×

Mindennapi

Vasadi Péter

2008 // 05
Az ember – ember; angyalkodva démonná lesz.

Ha van emberiség, és kivétel nélkül minden tagja meghal, akkor csak azt nevezhetem szabadságnak, ami az egy ember életének, élete tágasságának és bőségének van alárendelve, s miután az egy ember meghalt, szabadsága képes fölmelegíteni – méghozzá véglegesen – kihűlt holttestét; valahogyan, valahol. Ha ez lehetetlen, akkor vagy nem létezik szabadság, s amit annak nevezünk, csak valamiféle alkun nyugvó megbékélés a létezés abszurditásaival, a „realitásokkal”, végeredményben a mindenkori nyílt vagy rejtett hatalmi erőszakkal, vagy a szabadságnak transzcendensnek kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a szabadság az élet egyedülálló szépségével, nagyszerűségével (szentségével) egyenrangú. Vagyis az élet megállíthatatlan szétsugárzásának nincs, nem lehet semmiféle akadálya; még a halál sem. Ha ez ki van zárva, és a transzcendencia csak elvetélt álom, filozofikus fecsegés, az ábrándozás legrosszabb fajtája, akkor szabadság sincs. Szabadság híján az emberi élet valósága, maga a valóság omlik össze. Akkor elfojthatatlan vágyakozásunk ellenére is ennek-annak hiszékeny, becsapott, szánalmas rabszolgái vagyunk. Az élők azonban a halállal s így a halottakkal továbbra is a legszorosabb kapcsolatban maradnak; tehát akkor csak halál van… A halálról való vélekedésünkön áttetszik a szabadságról vallott vélekedésünk, az, hogy alapjában mennyire taksáljuk az életet, az élőket. A halottak sorsa iránti belső közönyünk mindig együtt jár az élők megvetésével. Elviselem, de józan értelemmel nem kívánom, hogy megvessenek, illetve ha engem megvetnek is, azt akarhatom, hogy én ne vessek meg. Egyedül a transzcendens szabadságnak van hatalma szeretni a gyűlölet ellenére. Ez a szeretet látja meg az élőben a készülődő halottat s a halottban a valaha élőt. Azaz csak élőt lát. Úgy, mint Isten. Az egyetlen igazi szabadság a transzcendens szeretetből következik. Ez élteti az embert, ez ösztönzi ténylegességre, ez irányítja belülről kifelé, de kívülről is befelé, ez „mindvégig”-jellegű, hivatásbeli munkájának, reményeinek, testvérteremtő s -megtartó erejének, eszméinek a forrása, műhelye, tere. Petőfi nem véletlenül nevezte a világszabadságot „szent”-nek, még ha ösztönösen is s nem kifejezetten szakrálisan. Ha a szabadság világszabadságként nem (lehet) szent, világbirodalomnak fogja magát hívni az a hatalom, amely pontokba foglalja majd a szabadságot, természetesen érdekeitől a legmélyebben vezéreltetve… Vagy hallgassunk Babits Mihályra? „Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg / s jön, jön az igazság közelebb, közelebb.”

*

Az író ne magára koncentráljon, hanem magában; hacsak nem azért magára, hogy ellenőrizze: elég éberen és egészen ott van-e, ahol lennie kell a várakozás feszültségében. Jelenlévőként, de födve. Élesben figyeljen, de ne csak a már kivehető forma vonalaira, hanem a még mozdulatlan homályra is, mely elboríthatja az árnyalódó formát, az akár Yves Tanguy-i alakokat. Hagyja csak, hogy elborítsa. A homály lassú mozgásnak indul, rétegződik, elnyúlhat váratlan sűrűségében, s meglódulva leplezheti le a nagy jelenést, a jelenés kompozíciójában földerengő jelentést, az izzó körvonalú ábrát. S ez aztán minden lehet, de csak egyetlen. Egy tárgy, egy szó, a sugallat ötvösmunkája, derűs távolodás, a közvetlen közelség lélegzete, egy test, a szuggesztív pontosság maga, mint egy harkály gyorsuló csőrütései, szóval az „Ez az!” bizonyossága. Ami meg akarja íratni magát. A figyelmébe szorult író magafeledtségének mindig új öröm a gyümölcse. Aki magát elfeledi, az megtalálja (a rátalált-ban); így magasztaltatnak föl a megalázottak is.

*

„Honnan vegyem a témát?” „Ott van, az utcán hever!” Ami az utcán hever, az egy szerencsétlen kiskutya; elütötték. És ha a témát venni lehetne valahol, nem volna érdemes. „Mit gondolsz, tematizáljak valamit?” Hogy mi’ csinálj? Irtózz el örökre ettől a fémesen csengő, nagyképű, álokos műszótól meg számtalan társától, a hozzáállás-tól, a rendelkezem-től, a beazonosítani-tól, az értetődik-től, a tűnni-től, a fölvállalni-tól, a bevállalni-tól, és így tovább, magától a nyelvi zakatolástól, a gondolkodói bukdácsolástól… Nem a téma fontos. A lelkület. Amely érzékenységével riasztja a szellemet: nézd, hogy fénylenek a nekedvalók, ahogy a határtalannak látszó éjszakában röpködnek a fényes bogarak, vagy mintha lilulni kezdenének az égővörös pipacsmezőben egyes pipacsok. A lilák a tieid, a pirosak máséi. Nem a téma sok vagy kevés, hanem a figyelem mágnesereje. Az élt élet hőfoka. Ami a létérzet, a gondolkodás, a szellemi jelenlét rőzse- vagy máglyatüzét jelzi. Az emberinek benső íve, amely a lét és a semmi között domborít mindenestül, s nemcsak érinti e kettőt, beléjük is nől, általuk alakul, szenvedélyévé válnak, valóságosabb lesz tőlük s nyomorultabb is, egyszerre törékeny és erős. Létező titkok között olyanná lesz a belső ember, mint aki megfejthetetlen, a műben mégis csak ő az, aki megfejtődik, aki lényege szerint nem „téma”, de témaként misztérium. Ez pedig sodró kedve szerint löki ki partjára azt – csontig száradni –, ami nem más, mint téma.

*

A valóság önmagáért felel. S legyen bármilyen vaskos matéria (mindig az is), mint a teremtés, valódiságában szellemi természetű. Annyira valóságos, amennyire szellemi. Ezért csak a valóságnak vannak döntő érvei maga mellett. Sőt, a valóság – mint jelleg, mérték s minőség – az egyedüli érv. A létező nem-valóságot említeni sem érdemes. A teremtés, a teremtettek tehát nemcsak léteznek, hanem a létezés szintjén valóságok s valódiak. Teremtettségük a rangjuk. S mivel a Teremtő teremtettjei, méltók a tiszteletre. Aki tiszteli a valóságot, az szeret. Nem lehet szeretni a teremtettek valóságának tisztelete nélkül. A tisztelet nem a kalaplengetésen, a hátat csapkodó haverkodáson, az urambátyámos szólásformákon múlik, hisz az semmi, hanem a megvalláson: egész lényemmel hiszem, hogy a valóság tényleg az. „A hit szüli a valóságot”, írja S. Weil. Visszafelé: ha a valóságban nem lehet hinni, az álvalóság. A hit szülte valóság parányi is, kozmikus is. Azaz: ha a valóságot hiszem, tudni is fogom. Mindaz, aki tényleg képes föltárni a teremtett valóságnak csak egy szeletét is, előbb-utóbb hisz az egészben; az igazi tudás föltétlenül eljut a hithez, ha kérdező formában is. A valódi valóság legmélyén elrejlő mag a hit. Nagy, éles, túláradó energiával kényszeríti ki az elismerést, az elfogadást és a szolgálatot mindig, s ugyanazon a jogon ez a három dolog: a valóság, a hit és a tudás. Különös hármasság ez; mindegyik a többi is. Elérkeztünk Istennek az időben tett, végső teremtői gesztusához – megtestesült, minthogy a Valódi Valóságnak hatalmas vágya, hogy testet öltsön. Mint a matematikában: ami a papíron számítások által bizonyítja önmagát, vagyis utána már nem marad egy megteendő lépése sem, fizikai formát vesz föl bizonyos mennyiségű kísérlet után: művé, tárggyá, szerkezetté, eszközzé lesz. Szellemi természetünk a megtestesítés melegágya.

*

A test (Test) azért olyan szép, mert a valóság felsőfoka a fajok, a teremtmények különböző célja, föladata szerint.

A bonyolult és összetett egzisztencia követelménye, hogy a test testi legyen. A test nem a testiességhez, hanem a testhez vonzódik. S mivel a testi mindig szellemi is, hisz épp ettől szép, a testiesség eltorzítja. A testiesség éppen a testit, a testet rombolja le. Sokszorosítja az eredetit, s mint uniformizált ismétlődőt megalázza, elkövesíti, a dolgok közé süllyeszti. Ez a bűn lényege. A bűn visszaélés, leminősítés. Nem előre-, visszateremt. A bűn mindig a valódi valóság megveszekedett ellensége. Nem elpusztít, hanem megront. A test realitásának legmeggyőzőbb bizonyítéka az, hogy – virágjában – eucharisztikus. Nemcsak odaadja magát a valóságnak, a valóságért, hanem egyenesen azzá lesz: igévé, borrá, kenyérré. Ha ezzé lehetett, lehetne – s lesz is – bármi más valódi valósággá. Az egész teremtett világ mint valóság az Eucharisztia elragadottja. Ez sorsdöntő. A valóság csírájában már ott van a vágy, hogy a maga realitásaként legyen örök, azaz szent.

*

Mintha meta-kifejezésekkel betakarva a költészetről beszélnénk. A költészet is a megnevezhetetlenről beszél úgy, hogy a megnevezhetőkkel jeleníti meg; például egy viharfelhők alatt lebegő, romos pályaudvar képében (P. Claudel). Vagyis ha róla akar beszélni, elhallgatja őt; sugallja, sejteti. Minél inkább sugallja, annál „brutálisabban” tér el tőle. Ha mindig másról beszél, de róla akar, ő lappang az egészben. Vagy az, hogy az egész Benne van. Hogy ő az egész. Viszont ennek a „másképpen”-nek ismerni kell a stigmatikus szemantikáját. Hogy ez pontosan mit jelent, nem tudom, mégis értem, s most megpróbálom röviden leírni… Nem csak a test vérezhet. A fenyőfa, egy szegény család ütött-kopott konyhája, egy ótvaros fal tövébe állított festmény, egy eddig állhatatos szerelem, egy könyörgő szó; a kozmosz. Vérezhet. Egy csönddel megtűzdelt, a lélek legsötétjéből fölszabaduló liturgia, amely mint tündöklő, vérfoltos őzcsapat vonul át az erdő csapásán; a nagy tenger hullámverése. Miért? Mert a kiűzetés a Paradicsomból máig tart. A szenvedés ugyanúgy áradt szét a teremtésben, mint föltámadás után a dicsőség. Sem a szenvedésnek nincs előírásosan rongyos öltözéke, sem a boldogságnak exkluzív zsakettja. Az üldözöttek lehetnek boldogok, egy hét megyére szóló lakodalom pedig pokolbéli látványosság. Abban a mélyben, ahová csak Ő lát le, minden egy. De csak Neki. Ebben az egyben vagyunk. Ő, az Egy bennünk van, kivétel nélkül mindenkiben; nincs értelme ennek a kérdésnek: még benne, X. Y.-ban is? Erre a kérdésre hallgatnunk kell. És benne van mindenben. Ezt jelenti az, hogy aki teremtette a valóságot, az is tartja fönn. Bármiről szól a költészet, így vagy úgy őt idézi. S a művet vagy ő élteti, vagy ő égeti el. Nem a mű esztétikai jóságfoka szerint ítél, hanem a Létével. Csak a stigmatikus szemantikának van verbális fluiduma. Minden egyéb szalma. S mivel az ő vére ihlet meg minket, a költészet az örökbe kivillanó (s bölcs) tudatlanság. Végtelen formagazdagságának e „tudatlanság” a forrása.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben