnak az egyik, ha nem is a legfontosabb, de mindenképpen stratégiai mozzanata volt, amelyben a rákosista diktatúra, majd a kádári megtorló rendszer a magyar társadalmat és ezen belül az irodalmi életet frontálisan letámadta: „a hatalom megszüntette az irodalom szabadságát és függetlenségét, intézményrendszerét szétzúzta, megkísérelte átrendezni a múlt értékeit, megszakítani az európai és a magyar progresszióhoz kapcsolódó hagyományait.”171 A kommunista diktatúra azonnali vesztegzára és négy évtizedes kényszerű szilenciuma elérte célját: megszakította a több száz éves, generációról generációra épülő nemzeti fejlődéstörténet főbb ágait, kivetkőztette a magyar társadalmat hagyományaiból, emlékeiből, halottaiból, megakasztotta a magyar progresszió folyamatait, a szellemi élet és az irodalom főbb, sajátosan magyar áramlatait, ezreket és tízezreket szorított kényszerű emigrációba, a fizikai szétválasztást elfogadva megtörte a Kárpát-medencei magyarság tudati egységét, elvette hitét és tartását. Visszatekintve úgy tűnhet, a testről levágták a végtagokat, s ma ezeket az amputált végtagokat kellene visszaillesztenünk a törzsre, az ereket, a feszítő-mozgató izomkötegeket, inakat szálanként illesztve és varrva. Hogy Szabó Dezső egy főér vagy csak egy mellékerecske volt-e ebben a végtagban, az ma már megítélés kérdése. De hogy a kar nem fog életre kelni nélküle, és a sok ezer hajszálerecske nélkül nem tér vissza az élet belé, az bizonyos.

Jegyzetek

1 Beszélgetés Püski Sándorral – Könyves sors – magyar sors. Püski, Budapest, 2002, 438.

2 Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség állásfoglalása a „népi” írókról. Első megjelenés: Társadalmi Szemle, 1958. 6. szám 38–69., utána: Kortárs, 1958. 7. szám 3–26., Lásd róla: N. Pál József: A népi írókról szóló állásfoglalás és politikai-ideológiai háttere. Válasz Évkönyv 1989. II. kötet; Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél – A „népi írókról” című állásfoglalás – harminc év után. Forrás, 1989. 4. szám, 40–61., és Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956–1963. Második, javított kiadás. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. Különösen Az MSZMP és a népi írók című fejezet. 363–388.

3 Kádár János 1957. június 22-i beszéde: Az MSZMP ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei. Budapest, 1993, II. 226.

4 Erdei Sándor: Szabó Dezső. Kortárs, 1958. január. 105.

5 Németh László: Magyarok, kibékülni! – Kisebbségben. Magyar Élet, 1942, IV. kötet, 204.

6 Horváth Zoltán: Tiszta vizet a pohárba. Népszava, 1945. december 8., 1. Lásd erről részletesen is Salamon Konrád: A harmadik út küzdelme. Korona Kiadó, Budapest, 2002, 52–53.

7 Vezetői között találjuk Arany Bálintot, Fáy Aladárt, Fitos Vilmost, Gombos Gyulát, HartyányiIstvánt, Kiss Sándort, Mistéth Endrét, Saláta Kálmánt, TildyZoltánt, VataiLászlót, akiket – szinte valamennyiüket– a Magyar Közösség elleni koncepciós perben később a kommunisták börtönbe vetettek.

8 Lásd erről Kis Újság: Szabó Dezső-emlékest. 1945. április 20. 6.

9 Szabó Dezső: Tavaszi levelek. Sületlenség: Tamási Áron könyve (Szűzmáriás királyfi). Előőrs, 1928. szeptember 2., 7.

10 Lásd Tamási Áron: Szabó Dezső. Brassói Lapok, 1933. december 3.

11 Tamási Áron: Igék a zászlón – Beszéd Szabó Dezső első emlékünnepén. Szabad Szó, 1945. április 22., megjelent még (idézetek innen): T. Á.: Jégtörő gondolatok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982, II. 245–246.

12 Horváth Zoltán: Óvás, elvtársak! Népszava, 1945. május 5. 3.

13 Uo.

14 Uo.

15 Szabó Dezső védelmében. Magyar Nemzet, 1945. május 10., 2.

16 Lásd erről Esti Szabad Szó, 1946. január 13., 2.

17 Fényi Ottó: A Szabó Dezső-est margójára. Új Ember, 1946. január 27., 6.

18 Keresztury Dezső: Szabó Dezső. Embernevelés, 1945. szeptember–október, 33–36. Idézi: Szabó Dezső Emlékkönyv. Budapest, 1993, Szabó Dezső Emléktársaság.

19 Lásd erről uo. 216.

20 Idézi a jelentést Modor Ádám: A titok meg a nyitja – Hiányzó lapok Nagy Péter akadémikus életművéből. KairoszKiadó, Budapest, 2004, 141.

21 Uo. 148.

22 Lukács György: Népi írók a mérlegen. A tanulmány szövegét az Irodalom és demokrácia című kötetből idézzük. Szikra Kiadó, Budapest, 1947, 88.

23 Hogy milyen fontos volt ez a sarokpont, közel másfél évtizeddel és egy levert forradalommal később Király István is ugyanezt a tételt erősítette: „A nacionalista színezetű harmadik utas eszme megszülője Szabó Dezső volt” – mondta egy 1962. június 10-én tartott előadásában. – MTAKK Ms 2229/28., 7.

24 Lásd Németh László: Magyarok, kibékülni! I. h. 206–207.

25 Uo. 92.

26 Uo.

27 Uo. 93–94.

28 Horváth Zoltán hozzászólása – Lukács György előadása: Népi írók a mérlegen. Szikra Kiadó, Budapest, 1946, 32.

29 „Ezt kívánja a mi urbánus szemléletünk” – határozta meg pozícióját. – Uo. 34.

30 Uo. 33.

31 Erdei Ferenc hozzászólása. Uo. 36.

32 Bibó István: Levél Borbándi Gyulához – Bibó István összegyűjtött munkái. EPMSz. 1981–1984. III. köt. 837.

33 „Kérem Budapest fővárosát – írta végrendeletében –, azt a várost, melyet annyira szerettem, hogyha majd érdemesnek találja kérésem teljesítését: temessenek a Gellérthegy délkeleti vagy talán inkább déli legnagyobb sziklacsúcsára. Talán egy meghalt nagy magyar akarat nem lesz illetlen a várost néző hegy ormán.”

34 Kovács Imre: A Gellérthegyen kell kijelölni Szabó Dezső sírját. Szabad Szó, 1946. július 5., 3.

35 Faragó László: Sziklasír a Gellérthegyen. Népszava, 1946. július 7., 2.

36 Uo.

37 Uo.

38 Gorombáskodással… Népszava, 1946. július 9., 3.

39 A Népszava… Esti Szabad Szó, 1946. július 10., 2.

40 Lásd erről részletesen Budai Balogh Sándor: Szabó Dezső halála és temetései – „Megtöröm a villámokat”. Püski–Magyar Líra Bt., Budapest, 2004, 220.

41 Tolnai Gábor: Utószó Szabó Dezső regénytöredékéhez – Ének a révben. Körmendy, Np., 1947, 106.

42 Őszi Zoltán: Szabó Dezső: Ének a révben. Tiszatáj, 1947. 8–9. szám, 89.

43 Lásd erről Gombos Gyula: Szabó Dezső. Püski, New York, 1975, 28–29., Budai Balogh Sándor: Szabó Dezső halála és temetései – i. m. és h., Úr György: Szabó Dezső utolsó napjai – Fórum nyomda, é. n., 31., Arany Bálint: Koronatanú – Püski, Budapest, 1990, 10.

44 Talán még ma sem kezeljük helyén és értékén az újkori magyar történelem példátlan atrocitását, amikor egy erőszakos kisebbség idegen katonai hatalomra támaszkodva puccsal likvidálta a legális politikai és közéleti hatalom, annak legnagyobb és legerősebb pártja, az országot irányító kormányzat legfontosabb irányító és vezető személyiségeit, így a miniszterelnököt, az országgyűlés elnökét, a vezető párt főtitkárát, a kormány miniszterét, parlamenti képviselők és közigazgatási vezetők egész sorát.

45 Haraszti Sándor előadása Szabó Dezsőről. Szabad Nép, 1947. február 11., 4.

46 Uo.

47 Érdekes vita Szabó Dezső eszméiről. Szabad Szó, 1947. február 11., 2.

48 Illyés Gyula: Újévre. Válasz, 1947. január. 4.

49 MOL JGY XIX-J-4-aaa 54.d. – idézi Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956–1963. 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 217.

50 Állásfoglalás. Társadalmi Szemle, i. h., 43.

51 Lásd erről uo. 44.

52 Uo. 42.

53 Cs. Szabó László: Azért is irodalom. Katolikus Szemle, Róma, 1958. 3. szám. 115.

54 Magvető Kiadó, Budapest, 1957.

55 Lásd erről Standeisky Éva: i. m. 290.

56 Erdei Sándor: Szabó Dezső. Kortárs, 1958. január, 107.

57 Lásd erről uo. 112.

58 Uo. 106.

59 Bölöni György: A szellem arcvonalán. Élet és Irodalom, 1958. január 31. 5. sz. 1. Idézi Standeisky Éva: i. m. 376.

60 A vita fontosabb írásai: Bessenyei György: Szabó Dezsőről. Kortárs, 1958. február, 2. 266–272.; FáyÁrpád: Egy elsodort ideológia feltámasztása? Népszabadság, 1958. február 2., 7.

61 Szigeti József: A nemzeti kommunizmus őskeresése. Élet és Irodalom, 1958. február 28., 1–2.

62 Weszprémi Béla (Méray Tibor álneve): Vihar Szabó Dezső körül. Irodalmi Újság, London, 1958. március 15. Idézi Standiesky Éva: i. m. 375.

63 Fórum: A Szabó Dezső vitáról. Kortárs, 1958, 590.

64 Erdei Sándor a forradalmat követően a Magyar Írók Szövetségének főtitkára volt, ahonnan előbb egy kertészeti szakcsoport tagjává, majd 1958 júliusában a Szépművészeti Múzeum időszaki alkalmazottjává vált.

65 Cs. Szabó: i. m. 115.

66 Uo.

67 Uo.

68 Uo.

69 Uo. 116.

70 Uo. 116–117.

71 Uo. 117.

72 Nagy Péter Szabó Dezső-tanulmányának vitája. Irodalomtörténeti Közlemények, 1958. 4. szám. 590–590.

73 Nagy Péter: Szabó Dezső. Akadémia Kiadó, 1979. Budapest, 581.

74 Egy ideig arról is volt szó a nyomozóhatóságoknál, hogy Budai Baloghot is a Püski-perbenvonják felelősségre. Miután azonban kiderült, hogy nem teremthető érdemi kapcsolat közte és Püskiékközött, továbbá mert a vele szemben folytatott eljárás az egyszerű tényállás miatt hamarabb befejezhető, ügyét leválasztották, és önálló büntetőeljárás keretében szabtak ki ítéletet.

75 A per célját G. Bartók foglalta ekképpen össze. I. m. 55.

76 A BM II/5-e alosztály 1958. május 20-i javaslata. TH O-11 803/1. Idézi Standeisky: i. m.

77 Püski Sándornak belügyminisztériumi kihallgatása során minden általa ismert és a rendőrség érdeklődésére számot tartó személyről rövid összefoglalást kellett írnia, így Balogh Sándorhoz fűződő kapcsolatáról is. Ezekben a leírásokban Püski érezhetően igyekezett semleges hangvétellel, lényegtelen vagy legalábbis nem kriminalizálható részletezettséggel szólni az érintett személyekről, így ezekből a leírásokból sok, a valós érzelmeket és különösen a politikai nézetekre vonatkozó részletet nem ismerhetünk meg. Lásd erről TH V-147275/2. 25. A „Szabó Dezső-kultuszról” (!) Püskinek külön is nyilatkoznia kellett, amely természetesen néhány tényesemény megemlítésén kívül teljes mértékben nemleges volt. Lásd uo. 42.

78 Lásd erről G. Bartók: i. m. 47.

79 Uo.

80 Idézi Modor Ádám: A titok meg a nyitja – Hiányzó lapok Nagy Péter akadémikus életművéből. KairoszKiadó, Budapest, 2004, 138. – Jelentés, 1961. február 24.

81 Idézi Modor: uo. 138.

82 Például Nagy Péter: Szabó Dezső indulása (1958), Szabó Dezső az ellenforradalomban (1960).

83 Idézi Modor: i. m. 142. – 1961. június 21-i Jelentés.

84 Lásd uo. 1962. június 15-i Jelentés, 149.

85 „Dr. Nagy Péter elmondása szerint Andrási Kurta igen agresszíven fogadta. Kifejtette, hogy nem ért egyet dr. Nagy Szabó Dezső-tanulmányaival. Kijelentette: »Szabó Dezsőről ma írni annyi, mint a Bach-korszakban Kossuthról.« Magyarán: hazaárulás.” 1962. január 11-i Jelentés – Levéltár M-18523 jelzet, 13.

86 Lásd Modor: i. m. 139. 1961. február 24-i Jelentés.

87 Uo. 140.

88 Uo.

89 Lásd erről G. Bartók: i. m. 52.

90 Lásd erről Modor Ádám A titok meg a nyitja című kötetében a Történeti Hivatal dokumentumait és a szerző feldolgozását.

91 Lásd erről a BM 1962. május 8-i Feljegyzését – ÁBTL. V-147275/6., 368–369.

92 TH V-147275/6., 72. Idézi és lásd erről G. Bartók Béla tanulmányát, i. m. 51.

93 ÁBTL – V-147275/6., 12.

94 A lefoglalt iratok között volt 65 csomag „papírszelet, kartonrendszerű mutató”. Aki folytatott valaha kutatótevékenységet, az megközelítőleg meg tudja ítélni, micsoda hatalmas mennyiségű, milyen irdatlan, évekre, évtizedekre tehető kutatómunka gyümölcse lehetett ezekben a dobozokban.

95 Balogh Sándor és társa vizsgálati dossziéja – ÁBTL – 3.1.9.- V-147789 szám alatt, 20–21.

96 Lásd erről a BM 1962. április 6-i Jelentését – ÁBTL – uo. 140.

97 Határozat a lefoglalás megszüntetéséről – 1962. augusztus 1., uo. 28.

98 Lásd erről a BM 1962. március 20-i Feljegyzését – ÁBTL V-147275/6., 278–279.

99 1962. február 16-án kelt Javaslat – ÁBTL V-147275/6., 79.

100 Balogh Sándor és társa vizsgálati dossziéja – ÁBTL –3.1.9.- V-147789 szám alatt, 9.

101 Uo. 124.

102 Berkes Lídia terheltként történő kihallgatási jegyzőkönyve, 1962. július 31-én, uo. 252.

103 Bohuniczky Szefinek a forradalmat követően több írása is napvilágot látott Szabó Dezsőről, amelyben igen negatív képet festett hajdani kortársáról: Régi napok, régi emberek. Alföld, 1956. szeptember–október, 139–147.; Emlékezés Szabó Dezsőre. Irodalomtörténet, 1958. 1. sz. 77–107.; Az elfelejtett Centrál kávéház. Vigilia, 1959. augusztus 8. 471–478.

104 Vizsgálati dosszié, V-147789, uo. 58.

105 Uo. 122.

106 Uo.

107 Uo. 102.

108 Uo. 105.

109 Budai Balogh Sándor: Szabó Dezső-kutatásom harminc éve – „Megtöröm a villámokat”. Püski–MagyarLíra Bt., Budapest, 2004. 17.

110 Balogh Sándorné levele Köteles István r. alezredeshez, 1962. augusztus 6. Uo. 279.

111 Lásd erről Határozat a nyomozás befejezéséről. Uo. 221–222.

112 A Budapesti I. és III. kerületi Bíróság B.I.1037/1962/8. számú ítélete Balogh Sándor I. r. és Berkes Lídia II. r. vádlottakkal szemben. Uo. 302.

113 Budai Balogh Sándor főképp egyházi folyóiratokban publikálva, több tucat írást tett közzé Szabó Dezsőről, részese volt a Hartyányi Istvánnal közösen készített bibliográfiának, s Vad vizek futása címmel az író ifjúkoráról szóló kötetet jelentetett meg.

114 Fenyő Miksa: Szabó Dezső – A New York-i Petőfi Körben 1958. december 5-én tartott előadásom. Látóhatár, 1958. november–december, megjelent 1959. februárjában, 13.

115 Uo. 24.

116 Uo. 16.

117 Uo. 17.

118 A Petőfi Kör nyilatkozata. Új Látóhatár, 1959. március–április, 2. szám. 160.

119 Uo.

120 Fenyő Miksa: Két regény – két élet. Irodalmi Újság, 1966. december 15. – 1967. január 1., 9.

121 Szabó Dezső – A magyar író-géniusz emlékezetére. Különnyomat a Testvériség-Fraternityfolyóiratból –Washington, USA, 1959.

122 Dr. Kardos T. Béla: Szabó Dezső műveinek értékelése. Uo. 8.

123 A levelet többek között eljuttatták Németh Lászlóhoz, Illyés Gyulához, Tamási Áronhoz, KodolányiJánoshoz, Kodály Zoltánhoz, Veres Péterhez, illetőleg Kállai Gyulához, Szigeti Józsefhez, Nagy Péterhez, Bóka Lászlóhoz, Kardos Lászlóhoz, Sőtér Istvánhoz, Erdei Ferenchez, továbbá a Kortárshoz, az Élet és Irodalomhoz, a Népszabadsághoz, az Új Íráshoz, a Magyar Írók Szövetségéhez, a MTA Irodalomtudományi Intézetéhez.

124 A levelet közli a Németh László élete levelekben című kötet. OsirisKiadó, Budapest, 2000, II. kötet. 220–224.

125 Nagy Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960.

126 A számban ezen túl Szabó Dezső három ismeretlen levele is megjelent, amelyet a Szabó Dezső Emlékbizottság megbízásából Kardos T. Béla adott át közlésre. A Szabó Dezső Bizottság 1961-ben szintén közlésre átadta a birtokában lévő, Az én románticizmusomcímű írását, amely a Miért? című, befejezetlenül maradt regényének még 1928-ban keltezett előszavának részlete volt. Szabó Dezső: Az én románticizmusom. Új Látóhatár, 1961. január–február, 71–74. Az íráshoz a Bizottság rövid értelmező megjegyzéseket fűzött az előszó és a regény sorsáról.

127 Gombos Gyula: A senki földjén – Tanulmány Szabó Dezsőről. Új Látóhatár, 1960. július–augusztus, 304.

128 Gombos Gyula: Eszmélet – Emlékezések és elmélkedések. Püski, Budapest 1999, 305.

129 Uo. 305.

130 Szabó Zoltán levele Molnár Józsefhez, 1960. augusztus 12. London – PIM Kézirattár.

131 Cs. Szabó László: Levél a szerkesztőhöz Szabó Dezsőről. Új Látóhatár, 1960. szeptember–október, 460–461.

132 Borbándi Gyula: Nem éltünk hiába – Az Új Látóhatár négy évtizede. Európa Kiadó, Budapest, 2000, 234.

133 Lásd erről Úr György: Szabó Dezső utolsó napjai. Váradi Béla „Fórum” nyomdája, Budapest, évszám nélkül.

134 Gombos Gyula: Szabó Dezső utolsó napjai. Új Látóhatár, 1965. január–február, 57.

135 Uo.

136 Nyeste Zoltán: Szabó Dezső temetése. Új Látóhatár, 1965. május–június 285.

137 Horváth János: A Gellérthegyi sír és a Kisgazdapárt. Új Látóhatár, 1965. május–június 286.

138 Dr. Hahn Sándor: Mit mondott a szabályrendelet. Új Látóhatár, 1965. május–június 286.

139 Cs. Szabó László: Szabó Dezső sírja. Új Látóhatár, 1965. július–augusztus 383.

140 Az emigrációban Szabó Dezső munkáihoz hozzájutni szinte a lehetetlenséggel volt egyenlő. Gombos három évig dolgozott könyvén, jórészt hétvégeken. Mindig azt a részt írta, amelyhez éppen anyagot, könyvet tudott szerezni, s kiterjedt levelezést folytatott egy-egy Szabó Dezső-írás beszerzése végett. Legtöbb segítséget Kardos Bélától és Nagy Ivántól kapta, akik szinte a teljes életművet rendelkezésére tudták bocsátani. Lásd erről Gombos Gyula: Eszmélet – i. m. 306.

141 Találkozás Németh Lászlóval – Hornyik Miklós interjúja. Híd (Újvidék), 1968. május, 495–515. „A szellem rendező nyugtalansága”Beszélgetések Németh Lászlóval, Argumentum Kiadó, Budapest, 1992, 204.

142 Lásd erről Borbándi Gyula levelét Gombos Gyulához. Idézi Borbándi: Nem éltünk hiába – i. m. 260.

143 Gombos Gyula: Eszmélet – i. m. 306–307.

144 Németh Sándor: A király ruhái (Gombos Gyula: Szabó Dezső). Magyar Műhely, Párizs, 1968. március 15., 53.

145 Uo. 54.

146 Uo. 55.

147 Ignotus Pál: „Az elsodort falu”, a harmadik út és a forrásvidékük. Irodalmi Újság, 1967. március 15. – április 1., 8.

148 Ének a révben – 1947.

149 1950-ben és 1951-ben egyetlen sem, 1952-ben, 1953-ban és 1954-ben egy-egy írás jelent meg róla itthon, majd az 1953-as enyhülés ideje után a következő három évben körülbelül két tucat írás látott napvilágot Szabó Dezsőről.

150 Uo. – Azt azonban Ignotus is kicsit tanácstalanul jegyezte meg Nagy Péter munkája kapcsán, hogy az „összehasonlíthatatlanul különb, mint ugyanezen szerző kb. két évvel előbb megjelent Móricz-monográfiája”. „Mert azóta a szerző haladt? Vagy a hazai könyvkiadás?” – találgatott. Vagy talán olyan feldolgozott forráshoz jutott, amelyből ezt az „összehasonlíthatatlanul különb” életrajzot már gyerekjáték volt megírni? Mi is csak találgathatunk Ignotusszal együtt. – Idézetek uo. 9.

151 Uo. 8.

152 Uo.

153 Uo.

154 Uo.

155 Uo. 8–9.

156 Uo. 9.

157 Uo.

158 Fenyő Miksa: Két regény – két élet. Irodalmi Újság, 1966. december 15 – 1967. január 1., 9.

159 Uo.

160 Az Új Látóhatár hírei. 1968. 6. szám 576.

161 Lásd erről Borbándi: Nem éltünk hiába – i. m. 299.

162 Czigány Lóránt: Szabó Dezső „személyének, életének és különös cselekedeteinek mentsége”. Új Látóhatár, 1968. 4., 308.

163 Uo. 314.

164 Uo.

165 S aztán Püskinél 1975-ben megjelent a harmadik is, amely, azt hiszem, az emigrációban példátlan ritkaságszámba menő dolog.

166 Molnár József: Egy könyv sorsa. Új Látóhatár, 1969. 1., 2.

167 Uo. 6.

168 Uo. 22.

169 Lásd erről részletesen Borbándi Gyula: Nem éltünk hiába – i. m. 308–309.

170 Baranyai Norbert: A református öntudat mozgósítása – Kísérlet Szabó Dezső esszéinek újraolvasására. Cselekvő irodalom Írások GörömbeiAndrás tiszteletére. Budapest, 2005, 173.

171 Pécsi Györgyi: Mielőtt a karámok összezárnak – Domokos Mátyás emlékezete. Új Forrás, 2007. 10.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben