×

Hajrá magyarok!

Sporttörténeti vázlat

N. Pál József

2008 // 05
„Magyarország a sportban nagyhatalom”

Ez a magyar sportrajongóknak oly kedves mondat jó nyolc évtizede, 1922-ben hangzott először el. Történt, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság stockholmi közgyűlésén az Osztrák–Magyar Monarchia friss utódállamának, Csehszlovákiának a képviselője méltánytalannak érezte, hogy a trianoni békeszerződés nyomán egyharmadnyira zsugorodott Magyarországnak is – ahogy mondta, akárcsak a „nagyhatalmaknak” – két NOB-tagja lehessen (valóban kettő volt: gróf Andrássy Géza és Muzsa Gyula). A svéd trónörökös – a tanácskozás elnöke – ilyenformán válaszolt: Magyarország területe valóban kicsi, de a sportban nagyhatalom. Hiába volt az elismerés, a sportra nézvést is mérhetetlen csalódás borult ez idő tájt reánk. Mi, magyarok az olimpiai mozgalom zászlóvivői voltunk a kezdetektől, elsők között alakítottuk meg nemzeti olimpiai bizottságunkat (a MOB elődjét), még 1895 decemberében, 1911 májusában pedig a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott közgyűlésen maga Coubertin báró szólt elismeréssel rólunk. „Magyarország büszke lehet kultúrintézményeire, sport tekintetében is bátran odaállhat a nagy nemzetek sorába, előzékenység, figyelmesség, vendégszeretet tekintetében pedig olyan pompás rekordot ért el, hogy szinte a lehetetlennel határos ezt túlszárnyalni…” – mondta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke akkor. Nemcsak mi, a világ sportközvéleménye is természetesnek tudta hát, hogy Párizsban 1914 júniusában az 1920-as játékok rendezésének jogát – egy „szimpátiaszavazás” nyomán – a magyar főváros kapta meg, ám – számunkra biztosan – nagyon rosszul fordult a történelem. Néhány nappal a döntés után megölték Ferenc Ferdinándot, augusztus elejére Európa jó része lángba borult, s így Magyarországot – mint a világháborúban vesztes felet – az 1920-as olimpiára még csak meg sem hívták végül. A svéd trónörökös szava legföljebb vigasz lehetett tehát, de a reményt nem adtuk fel továbbra sem. Összesen hétszer (!) próbálkoztunk – utoljára az 1960-as játékokat céloztuk meg –, mindig sikertelenül, s az igazi rajongó ma is hiszi tán, hogy a sportnak e csodája – a világ legtöbb embert megmozgató, figyelemre szólító találkozója – eljut hozzánk is egyszer majd.

Szó, ami szó: volt s van mire büszkének lennünk persze. Százötvenhét aranyérmet, több mint négy és fél száz érmet nyertünk eddig, s a nemzetek versenyében a nagyon előkelő – csak a nyári játékokat számítva – nyolcadik hely a miénk. Az egy főre jutó aranyak számára nézvést a skandináv országok némelyike (ők is a téli olimpiáknak köszönhetően!), esetleg a nálunk kevesebb alkalommal részt vett Kuba előz meg bennünket csupán, s ha a politika – mint 1920-ban, a világháborúban győztes antanthatalmak vagy 1984-ben a moszkvai olimpiától való amerikai távolmaradásért bosszút álló Szovjetunió akarata – nem szólt közbe, sohasem hiányoztunk, és sohasem jöttünk győzelem nélkül haza.

S ami az olimpiákon kívül volt, az sem elhanyagolható talán. Nekünk, magyaroknak már 1895-ben volt „hiteles” Európa-bajnokunk – a műkorcsolyázó Földváry Tibor –, Balczó András vagy Papp Laci a mi nevünkben, a mi örömünkre futott vagy verekedett külhonban is, egyáltalán, majd minden sportág nemzetközi vérkeringésébe idejekorán bekapcsolódtunk, s a magyar sportolók, szakemberek mindenütt jelentős eredményeket értek el. Az asztalitenisz, a vívás – főleg a kardvívás – vagy a vízilabda szinte „magyar sportágnak” számított egykor, miénk volt az atlétikai és az úszó Európa-bajnokság ötlete, akadt idő, hogy a magyar torna, az úszás, az öttusa, az ökölvívás, a birkózás s az atlétika is világszámba ment. Sőt, a vízilabda, a kajak-kenu máig az, s a földkerekség legelterjedtebb játékának, a labdarúgásnak a nemzetközi történései is elképzelhetetlenek voltak nélkülünk – legalábbis igen hosszú ideig. Ez utóbbi fáj legjobban talán, hisz a süllyedés évtizedek óta folyamatos. Mert Orth Gyurink, Puskás Öcsink (a „legismertebb magyar”) és Albert Flórink volt egykor nekünk, mert mi Angliát (6:3-ra az otthonában, aztán 7:1-re Budapesten!), Olaszországot (3:0-ra Rómában!) és – az 1954-es meg az 1966-os világbajnokságon – Brazíliát is megleckéztettük, ha úgy hozta a sors, sőt, a kétszeres olimpiai s egy év múltán világbajnok Uruguay válogatottját a legnépszerűbb magyar klubcsapat, a Ferencváros „alázta le” 1929-ben – ráadásul Dél-Amerikában. A nagyvilágot – illetve a labdarúgásra figyelő részét – nemigen érdekli ugyan, de mi számon tartjuk, hogy csapatunk volt csak képes olimpiát nyerni háromszor is, arról pedig, hogy a valaha létező legjobb együttes az ötvenes évek magyar labdarúgó-válogatottja volt, egy sport iránt elkötelezett honi lélek vitatkozni sem hajlandó soha. Csak a világbajnoki cím hiányzik, de az nagyon, a németek ellen elveszített 1954-es döntőt – mondjon akárki akármit – képtelenek vagyunk megemészteni. A labdarúgás, illetve magyarországi históriája sportunk legendájának, tradíciójának, emlékezettörténelmének a sűrítménye is lehet, hisz e történetben a hajdani nagyság s a dicsőségre termettség tudata a vereség keserűségével, a hanyatlás újabb kori illúziótlansága pedig a sportért rajongó ember – bevallatlanul is – kiirthatatlan reménykedésével együtt gomolyog. Mert nagyhatalom vagyunk a sportban, ez nem lehet vitás – ha már mi tudjuk így csupán, akkor is.

A hőskor s a kezdetek 1919-ig

A modernebb kori (verseny)sport a polgárosodást kísérve alakult ki Magyarországon is. Korábbi – például reformkori –, Széchenyi István és Wesselényi Miklós nevéhez köthető előzmények, kísérletek voltak már, sőt Berzsenyi Dániel az ókori görög olimpiák felújításának szükségességéről is beszélt, de a szervezettebb forma ideje az 1848–49-es szabadságharc leverését követő önkényuralom esztendei, főleg az 1867-es kiegyezés után jött el csupán. E folyamatban az életformaváltás, a testi nevelés szervezettebbé válása, a katonai kiképzés, a szórakozási szokások átalakulása, illetve ezek kölcsönhatása volt a meghatározó, de a létrejött keretekben az eltérő – s egymással szemben álló – életstratégiák, felfogások is kifejeződtek. Az első, már egyesületnek tekinthető szervezet, a – sikertelen kísérletek után – 1867-re összeállt Nemzeti Torna Egylet (NTE) a német orientációjú tornamozgalom mintáját követve is a hazafias nevelés s a függetlenségi tradíció ápolását gondolta fontosabbnak, s a testedzést zárt térben, az oktatási intézmények falain belül igyekezett tartani. Eszménye a szigorú nevelés s a közösséget megbontani látszó versenyzési szellem kizárása volt, így nemcsak az elvek meghatározása s a tanárképzés jogát követelte magának, az angolszász hátterű atlétikának (ez a szó minden, szabadban – vagy ott is – űzhető sportolási forma gyűjtőneve volt akkor, a futástól a korcsolyázáson át az ökölvívásig) is megpróbált ellenállni az utolsó pillanatig. Az atlétika „fellegvára” – s a következő néhány évtized legerősebb magyarországi egyesülete – az 1875-ben alapított Magyar Athletikai Club (MAC) lett, amely az NTE konzervatív elemeinek ellenállását nemcsak a szabadban, de az iskolai oktatásban is megtörte az idők során. A gróf Esterházy Miksa, londoni kultúrattasé alapította MAC 1875. május 6-án – a mai Szabadság tér helyén álló Újépület udvarán – az első atlétikai versenyt is megrendezte, s erről az angol s a német szaksajtó is elismeréssel írt. A viadalról a gróf egy Útmutatót is kiadott, munkájának köszönhetően sorra alakultak a vidéki (zentai, győri, körmendi, szabadkai, pécsi, balassagyarmati, nyíregyházi stb.) atlétikai klubok a következő esztendőkben, s az erjedést hozott folyamatot nem lehetett megállítani már.

1885-ben a Budapesti Torna Club (BTC), 1888-ban a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) a túlságosan konzervatívvá lett Nemzeti Torna Egyletből kiválva jött létre, míg az Újpesti Torna Egylet (UTE) 1885-ben vagy a Ferencvárosi Torna Club (FTC) 1899-ben már spontán szerveződésként, de inkább a MAC modelljét s versenyszellemét követve alakult. Ezek az egyesületek – a nevükben szereplő torna szó ellenére – az atlétika, a birkózás, az úszás, majd a labdarúgás versenyszerű elterjesztőjeként léptek fel, s az 1890-es esztendőkre – az egyesületi élet, a kávéházi s egyéb polgári körök elterjedésével – évszaktól függően egyre népszerűbb lett a kerékpározás, a tenisz, az evezés, a korcsolyázás s a síelés is. Egy 1899-es statisztika szerint ötezer ember sportolt „egyleti” keretben akkor Magyarországon, a millenniumi láz jegyében született rendezvényeknek meg az ekkor világra jött olimpiai mozgalomnak volt már mire támaszkodnia tehát.

A magyar sport fejlődésére, népszerűségére különösen nagy hatással lett az 1896-os esztendő. A millenniumi versenyek koordinálására Berzeviczy Albert kultuszminisztériumi államtitkár vezetésével megalakult az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB), az első köríves versenypálya, a Millenáris felavatása 1896. május 14-én e szervezet munkájának következménye volt, s még előbb – 1895 decemberében – a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) is létrejött. Számos sportág kapcsolódott be a nemzetközi vérkeringésbe is – Budapest már 1895 januárjában műkorcsolyázó Európa-bajnokságot rendezett –, külföldi szakemberek jöttek Magyarországra, s akadt köztük – a millenniumi versenyen győztes olasz mester, Italo Santelli például –, aki haláláig maradt, hogy edzőként a magyar sportnak – ő a vívósportnak – szerezzen világhírnevet. Az olimpiai játékok feltámasztására alakult Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB) Pierre de Coubertin munkatársa, a magyar Kemény Ferenc is alapító s aktív tagja lett, az 1896 áprilisában rendezett athéni játékokon pedig a nyolc versenyzőből álló magyar küldöttség öt érmet – közte két aranyat – nyert, ami kimagasló eredménynek számított (így – arany-, ezüst- s bronzéremként – tartjuk ezt nyilván, noha az első helyezettek valójában ezüst-, a másodikok bronzérmet kaptak csupán, míg a harmadikok semmit). A modern olimpiai játékok versenyeit a százméteres síkfutás első előfutamában egyes rajtszámot viselő, így elsőként szólított – végül harmadikként végző – magyar Szokoly Alajos „nyitotta meg”, Hajós Alfréd, a tizennyolc esztendős építészhallgató száz- és ezerkétszáz méteres úszásban aratott váratlan győzelme pedig Magyarország első (és második) olimpiai bajnoksága volt. Az ő – Hajós Alfréd – pályája a hősi idők magas színvonalú modellje lehet: győzelmeit követően a labdarúgás meghonosításának egyik szorgalmazója lett, aki nemcsak az első „igazi” nemzetközi meccsen (BTC–Vienna Cricket) vett részt 1897. október 31-én, de az első és második magyar bajnokságot nyert csapatban (a BTC-ben) is hétről hétre pályára lépett. Játszott egyszer – 1902. október 12-én, az első „hivatalos” mérkőzésen – a válogatottban, volt szövetségi kapitány (1906-ban, Csehország ellen), sőt – egyetlen válogatott találkozó erejéig – játékvezető is, majd neves építésszé válván stadiontervével ezüstérmet nyert a második párizsi olimpia (1924) szellemi-művészeti versenyén.

Az evezés (1893) s a tenisz (1894) után ezen esztendőkben több sportág bajnokságsorozata is elkezdődött: 1896-ban az atlétikáé s az úszásé, 1898-ban a kerékpározásé, 1900-ban a korcsolyázásé s a vívásé, 1901-ben a labdarúgásé, 1903-ban a birkózásé, 1911-ben a sportlövészeté s a súlyemelésé, s az első világháborút megelőző évben tizennyolc sportágban avattak már bajnokot. A szakszövetségek is megalakultak közben – 1897-ben az atlétáké, 1901-ben a labdarúgóké, 1907-ben az úszóké például –, a sportsajtó is a maga lábán álló orgánummá lett – a jogfolytonosságát máig őrző Nemzeti Sport 1903-ban indult, s 1923-ban vált napilappá –, s az új évszázad első évtizedében a sport nemcsak az arisztokráciát, a „történelmi” középosztályt, a vajúdva alakuló polgárságot, de a munkásságot is elérte már: a Vasas, a fémmunkások szakszervezetének hamarosan nevessé lett klubja 1911-ben alakult. S bár az érdekkülönbségek kemény csatákban éreztették hatásukat továbbra is – ennek során az olimpiai mozgalom kiválóságát, az NTE által „felfuttatott”, a sportban csak pedagógiai s egészségügyi célokat látó Kemény Ferencet a versenyre szólító „idők szavát” inkább meghalló, hatalmi helyzetbe került MAC-képviselők 1907-ben lemondásra kényszerítették, s helyét a NOB-ban gróf Andrássy Géza foglalta el –, a sport a magyar társadalom életének, egyben a század első éveitől egyre radikálisabb Habsburg-ellenességgel színezett nemzeti büszkeségnek is a részévé lett visszavonhatatlanul.

Mindez nemcsak a magyar–osztrák csatákat, de olimpiai szerepléseinket is kísérte már. 1900-ban, Párizsban a diszkoszvető Bauer Rudolf győzelme utáni császári himnuszt fogadta magyar tüntetés, míg a stockholmi olimpián (1912) csapatunk a Magyarország feliratú táblával volt csak hajlandó felvonulni – noha önálló nemzetként való részvételünket Bécs szívesen megakadályozta volna. A legjelentősebb sportolók, a négy világbajnokságon (1908–1911) első műkorcsolyázó Kronberger Lili, a háromszoros győztes (1912–1914) Méray-Horváth Opika, a nehézsúlyú birkózó olimpiai bajnok (1908) Weisz Richárd, a kétszer is diadalt aratotó St. Luis-i (1904) úszóhős Halmay Zoltán, a kard egyéniben és -csapatban négyszeres bajnok (1908–1912) Fuchs Jenő, a sportlövészetben győztes (1912) Prokopp Sándor vagy a magyar labdarúgás első igazi „sztárja”, az 1906 és 1927 között hatvannyolc nemzetközi találkozón játszó (s közben ötvennyolc gólt szerző) Schlosser Imre valóságos nemzeti hősöknek számítottak akkor, s mércét jelentettek a sport világán kívül is. Meglehet, példájuk a korban oly ragadós „nagymagyar” birodalmi álmot is szolgálta vagy ébren tartotta valamiképp, így az 1914. júniusi hír hallatán, ami szerint az 1920-ban sorra kerülő olimpia rendezésének jogát Budapest kapta meg, senki magyar emberfia nem csodálkozott.

Akadtak persze gondok is. Miközben a magyar kardvívás egyeduralmi helyzetbe került – 1908-ban egy ötvenhat esztendős (Fuchs Jenőtől Pézsa Tiborig tartó) egyéni győzelmi sorozat vette kezdetét, a stockholmi döntő nyolc résztvevőjéből pedig hét volt a magyar! –, az atlétikában, a birkózásban s az evezésben várt áttörés csak nem következett be, s nemzetközi mércével mérve egy helyben látszott toporogni a labdarúgás is (bár vigaszdíjat nyertünk, az 1912-es olimpia első meccsén 7:0-ra vertek minket az angolok). Az 1913 júniusában kultuszminiszteri rendelettel alakított Országos Testnevelési Tanács (OTT) e fogyatékosságok felszámolására (is) létesült, de programjában szerepelt az iskolák s egyesületek anyagi támogatásának koordinálása, a Nemzeti Stadion építése (ami az olimpiai rendezés feltétele volt) és a Testnevelési Főiskola alapjainak megteremtése is. Aztán kitört a háború, s minden másként történt. Az egyesületek elnéptelenedtek, megszakadtak a nemzetközi kapcsolatok, nemcsak az 1916-os berlini olimpia, az országos bajnokságok jelentős része is elmaradt, s nagy lett a veszteség a harctereken is: a kardvívó Békessy Béla, Zulawszky Béla és Szántay Jenő, az atléta Gönczy Lajos, Mudin István (az első zászlóvivőnk volt 1908-ban) és testvére, Imre meg az olimpiai ezüstérmes úszó Las-Torres Béla halt hősi halált többek között. A világégés nyomán a történelmi Magyarországgal együtt a magyar sport szervezeti kerete is nagyrészt szétesett, s ezen sem a Károlyi Mihály-féle polgári demokratikus forradalom, sem az 1919. március 21-én hatalomra jutott, százharminchárom napig uralkodó Tanácsköztársaság szavakban grandiózus, a kivitelben diktatórikus tervei nem segíthettek. A felszámolt OTT helyén 1919. április 15-én alakult Testnevelési Ügyek Direktóriuma kezdetben mindent megígért az „egyszerű” népnek, aztán villámgyors államosításba fogott, s hatalmas méretű létesítményépítést tervezett – ez utóbbihoz Hajós Alfrédot is megnyerte magának –, ám ahogy e históriai kísérletet, úgy szándékait is elseperte a történelem. A magyar sport újjászervezése a lassan konszolidálódó, ugyanakkor nemcsak az egyharmadára zsugorodott ország megcsappant lehetőségeivel, de a (sport)diplomáciai elzártsággal is szembenézni kényszerülő Horthy-rendszerre várt.

A Horthy-rendszer negyedszázada (1919–1944)

Azt, hogy a nekünk ígért 1920-as olimpiára meghívót sem kapunk, az olvasó a Sporthírlap 1919. október 10-én megjelent számából tudhatta meg, s noha Apponyi Albert, a párizsi magyar békedelegáció nagy tekintélyű politikusa és az egyik magyar NOB-tag, Muzsa Gyula még 1920 április–májusában is a bojkott feloldásával kísérletezett, minden a győztes hatalmak – s a meghívók elküldésében önálló döntési lehetőséggel felruházott rendező Antwerpen – konok magatartása szerint alakult (Anglia még a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségből is kizárta volna Magyarországot, ám e szándéka kudarcot vallott). Valamifajta sportkapcsolat Ausztriával, Svájccal, Németországgal és Svédországgal maradt csupán, az ország köré húzott blokád lebontása évekbe került. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség a magyarok elleni versenytilalmat 1921 májusában megszüntette már, s hasonlóan járt el a Nemzetközi Úszó Szövetség, majd 1923-ban a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség kongresszusa is. Az elzártság feloldásáért legtöbbet tett gróf Andrássy Gézát és Muzsa Gyulát Coubertin az 1922 májusában tartott közgyűlésre is meghívta, ahol – a már említett (például csehszlovákiai) tiltakozások ellenére – mindkettejük NOB-tagságát sikerült elfogadtatni, s az olimpia rendezéséhez való – elvi és majdani – jogunkat is megerősítették ekkor. 1924-re valamennyi jelentős sportágban helyreálltak a nemzetközi kapcsolatok, s Magyarország mind a – később az első téli olimpiának elismert, illetve besorolt – chamonix-i téli játékokon, mind a párizsi nyári olimpián részt vehetett.

A kapcsolatok helyreállítása s az összekuszálódott honi viszonyok rendezése párhuzamosan haladt. Tény, hogy a trianoni sokkot átélt ország sportjának szerkezeti s tudati szanálása egy etatista s centralizáló szemlélet jegyében történt (a MOB 1928-ban például elveszítette önállóságát, s az OTT szakbizottsága lett), s hogy a cél a traumatikussá lett identitástudat újjászövése (is) volt. Mindannak, amit „nemzeti öncélúságról”, „kultúrfölényről” vallottak a korban, a Klebelsberg Kunó-féle kulturális politika s annak elemeként a testnevelés – meg a reá épülő versenysport – is a nagyon fontos összetevőjévé vált. A jogaiba visszahelyezett – ismét Berzeviczy Albert (aki ekkor a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is volt!) vezette – OTT-t a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelte már (a MOB-ot is „beolvasztó” OTT lényegében a minisztérium ügyintézési szerveként funkcionált), amelynek törekvését az Apponyi Albert, Bethlen István, Klebelsberg Kunó, Teleki Pál nevével fémjelezhető reformkonzervatív szemlélet hatotta át. S mivel a kor – ahogy akkor mondták – a „magyar feltámadás” bázisát a kultusztárca elképzeléseire építette egyértelműen, a sport is a kultúrpolitika, egyben az átfogó nemzetpolitikai koncepció része lett. Ennek alapvetését a Klebelsberg köréhez tartozó Karafiáth Jenő – később Károlyi Gyula kormányának kultuszminisztere, majd Budapest főpolgármestere – által benyújtott s 1921 decemberében elfogadott LIII., úgynevezett testnevelési törvény dolgozta ki, amelynek 1924-ben kelt végrehajtási utasítása mind az iskolai, mind az iskolán kívüli – a katonai szolgálat megkezdéséig kötelező –, mind a nagyobb (legalább ezer főt foglalkoztató) üzemek, vállalatok számára előírt testedzés minden feltételét biztosítani igyekezett. S bár a – főleg a birtokviszonyokra nézvést – megmerevedett társadalmi struktúra szegényebb rétegeinek számos lehetőség elérhetetlen vagy csak nehezen elérhető maradt, e törvénynek köszönhetően a sport szervezettebb formái – akár egyleti-egyesületi keretben, akár a levente- vagy a cserkészmozgalom révén – a kisebb falvakban is megjelentek ekkorra. Az 1920-as évek eleji 15-20 ezerrel szemben az 1930-as évek végére már 200 ezer fő sportolt valamilyen szinten Magyarországon. E törvény végrehajtási utasítása döntött a Nemzeti Sportuszoda (1935-re épült fel Hajós Alfréd terve alapján), a Nemzeti Sportcsarnok (1941-ben lett kész), a városligeti műjégpálya (már 1926-ban átadták), valamint a Nemzeti Stadion építésének előkészületeiről (ennek felépítése 1945 utánra maradt), az egységes tanár- és edzőképzésért pedig az 1925-ben alapított, 1928-ban saját épületbe költöző Testnevelési Főiskola lett a felelős. Az itt nevelt szakembergárda nemcsak a két világháború között volt sikeres, de az ő munkájuk lett az egyik bázisa a magyar sport 1945 utáni példátlan fellendülésének is. A húszas évek végétől edzőtáborokat szerveztek, önállósult a sportorvoslás, a részletes vizsgálatokon a berlini (1936) olimpiára készülő magyar csapat valamennyi tagja átesett.

S bár az 1929–1933 közötti gazdasági világválság hatása e területen is érezhető volt (több egyesület számos szakosztályát szüneteltetni kényszerült, s a Los Angeles-i olimpián való részvételünk is az országos gyűjtésnek, a vízilabdacsapat bemutató körútjának s néhány amerikai magyar szervezet jóindulatának volt csak köszönhető), ennek a koncepciónak az eredménye a sportdiplomácia s az élsport sikereiben is megmutatkozott. Budapest – néhány esztendőn belül – úszó, vízilabda, vívó, birkózó, ökölvívó Európa-bajnokságot, műkorcsolya- és két asztalitenisz-világbajnokságot meg FIFA-kongresszust is rendezhetett. Míg a magyar csapat a párizsi (1924) olimpián kettő, Amszterdamban (1928) öt, Los Angelesben (1932) hat, addig a berlini (1936) játékokon már tíz győzelmet aratott, s – a rendező Németország s az Egyesült Államok mögött – harmadik helyen végzett az éremtáblázaton. Ez volt az az olimpia, ami a Magyarországon 1925-ben induló rádiónak köszönhetően szinte az egész ország számára olyan élményt adott, ami – mert a hallgatót nem a hitleri Németország egyre agresszívabb s a játékokat is e megalomániának alárendelni próbáló magatartása „fogta meg” természetesen – még a Trianonban megalázott nemzet önbecsülésén is sokat emelhetett. A magyar női sport is végképp beérett ekkorra – Elek Ilona tőrvívásban, Csák Ibolya magasugrásban lett olimpiai bajnok –, az olyan váratlan győzelem pedig, mint amit a korban emberként s orvosként is példává lett, 1945 márciusában hősi halált halt Csík Ferenc a százméteres gyorsúszásban aratott, valóságos mámorként volt átélhető. A birkózó Kárpáti Károly, Lőrincz Márton és Zombori Ödön, az ökölvívó Harangi Imre vagy a vízilabdacsapat – az 1932-es sikert megismételő – aranyérme is a kollektív azonosságélmény alkalmát hozta el. Ismeretlenek elegyedtek beszélgetésbe e győzelmekről jövő hírek nyomán, a kávéházakban, a villamoson, az utcán, s a kabarékban is erről folyt a szó, azt, hogy a kardvívás két aranya a miénk lett, mindenki természetesnek gondolta ekkorra már – e szám két (egyéni és csapat-) győzelmét 1908 és 1960 között egyetlen kivétellel (1924-ben második lett a csapat) folyvást Magyarország szerezte meg! –, a hétszeres (1932 és 1960 között minden alkalommal, utoljára ötvenesztendősen!) olimpiai bajnok Gerevich Aladár s a hatszoros győztes Kovács Pál pályája ezekben az években indult, egyáltalán – a rádió s a mozgókép tömegesebb elterjedésének okán – végképp beköszöntött a nagy egyéniségek, a „sztárok” kora, akik nekünk, magyaroknak „hősök” voltak inkább.

A berlini olimpia csak a jéghegy csúcsát jelentette, a húszas évek második felétől rendezett világ- és Európa-bajnokságokon is számtalanszor játszották el a Himnuszt. Nemcsak a magyar kard, a vízilabda s az asztalitenisz volt verhetetlen éveken át (a huszonkétszeres világbajnok Barna Viktor eredménye máig megközelíthetetlen maradt!), az ökölvívók (az olimpián is bajnok Kocsis Antal és Énekes István, valamint Énekes Vilmos, Széles János, Szabó Gyula, Szigeti Lajos), a birkózók (a három berlini aranyérmes mellett Papp László, Badó Raymund, Tunyogi József, Tóth Ferenc s az 1928-as olimpián is győztes Keresztes Lajos) s az úszók is Európa élvonalába tartoztak ekkor. Az öreg földrész első percen belüli százas gyorsúszója a csak – Magyarországról elszármazott! – Johnny Weissmuller által legyőzött négyszeres (1926, 1931) kontinensbajnok Bárány István volt, de Európa-bajnokságot nyert a fél lábát gyermekkorában elveszítő kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó Halassy Olivér, Csík Ferenc, valamint a gyorsúszó váltónk kétszer is. Volt atlétikai Európa-bajnokunk (1934-ben nyolcszáz méteren Szabó Miklós, száztíz gáton Kovács József, 1938-ban pedig a Berlinben aranyérmes magasugró Csák Ibolya), igen jól ment az evezés (kilenc kontinensbajnoki címet szereztünk 1932 és 1936 között) s a műkorcsolya is (1932 és 1936 olimpiai bronzérmese, a Rotter Emília–Szollás László páros 1931 és 1935 között négyszer világ-, egyszer Európa-, az Orgonista Olga–Szalay Sándor kettős pedig – 1930-ban és 1931-ben – Európa-bajnok lett). A kétszeres Los Angeles-i győző, Európa-bajnok Pelle István a világ legjobb tornászai közé számított, s kétszer – 1927-ben és 1928-ban – nyert olimpiai tornát a magyar sakkcsapat (s 1978-ban, a szovjet egyeduralom idején Portischék ezt a sikert meg tudták ismételni).

A harmincas évekre világszínvonalúvá lett a magyar labdarúgás. Az FTC–MTK „örökrangadó” nemzedékek élménye volt korábban is (1903 és 1929 között vagy az egyik, vagy a másik csapat volt a magyar bajnok, innét a kifejezés), aki látta játszani a már tizenhat évesen válogatott Orth Györgyöt, minden idők legjobb labdarúgójának, Zsák Károlyt meg a legjobb kapusának tartotta, amíg csak élt, az 1931–32-es bajnokságot százszázalékos teljesítménnyel nyerő Ferencváros pedig – egy 1929-es dél-amerikai portyán – az 1924-es és 1928-as olimpián első helyen végzett, majd 1930-ban a világbajnok Uruguay válogatottját győzte le. Az egész kontinensre kiterjedő kupamérkőzéseket nem játszottak, de az Újpest 1929-ben az akkor – és még sokáig – igen nagy becsben tartott Közép-európai Kupa nyertese lett, a legnagyobb sikert azonban az 1938-as franciaországi világbajnokságon ezüstéremig jutó válogatott érte el. Az olaszok ellen 4:2-re elveszített döntőt természetesen katasztrófaként éltük meg már abban az időben is (a szurkoló – a csapatot rosszul összeállító kapitányban, Dietz Károlyban – az egyszemélyi felelőst is megtalálta rögvest), de hogy a kor neves magyar labdarúgói – Lázár Gyula, Turay József, Zsengellér Gyula, Toldi Géza, Titkos Pál, a világbajnokságra nem nevezett bohém életű Cseh II. László vagy Sárosi György, aki 1937 szeptemberében Planickának, a csehek 1934-ben világbajnoki ezüstérmes „csodakapusának” máig rekordot jelentő hét (!) gólt rúgott – a futballtörténelem legendáivá lettek, számunkra vitathatatlan. (Sárosi edzőként a Juventusszal 1952-ben olasz bajnokságot nyert, de tisztelet övezte Olaszországban vagy Cipruson Zsengellér Gyula munkáját is.)

A lendületet a második világháború törte meg. Elmaradt két olimpia (1940, 1944), elmaradtak a különböző világ- és Európa-bajnokságok, s egyre militánsabbá vált a magyar sportélet is. A Bárdossy-kormány 1941 augusztusában az OTT-t, a klebelsbergi koncepció „lelkét” rendeletben szüntette meg, az újonnan alakított Országos Sport Központ (OSK) s társadalmi szerve, a Nemzeti Sport Bizottság (NSB) pedig a lakosság honvédelmi feladatokba való bevonását s „az új ifjúsággal” szót érteni szerinte nem képes vezetők leváltását tudta legfontosabbnak. A klubokban – kötelezően – nemzetnevelő, nemzetvédelmi s légoltalmi szakosztályokat is szervezni kellett ekkor már, s a sportra nézvést alaposan megnyirbált jogkörrel rendelkező kultuszminisztérium 1942-ben kelt rendeletét is az OSK, illetve a NSB hajtotta végre. Ennek értelmében számos egyesületet – például a zsidótörvények utasításainak eleget tenni nem kívánó MTK-t – megszüntettek (még tartott Budapest ostroma, amikor 1945 februárjában Weisz Richárd, az 1908-as olimpia birkózóbajnokának kezdeményezésére újjáalakult a klub). A faji törvények számos, a magyarságnak dicsőséget szerző kiváló sportolót, sportembert aláztak meg, s tagadtak ki a nemzetből. Akadt, aki külföldre távozott – például Brüll Alfréd régi mecénás, főleg a birkózás támogatója, aki már 1905-től az MTK elnöke volt –, s a harcmezőn vagy a háború utolsó felvonásának tébolyában is többen pusztultak el. Petschauer Attilát, az amszterdami s a Los Angeles-i kardcsapat húzóemberét mint munkaszolgálatost ölték meg 1943 januárjában, ukrán földön, Kabos Endre, az egyéniben és csapatban is győztes, háromszoros aranyérmes (1932, 1936) kardvívó a Margit híd felrobbantásakor, 1944. november 4-én vesztette életét, az 1928-as kardcsapat tagja, Garay János Mauthausenban halt meg, Kemény Ferenc, az olimpiai szellem honi s egyetemes apostola pedig a nyilasterror idején, 1944. november 21-én öngyilkosságba menekült feleségével együtt, nyolcvannégy évesen.

Új remények, diktatúra, sikerek (1945–1956)

Paradox jelenség, de igaz: a magyar sport minden addigi s ezt követő időt felülmúló sikereit történelmünk – a német megszállás s a nyilasterror mellett – legsötétebb korszakában érte el. Az 1945–1948 közötti esztendőket a veszteség tudata s az újjáépítés láza egyszerre hatotta át, s noha a kommunista párt hatalmi törekvése a sport területén is érződött, e szféra önállósága az említett időszakban még megmaradt, s a gyors társadalmi mobilizáció során felszabaduló energiákat is képes volt mozgósítani. Előbb a Magyar Olimpiai Társaság jött létre, majd 1947. február 16-án a Magyar Olimpiai Bizottság is újjáalakult, hazánk új NOB-tagja – Muzsa Gyula 1946-ban meghalt, a tevékenységének ellátásában akadályozott ifj. Horthy Miklós, a volt kormányzó fia pedig lemondott – Mező Ferenc sporttörténész, az 1928-as olimpia szellemi-művészeti versenyeinek egyik bajnoka lett. Megindultak az országos bajnokságok, 1945. augusztus 19-én és 20-án – Ausztria ellen – válogatott labdarúgó-mérkőzéseket rendezhettünk már, 1946-ban az oslói atlétikai és a stockholmi birkózó, 1947-ben a dublini ökölvívó Európa-bajnokságon vehettünk részt, létrejött a tatai edzőtábor, s meghívót kaptunk a St. Moritz-i téli s a londoni nyári olimpiai játékokra is. A svájci városban a téli olimpiák addigi legjobb magyar eredménye született – a Kékessy Andrea–Király Ede műkorcsolyázó páros lett második (teljesítményüket jégtáncban Regőczy Krisztina és Sallai András 1980-ban ismételte meg) –, London tíz aranyérme pedig nemcsak a magyar sportban megmaradt lehetőségeket, de az újjászületésben bízók hitét is igazolta valamiképp. (Németh Imre kalapácsvetőt, az – időrendben – első 1945 utáni olimpiai bajnokot valóságos idolként ünnepelték, ő lett az 1953. augusztus 20-án felavatott, a rendszer „győzelmi” szimbólumának számító Népstadion igazgatója – még aktív versenyzőként!)

Amikorra – 1948 augusztusában – az olimpia véget ért, a szovjet típusú diktatúra hatalmi alapjai – például az alakuló egypártrendszer s az erőszakszervezet (az Államvédelmi Hatóság) kiépítése – a lényegre nézvést készen voltak már, s megkezdődött a sport szerkezetének átalakítása is. Ez a folyamat a Magyar Kommunista Párt 1947. november 13-án nyilvánosságra hozott sportprogramjának az egyre erőszakosabb végrehajtása volt, amelyhez számos, még a „régi világban” szocializálódott kiváló szakember is megnyerhető lett, az új hierarchia előkelőbb helyeire persze nem ők kerültek föl. Az Országos Sporthivatal (OSH) még az olimpia előtt, 1948. március 5-én megalakult, ezzel a MOB – lényegében 1989-ig – statisztaszerepbe kényszerült, s minden döntés a kommunista párt irányította állami adminisztráció kezébe került. Olyan régi s hithű kommunisták, mint Hegyi Gyula (az OSH, 1951-től Országos Testnevelési és Sportbizottság [OTSB], majd – 1951-től 1964-ig – a MOB elnöke) vagy Sebes Gusztáv (1948-tól 1951-ig a MOB elnöke, 1951-től 1958-ig főtitkára, 1949-től a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya), ekkor kerültek az élre. Ők bírták a Moszkvából jött, a párt Központi Vezetőségének adminisztratív osztályát (ahova a belügy, a honvédelem, a közigazgatás s – a diktátor Rákosi Mátyás magánhadseregének számító ÁVH kivételével – a fegyveres erők felügyelete tartozott) irányító s ennek egyik „alosztályaként” a sportot is „kézhez vevő” KV-titkár s honvédelmi miniszter Farkas Mihály bizalmát.

Az 1949–1950-es esztendő a nagy átalakítás éve volt. A hidegháborúnak, a „harmadik világháborúra” való készülődésnek megfelelően az egész társadalmat mozgósították, s ennek az erőszakos hisztériának nemcsak a „termelőmunka”, hanem az élet minden ága, így a sport is része lett. A Munkára Harcra Kész (MHK) jelvényszerző mozgalom 1949 tavaszán vette kezdetét, 1950-ben az általános és középiskolai testnevelési tantervet is ehhez igazították, elindultak a falusi, az üzemi, a szakszervezeti „dolgozók” szpartakiádjai (országos döntőket is rendeztek), új – az országot behálózó – egyesületi típusokat hoztak létre (Vasas, Bányász, Építők, Lokomotív, Kinizsi, Vörös Lobogó stb.), amelyek a „szocialista nevelés” s a sportban (is) megbújt „osztályellenség elleni harc” bázisaivá lettek, így a központi akarat a legkisebb klubban s a legkisebb faluban is érvényesülhetett. A tradíciókkal való szakítást, a szovjet minta szolgai másolását jelezte a nevesebb klubok durva átalakítása is. A legnagyobb múltú MAC-ot – fasisztának bélyegezve – Rajk László belügyminiszter 1946 nyarán kelt rendelete megszüntette már, 1949 végén – a Kispesti AC bázisán – létrehozták a Budapesti Honvédot, majd 1950 elején a többi egyesület is sorra került. Az MTK-t előbb a szakszervezet (Budapesti Textiles), majd az ÁVH (Budapesti Bástya) vette kézhez (1953 augusztusában Vörös Lobogó néven visszakerült a szakszervezethez), az UTE – a belügyminisztérium égisze alatt – Budapesti Dózsává, a reakció melegágyának tekintett FTC pedig az Élelmezési Dolgozók Országos Szövetségének (ÉDOSZ) csapatává lett (nevét 1951-ben Kinizsire változtatták). Még a csapatok színeit is elvették (az egykor zöld-fehér FTC fehér-pirosban, a piros-fekete KAC-ból lett Budapesti Honvéd s a Budapesti Bástya pedig piros-fehérben kényszerült játszani). Valóságos „átigazolási diktatúra” kezdődött, az FTC-ÉDOSZ-t alaposan meggyengítették (Kocsist és Budait, később Czibort – az alakuló „aranycsapat” jobbszárnyát s balszélsőjét – a Budapesti Honvédhoz, a válogatott kapus Henni Gézát s a góllövésben verhetetlen Deák Ferencet a Budapesti Dózsához vitték hatalmi szóval), egyáltalán, mindent a központosító szándék vezérelt ekkorra már.

Ez a szerkezet a szocialista táboron kívüli világtól való tökéletes elzártságot is jelentette. 1950-ben mind a bécsi úszó Európa-bajnokságtól, mind a brüsszeli atlétikai kontinensviadaltól, mind a Monte-Carlóban rendezett vívó-világbajnokságtól, mind a brazíliai labdarúgó-világbajnokságtól távol maradt a magyar csapat. A labdarúgó-válogatott 1950 májusa és Sztálin halála – 1953. március – között a helsinki olimpia mérkőzéseit s egy svájci találkozót kivéve nem játszott „Nyugaton”, az ideológiai „fertőzéstől”, a „disszidálástól” való eszement hatalmi félelem s a terror életeket tett tönkre – Szűcs Sándort, a Dózsa válogatott hátvédjét tiltott határátlépési kísérletért 1951-ben elrettentésül kivégezték! –, de ez a bezártság s ez a mindent számon tartó centralizáció hozta el a példátlan sikereket is. A legkiválóbbaknak, akiktől – s amíg! – az oly fontos legitimációt jelentő eredményeket várhatta, szinte mindent megadott a hatalom (külön áruházakban vásárolhattak, a vámosok is szemet hunytak a csempészések fölött), s a kiemelkedésre, az utazásra a sporton kívül nem volt semmi esély. Így valóban tömegek özönlöttek ide, a legjobbak valóságos héroszokká nőttek, akik átélhető örömet, vigaszt adtak a „népnek”, s akiknek példája, győzelme a fogságba lökött nemzet önbecsülésének egyetlen alkalmát jelentette akkor. A Helsinkiben (1952) szerzett tizenhat aranyérem s negyvenkét érem hátteréhez – a még 1945 előttről „örökölt” szakembergárda munkáján túl – ez a történelmi és társadalompszichológiai állapot is hozzátartozott, s hozzá bizony a magyar labdarúgó-válogatott tündökléséhez – s a legnagyobb siker előtt való bukásához is talán. Mert volt egy gárda, amit több mint fél évszázada „aranycsapatnak” nevezünk mi, magyarok. Egy csapat, amelyik olimpiát nyert fölényesen, amelyik Olaszországot Rómában verve (3:0) győzött az Európa-Kupa-sorozaton, s amelyik Londonban az „évszázad mérkőzésén” s a budapesti visszavágón Angliát (6:3, illetve 7:1), a világbajnokságon pedig az 1950-es VB első két helyezettjét, Brazíliát (4:2) és Uruguayt (4:2) verte meg. Egy csapat, amelyik a történelmi, a lélektani s a sportszakmai körülmények magyarázhatatlan „összejátszásaként” ajándék volt szinte nekünk, egy csapat, amelyik forradalmasította a játékot akkor, amelyik 1950 májusa és 1956 februárja között egyetlen mérkőzésen szenvedett vereséget, ám ez az egy – 1954. július 4-én – éppen a világbajnokság döntője kellett hogy legyen (3:2-re győztek a németek). A mérkőzés után elkeseredett, rendszerellenes szavaktól hangos tüntetések voltak Budapesten. Grosics – Buzánszky – Lóránt – Lantos – Bozsik – Zakariás – Budai – Kocsis – Hidekuti – Puskás – Czibor: ezt a névsort a futballt imádók nagy része máig fújja (nemcsak Magyarországon!), s alighanem hisszük is, hogy az a vereség s a csapat szétesése 1956-ban a magyar labdarúgás egyre gyorsuló hanyatlásának kezdete volt. Puskásék játéka, no meg a háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó (1948, 1952, 1956) Papp László legyőzhetetlennek tudott lénye mindent elhomályosított. A berni atlétikai és a torinói úszó Európa-bajnokságon szerzett négy, illetve nyolc aranyérem, a maconi kajak-kenu világbajnokság, ahol hat diadal jutott nekünk – 1954-ben volt mindhárom esemény –, a tornászok, a vívók, a műkorcsolyázók, a birkózók, a vízilabdázók, a kosárlabdázók – 1955-ben a szovjet válogatottat legyőzve lettünk Európa-bajnokok Budapesten! – vagy az ugyanebben az évben hét világcsúcsot futó, a világ legjobb sportolójának választott, de jelentős versenyt nyerni képtelen Iharos Sándor sikerei puszta „ráadásnak” is tetszhettek akár. A háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Gyarmati Dezső és Kárpáti György, a kétszer egyéniben s négyszer csapatban győztes kardvívó Kárpáti Rudolf, a kétszeres bajnok sportlövő Takács Károly, az úszó Szőke Kató és Székely Éva, a tornász Keleti Ágnes és Korondi Margit vagy a birkózó Hódos Imre és Szilvásy Miklós az ország hősei voltak. Példájuk – s másoké – a magyar sportban rejlő, alaposan kihasznált lehetőségekről is tanúskodott; azt, hogy sportnagyhatalom vagyunk, most már – 1954. január 23-án a parlamentben! – Nagy Imre miniszterelnök mondta ki.

Nem csoda hát, hogy a melbourne-i olimpia (1956) közeledtével a vezetés s a szurkolók tizennyolc-húsz aranyérmet terveztek. Ki tudja, még esély is lett volna rá, ám megint másként ítélt a történelem. A magyar csapat 1956. október 30-án, a győztes forradalom hazájából kelt útra, hogy a november 4-i szovjet támadásról, a lángokban álló Budapestről, a halottak s elhurcoltak ezreiről már a Prága melletti edzőtáborban – ahol edzeni nemigen lehetett – kapja a híreket, meg a rémhíreket is persze. A formaidőzítés lehetetlensége, a lélekölő állapot, a több mint egyhetes utazás, a teljes bizonytalanság megtette aztán a magáét. A várt eredménytől elsősorban az atléták, az úszók s a kajak-kenusok maradtak el (igaz, a Fábián–Urányi páros a sportág első magyar olimpiai győzelmét szerezte meg), kilenc aranyra futotta csupán, a szokásos kardsiker, a tornász Keleti Ágnes négy elsősége s Papp László harmadik győzelme mellett a vízilabdázók diadala – különösen a politikai felhangot kapott, 4:0-ás, „véres” magyar sikerrel zárult szovjetek elleni meccs – volt leginkább emlékezetes, ám Melbourne s a magyar sport sorsa kapcsán nem ez lett a meghatározó. Legalább negyven edző s versenyző, a csapat több mint harmada nem tért vissza Magyarországra, de „kint maradt” Puskás, Kocsis, Czibor meg a nagy jövő előtt álló teljes ifjúsági labdarúgó-válogatott, s a forradalom napjaiban a sztálini elképzelés szerint kialakított intézményrendszer is szétesett. Azokat, akik elmentek, említeni sem volt tanácsos idehaza aztán, noha magyarként éltek s arattak sikert külhonban is. Puskás a Real Madrid világsztárja, háromszoros BEK-győztes, többszörös bajnok, gólkirály, spanyol válogatott, majd világot járó edző, egyáltalán, Magyarország s a magyar név emblematikus alakja lett. Kocsis és Czibor annak a Kubala Lászlónak vált méltó társává Barcelonában, aki – egyedüliként – három ország (magyar, csehszlovák, spanyol) színeiben volt válogatott, s a spanyol szövetségi kapitányi tisztséget is betöltötte több mint egy évtizeden át. Rerrich Béla – melbourne-i ezüstérmes – a svéd párbajtőrcsapatot „csinálta meg”, konkurenciát hozva nekünk, Iglói Mihály pedig, a közép- és hosszútávfutás korszakos mestere – Iharos Sándorék edzője –, az Egyesült Államoknak nevelt világcsúcstartót és olimpiai bajnokot. Hírünket a világban nemcsak a forradalom emelte hát, hanem azok is, akiknek példája, szakértelme nagyon hiányozott idehaza. Akadt később, aki a magyar sport Trianonjáról beszélt.

Kádár János országa és a sport (1956–1989)

A forradalom nemcsak a kádári hatalomnak a terrort a „hangulatjavító” gesztusokkal kevert politikáját határozta meg, de a sporthoz való hozzáállást s a visszaeső tendenciát mutatott eredményeket is. Nemcsak a ledöntött Szálin-szobrot nem építette újjá a vezetés, az októberi napok felszíni változásait is meghagyta lényegében (az FTC s az MTK régi-új nevét és színeit például), a harmadik olimpiai bajnokságát nyert Papp László pedig – elsőként s egyedül a „keleti tömbből” – hivatásos ökölvívó szerződést köthetett. (Aztán a politika idővel megbánhatta a döntést, hisz Papp Európa-bajnokságig vitte, ám hogy a „szocialista sport” számára tökéletesen „rendszeridegen” profi világbajnoki címért is mérkőzhessen, 1964-ben már hatalmi szóval akadályozták meg „valakik”.) Az, hogy az 1958-as labdarúgó-világbajnokságon még az első fordulón sem jutottunk túl, meg a római olimpia (1960) mindössze hat aranyérme – 1932 óta a leggyengébb szereplés volt –, az 1956-os veszteség hatásáról, az első kádári évek hajszálereken szivárgó nemzeti depressziójáról s a hatalom megszilárdításával elfoglalt politikai vezetés koncepciótlanságáról egyszerre tanúskodott. Tény, hogy az 1956 – főleg az 1953! – előtti módit nem próbálták visszaállítani már, de a „demokratikusnak” nevezett centralizmusra épített elképzelés megmaradt (az irányítás az 1957 elején szervezett, majd 1958 januárjában a „párt útmutatása” alapján átalakított Magyar Testnevelési Sport Tanács [MTST] gondja volt, de a feladatokat a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel [KISZ] s a Magyar Honvédelmi Szövetséggel [MHSZ] osztotta meg). Ez a modell 1963 decemberétől az „önigazgatás magasabb formái” felé mozdult, akárcsak néhány év múltán a gazdasági mechanizmus (ez volt a Magyar Testnevelési és Sportszövetség [MTS] korszaka), a Magyar Olimpiai Bizottság, az egyesületek autonómiája növekedni látszott, ám a „visszarendeződés” lehetősége megmaradt, s – 1973-ban – el is jött aztán. A lojális, de szakértelmére, nemzetközi tekintélyére nézvést megkérdőjelezhetetlen Csanádi Árpád ekkor került előtérbe, az 1961-ben elhunyt Mező Ferenc megüresedett NOB-tagsági helyét is ő töltötte be haláláig (1964–1983).

A hatvanas meg a kora hetvenes évek – az évtizeddel korábbihoz nemigen hasonlítható – sikerei, a tokiói (1964), még inkább a mexikói (1968) tíz aranyérem, a magyar labdarúgás átmeneti „magához térése” (olimpiai bajnokság 1964-ben s 1968-ban, no meg a brazilok elleni „csodameccs” a világbajnokságon, 1966-ban) a megnyugvás s a még nagyobb álmok szövögetésének alkalmát együtt adták meg. Tény, hogy az atléták (a két ezüst után 1968-ban aranyat nyerő Zsivótzky Gyula, aztán Németh Angéla, Varjú Vilmos), az öttusázók (az évekig verhetetlen Balczó–Móna–Török hármas), a birkózók (a három második hely után Tokióban diadalmaskodó Polyák Imre, a hatalmas erejű Kozma István s Varga János), a súlyemelők (a harmincnégy esztendősen végre olimpiai bajnokká is lett Földi Imre s Veres Győző, a kétszeres világelső), a vívók (Rejtő Ildikó, a tokiói duplázó s a négy-, illetve háromszoros olimpiai győztes párbajtőröző Kulcsár Győző és Fenyvesi Csaba), az ökölvívók (Gedó György, Kajdi János) eredményei, az evezős Papp Kornélia négy Európa-bajnoki elsősége akkor (1958 és 1961 között), amikor világ- és olimpiai bajnokságot nem rendeztek e sportágban még, vagy a női kézilabda 1965-ös világbajnoki aranya a magyar sport változatlanul őrzött „nagyhatalmi” státusáról is tanúskodhatott akár. Ezek a sikerek az egyre magabiztosabb rendszer „gondoskodásának”, egy kiváló szakembergárda (Baróti Lajos, Koltai Jenő, Hegedűs Frigyes, Matura Mihály, Orvos András, Bay Béla, Papp László, Török Bódog stb.) munkájának, a tradícióknak s a múltból még megmaradt sportolói ambícióknak együtt voltak köszönhetők, ám e megelégedettséget is sugalló, gerjesztő folyamat önnön megroggyanásának lehetőségét is magában hordozta már.

Anglia (1962) és Brazília (1966) világbajnokságon való legyőzése, a Ferencváros – máig egyetlen magyar – kupagyőzelme (VVK, 1965 – ez a mai UEFA-kupának feleltethető meg), Albert Flórián aranylabdája (1967), Göröcs János, Bene Ferenc, Farkas János, Mészöly Kálmán játéka a levert forradalmat követő hazug történelmi szituációra s egy összekacsintáson nyugvó öncsalásra épült, ha a sikerben részesek érdeméből ez nem von le semmit, akkor is. Mert a „kicsi melóval is jól elleszünk” gyakorlata ekkortájt vert a morális szétesettség jeleit már viselő, de csak később megmutatott (sport)társadalomban (is!) gyökeret, miközben a karrierépítés újmódi esélyeit felfedezett világ hozzáállása – kivált 1968 után – alaposan megváltozott. Az a két magyar sportember, akinek győzelmei a terjedő sztárkultusz idején is a közösen átélhető hősi lét példáját idézték még, a háromszoros olimpiai (1960, 1968, 1972) és tízszeres világbajnok öttusázó Balczó András s a kétszeres olimpiai (1964, 1968), háromszoros világ- s egyszeres Európa-bajnok nehézsúlyú birkózó, a harmincegy esztendősen autóbalesetben elhunyt Kozma István volt talán, ám a világ – nemkülönben a világ sportja – másról szólt hamarosan. A beáramló pénz, a villámgyorsan elterjedő televíziózás, az orvosi háttér egyre fontosabbá válása, a dopping problémája a hatvanas évek második felétől esztendők alatt hatalmas változást hozott, a mérhető sportágak (atlétika, úszás, súlyemelés, gyorskorcsolya stb.) eredményei hirtelen meglódultak, átalakult a női torna, s egyre „totálisabbá” s agresszívebbé lett a labdarúgás is. Az életformaváltással járó szemléleti módosulás, az új lehetőségek ígérete nem a sport felé lökte a fiatalokat, a nagy fegyelmet s lemondást követelő munkát egyre kevesebben vállalták Magyarországon. A magyar sport ezzel a „váltással” volt képtelen lépést tartani, labdarúgásunk – amelyen a „betegség” jelei a hatvanas években is kiütköztek (a sztárkultusz visszásságai, játékosuralom, bundameccsek stb.) – e folyamatnak lett a vesztese lényegében. Ami elképzelhetetlen volt, bekövetkezett: az 1970-es, aztán az 1974-es világbajnokság nélkülünk zajlott le már (1969. december 3-a, a Csehszlovákiától elszenvedett marseille-i vereség egy történet zárlatának szimbolikus napjává lett szinte), s ha kijutottunk még (1978, 1982, 1986), rendre kínos kudarc lett a vége. Európa-bajnokságon 1972-ben szerepeltünk legutóbb, európai kupa döntőjébe utoljára huszonhárom esztendeje jutottunk be (1985-ben a Videoton), s egy mai klubcsapatnak már esélye sincs, hogy versenyben állva érje meg a tavaszi fordulót.

Ez a változás a labdarúgáson kívül is éreztette hatását. Voltak nagyjaink persze, mint a Faragó Tamás, Csapó Gábor, Szívós István fémjelezte vízilabdacsapat, az olimpiai bajnok s világrekorder gerelyhajító Németh Miklós (1976), az asztaliteniszező Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor (egyéni, páros s csapatvilágbajnoki aranyakat nyertek a kínaiak s a svédek előtt!) vagy a tornász Magyar Zoltán, aki 1973 és 1980 között – két olimpián is – a lólengés verhetetlen királya volt, de München (1972) hat – ebből is kettő egy „régebbi kor” utolsó mohikánjainak (Balczó András, Földi Imre) volt köszönhető – s Montreal (1976) mindössze négy – 1924 óta a legkevesebb! – aranyérme kisebb pánikot okozott. A politikai vezetés 1973-ban – München után, de még Montreal előtt tehát – újra a centralizált állami irányításra szavazott, megalakult az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH), a labdarúgásban – Kutas István, az ellentmondást nem tűrően dogmatikus, de jó szervezőkészséggel megáldott MLSZ-elnök ötleteként – központi követelményrendszert vezettek be (ennek mosolyt fakasztó részeként a labdarúgók a lóversenypályán futottak versenyt minden évben), s e „keménységnek” lett is foganatja valamennyire. Az 1978-as világbajnokságra kijutottunk már (igaz, három vereséggel s megalázottan kullogtunk haza), a moszkvai olimpia (1980) eredményei is javultak valamelyest (hét aranyérem, amiből hat akkor is biztosan megszületik, ha teljes a mezőny), de látni való volt, hogy jelentősebb sikert csak a kevesebb (anyagi) befektetést igénylő kicsi műhelyektől remélhetünk, s olyan sportágakban (öttusa, vívás, kajak-kenu), amelyek a nagyvilág számára – hisz nincsen pénz bennük! – egyre inkább érdektelenné lesznek. Egy kivétel volt talán, ám az egy edzőzseni s néhány egyedülálló képességgel megáldott versenyző műhelyének volt köszönhető. Széchy Tamás – aki négy úszógenerációt (Hargitay Andrásét, Wladár Sándorét, Darnyi Tamásét, Rózsa Norbertét) repített a világ tetejére – még a hatvanas években elkezdett, a hetvenes évek elejétől sikeres munkája a nyolcvanas évek közepére érett be végérvényesen. Nevéhez nyolc olimpiai, tizenkét világ-, tizenhat európa-bajnoki cím s tíz világrekord kapcsolható, meg Darnyi Tamás, a négyszeres olimpiai (1988, 1992), négyszeres világ- s hétszeres Európa-bajnok, nyolc esztendeig (1985–1993) veretlen vegyesúszó fenomén diadalmenete leginkább, s kár lenne tagadni, hogy Széchy küzdelme, példája, jelenléte a – Kiss Lászlóval készült – ötszörös olimpiai (1988, 1992, 1996), kétszeres világ- s kilencszeres Európa-bajnok, kétszáz háton 1991-től 2008-ig világcsúcstartó Egerszegi Krisztina pályafutásának az alakulásában is szerepet játszhatott.

Egerszegi – akit 2001-ben a huszadik század legjobb magyar női sportolójává választottak – kétszáz háton aratott szöuli győzelme tizennégy évesen (ezt a számot három egymást követő játékon nyerte meg, s erre rajta kívül csak az ausztrál Down Fraser volt képes száz gyorson) az olimpiák történetének egyik leginkább emlékezetes magyar diadala volt. Az ott szerzett tizenegy aranyérem (a legtöbb Helsinki óta!) – kivált, hogy előtte, az 1984-es bojkott miatt, nyolcesztendős „olimpiai szünetet” éltünk át – szinte csodaszámba ment, meglehet, ez a siker a rendszer bomlását is segíthette valamelyest. A sport honi struktúrájának önállósodását bizonyosan. Már az 1986-ban alakult Állami Ifjúsági és Sporthivatal (ÁISH) is a nem igazán ideologikusan, inkább pragmatikusan gondolkodó, „technokrata” réteg előtérbe kerüléséről adott hírt – elnöke a párt „ifjabb ígéretei” közül küldött Kádár-kedvenc, aztán a rendszerváltozás után „természetesen” tőkés vállalkozóvá avanzsált Deák Gábor volt –, a „nyugati” sikerkultusz is megszokottabb lett, s a végórájának közeledtét sejdítő hatalom sem a sport kézbentartását gondolta a legfontosabbnak ekkorra. A MOB 1988. decemberi közgyűlésén – Kovács Pál hatszoros olimpiai bajnok és Schmitt Pál irányításával – az alapszabály jelentős módosítását határozták el, a Magyar Olimpiai Bizottság az 1989. május 27-én a Testnevelési Egyetemen tartott Olimpiai Fórumon – több mint negyven év után – lényegében ennek alapján szerezte vissza függetlenségét. A június 17-én rendezett közgyűlés elnökké Schmitt Pált, főtitkárrá Aján Tamást választotta meg, az ÁISH – akárcsak a kádári hatalmi struktúra – hamarosan szétesett, s a szabaddá lett magyar sportnak a kapitalizmus törvényeivel – egyúttal a megszokott állami gondoskodás hiányával – kellett szembenéznie ezután. Az 1989–90-s történelmi fordulat az új lehetőségekkel új kényszereket – s növekvő bizonytalanságot – is hozott tehát, miközben (főleg a Szovjetunió szétesésével) új országok s új vetélytársak születtek, s a romló gazdasági mutatók közepette minden a pénzről kezdett szólni Magyarországon is. Ez a fordulat az eredmények – egyelőre részleges s nem is igazán látványos – megroggyanását hozta idővel, ám a nyolcvanas esztendők második felének lendülete – az Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás fémjelezte úszóknak köszönhetően elsősorban – Barcelonáig (1992) kitartott még. A tizenegy arany s a harminc érem valószínűleg a magyar olimpiai diadalok utolsó nagy föllobbanása volt, s bár megbecsülhető s örömet adó sikereink jócskán akadnak azóta is, „sportnagyhatalmi” státusunknak ma már csak az emléke él igazán.

Szabad világban – 1990 után

A szöuli és a barcelonai tizenegy-tizenegy arany a „nem hivatalos” pontverseny hatodik és hetedik helyét jelentette még, azóta a visszaesés – majdnem – folyamatos. Atlantában (1996) a tizenegyedik, Sydneyben (2000) a tizenötödik, Athénban (2004) – a rohamosan fejlődő Hollandiával holtversenyben – a tizennegyedik lett a magyar csapat, s bár a győzelmek számát tekintve továbbra sincs szégyenkeznivalónk (hét, illetve nyolc-nyolc arany), belátható, hogy a verseny számunkra egyre nehezebb. S különösen így van ez, ha – igencsak olimpiacentrikusan gondolkodó vezetők s mi, szurkolók – az olimpián túlra is nézünk. Azt, hogy a rendszerváltozás óta hány labdarúgópálya, sportlétesítmény szűnt meg, talán felmérni sem lehet, eladták, felszámolták a főiskolai, a vállalati sportbázisok nagy részét, alaposan csökkent az utánpótlás, az igazolt versenyzők, az edzők, általában a rendszeresen sportolók száma, egyre kevesebb a néző, még a testnevelési órák számát is csökkentették. A szegényebb családból való gyermek sportolása is napjainkban lesz végképp lehetetlenné. Aki sikert – illetve több pénzt – akar, akár sportoló, akár edző, menne külföldre mindenáron, s ennek a folyamatnak sem az Országos Sporthivatal (OSH), sem – 1992-től – az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH), sem az 1998-ban életre hívott – aztán 2004-ben megszüntetett – Ifjúsági és Sportminisztérium (ISM) gátat vetni nem tudott. A rendszerváltozás óta is vannak klasszisaink persze – a magyar női sakkcsapatot két olimpián (1988, 1990) diadalra vitt Polgár nővérektől (közülük Zsuzsa női világbajnok is lett!) a szintén két olimpián (2000, 2004) egyéni győztes párbajtőröző Nagy Tímeáig –, sikeres eseményeknek adhattunk otthont, az 1998-as atlétikai s a 2006-os úszó Európa-bajnokságon kívül öttusa-, birkózó-, műkorcsolyázó-, torna- s más világversenyeknek. Debrecen munkája e téren – meg a sportlétesítmények építése terén – egyenesen bámulatos, de a nagy-nagy áttörés csak nem következett be: a magyarországi olimpia – a győzelem esélyét illetően ugyan irreálisnak tetsző – pályázatának álmát a politika gáncsolta el (bár a Budapesti Olimpiai Mozgalom jelezheti, hogy a reményt nem akarjuk feladni végleg), s elbuktunk a labdarúgó Európa-bajnokság rendezéséért vívott küzdelemben háromszor is.

A legnagyobb gondnak a pénz hiányát mondják, de a hátrány – a régi és új „sportnagyhatalmak” lehetőségeihez képest – szinte minden tekintetben szembeszökő. Egy elit futballklub nevesebb játékosának vételára a magyar bajnokság éves költségvetését meghaladja tán, egyesületek sokasága állandó bizonytalanságban él (lásd a legnépszerűbb magyar klub, az első osztályból százöt év után – lényegében pénzhiány miatt – kizárt Ferencváros kálváriáját), mindenki folyvást támogatókért kiált, egyáltalán, a sport finanszírozása majd két évtizede megoldatlan Magyarországon. Élsportunk java része – általában néhány ember tehetségének, szakértelmének s megszállottságának hála – tartja még magát, de hogy meddig, nemigen tudható. Atlétikánk nagyon visszaesett (az alighanem sportorvosi hátrányból is bekövetkezett athéni kettős doppingbotrány talán a „feltámadást” – illetve annak illúzióját – foszlatta szét), a torna, a birkózás s a – profi betörés által jórészt érdektelenné szabdalt – ökölvívás valószínűleg sosem lesz már a régi, s egyre gyakoribb, hogy a szövetségek a nagyon – „esernyőként” – várt aranyérem egyetlen esélyesére terhelnek rá mindent (például az úszóknál korábban Kovács Ágnesre, ma Cseh Lászlóra). Leginkább a nemzetközi – főleg televíziós s arra figyelő – erők által háttérbe szorított vívás, a folytonos felszámolással fenyegetett öttusa termeli a magyar tehetségeket továbbra is. Meg az utóbbi két olimpián hét aranyat (az összesnek közel a felét!) hozó, de szintén nem „képernyőképes” kajak-kenu persze, amely a győzelmi remények majd egyetlen „kiszámítható” zászlóshajójává lett időközben, olyan nagyságokkal, mint a 2004-ben kétszeres győztes, 2000-ben még jugoszláv színekben induló Janics Natasa, az olimpia mellett tucatnyinál is több világbajnokságot nyerő Kovács Katalin vagy – a szintén kétszeres győztes – Kolonics György például. E sportágak a leginkább piacképes áruink külföldön: Kulcsár Győző az olasz párbajtőrt segítette évekig, Knut Holmannak, a háromszoros egyéni olimpiai bajnok norvég kajakkirálynak Bakó Zoltán volt a mestere, s ez a helyzet a világszínvonalon teljesítő magyar vízilabdában is. Minden idők egyik legjobb – két olimpián (2000, 2004), Európa- s világbajnokságon is diadalmaskodó – együttese mégiscsak mostanában s Magyarországon született meg, Kemény Dénes vezérletével. Hogy a nagyvilág módijából mennyi jut valójában nekünk? Nem mindig szép, de erőről, agresszivitásról és fegyelemről tanúskodó labdarúgó-mérkőzések a sok-sok sportcsatornán s a Formula–1 mogyoródi futama augusztusonként – ez utóbbit, „közember” számára megfizethetetlen jegyért, élőben is megnézhetjük akár –, aminek Magyarországra hozatala 1986-ban a „Nyugatra nyitás” szimbolikus aktusa volt. De láthattuk az első magyar profi ökölvívó-világbajnok, korábban amatőr Európa-, világ- és olimpiai bajnok (1996) – Kovács „Kokó” István – diadalát és bukását 2001-ben, ma Erdei Zsolt – eddig – sikerrel vívott címmérkőzéseibe pillanthatunk bele, örülhetünk a gyorsasági motorversenyző Talmácsi Gábor szinte valószerűtlen világbajnoki győzelmének (aki egyetlen „kelet-európaiként” tudatosíthatja, hogy tán mégis, még „innét is” lehet…) meg Szávay Ágnes – bizony, megbecsülendő! – most éppen tizenhetedik helyének a nagyon pénzes, mert nagyon „tévés” teniszcirkusz világranglistáján talán…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben